n(ex)t - Harmadik rész

Viszontlátás

Jungsoo

Az ágy szélén ülök, miközben a földre fektetett bőröndömben kotorászok remegő kezekkel. Tulajdonképpen nem keresek az égvilágon semmit sem, mindössze le kell magam foglalnom valamivel, hogy a lehető legkevesebb figyelmet fordítsak rá. Újra meg újra átnézem a ruháimat, már legalább negyedszer fintorgok az extra csipkés fehérnemű láttán, amit Sangmi csomagolt el nekem a tudtom nélkül, és kényszeresen egy gondolatbeli listába szedem a magammal hozott holmikat.
A szobában vágni lehetne a feszültséget, a némaság fülsüketítő és idegőrlő. Megállás nélkül egyetlen kérdést teszek fel magamnak: mi a franciért egyeztem én bele ebbe az egészbe?! Sangmi lelkesítő beszéde elhitette velem, hogy végig fogom tudni csinálni ezt a hetet anélkül, hogy összeomlanék lelkileg, bebeszéltem magamnak, hogy elég erős vagyok ehhez, most viszont, hogy itt vagyok vele egy hotelszobában, mindennek érzem magam, csak magabiztosnak nem. Tudom, hogy előbb vagy utóbb mondanom kell valamit, vagy legalább vetnem kell rá egy pillantást, de egész egyszerűen nem érzek magamban elegendő erőt ahhoz, hogy felé forduljak. Nem akarok ránézni arra az emberre, aki egyik napról a másikra kitette a szűrömet mindenféle indok vagy magyarázat nélkül.
Abbahagyom a csomagom átfésülését és felegyenesedem. Próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, igyekszem normalizálni a légzésemet és megnyugtatni háborgó szívemet, ami olyan erővel pumpálja ereimbe a vért, hogy attól félek, még Chunji is hallja nyugtalan dübörgését ebben a szótlanságban. Nagy levegő ki és be, s végül én vagyok az, aki megtöri a csendet:
– Te hol fogsz aludni? – kérdem.
Lassan felé fordulok. Ő az ablakpárkánynak támaszkodva áll, most pedig kérdőn pislog rám. Nehéz a szemébe néznem, s még nehezebb tartani vele a szemkontaktust, de erőt veszek magamon, hogy ne kapjam el róla a tekintetem.
– Hol fogsz aludni? – teszem fel a kérdést még egyszer.
– Hát… Gondolom itt – feleli végül. – Egy szobát kaptunk.
– Nem vagyok hajlandó veled egy ágyban aludni – jelentem ki kimérten.
Felnevet.
–  Én pedig nem vagyok hajlandó egy hotel padlóján aludni.
–  Miért, talán nekem kéne? – kérdezem sértetten.
Vállat von.
– Nem nekem van bajom a közös ággyal.
– Én NEM fogom a földön tölteni az éjszakát – hangsúlyozom.
– Akkor ezzel már ketten vagyunk, Szösz.
Idegesít a stílusa és az, hogy a történtek után még van bőr a képén a becenevemen szólítani, de inkább már nem mondok erre semmit, mert félő, hogy a végén elsírom magam.
Felkapom az ágyról a telefonomat, és egy szó nélkül elhagyom a szobát.
Még oda sem érek a pár lépésre lévő lifthez, máris csörög a mobilom. A főnököm és egyben az egyik barátnőm, Sunny az.
– Na mizu, Parker?
Még csak másfél órája érkeztünk meg a hotelbe, de máris zaklat. Tipikus.
Elfojtok egy sóhajt.
– Nem sok… – mormogom.
– Ennyi? Nem sok? Ezért engedtelek el olyan könnyen? Hogy lesz ebből ütős cikk? – háborodik fel.
– Cikk? Milyen cikk? – döbbenek meg.

– Amelyiket az exeddel töltött romantikus hetedről fogsz írni.
– Erről eddig egy szó sem volt…
– Ez a munkád, Parker, plusz ez egy tuti sztori, amivel nagyot arathatunk.
– Ez nem egy szimpla sztori, ez az életem, Sunny – morgom barátságtalanul.
– Annál jobb! Így sokkal hitelesebb leszel. Alig várom már, hogy olvashassam.
– Nem hiszlek el… – sóhajtom.

– Munkára, Parker! Izgalmakat akarok – mondja, majd minden további nélkül bontja a vonalat.
Remek… Mindig is tudtam, hogy Sunny szótárában még csak véletlenül sem szerepel az a szó, hogy „együttérzés”, de ennek ellenére is fel tudott húzni.
Pufogva visszafordulok a hotelszoba felé, hogy felkapjam a notebookomat, és kiüljek egy medence mellé írni.
A szobába lépve Chunjiból csak a hátát látom; épp a gondolataiba mélyülve bámul ki az ablakon.

Chunji 

Összerezzenek, ahogy becsapódik az ajtó, majd lassan megfordulok. Szösz ismét az ágyon ül, miközben a bőröndjében kutat valami után nagy erőkkel.
– Mit keresel? – kezdeményezek beszélgetést, bár mélyen belül tudom, hogy a próbálkozásom teljesen felesleges.
Válaszra sem méltat, csak kezébe veszi a notebookját és felegyenesedik.
– Á, szóval írni mész – adok hangot a gondolataimnak. – Ismét a zátonyra futott kapcsolatok lesznek terítéken? – szúrom oda.
Mi a franc van velem? Kedvesnek kéne vele lennem, hogy megpuhítsam, erre csak egy kötekedő gyökér vagyok, aki mindent elront.
– Olvastam az előző cikked – folytatom. – Különösen az a rész tetszett belőle, amikor hangot adtál a férfiak iránt érzett frusztráltságodnak. De nyugi, nem vettem magamra.
Te jó ég, miket hordok én itt össze?! Úgy látszik, az agyam és a szám közötti összeköttetés megszűnt létezni.
Ökölbe szorul a szabad keze, de még most sem szól hozzám. Nem mintha okolnám őt ezért, tulajdonképpen az is egy kész csoda, hogy egyáltalán beleegyezett abba, hogy eltölt velem egy hetet. Én a helyében tuti, hogy olyan messziről kerülném magam, amennyire csak lehetséges.
Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor Jungsoo felpattan az ágy széléről és kiviharzik a szobából.
– Szösz… – szólok utána bátortalanul.

Hátra sem fordul, én meg csak állok szerencsétlenül, azon agyalva, hogy utána menjek-e, vagy inkább hagyjam, hadd legyen egy kicsit egyedül. Végül az utóbbi mellett döntök.
Különben is, mit tudnék neki mondani, ha utolérném? „Ne haragudj, amiért ilyen bunkó köcsög vagyok, csak tudod így próbálom meg leplezni, hogy ez nekem ugyanúgy fáj, ahogyan neked”? Kiröhögne. Vagy sokkal inkább gyomorszájba vágna.
Fel-alá mászkálok a szobában azon töprengve, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat, amikor rezegni kezd a zsebemben a telefonom. Mikor előveszem, meglepődve látom, hogy Byunghun az.
Hát ez meg mit akar?, vonom fel a szemöldököm.
– Mondjad – szólok bele.
– Neked is szia – feleli.
Rövid ideig hallgatok, arra várva, hogy magától beszéljen, de hiába.
– Mondjad – ismétlem meg.
– Csak gondoltam megkérdem, mi a helyzet. Összemelegedtetek már?
– A lehető legkevésbé sem… És talán már nem is fogunk – motyogom.
– Na, hogyhogy? – csodálkozik.
– Sikerült mindent elszúrnom.
– És erre még csak most jöttél rá?
– Nem segítesz ezzel, Byunghun… – dünnyögöm.

– Jó, jó, bocsi. Figyelj, tekintve, hogy Jungsoo még mindig szeret téged, olyan nehéz dolgod nem lehet. Csak ne legyél vele barom, és ne fűzz mindenhez bunkó kommentárokat.
– Késő…
– Nem is te lennél… Azért mentél oda, hogy még mélyebbre süllyedj a szemében? – csattan fel.
– Te is tudod jól, hogy nem.
– Akkor meg szedd össze magad! Meséld el, mi történt.

A Byunghunnal folytatott telefonbeszélgetésem után fürdőnadrágot húzok és lemegyek a kültéri medencékhez, hogy megkeressem Szöszt. Nincs olyan nehéz dolgom a megtalálását illetően, mivel ő az egyedüli, aki fürdőruha helyett utcai ruhában van. A notebookja az ölében van és elgondolkozva gépel, még a homlokát is ráncolja a koncentrálásban. A billentyűzet csak úgy ég az ujjai alatt, s rögtön elkomorodom, ahogy leesik, mi ennek az oka: elegendő dühöt generáltam neki a hülyeségeimmel ahhoz, hogy megírjon egy kevésbé vidám hangvételű cikket.
Ahogy a mondás is tartja: minden rosszban van valami jó; Jungsoo legalább az irántam érzett haragját be tudja fektetni a munkájába, és ütős olvasnivalókkal tud ezáltal szolgálni a Sunny Times olvasóinak. Az elejétől fogva nyomon követtem Szösz munkásságát, mindig elolvastam mindegyik publikációját, és keserűen kell most nyugtáznom, hogy mióta nem vagyunk együtt, azóta rengeteget fejlődött, és az írásai sokkal mélyebben meg tudták érinteni az embert.
Nem megyek hozzá közelebb, csak leülök egy szabad napozóágyra egy fa árnyékában, és távolról figyelem őt. Nem szeretném őt megzavarni a munkájában, és azt sem szeretném, ha még ennél is jobban utálna. Csak nézem őt és közben a szívem összeszorul, ahogy belegondolok, hogy bántam vele.
Ezek után hogy mondhatnám el neki, hogy még mindig szeretem és megbántam az egészet?