Teen Top - Lovefool - 40. rész

*Sangmi szemszöge*


- Szia, cica. – L.Joe bágyadtan mosolygott a kamerába; a laptopjával szemben feküdt egy párnán, és próbálta nyitva tartani a szemét.
Most először hívott így, biztos voltam benne, hogy elpirultam.
- Szia – köszöntem én is, a szívem csak úgy repdesett a látványától. – Álmos vagy?
Ásított. – Kicsikét.
- De akkor ne skype-oljunk. Menj aludni nyugodtan.
 - Látni szerettelek volna.
Hiánya ekkor még nehezebb teherként nyomta mellkasomat.
- Jó lenne, ha itt lennél – biggyesztettem le ajkamat.
- Ja, így nem az igazi. – Ismét ásított. – Mi újság?
Megcsóváltam a fejemet. – Semmi, jó egy picit itthon lenni és pihenni.
- Sok volt az egyetem, mi?
- De még mennyire… És te hogy vagy?
 - Meg fogsz lepődni, de fáradtan. Én mindent csinálok, csak nem pihenek.
Rosszul éreztem magam, hogy míg én élveztem az édes semmittevést, addig ő keményen dolgozott.
- Mit csináltok?
- Ma például stúdióban voltunk egész nap.
- Új album?
- Csak mini, de igen.
- Akkor gondolom nagy a hajtás.
Sóhajtott. – Az.
- Baj van?
- Nincs, csak fáradt vagyok és szeretnélek átölelni. Ennyi az egész.
- Már nincs sok idő hátra és megyek vissza hozzád.
- Várom már. Együtt töltjük a szilvesztert?
- Jól hangzik – somolyogtam.  – Nem lesz semmilyen programotok aznap?
- Csak délelőtt, utána a tiéd vagyok.
- Megbeszéltük. Pontosan mit tervezel?
- Nem tudom, majd még megbeszélem a srácokkal, aztán meglátjuk. Lehet, hogy csak a lakásban lesz valami összejövetel, még nem gondolkodtam rajta. Neked mihez lenne kedved?
Vállat vontam. – Teljesen mindegy. Ahogy döntesz, nekem az úgy jó lesz.
Fülig ért a szája. – Szeretem, hogy te vagy a barátnőm.
Csak mosolyogtam bénán, nem tudtam, mégis mit felelhetnék, ezért jobb ötlet híján csak szimplán hallgattam és elvörösödve lesütöttem a szememet.
Megköszörülte a torkát. – Nem tudod, miért nem válaszol Jungsoo Chunjinak?
- Gőzöm sincs – csóváltam meg a fejemet. – Nem emlegette őt, amióta megérkeztünk.
- Ezt Chunjinak inkább nem mondom – nevetett. – Rosszul esne neki.
- Mi?
- Hát, hogy Jungsoo nem beszél róla megállás nélkül.
- Miért, Chunji ezt teszi? – vontam fel a szemöldökömet.
- Ha tudnád…  – fújta ki a levegőt. – Megszállott, esküszöm. Sokszor már le kell őt állítanom, mert hiába terelem el a témát, ő mindig visszakanyarodik „Szöszhöz” – macskakörmözött a levegőbe. – Mintha másról sem tudna beszélni. Mármint persze ez nem baj, csak érted… Néha az ember mást is meg akarna dumálni, nem csak azt, hogy most éppenséggel „Szösz” mikor válaszolt neki és mikor nem.
- Hogyne, megértem, de szerintem ez aranyos.
- Jóóó, igen, én is annak tartom, csak egy idő után sok tud lenni. Mert, például, én is emlegetlek téged… elég sokszor, de azért igyekszem nem az emberek agyára menni ezzel. De Chunji… Ő le se szarja. Csak mondja és mondja és mondja, mit sem törődve azzal, hogy a másik már kiütést kap tőle. Én odafigyelek az emberekre.
Épp most vallotta be, hogy sokat mesél rólam az ismerőseinek, erre én csak tovább pislogtam a kamerába kukán, mint valami igazi szerencsétlen. Csak gratulálni tudtam magamnak.
Köhintett. – Bocsi, most én is túlzásba vittem…
- Neeem, szeretlek hallgatni, komolyan, csak nem tudtam, mit válaszolhatnék.
Ennél bénább már nem is lehetnék!
- Sok vagyok?
- Egyáltalán nem. Szeretem, hogy ilyen vagy.
- Szeretlek – vágta rá nagy hirtelen, én meg majdnem kaptam egy instant szívrohamot.
A szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek, a szívem a torkomba szökött, az arcom égett.
- Én is szeretlek, Byunghun – mormoltam vissza bénultan, hangom távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna, és igazából nem is voltam abban biztos, hogy teljes mértékben magamnál voltam a boldogságtól.


*Jungsoo szemszöge*


Telefonnal a kezemben ültem ki anyához a konyhába, hogy egy picit beszélgessek vele és élvezzem a társaságát, azonban amikor észrevettem, hogy éppen a mobilján csacsog valamelyik barátnőjével, levágódtam egy székre, hogy kivárjam a soromat. Addig is megnyitottam a KakaoTalkot, és csak ekkor tűnt fel, mennyi olvasatlan üzenetem volt. Az összes a Teen Top tagoktól érkezett, egyedül Chunji nem írt nekem.
Ez felettébb furcsa…
Először Ricky-ét olvastam el.

Szia, Jungsoo, csak azért írok, mert Chunji arra lenne kíváncsi, hogy miért nem válaszolsz neki.
Attól fél, hogy haragszol rá.
Jaj, nem kellett volna elmondanom, hogy miatta írtam rád…
Meg leszek ezért verve…

Haragszom? Miért tenném?
Átugrottam Changjoéra.

Baj van? Összevesztél Chunjival?
(Nem Chunji kérdi.)
(Én vagyok rá kíváncsi.)
(Komolyan!)

A homlokomon lévő barázda még mélyebb lett.
Következőnek Nielét nyitottam meg.

Hé, Jungsoo, régen beszéltünk már, minden okés arra?
Hallom Londonban vagytok, remélem jól érzitek magatokat.
Mikor fogtok visszajönni? Majd összegyűlhetnénk megint. :D Ha esetleg újév előtt visszaérkeznétek, az jó lenne.
Bár persze nem akarom megmondani nektek, hogy mikor gyertek haza, szóval ne érts félre.
Itthon minden rendben van amúgy, stúdióba meg próbákra járkálunk, ha van időnk meg erőnk még, akkor videojátékozunk, szüntelenül, de nem fáradhatatlanul hallgatjuk Chunji siránkozását, és próbálunk egy kicsit izmosodni így a comeback előtt.
Tehát csak a szokásos.
Ó, ha már így szóba hoztam Chunjit…
Mi van veletek?
Nagyon remélem, hogy semmivel sem húzott fel téged ezúttal…

Mi a…
Minsoo egészen rövidre fogta:

Helló, Jungsoo, sírva kérlek válaszolj Chunjinak, mert kezd az idegeimre menni a nyafogásával. Köszi.

Már csak L.Joe maradt hátra.

Sangmi hogy van? Remélem, alszik eleget. És veled mi újság? Ja, egyébként Chunji arra vár, hogy visszaírj neki.

Én már semmit sem értettem.

Megnyitottam a Chunjival való chatelésemet, hogy megnézzem, érkezett-e tőle a legutóbbi alkalom óta üzenetem, de meglepetten láttam, hogy én voltam az, aki utoljára írt a másiknak.
Ő ignorál engem, és akkor még képes rám uszítani szó szerint mindenkit?! Ez a fiú sosem volt normális…
Épp amikor megkérdeztem volna Chunjitól, hogy mégis mi ez az egész, anya letette a telefont; mosolya sugárzó, szeme vidám volt.
- Minek örülünk?
- Képzeld, most hívott Caron, hogy az ünnepek alatt itt vannak Londonban. És van egy jó hírem! – tapsikolt örömében. – Lebeszéltem neked egy találkozót Zackaryvel!
A szorításom olyannyira enyhült a telefonomon, hogy a készüléket az ölembe ejtettem, a gyomrom pedig akaratomon kívül is görcsbe rándult.
- M-Mi? – pillogtam rá döbbenten. – És mégis mikorra?
- Azt mondta, négyre vár a szokott helyeteken.
- Mármint ma?
- Igen.
Zaklatottan pattantam fel a helyemről.
- Nem hiszem el, hogy máris késésben vagyok!

A barátságos és általam olyannyira ismert – és egyben hiányolt – kávézóban ültem, a hatalmas, padlótól plafonig érő ablak mellett, miközben a forró teámat iszogattam. Körülbelül egy éve jártam itt utoljára, de az ital minősége azóta sem változott – isteni volt, főleg, hogy sok tejjel kértem. A fenti sarkokba erősített hangfalakból karácsonyi dalok búgtak, én pedig halkan dúdolgattam csak úgy magamnak. Kinéztem volna az ablakon, de mivel sötét volt már odakint, ezért csak a tükörképemmel szemezhettem. Sóhajtottam, és fogammal elengedtem alsó ajkamat. A várakozás miatt feszült voltam, idegesen doboltam combomon. Már legalább fél órája meg kellett volna érkeznie.

Zackkel még az óvodában lettünk barátok – mivel a szüleink is nagyon jóban voltak, ezért rengeteg időt töltöttünk együtt. Általános iskolában is egy osztályba kerültünk, s mivel egy utcával arrébb laktak tőlünk, délutánonként a leckét is közösen írtuk meg. Ami azt illeti, meglehetősen sokat civakodtunk, de évről évre szorosabb volt a barátságunk minden vitánk ellenére is, és testvérként szerettük egymást. Pontosabban... bátyámként kezeltem őt egészen nyolcadik osztály elejéig.
Fogalmam sincs, mi változott akkor, vagy egyáltalán miért változott, de azt tudtam, hogy képtelenség úgy megölelni Zacket, hogy a szívem ne akarjon kiugrani a helyéről. Akárhányszor rám mosolygott, én lesütöttem a szememet, és, ha átjött hozzánk, már nem voltam hajlandó őt pizsamában, kómásan fogadni. Érkezése előtt szépen rendbe szedtem magam, és azóta sem tudtam, vajon ez neki szemet szúrt-e akkor. Mindenesetre én nem szóltam neki egy szót sem, mert féltem, hogyha kinyitnám a számat, azzal csak elrontanám a barátságunkat.
Májusban jelentette be, hogy Edinburgh-be költöznek, amint vége a sulinak, holott ő már erről jóval előbb is tudomás szerzett. Meg is haragudtam rá, amiért nem árulta el ezt hamarabb, kegyetlennek tartottam azért, mert ilyen rövid időt hagyott nekem arra, hogy lélekben felkészítsem magam a távozására. Teljesen kiborultam, rengeteget sírtam, és legalább egy hétig hozzá sem szóltam. De aztán mégis megbékéltem, mert ráébredtem, hogy a közösen eltöltött napjaink meg vannak számlálva. Ezért  hisztim lecsengése után még jobban összenőttünk - ha ez lehetséges volt egyáltalán. Vele akartam lenni minden percben, kétségbe voltam esve, és a lehető legkevésbé sem akartam elveszteni a legjobb barátomat.
Segítettünk nekik csomagolni. Zack szobájában voltunk, ő a szekrényéből pakolta ki a ruhákat, míg én az ágya feletti polcot szabadítottam fel. A könyveivel még nem is volt problémám, azonban amikor a kezembe akadt az egyik közös képünk a sok közül, akkor eltört nálam a mécses: zokogni kezdtem. Odasietett hozzám, leültetett az ágyra, átölelt és nyugtatóan ringatni kezdett. Azzal vigasztalt, hogy bár nagy lesz köztünk a távolság, attól még meg fogunk maradni barátoknak, és majd minden egyes nap órákig fogunk lógni a telefonon. De én csak sírtam és sírtam, hiába is beszélt nekem. Megbicsaklott a hangja, amikor megkért, hogy ne csináljam ezt, ne nehezítsem meg a dolgát, azonban bármennyire is szerettem őt, az ő kérésére sem tudtam abbahagyni a bömbölést. De aztán ráunt a siránkozásomra és a lehető leghatásosabb módon hallgattatott el: megcsókolt. Ott, a szobájában, meghasadt szívvel, a könnyeimben majd' megfúlva kaptam életem első csókját. Tőle.
Elköltözésük után közel másfél évig tartottuk még rendszeresen a kapcsolatot, de aztán az üzeneteink száma megfogyatkozott, telefonbeszélgetéseink hossza lerövidült, majd meg is szűnt. Neki barátnője lett, engem lekötött az iskola és az, hogy anyának megjelent az életében egy új férfi, Naesang. Már nem volt annyi időnk egymásra, s bár eleinte ez fájt és bántott a dolog, idővel beletörődtem és elfogadtam. Mert semmi sem tart örökké, ugyebár.
Négy év alatt mos először tért vissza Londonba, egészen idáig csak képeken láttam őt, s iszonyatosan kíváncsi voltam, hogy ennyi idő elteltével vajon hogyan nézhet ki, milyen mély lehet a hangja, és a többi.

Negyvenöt percnyi várakozás után már kezdtem letenni arról, hogy tényleg eljön, azonban nyílt a bejárat. Direkt úgy ültem, hogy rálássak az ajtóra, ezért amikor belépett a kávézóba, rögtön észrevettem őt. A szívem makacs módon kihagyott egy ütemet, és bénultan figyeltem, ahogy közeledett az asztalom felé.
Jesszus atya ú...
Mindvégig tartotta velem a szemkontaktust, s már az első pillanattól fogva ott volt az arcán az a csibész mosolya, amivel már tiniként is nagy hatást gyakorolt rám. Csak most… most még lélegzetelállítóbb volt. Ez a régi mosolyának egy tökélyre fejlesztett változata volt, s a kívánt reakció nem is maradt el a részemről: a tüdőmben rekedt tőle a levegő.
Oooké, hát nem erre számítottam.
Amikor odaért hozzám, vigyora kiszélesedett és ölelésre tárta karját. Én még néhány másodperc erejéig csak pislogtam tovább a világ legkékebb szempárjába, majd végre valahára kapcsoltam és felálltam, hogy megölelhessem őt. Elégedetten sóhajtott, ahogy magához szorított, én pedig próbáltam úrrá lenni testem remegésén, de isteni illata nem segített valami sokat rajtam.
Na jó, mégis mitől vagyok ilyen ideges?! Ő csak Zack!
Visszaültem, ő pedig csak azután foglalt helyet, hogy levette télikabátját.
- Szia – köszönt, mikor már velem szemben helyezkedett el, s összekuszálta homok-szőke haját, ami kissé nyirkos volt a már elolvadt hópelyhektől.
Elfojtottam egy nyögést és a késztetést, hogy arcomat a tenyerembe temessem.
- Szia.
Csillogó szemekkel nézett körbe a kávézón, mosolyát akkor sem tudta volna levakarni az arcáról szerintem, ha akarta volna.
- Hű…
De még mennyire, hogy hű!
- De jó újra itt lenni. – Elszakította tekintetét a dekorációról, így az a kék szempár ismét rám szegeződött. – Négy éve jártam itt utoljára, és mindössze a falak színe változott.
- Legalább ráismersz még a helyre.
- Igaz. Te viszont sokat változtál az évek alatt.
- Mondták már egy páran.
- Nem biztos, hogy felismernélek már az utcán, ha elsétálnál mellettem.
- Én viszont ezer közül is felismerném ezt a mosolyt – bukott ki belőlem.
Ez most komoly?
Ezzel az egy mondattal elértem, hogy újra rám villantsa azt a vigyort.
Ez most komoly?!
- Mély nyomot hagy az emberekben, tudom – hencegett, mire a szememet forgattam. – Ó, igen, a jó öreg szemforgatás! Ez még a régi. Már hiányzott.
Felkacagtam.
- Jó újra látni, Zack.
- Téged is. Remélem nem haragszol, amiért mára tettem a találkozót.
- Ugyan – legyintettem. – Azért sincs harag, hogy ennyit késtél – tettem hozzá.
Felnevetett. – Igen, azért is bocsánatot akartam kérni.
Nagyot kortyoltam teámból.
- Semmiség, tényleg.
Rábökött a poharamra. – Én akartalak meghívni arra.
- Ha annyira akarod, a következőt állhatod te.
- Mindenképp. Most viszont megyek, és én is hozok magamnak valamit.
- Jól van, nyugodtan.

Szórakozottan doboltam az asztallapon, majd eszembe jutott, hogy teljes mértékben megfeledkeztem Chunjiról és az újabb hülyeségéről. Magamban szitkozódtam, és gyors mozdulatokkal kihalásztam a telefonomat a zsebemből. Megnyitottam a KakaoTalkot, rákattintottam Chunji nevére, és screenshot-oltam a beszélgetésünket, hogy bebizonyítsam: én igenis válaszoltam neki. Elküldtem a képet, s írtam neki egy rövid üzenetet is:

Nem tudom, miért küldted rám a srácokat, mert pont, hogy te hagytál engem figyelmen kívül.

Visszatért Zack, így nem foglalkoztam tovább Chunjival.
- Nem is tudom, hogyan pótolhatnánk be az eltelt éveket ezalatt a délután alatt. Kezdjük inkább az aktuális dolgokkal, úgy egyszerűbb. Alicia mesélte, hogy Szöulban jársz egyetemre.
Bólintottam. – Bizony. Kommunikáció- és média szakon vagyok.
- És hogy megy?
- Jobban, mint vártam, de komolyan. Mindenféle nagyképűség nélkül mondom, hogy meg vagyok magammal elégedve.
- Na és magával a várossal mi van?
- Imádom! – csillant fel a szemem.
- Megismerkedtél egy sráccal, mi?
Sokatmondóan lesütöttem a szememet, egy hajtincset pedig a fülem mögé gyömöszöltem.
- Ez a mosoly mindent elárul, Jungsoo! – átnyúlt az asztal felett, hogy az orromra koppinthasson. – Csodálkoztam is volna, ha azt mondod, nincs senkid – tette hozzá.
- Csak barátok vagyunk – mormogtam, és babrálni kezdtem a karkötőm C betűjével, ami kikandikált a hosszú ujjú felsőm alól.
- Hát, akkor az a fiú nagy hülye lehet.
- Ha tudnád, mennyire…  – sóhajtottam fel drámaian. – És veled mi újság? Milyen Edinburgh?
- Szeretem, nem panaszkodom. Ez alatt a négy év alatt sikerült hozzászoknom. Eleinte persze nehéz volt, de ezt te is tudod, akkoriban még sokat beszéltünk.
- Ja, igen.
- Sajnálom, hogy időközben elmaradtak az üzenetváltásaink.
- Így alakult, ne sajnáld – somolyogtam. – Mind a ketten el voltunk foglalva a saját életünkkel. – Ezzel arra utaltam, hogy ő összejött egy edinburgh-i lánnyal, én pedig próbáltam hozzászokni az új családtagok gondolatához. Akkortájt mutatott be anya Naesangnak és Sangminak.
- Haragszol rám?
- Miért tenném?
- Amiért megcsókoltalak, majd barátnőm lett.
Ezen nevetnem kellett. – A csókunk és a kapcsolatod kezdete között közel fél év telt el. Tizenöt évesek voltunk akkor, Zack, nem hittem azt, hogy össze fogjuk kötni az életünket.
- Tehát nem bántott?
- Egy picit, talán. Mert akkor még friss volt a dolog és szörnyen hiányoztál. Veled nőttem fel, te majom. – Ezúttal én koppintottam az orrára. – Még jó, hogy nem léptem túl az elvesztéseden rögtön.
- Nem vesztettél el. Most is itt vagyok.
- Az igaz, de te is tudod, hogy ez nem ugyanolyan.
Az ajkát biggyesztette. – Valóban nem.
- És mi van azóta a barátnőddel?
- Szakítottunk. Elköltöztek a családjával, csak ők egészen Amerikáig mentek.
- A sors fintora…
Sóhajtott. – Ja… Én itt hagytalak téged, engem meg itt hagyott ő.
Rászorítottam a kezére.
- Majd jön más.
- Persze, tudom én.

Már legalább egy órája beszélgettünk, amikor megszólalt az asztalon hagyott telefonom: KakaoTalkon keresett valaki. Ránéztem a mobilomra, és már nyúltam is volna érte, de aztán visszahúztam a kezemet.
- Válaszolj nyugodtan, én addig elmegyek a mosdóba.
- Ó, oké.

Ahogy sejtettem, Chunji volt az.

Ne haragudj, csak az idióta telefonom nem jelezte, hogy írtál, ezért azt hittem, megharagudtál rám, vagy valami.
Mert ugye nálad nem ritka az ilyen…
Egyébként meg válaszolva a korábbi üzeneteidre... te vagy a hülye!
Nem találkoztam még az anyukáddal, de máris kedvelem őt.
Mikor mehetünk? Akár most repülőre pattanok érted.
Amint hazajössz, rád rúgom az ajtót csak, hogy boldoggá tegyelek.
Ezt veheted akár fenyegetésnek is!
El sem hiszem, hogy ezt mondtad! Legszívesebben most mindenkinek eldicsekednék a világon azzal, hogy hiányzom neked.
Amúgy mi újság? Mit csinálsz?

Isten ments, hogy iderepülj!

Szinte rögtön érkezett rá a válasz:

Na, szép! Nemrég még hiányoltál, most meg látni sem akarsz.
Ki tudna rajtad kiigazodni, asszony?
Az agyamra tudsz menni.
Egyébként megerőltető lenne, ha válaszolnál a kérdéseimre?

Asszony?!

Te mondtad, hogy anyud már hallja is az esküvői harangokat, tehát már az áldását adta ránk.
De válaszolj már!

Te beteg vagy…

Jól van, te meg ne affektálj állandóan!

Nincsen velem semmi.

Épp egy kávézóban ülök.

Ekkor ért vissza Zack, ezért úgy gondoltam, nem leszek udvariatlan, és elteszem a telefonomat.
- Szóval ott tartottunk, hogy…  – De szegény nem tudta végigmondani, amit akart, mert a mobiltelefonom őrült csipogásba kezdett.
A mennyezet felé emeltem a tekintetemet.
- Hát ezt nem hiszem el…  – morogtam.
Zack csak kuncogott.
- Úgy látszik, valaki nagyon hiányol.
- Csak a „nagy hülye” – macskakörmöztem a levegőbe.
- Ne várakoztasd meg.
- De…
Félbeszakított. – Én nem bánom, Jungsoo. Biztosan fontos lehet.
Hálásan néztem rá.
- Rövidre fogom, ígérem.

Akkor majd ápolhatsz, ha végre hazajössz.
Hé, én nem szoktam!
Mi?! És mégis kivel?

Csak szeretnéd…

Egy régi barátommal.

Szeretném is!
Fiú az illető?
Mondd, hogy nem az.

De az.

Hát ez valami fantasztikus!
Hazautazol, és azaz első dolgod, hogy lecserélsz?

Nem cseréltelek le, te majomarcú…

Még hazudsz is?!
És mióta vagytok barátok?

Vele nőttem fel.

Ez egyre jobb.

Fejezd be!

Helyes?

Az.

Fotózd le.

Mi? Megvesztél?

Csinálj róla gyorsan egy képet!

Nem!

Látni akarom!

Én meg azt akarom, hogy elhallgass!

Egyetlen egyet kérek, Szösz.

Sóhajommal majdnem felborítottam a poharamat.
- Mi a baj? – tudakolta Zack.
- Azt akarja, hogy küldjek neki rólad egy fotót…
- Ööö… Mégis miért?
- Mert egy vadbarom! – csattantam fel. – És addig nem fog békén hagyni, amíg…
- Hát…  – fojtotta belém a mondatom többi részét. – Én végül is nem bánom.
- Jól van. De várj, odamegyek melléd, csináljunk inkább egy közös képet.
- Oké, az jó lesz.
Felálltam, s helyet foglaltam a jobbján.
- Karolj át és vedd elő a legszebb mosolyod.
- Az nem lesz nehéz – nevetett.

- És most a telefonom fel fog robbanni… – mondtam, miután elküldtem a fotót.
Igazam volt; nem kellett sokat várnunk, hogy Chunji üzenetek hadát zúdítsa rám.

Mi a…
Azt nem mondtad, hogy ennyire helyes!
És jól látom, hogy átkarolt?
Miért karolgat?
Szösz!
Gyere haza! Most!
Így mégis hogyan legyek nyugodt?!
Miért hagyod másnak, hogy hozzád érjen?
Miért???????????
Tudod nagyon jól, hogy hiányzol, és ugrok, ha ilyenről van szó...
Erre te direkt hergelsz engem!
Azt mondtam, hogy RÓLA kérek egy képet, és nem azt, hogy bújj vele össze!
Hogy vigyorogsz te is…
Fú…
Na, most már biztos lehetsz benne, hogy rád fogom rúgni az ajtót!
Hihetetlen, mennyire fel tudsz húzni…

Lenyugodnál végre?

NEM!

Miért kell folyton ezt csinálnod, akárhányszor valaki a közelemben tartózkodik?

Mondtam, hogy ő csak egy régi jó barátom.

Négy éve láttam őt utoljára, és most összeültünk beszélgetni.

CSAK beszélgetni.

Nincsen ebben semmi, nem értem, miért kell konkrétan beleőrülnöd a tudatba, hogy most éppen egy haverommal vagyok.

KEZELTESD MAGAD!

Nem birtokolhatsz, Chunji.

Nem vagyok a tiéd.

Csak félek, hogy elveszítelek…

Akkor foglak otthagyni, ha ezt tovább folytatod.

Kibírhatatlan vagy.

És utálatos.

Fontos vagy a számomra, Szösz.

Ha annyira fontos vagyok, akkor tegyél meg egy szívességet.

Hagyj élni.

Mindent elrontasz ezzel, Chunji.

Kérlek, ne írj többet.

Majd kereslek, ha lenyugodtam.

Még csak annyit, hogy… sajnálom.

Én is.

Na szia.

Panaszosan sóhajtottam.
- Minden oké?
- Persze, csak…  – Nem találtam a megfelelő szavakat.
- Hiányzik?
Gondolkodtam, hogy most az eszem vagy a szívem szerint válaszoljak-e, de aztán győzött az a hülye kis pulzáló izé a mellkasomban:
- Jobban, mint azt megérdemelné…
- Nem akarsz róla mesélni?
- Tényleg érdekel?
- Hogyne érdekelne.
- Hát jó, akkor legyen… Vicces, mert legelőször egy fogkrémmel leköpött felsőben látott engem…