Teen Top - Lovefool - 41. rész

*Jungsoo szemszöge*


Ezúttal valamennyivel könnyebb volt elbúcsúznunk a szüleinktől – bár bevallom, így is kicsordult egy-két könnycseppem, viszont legalább már nem bőgtem szét a szemem. Ezt mindenképp haladásként könyveltem el. Őszintén szólva most még izgatottabbnak éreztem magam Szöul miatt, mint ezelőtt fél évvel, s – habár utáltam magamnak beismerni, de – ennek egyetlen oka volt: Chunji. Amióta összekaptunk egy picit KakaoTalkon, azóta nem beszéltünk – ő szót fogadott nekem, és nem írt többet, míg én… nos, voltam olyan hülye, hogy hagytam a büszkeségemet érvényesülni, ami egész egyszerűen nem engedte, hogy keressem őt. Utólag már bántam, mert azért jó lett volna átbeszélni a dolgokat, de neeem, nekem mindenképp úgy kellett viselkednem, mint egy komplett idiótának, és főnöm kellett tovább a saját levemben.
Miért nem rúg bokán ilyenkor valaki?!
Szóval vártam már, hogy lássam őt, hogy újra érezzem az illatát, halljam a nevetését, és tarkón vágjam őt, ha esetleg úgy hozza a szükség. Bár neki ezt nem mondtam, de nekem is szükségem volt rá, mert nélküle olyan… üresnek éreztem magam. Szerettem Londont és szerettem otthon lenni, mert anyáék is hiányoztak már nagyon, azonban az ittlétem nem volt az igazi, csak mert ő nem volt itt velem. Minden pillanatban azt kívántam, bárcsak most is az agyamra menne. Hihetetlen, hogy ilyen kívánságaim voltak! Nem ismertem magamra.
Ha csak rágondoltam meg arra, hogy már úton vagyok hozzá, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig bordát akart törni.
Chunji egyenlővé vált számomra az otthonommal.
- Min elmélkedsz? – rángatott ki gondolataimból Sangmi.
Halkan sóhajtottam, majd elfordultam a repülőgép ablakától, hogy ránézzek.
 - Semmin.
- Nagyon belemerültél abba a semmibe.
- Nem tudom, csak… eszembe jutott Chunji.
Na, az igazán nem volt nehéz, ugyanis másra sem tudtam gondolni, de mindegy.
- Ó, értem. Várod már?
- Mit? – értetlenkedtem.
- Hogy találkozz vele.
- Nagyon…
- Hiányzik már, mi?
- Furcsa, de igen.
- Ez egyáltalán nem fura – vigyorgott. – Maximum csak neked. De nem baj, majd hozzászoksz.
- Mihez?
- Hát a gondolathoz, hogy már nem utálod őt.
Újból felsóhajtottam. – Tudod, kezdem azt gondolni, hogy talán soha nem is utáltam őt…
Megpaskolta a térdem. – Ez így igaz, hugicám. Örülök, hogy rájöttél.
- Kellett egy kis idő, nem igaz?
- Jobb később, mint soha, végül is.
- Nem tudom egyébként, hogy mihez kezdjek ezzel a felfedezéssel, Sangmi.
- Ne félj tőle. Most is olyan halálfélelmet tükröz az arcod, hogy még engem is megijeszt. Pedig csak arról van szó, hogy kedveled Chunjit, ami nem tragédia, hiába is próbálod magadnak úgy beállítani. Ne legyél vele elutasító, ennyi az egész. Mert Chunji amúgy is teper nálad, meg közeledik feléd, neked már csak annyi a dolgod, hogy nem taszítod őt el magadtól.
- Tehát a kezébe kell adnom az irányítást és hagynom, hogy ő alakítsa a kapcsolatunkat?
- Így van.
Elsápadtam. – Ó, jaj…
Felnevetett. – Hátha nem lesz ebből baj.
- Ja, hátha…
- Chunji nem egy két lábon járó katasztrófa, Jungsoo.
- Gondolod?
- Tudom.
- Neked legyen igazad.

- Éhes vagyok, leszakad a karom, a repüléstől még mindig zsibbad a hátsóm, hajat akarok mosni, álmos is vagyok, és még ráadásul pisilnem is kell – soroltam a bajaimat, miközben arra vártam, hogy Sangmi végre kinyissa a lakás ajtaját, majd egy nagyot tüsszentettem. – És még ez is! – háborogtam. – De azért jó újra Szöulban lenni.
- Ja, azt hallom…
- Ne morogj, inkább nyisd ki az ajtót!
- Te meg ne hisztizz! – replikázott. – Na, végre már – mondta, majd berúgta az ajtót, megragadta a bőröndjét, és átfáradt a küszöbön.
Rögtön felkapcsolta a villanyt, hogy a továbbiakban ne kelljen vakon botorkálnunk.
- MEGLEPETÉS! – hangzott a vidám kiáltás a nappaliból.
Nővérem megtorpant előttem – szerintem egy kisebb sokkot kapott – én meg éppen ezért nekiütköztem hátulról. Kitágult szemekkel átnéztem a válla felett, s ekkor megpillanthattam a Teen Top mind a hat tagját – nos, ebből már csak öt volt ébren, ugyanis Minsoo kisajátította magának a kanapét, és bealudt rajta. A szívem őrületes tempóban kezdett el verni, ahogy a tekintetem találkozott Chunjiéval.
Hihetetlenül boldog voltam.
Már csak azt nem értettem, mégis mit kerestek nálunk a srácok. Bár meg kellett volna ezen lepődnöm? Sosem értettem mostanában semmit, ami velük volt kapcsolatos.
Sangmi – miután magához tért a kábulatból – L.Joe nyakába vetette magát sikítva. Mosolyogva néztem őket, mert tényleg nagyon édesek voltak, ahogy mindenki másról megfeledkezve ölelgették egymást.
De aztán kiszakadtam a cukormázukból, s feltűnt, hogy én még mindig ugyanott ácsorogtam, mint eddig: a nyitott ajtóban, mint valami világtalan. Becsuktam hát az ajtót, és újra Chunjira néztem, aki félénken mosolygott rám. Láttam rajta, hogy a kis vitánk miatt még mindig feszeng, és nem tudja, mégis hogyan üdvözöljön, ezért megkönnyítettem a dolgát és követtem testvérem példáját – vigyorogva rohantam oda hozzá, és szorítottam őt magamhoz. Azonnal körém zárta karjait, én pedig mellkasába fúrtam arcomat. A következő pillanatban már felkapott és megpörgetett, mire a többi fiú üdvrivalgásban tört ki.
Mikor már újra két lábbal álltam a talajon, finoman homlokon puszilt.
- Kérlek ne haragudj rám, Szösz – súgta úgy, hogy csak én halljam.
- Te se rám.
- Az a baj, hogy talán sosem tudnék.
- Nyálas vagy – kuncogtam.
- Igen, tudom – felelte fülig érő szájjal.
- Khm –  köszörülte meg a torkát Changjo, de nem foglalkoztunk vele. – KHM –  köhintett erélyesebben. - Hahó, esetleg foglalkozna velünk is valaki?
- Így van, engem ki fog megölelni? - méltatlankodott Niel.
- Hát ezért jöttünk át, hogy egy sziát se kapjunk? - nyafogott Ricky is.
Elengedtük hát a fiúkat, hogy a többi srácot is köszönthessük –  mindnyájukat nagy-nagy ölelésben részesítettük; Ricky engem például úgy megszorongatott, hogy még a szemem is kiugrott a helyéről. De nem bántam, mert hiányoltam már ezeket a majmokat, és iszonyatosan jól esett újra együtt lenni velük.
Felébresztettük Minsoot is, és letelepedtünk a nappaliban, hogy aztán felváltva meséljünk egymásnak mindenféle rágcsálnivalót magunkba tömve (a srácok gondoskodtak a harapnivalókról). A fiúk elmondták, mit csináltak távollétünkben, milyen rendezvényeken vettek részt, mi pedig beszámoltunk nekik Londonban tett látogatásunkról.
- Egyébként – vettem magamhoz a szót – anya meghívott titeket a nyaralónkba. Bár az igaz, hogy messze van még a nyár, azért gondoltam, elmondom nektek. Szóval, ha gondoljátok, kifújhatjátok majd magatokat nálunk.
Egyszerre szakadt fel belőlük a boldog üvöltés, Ricky még fel is pattant a kanapéra, hogy aztán visítva és a feje felett tapsikolva ugráljon egy picit.
Sangmival homlok ráncolva néztünk össze.
- Öh... Akkor ezt egy igennek veszem – mormoltam, bár nem mintha meghallották volna.
Vadállatok...

- Na, gyerekek, ideje mennünk – tapsolt Minsoo. – Késő van.
Ricky, Changjo és Niel egyetértően bólogatott, majd feltápászkodtak és megindultak az ajtó felé, hogy felhúzzák a cipőjüket.
- Én maradnék, ha nem baj – mondta L.Joe.
- Az lenne baj, ha nem maradnál – mosolygott Sangmi, s megcsókolta őt.
Chunji kérdőn nézett rám, azt várta, hogy döntsek a sorsáról. Egy apró biccentéssel adtam tudtára, hogy engedélyezem, hogy itt aludjon, mire ő egy sziporkázó vigyorral felelt.

Miután elköszöntünk a Teen Top maradék négy tagjától, felmentünk Chunjival a hálószobámba. Az ágyamra fektettem a bőröndömet, míg ő becsukta az ajtót.
- Azt még nem is kérdeztem, hogy hogyan jutottatok be ide.
- A pótkulccsal.
Félbehagytam a csomagom kicipzározását, belefagytam a mozdulatba. Lassan felegyenesedtem és kérdőn pislogtam rá nagyokat.
- Mármint…?
Aprót biccentett. – Jobb helyet is találhatnátok neki a lábtörlőnél.
Csak a fejemet tudtam ingatni, miközben felszakadt belőlem a nevetés.
- Hát ezt nem hiszem el.
A száját rágcsálta, félt közelebb jönni hozzám.
- Haragszol ezért?
- Miért? Hogy az engedélyünk és tudtunk nélkül besétáltatok a házunkba, amíg mi egy másik kontinensen voltunk? Ugyan már – legyintettem.
- Nem tudom eldönteni, hogy most viccelsz-e vagy sem.
- Félsz, hogy neked esem?
- Ami azt illeti… igen.
- Nos, akkor megnyugtathatlak, mert nem fogok. Tényleg nincs harag, csak azért ha lehet, ne csináljatok ebből rendszert.
- Nem fogunk.
- Különben is, láthattad, mennyire örültem neked… öhm... nektek – javítottam ki magam gyorsan. – Nem is értem, hogy hihetted azt, hogy ezek után le fogom venni a fejed.
Leült az ágyamra a pakkom mellé.
- Hiányoztam?
- Hiányoztál. – Elvigyorodott. – Te majom – tettem hozzá; én is mosolyogtam.
- Akkor jó, mert te is nekem.
Újra hozzáláttam a bőrönd felnyitásához.
- Most akarsz kicsomagolni?
- Aha, mikor máskor?
- Késő van, Szösz, nem érne rá holnap?
Átláttam ám a szitán!
- Azt akarod, hogy veled foglalkozzak?
Lesütötte a szemét.
- Ha azt mondom, hogy igen, fél óráig fogsz velem kiabálni, és még azt is a fejemhez fogod vágni, hogy féltékeny vagyok a csomagodra.
Egy szó nélkül betoltam a holmimat az ágyam alá, majd lehuppantam Chunji mellé, és automatikusan a vállára hajtottam a fejem. Közelségemet egy elégedett kis sóhajjal nyugtázta.
- Sajnálom, hogy nem kerestelek a vitánk után.
- Én azt sajnálom, hogy egyáltalán veszekednünk kellett.
- Nagyon rád ijesztettem?
- Kiosztottál, majd megkértél, hogy többet ne is írjak, utána meg nem is kerestél… igen, rendesen rám ijesztettél ezzel. Amíg itt vártunk rátok, akkor is volt, hogy haza akartam szaladni, mert fogalmam sem volt, hogyan fogsz reagálni rám. Azt hittem, páros lábbal fogsz kirúgni vagy, hogy amint meglátsz, fordulsz is vissza a reptérre és a legközelebbi géppel elhagyod Koreát. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a nyakamba fogsz ugrani. De örültem, jobban, mint eddig bárminek. Talán nem fogod elhinni, de egyfolytában a napokat számoltam, hogy mennyit kell még aludni ahhoz, hogy újra lássalak. Mint egy kisgyerek, aki várja a karácsonyt – kuncogott, én pedig csak hallgattam és emésztgettem az imént hallottakat. Hihetetlen, hogy van egy ilyen édes énje is! – És én… nagyon kiakasztottalak? – kérdezte félve.
Helyeselve bólogattam. – Irtó pipa voltam rád.
- Hülye tudok lenni, igaz?
- Az nem kifejezés… Nekem is sokat jelentesz, de attól még nem akarlak téged körbe pisilni, Chunji. Nem sajátíthatsz ki magadnak.
- Persze, tudom, csak… Ilyen vagyok. Birtokló.
- Lehetnél egy kicsivel visszafogottabb és bízhatnál bennem annyira, hogy nem feltételezed rólam folyton azt, hogy lecserélnélek.
- Oké… Csak, tudod, te annyira szeszélyes vagy, sosem tudok rajtad kiigazodni. Egyszer azt mondod, hiányzok, másszor már azt, hogy látni sem akarsz. Egyik pillanatban fontos vagyok a számodra, a másikban már azt sem tudod, hogyan utálj engem. Éppen ezért félek, hogy egy nap úgy döntesz, eleged van belőlem és megszakítasz velem minden kapcsolatot. Gondolatban mindig is egy időzített bombához hasonlítottalak téged. Sosem tudom, mikor robbansz.
Éreztem, ahogy a szívem összefacsarodott.
- Nem áll szándékomban elszökni.
- Ez a jelenlegi álláspontod…
- Sajnálom, hogy nem bízol a szavamban. Sokszor kívántam már azt, hogy tűnj el az életemből…
- Most vigasztalni próbálsz? Mert elég gyatrán csinálod.
- Még nem fejeztem be. Szóval, tényleg volt, hogy meg akartam tőled szabadulni, de nézz csak ránk, most is itt vagyunk. Együtt. Sosem tudtam tőled megválni.
- Mert túl akaratos vagyok.
- Nem. Hanem, mert a szívem mélyén sosem akartam tőled elszakadni, az életem részét képezed. Emlékszel, amikor egy hónapig nem is beszéltünk?
- Uh – nyögött fel –, az borzalmas volt.
- Nekem is – értettem egyet. – Akkor döbbentem rá, hogy igenis szükségem van rád, akár tetszik ez nekem, akár nem. Nem tudom, miért, de utálni akartalak…
- És sokszor sikerült is – fejezte be a mondatomat.
- Nem ezt akartam mondani – csaptam finoman a hasára. – Hanem azt, hogy talán akkor sem utáltalak, mikor megesküdtem volna arra is, hogy teljes szívemből gyűlöllek.
- Talán?
- Biztos – helyesbítettem. – Ne haragudj, amiért folyton csak szidlak.
- Semmi baj, már hozzászoktam – nevetett könnyedén.
- És azért is bocsánat, amiért megnehezítem az életed.
- Egyszerre áldás és átok, hogy vagy nekem, Szösz. De nem bánom azt a sok fejfájást, amit okozol, nekem teljesen megéri.
- Juj… Most iszonyatosan nyálasak vagyunk. Nem ismerek magunkra.
- És neked most muszáj volt megszólalnod, mondd!? Feltétlenül el kellett rontanod az idillt?
- Hahó – pöcköltem orron –, elvégre én vagyok a te két lábon járó fejfájásod. Én csak teljesítem a feladatom.
- Néha inkább migrénnek neveznélek…
Visszavágás helyett csak hapciztam egyet.
- Mi az, megfáztál?
- Hát… Nem tudom…
- Ugye mindig fel voltál rétegesen öltözve?
- Persze, csak…
- Csak mi?
- Zack megfürdetett a hóban.
- A barátod, aki miatt kiakadtam?
- Igen.
Haragos pillantásától úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Még a nyakamat is behúztam.
- Látod, ezért borulok ki, amikor mással vagy. Mert féltelek, te lány, és minden jel arra utal, hogy nem alaptalanul. Most majd szépen lebetegedsz, aztán én meg etethetlek itt forró levessel. Mondom én, hogy kész migrén vagy!
- Nem lesz semmi bajom, csak azért, mert az este folyamán párszor hapciztam. Túlreagálod. És különben is, ha annyira nehezedre esne engem ápolni, akkor köszönöm, de nem is lenne rád szükségem.
Mérgesen nézett rám.
- Most mi van?
- Az, hogy utálom, ha hülyeségeket beszélsz. Tudod nagyon jól, hogy egy csettintésedre ugrok, és ha beteg lennél, el sem mozdulnék mellőled, amíg jobban nem lennél. Sértő, amikor olyanokat feltételezel rólam, hogy cserben hagynálak, meg miegymás.
- De akkor meg ne beszélj erről úgy, mintha teher lenne neked.
- Teher? Te teher? Jaj, Szösz… Szerintem csak ki vagy merülve, azért mondasz baromságokat, szóval gyerünk, ideje aludni, majd holnap még beszélgetünk. Most ágyban a helyed.
- Nem vagy az anyám, Chunji – morogtam.
- Még az a szerencse! Hogy nézne már az ki, ha az lennék, közben meg… – Hirtelen elharapta a mondat további részét.
- Közben meg…?
A fejét csóválta, miközben a karját nyújtotta felém, hogy felállítson. Óvatosan csúsztattam tenyerébe a kezemet.
- Semmi, nem fontos – rázott le ennyivel. – Inkább menjünk fogat mosni.

- Mi ez a két plusz fogkefe itt? – csodálkoztam, amikor már a fürdőszobában voltunk, és szemet szúrt, hogy a tartóban két fogkefe helyett ezúttal négy volt.
- Az egyik az enyém – mondta, és elemelt egy lila színűt –, a másik pedig Byunghuné. Gondoltuk jó, ha itt is van egy.
- Mire észbe kapok, már tele lesz a ház a cuccaiddal.
- Mire észbe kapsz, már itt fogok lakni – nevetett.
- A fejemre fogsz nőni… Van még esetleg más is, amit áthoztál?
- Nem, csak ennyi. Egyelőre.
Fogkrémet nyomott előbb az enyémre, utána pedig a sajátjára.
- Na, ne dumálj annyit.
Szememet forgatva vállon ütöttem, majd elkezdtük mosni a fogunkat.
A tükörben találkozott a tekintetünk, vigyorogva követte figyelemmel, ahogyan teljesen átszellemülten végeztem a lefekvés előtti rituálé ezen részét.
- Ne nézz már! – A sok fogkrémtől nehezen tudtam megformálni a szavakat.
Szeme sarkában nevetőráncok húzódtak; egész egyszerűen imádni való volt.
Nem felelt semmit, csak fogta, és letörölte az államról a habot, majd a kezét a csap alá tartotta, és emiatt valamiért hihetetlenül boldognak éreztem magam.

Én már bebújtam az ágyba, ő még viszont egy helyben toporgott tanácstalanul.
- Öhm… Akkor én lemegyek a kanapéra.
Sóhajtottam. – Kívül vagy belül szeretnél aludni?
Felragyogott a szeme. – Belül.
Befészkelte magát mellém, lehajtotta a fejét a párnára, és felém fordulva nyíltan vizslatni kezdett engem.
- Most meg mi van? – firtattam.
- Jó, hogy újra itthon vagy. – Megsimogatta az arcomat. – Szép álmokat, Szösz.
- Aludj jól, Chunji – válaszoltam, majd lekapcsoltam a kislámpát.