Luhan - Sweet Cheater - Harmadik (utolsó) rész

Sziasztok! Nos, a gépproblémám megoldódott, most már tudom használni a Word-öt (ha egyáltalán van időm), ezért erőt vettem magamon és pontot tettem ennek a ficinek a végére, azt hiszem, ideje volt már. Nem lett valami hosszú, tartalmasnak sem mondanám, de igazából már annyit csűrtem-csavartam ezt a történetet (már legalább 2-3 éve íródik), hogy többet már nem tudtam belőle kihozni. Sőt, őszintén szólva én nem is terveztem többet, ezt egyébként is egy egyszerű fanficnek szántam. Hát... íme. Igyekszem majd a továbbiakban, ahogy csak tudok (sokszor ez annyit jelent, hogy szimplán csak agyalok a sztorikon, de egy betűt nem vetek a képernyőre) és remélem, hogy hamar tudom majd hozni a frisseket. Jó olvasást, további szép nyarat! 

Már vagy öt perce ácsorgok az erkélyen a korláton könyökölve, magam elé meredve. Hallom az erkélyajtó nyikorgását, ahogy kinyílik, a tompa csapódást, mikor bezáródik, de nem fordulok meg. Néhány halk lépés és Luhan már a látóteremben van; nyíltan vizslat, viszont nem szól egy szót sem.
Összehúzott szemekkel szívok egyet cigimből, majd hosszan lent tartom és kifújom a füstöt.
Luhan a derekamra csúsztatja a kezét.
– Ne csináld – morgom, s lefejtem magamról az ujjait.
Még mindig nem nézek rá.
– Mi a baj?
– Elég nagy probléma, hogy magadtól nem jössz rá.
Szótlanul gondolkodik, aztán félve teszi fel a kérdést:
– Megbántad, hogy…
Meg sem várom, hogy befejezze, közbevágok:
– Még szép, hogy meg! Nem is értem, hogy mehettem ebbe bele… Az még oké, hogy karolgatsz. Arra tényleg azt mondom, hogy rendben van. Még egy ártatlan homlok- vagy arc puszin sem akadok fenn… na de ez! Ez túlment minden határon, Luhan. Épp az előbb dugtad le a nyelvedet a torkomon mindenki szeme láttára!
– Azt ne mondd, hogy te nem élvezted. – Idegesít, hogy ennyire jókedvű.
– Élveztem… Nagyon is élveztem, hogy rohadnék meg! – csapok a korlátra ingerülten. – És pont ez az; nem lenne szabad így éreznem. Neked barátnőd van, Luhan, akit most megcsaltál… ráadásul velem. Istenem, de utálom magam…
– Min…
– Mit akarsz mondani? – szembe fordulok vele, szememet dühös könnyek lepik. – Mit tudnál mondani, amivel szépíteni lehetne ezt az egész szörnyű helyzetet?
– Az én hibám…
– Hát ez fantasztikus! – horkanok fel. – Köszönöm, máris jobban vagyok és már nem is akarom szembe köpni magam. Mit gondoltál? Mit gondoltunk? Hogy ez így helyes? Szegény barátnőd… még csak nem is sejti.
Rágyújtok egy újabb szálra, majd ismét beszélni kezdek.
– Hányszor tetted már ezt meg vele?
Félek a válaszától, mert nem akarok benne még ennél is nagyobbat csalódni.
– Még soha. Esküszöm, Min. – Szeméből látom, hogy igazat mond. Fellélegzek, bár még mindig a pokolra kívánom mind a kettőnket. – Veled is csak azért, mert…
– Mert láttad rajtam, hogy kedvellek és gondoltad, ezt majd szépen kihasználod, hogy szórakozz egy jót?
– Félreérted az egészet.
– Ezen nincs mit félreérteni, Luhan. Velem csak játszadozol, a barátnődet pedig átvered. Szép, mondhatom. Csak tudnám, mire jó ez neked…
– Hagynád végre, hogy én is szóhoz jussak?
Meglep, hogy így rám förmed, de be kell vallanom, hogy ha nem haragudnék rá mélységesen, még imponálna is, hogy így kiáll magáért, s kicsit megemeli a hangját, hogy meghalljam őt.
– Tessék – tárom szét karjaimat –, befogtam. Hazudj gyorsan valamit.
Zajosan fújja ki a levegőt, orrnyergét hüvelyk– és mutatóujja közé csippenti.
– Hogy tudod ennyire megnehezíteni ezt az egészet?
Már éppen velős visszaszólásra nyitnám a számat, azonban int, hogy még nem fejezte be.
– Belátom, valóban egy címeres gyökér vagyok.
– Remek, akkor már nem csak én tartalak annak. Örömmel hallom.
– Fogd már be, az ég szerelmére! – dörgi. Kissé megszeppenve pislogok rá, majd szívok egy slukkot. – Na… Nem akarok veled sem kiabálni, sem veszekedni, úgyhogy kérlek, fejezd be a pufogást. – Hangja már nyugodtabb, de görcsös ajakrágcsálásából tudom, hogy roppant ideges. Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. – Még sosem csaltam meg Yunt, és… kettőnket sem így terveztem.
Zavarodottan bámulok rá. Kettőnket? 
Frusztráltan beletúr a hajába. – Azt sem tudom, hol kezdjem…
– Mondjuk ott, hogy végre valahára befejezed a cseszett ködösítést és elmondod az igazat! – rivallok rá teli torokból.
– Kibaszottul szeretlek! – üvölti vissza, én pedig teljesen lényemben megdermedek.
Hogy… MI?!
– Luhan… – motyogom, s a fejemet ingatom. – Ne…
– Szeretlek, oké? – Lejjebb veszi hangerejét, de még így is zaklatott.
– És… Yun… – hebegem.
– Már kétszer is megcsalt.
Hirtelen leesik a tantusz és elönt a méreg.
– Szóval te most csak…
– Nem – szakít félbe. – Nem azért csókoltalak meg, mert így akartam bosszút állni. Nem vagyok ilyen. Azért csókoltalak meg, mert meg akartalak és mert téged szeretlek, nem őt.
Össze vagyok zavarodva.
– Akkor miért…
– Miért lakom vele még mindig? Kényszerből. Miért nem tisztáztam ezt veled már rögtön a legelején? Mert egy idióta barom vagyok.
– Kényszer? – kérdezek vissza.
– Nincs hová mennem, Min – tárja szét a karját amolyan „ez van, ezt kell szeretni” stílusban. – Az egyetem miatt a nyakamon van a diákhitel, Chanyeolnál teltház van, szüleim vidéken vannak, másnál meg nem élhetnék, így muszáj maradnom. De nem alszok vele együtt, az éjszakákat a kanapén töltöm, nappal meg igyekszem kerülni a lakást.
– Ezért tanulsz sokszor a kávéházban?
Bólint. – Ez az egyik ok. A másik pedig te vagy. Szeretem, ha a közelemben vagy.
– Mióta tart ez?
– Mármint mi? Az, hogy Yunnal konkrétan le sem szarjuk egymást, vagy az, hogy szeretlek?
Az utóbbitól a szívem hevesebben kezd verni.
– Mind a kettő érdekelne.
– Körülbelül két és fél hónapja ismertelek, amikor feltűnt, hogy valami nem a régi. Egyre kevesebb időt töltöttem el Yunnal és egyre többet veled. Azt hozzá kell azért tennem, hogy már előtte sem volt az igazi a kapcsolatunk, de mégiscsak akkoriban volt a mélypontunk. Még a szülinapjáról is megfeledkeztem.
Eszembe jut, hogy az én születésnapomon reggeltől estig mellettem volt lesve minden kívánságomat, és azonnal elkezdem szégyellni magam.
Szegény lány…
- Amikor rajtakaptam azon, hogy megcsalt, és kérdőre vontam, sírva fakadt és engem okolt. Elhanyagoltam őt, egyedül érezte magát, szüksége volt valakire és én nem voltam ott, satöbbi. Nem álltam le vele veszekedni, tudtam, hogy elcsesztem, de emiatt nem is rágódtam. Az érzelmeim ellen nem tehettem semmit, így az ellen sem, hogy megszerettelek. Tudom, hogy te most is cincálod magad. Szétromboltál egy kapcsolatot, tudtodon kívül elcsavartad a fejem és te is megkedveltél engem, holott tudtad, hogy barátnőm van. – Szavai maró savként bántják szívemet, de igaza van, mert pontosan ez jár a fejemben. – De Min, könyörgöm, erről senki sem tehet. Se te, se én. Ez így alakult. Most miért hibáztatnám magam azért, amiért Yun mellett már nem találom a helyem, közben veled meg úgy érzem, igazán élek? Az én hibám talán, hogy te el tudod velem feledtetni minden bajomat, míg Yun csak azt tudja a fejemhez vágni, hogy úszom az adósságban? Veled vagyok önmagam. Te hozod ki belőlem az igazi énem, azt, aki folyton hülyül, jókedvű és lazán kezeli a problémáit. Ez az igazi Luhan – mutat végig magán. – Yunnal sosem tudtam kibontakozni. Melletted… szabad vagyok. Boldoggá teszel és azt szeretném, ha te is boldog lennél… velem és általam. Jesszusom, Min, annyira boldoggá akarlak tenni… – túr a hajába. – Már régóta el akartam neked mondani, be akartam neked vallani mindent nyugodtabb körülmények között, de sajnos így jött ki a lépés. De legalább már tudod, hogy szeretlek.
Hallgatok.
Újra és újra lepörgetem magamban a beszélgetést, próbálom felfogni, hogy éppen most tárta ki nekem a szívét-lelkét, de valahogyan nem megy. Közben a fejemben egyetlen mondata túlharsogja az összes többit… az, hogy szeret, hogy tényleg SZERET, és szívemet sav helyett jóleső melegség árasztja el.
– Hinned kell nekem – teszi még hozzá, szeme egyszerre csillog kétségbeesetten és esdeklőn.
– Költözz hozzám – mormogom alig hallhatóan, nem csak őt, de magamat is meglepve.
Honnan jött az ötlet?!
– Mit mondtál?
– Költözz hozzám – ismétlem meg, ezúttal hangosabban, bátrabban. – Voltál már nálam, ismered a helyet, tudod, mi hol van, jó vagy a hűtőm kifosztásában, jól kijövünk egymással, ráadásul szeretlek is, szóval… miért is ne?
Pislog párat, amíg eljut az agyáig, amit mondtam, majd széles mosoly terül szét az arcán, szeme felragyog, és egészen közel jön hozzám.
– Ez azt jelenti, hogy…?
Szemem az ajkával van egy vonalban, megigézve nézem, ahogy a szavakat formálja, közelsége elgyengít és lázba hoz.
Biccentek. – Hiszek neked, Luhan. Hiszem, hogy szeretsz.
Magához ölel, minden erejével szorít, én pedig örömmel pihegek két erős karja közt. Percekig így állunk, szótlanul ölelkezve, majd éppen csak annyira húzódik el tőlem, hogy fel tudjuk venni a szemkontaktust.
– Mikor cuccolhatok?
– Amikor csak akarsz. Mondanám, hogy akár most azonnal indulhatunk, de nem lenne szép dolog, ha ilyen hamar megpattannánk Chanyeol bulijáról.
– Igazad van… Akkor majd holnap – puszil a hajamba. – Visszamegyünk a többiekhez?
– Mehetünk.
Kéz a kézben térünk vissza a nappaliba, s amikor bezáródik mögöttünk az erkélyajtó, Luhan magához húz és megcsókol – most már mind a ketten jól tudjuk, hogy ez nem színjáték.  A lehető legkevésbé sem az.
– A gerlepár újra turbékol! – kurjantja el magát Chanyeol, amint meglát minket és hangos tapsolásba kezd.
– Szerelmeseknek áll a világ! – kiáltja Sehun, majd megcsókolja a kezében szorongatott piás üveg nyakát, végül pedig meghúzza az alkoholt.
Azt hiszem, ő is megtalálta már a maga párját. Ahogyan én is.