n(ex)t – Ötödik rész

Fordulópont

Chunji

Kínos a reggel. Nem merek ránézni, félek az útjába kerülni, és még véletlenül sincs elég bátorságom ahhoz, hogy megszólítsam őt. Pedig szeretnék tőle bocsánatot kérni, valamint megkérdezni tőle, hogy ébren volt-e már akkor, amikor én még mindig a teste köré fonódtam, mint valami inda, de nincs ehhez (sem) merszem. Az ágyon ülök, amíg ő a reggelihez készülődik, s amikor bejön a hálóba, hogy átöltözzön, én automatikusan a fürdőbe megyek. Tudom, hogy feltűnő, ahogy kerülöm őt, de szerintem ő ezt egy percig sem bánja, sőt kifejezetten örül annak, hogy nem rontom a közelében a levegőt.
Hátamat a fürdőszobaajtónak vetem, és viharosan fújom ki a levegőt.
Mégis miért jöttem el erre a szarra, ha még csak normálisan beszélni sem tudok vele, és itt bujkálok, mint valami idióta?
Össze kell magam szednem.
Felszívom magam, s visszamegyek a hálószobába, azonban ő már ekkor sehol sincs; gondolom lement az étterembe enni.
Nem habozok sokat, magamra aggatok egy pólót, ami először a kezembe akad, majd felkapok egy farmert is, tornacipőt húzok, és rohanok a lifthez, hogy lemenjek a hotel halljába. Amikor az étterembe érek, ő már egy asztalnál ül, és épp leadja a rendelését egy pincérnek. Fáradtan mosolyog, mikor a felszolgáló elsétál az asztalától, utána pedig üveges szemekkel marad elé, miközben mutatóujjával az asztal lapján köröz. Mivel elég nyűgösnek tűnik, így inkább nem csatlakozom hozzá, hanem egy olyan asztalnál foglalok helyet, ahonnan tökéletesen rálátok. Néhány perc telik el, amíg ugyanaz a pincérfiú sétál oda hozzám, mint aki Jungsooval is beszélt.
– Mit hozhatok? – kérdi, miután mélyen meghajolt.
– Csak egy rántotta lesz mentes vízzel, köszönöm.
Gyorsan felírja a kis jegyzetfüzetébe, s már menne is vissza a konyhába, amikor utánaszólok:
– Elnézést!
– Igen? – fordul vissza.
– Megkérdezhetem, hogy a hölgy – mutatok Szöszre – rendelt-e magának kávét?
Néhány másodpercig gondolkodik, majd megrázza a fejét.
– Nem, kávét nem.
– Kivinne neki egy latte macchiatot?
A pincér elmosolyodik.
– Természetesen, uram. Adhatok át üzenetet?
– Azt nem szükséges.
– Ahogy óhajtja. Lesz még más valami?
– Más nem, köszönöm.
Biccent, majd távozik.
Idegesen figyelem Jungsoot; ő még mindig nem vett észre, az orrát lógatva mered maga elé, a látványától egyre jobban felemészt a bűntudat. Remélem, hogy a kedvenc kávéjával majd egy picit fel tudom dobni a reggelét.
A felszolgáló előbb az ételt helyezi elé, utána pedig a csésze kávét, mire Szösz zavartan néz a fiúra. „Én nem is rendeltem latte macchiatot”, olvasom le a szájáról. A pincér ekkor rám mutat, Jungsoo pedig döbbenten kapja felém a fejét. Félszeg mosollyal az arcomon intek neki, de ő csak lesüti a szemét, s többet nem néz rám. Én persze folyton őt figyelem, kíváncsi vagyok, hogy megissza-e a kávét, amit küldtem neki. Sietősen elfogyasztja a reggelijét, megtörli a száját, majd anélkül, hogy belekortyolna a latte macchiatojába, feláll, és elhagyja az éttermet.
Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájba vágtak.

Ezután csak ténfergek a szálloda területén, a medence körül sétálgatok, zenét hallgatok egy napágyon fekve, beülök a bárba inni egy koktélt, de egyszerűen semmitől sem tudok kikapcsolni. Megállás nélkül Jungsoon kattogok és azon, hogy mégis hogyan hozhatnám helyre ezt az egész elcseszett helyzetet.
Délután négy körül járhat már az idő, amikor visszatérek a hotelszobánkba, s a szívem rögtön a torkomba szökik, amikor meglátom, hogy Szösz is itt van. Rám emeli a tekintetét, amikor belépek, a pillantása rideg. Nem szól egy szót sem, én pedig nem merek megszólalni a reggeli elutasítása után, úgyhogy csak némán bezárom magam mögött az ajtót, és az ablakhoz sétálok.
Megijeszt. Ő, amit érzek, ez az egész. Nem akarom őt nézni, kerülni akarom, de a tekintetem akaratlanul és szüntelen az övét keresi.
Hátam az ablakpárkánynak vetve, a peremét markolászom görcsösen, és közben le sem tudom venni róla a szemem. Ő a franciaágy szélén ül és dúlva-fúlva, morogva túrja a bőröndjét – minden jel arra utal, hogy nem talál valamit. Felegyenesedik, kifújja szeméből a zavaró tincseket és méregtől kipirult arccal egyenesen rám néz, dühösen villanó kék szemétől ledermedek. Keskeny vonallá préselt ajkakkal figyel engem, érzelmek sokasága olvasható le az arcáról.
Düh, sértettség, csalódottság és végtelen szomorúság. Minden, amit sosem akartam látni rajta.
A szívem nehéz kőként süllyed a gyomromba és nagyot nyelek, hogy leküzdjem azt az undort, ami rám tört a saját gyávaságom miatt.
Szívem szerint odasietnék hozzá, leülnék mellé és magamhoz szorítanám, miközben megállás és levegővétel nélkül a bocsánatáért esedeznék, de ehelyett csak tovább ácsorgok az ablak előtt, mint aki karót nyelt.
Mondj már legalább valamit!
– Mit keresel? – kérdezem halkan.
Na, tessék, eddig mindig olyan szószátyár voltam, főleg az ő társaságában, most meg alig lelem a hangom. Az az egészben a legrosszabb, hogy mindezt magamnak köszönhetem.
Látszik, hogy vívódik, hogy válaszoljon-e vagy sem, a magával való viaskodás miatt az alsó ajkát harapdálja. Végül megadja magát:
– Semmit.
Tipikus…
Nem hagyom magam:
– De azt nagyon.
A szemét forgatja feleletem miatt, de azért válaszol:
– A fürdőruhámat. – Ezt már úgy mondja, hogy közben rám sem néz. Bánt.
– Hová mész? – kérdezősködöm tovább.
Azt várom, hogy a fejemhez vágja, hogy semmi közöm hozzá (mert ez nagyon is Szöszre vallana), azonban néhány másodpercnyi hallgatás után újra szóba áll velem:
– Kipróbálom a jakuzzit.
Teszek egy próbát a feszültség oldására:
– Minek ehhez fürdőruha?
A válasz ismét egy szemforgatás, amit alapesetben imádok, de most csak azt éri el, hogy megszeppenjek tőle.
Fogalmam sincs, honnan veszem a bátorságot a következő kérdésemhez:
– Csatlakozhatok?
Olyan sokáig gondolkozik azon, hogy mit feleljen, hogy azt hiszem, már szóra se fog méltatni. Végül mégis válaszol:
– Ha nem szólsz hozzám, akkor nem bánom.
Egy egész jéghegy vár megtörésre…

Jungsoo

Itt ül velem szemben, feje hátravetve, pőre mellkasán itt-ott vízcseppek csillannak meg, és legszívesebben ököllel a jakuzzi szélére csapnék.
Miért egyeztem bele abba, hogy becsatlakozhat hozzám? Miért, mikor tudtam, hogy ez fog rám várni?
Fene azt a mazochista természetemet!
Kiegyenesedik és megkeresi a jakuzzi mellé készített kis tálnyi epret, és a szájához emel egyet. Kidugja a nyelve hegyét, hozzáérinti a gyümölcshöz, de mielőtt még bekapná, rám sandít:
– Csak nem ki vagy éhezve? – vigyorodik el.
– De igen… – motyogom teljesen transzba esve, aztán alig láthatóan megrázom a fejem.
Ezt most komolyan én mondtam?!
Még szélesebb vigyor terül szét az arcán, nekem pedig kedvem támad belefojtani magam a jakuzziba.
– Az arcod láttán nem vagyok biztos abban, hogy mind a ketten az eperről beszéltünk.
Most már őt is megfojtanám…
Érzem, hogy ég az arcom és szégyenemben a víz – vagy sokkal inkább a föld – alá süllyednék, de nem akarom magam még jobban kiröhögtetni.
Kerülöm a pillantását, de érzem, hogy le sem veszi rólam a szemét.
– Kérsz? – kérdi már-már bocsánatkérő hangsúllyal.
– Nem, de a pezsgőből igen – mondom határozottan, ugyanis érzem, hogy nekem ehhez az egészhez piára van szükségem.

Néhány pohár elegendő ahhoz, hogy viccesen forogni kezdjen velem a világ; már nem is érzem magam mélabúsnak: egyre beszédesebb és kivirultabb vagyok, ami látszólag Chunjinak is tetszik.
– El sem tudod képzelni, mennyire hiányzott a mosolyod, Szösz – nyögi be teljesen váratlanul, mire azonnal lefagyok.
Lesütöm a szememet és a víz felszínén úszó habbal kezdek el játszadozni zavaromban.
Bizonytalanul közelebb húzódik hozzám, szeme kíváncsian fürkészi arcomat, a reakciómat figyeli, hogy vajon kapásból átharapom-e a torkát, vagy hagyom, hogy közvetlenül mellettem legyen. Ha az eszemre hallgatnék, fejvesztve menekülnék – sőt, kezdjük azzal, hogy bele sem mentem volna ebbe az egész közös lazításba – viszont a szívem, azaz ostoba, vadul kalapáló kis valami maradásra késztet, egy centivel sem tudok távolabb kerülni Chunjitól.
Óvatosan, centiméterről centiméterre kerül hozzám közelebb, az arcán látom a félelmet. Gondolom attól tart, hogy bármelyik másodpercben ráöntöm a pezsgőm maradékát és kiviharzok innen. Szívesen mondanám neki, hogy túl ostoba (illetve spicces) vagyok én ahhoz, hogy az eszemre hallgassak, de nem szólok semmit, csak zakatoló szívvel várom a következő lépését.
Vizes kezével a fülem mögé simít egy kósza tincset, benedvesíti az ajkát, és várakozóan néz rám. Talán egy jelre vár, arra, hogy zöld utat kapjon, hogy „igen, rajta, csókolj meg”, azonban az izgalomtól annyira le vagyok bénulva, hogy cselekvő- és beszédképtelen vagyok.
De aztán Chunji megunja a várakozást és nullára csökkenti a köztünk lévő centiméterek számát, szája szorosan az enyémre tapad, a tenyerét pedig a nyakamra simítja, így tart magához a lehető legközelebb. Hevesen és a lehető legszenvedélyesebben csókol, a szívem egyszerre sajog és ujjong, és érzem, hogy bármelyik pillanatban képes lennék elsírni magam – azt már nem tudom, hogy a boldogságtól, vagy a keserédes fájdalomtól.
– Annyira kívánlak, kicsim – leheli az ajkamra, s ennyi elég is ahhoz, hogy végleg elveszítsem a fejem.