Hurry up - Eunhyuk

 *Min Seo szemszöge*

Már tíz perce tartott az osztályfőnöki-óra, és én legalább ugyanennyi ideje pillantgattam hátra az ablak felőli padsor utolsó padjára, ami jelenleg üresen árválkodott. Nagyon reméltem, hogy gazdája örökös későként megint csak nem tud beérni időben, és nem arról van szó, hogy lebetegedett. Látni akartam őt, ezért is bámultam állandóan a székét, abban bízva, hogy ha nagyon erősen gondolok Rá, akkor majd egyszer csak megjelenik a semmiből. Noha erre nem láttam semmi esélyt, jó volt magam áltatni.
Hirtelen kivágódott az ajtó és Eunhyuk lépett be rajta a rá jellemző nemtörődöm módon. A szívverésem meglódult, és olyan boldog voltam, hogy képes lettem volna az egész osztály előtt valami idióta örömtáncot lejteni, na, de persze inkább ülve maradtam.
Intett a tanárnőnek, és megindult a helyére, azonban Mrs. Seong nem hagyta leülni anélkül, hogy meg ne szólta volna.
- Lee Hyukjae! - szólította meg őt az osztályfőnök olyan hanghordozással és stílusban, amire csak ő volt képes, és amitől reflexszerűen borsódzott a hátam.
A fiú szembefordult vele, és amolyan „Lökjed, mi bajod” tekintettel nézett rá. Bátor egy gyerek, mit ne mondjak.
Behúztam a nyakam, mikor a tanárnőnek kidagadt egy ér a homlokán. Eunhyuk nem tartozott a kedvencei közé, ez köztudott volt.
- Fiam, minden áldott nap késel az iskolából - kezdte a letolást, mire Hyukjae afféle „Na, nem mondod, tényleg?” pillantást vetett rá. - Tizenkét perc hiányzás, tizenkettő! - sipítozott természetellenesen magas hangon.
- Szerintem nem maradtam le semmi érdekfeszítőről - rántotta meg a vállát.
Azt hiszem, az osztályfőnök ekkor kapott vérszemet.
- Ebből elég legyen Hyukjae! - rivallt rá. - Holnaptól kezdve Rim Min Seo fog téged iskolába kísérni - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
Amint ráeszméltem, hogy a tanárnő épp az én nevemet ejtette ki száján, ijedten néztem fel.
Hogy mi?!
- Ööö… Elnézést tanárnő, de… - köszörültem meg a torkomat. - Mit jelent ez? - érdeklődtem félszegen, nehogy az én hajamat is leüvöltse a helyéről.
- Azt, hogy te majd időben felébreszted őt személyesen, és szépen elrángatod a fiatalembert, hogy még véletlenül se késsen egyetlen másodpercet se - vázolta tervét, én pedig elsápadtam. - Van ezzel kapcsolatban valami kifogásod, Min Seo? - Arckifejezése azt sugallta, ha ellenkezni mernék, valószínűleg a helyszínen megenne reggelire, ezért jobbnak láttam meglebegtetni a képzeletbeli fehér zászlót.
- Nem, persze, hogy nincs, Mrs. Seong - hebegtem.
- Remek, akkor majd az úr lesz oly’ szíves és lediktálja neked a lakcímét szünetben - vetett szúrós pillantást az „úrra”. - Leülhetsz, Hyukjae.
Eunhyuk némán biccentett, és levágta magát a padjába, az óra pedig folytatódott tovább.
Pár pillanat múlva hátrapillantottam Eunhyukra, aki a telefonját nyomkodta. Észrevette, hogy nézem őt, így rám emelte tekintetét. Ábrázatát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett barátságosnak nevezni.
Jaj…
Somolyogtam, mintha nem szeppentem volna meg morcos arckifejezésétől, és előrefordultam, majd lejjebb süllyedtem ülésemen. Most az egyszer gondolatban jó erősen belerúgtam magamba, amiért én voltam az osztályelső, valamint a pontosság mintaképe is egyben.
Miért pont én? És miért pont Eunhyuk, akibe az első látásra belehabarodtam?
Jaj nekem…
Szünetekben nem mertem megkérdezni tőle, mégis hová menjek holnap, ezért úgy döntöttem, majd a fociedzése után fogok érdeklődni e felől. Addig pedig még volt egy kis időm arra, hogy némi bátorságot verjek magamba.
Tanítás után gyorsan hazarobogtam, hogy ledobjam a táskámat. Sietősen bekaptam egy szendvicset, és már éppen siettem volna vissza a suliba, amikor a szemem megakadt a szekrényemen.
Hmm… Talán át kéne öltöznöm valami csinosabb darabba. Á, de akkor azt fogja hinni, hogy neki csíptem ki úgy magam. Bár ha ezt így gondolná, nem tévedne nagyot, sőt…
Gyerünk, Min Seo, döntsd el, mit akarsz, nincs sok időd!
Addig-addig vacilláltam, míg át nem csúsztam késésbe, így nem csak hogy átvedleni, de még normális tempóban sétálni sem maradt időm. Szuper, így futnom kellett, hogy elcsípjem.
Épp kifújtam magam, amikor az iskola focicsapatának néhány tagja kiszállingózott az épületből.
- Szia, Eunhyuk még bent van? - állítottam meg az egyik osztálytársunkat.
- Helló, igen, szerintem mindjárt jön.      
- Oké, köszi - hálálkodtam, majd a fiú továbbhaladt.
A következő pillanatban már meg is jelent az „emlegetett szamár.” Eszméletlenül nézett ki. Miután megtörölte a haját fehér törölközőjével, átdobta azt a vállán. Olyan laza és menő volt, hogy levegőt is elfelejtettem venni.
Ugyanolyan ellenséges pillantásokat lövellt felém, mint nap közben, majd mintha nem tudná, miért vagyok itt, a továbbiakban tudomást sem vett rólam, csak elindult haza.
- Hyukjae! - szóltam a hátának, mire megállt, és visszafordult, mintha ezzel szívességet tett volna nekem.
- Csak simán Eunhyuk, oké? - morogta. - Mondd, mit akarsz.
Hű, milyen kedves! Csak tudnám, mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki.
-  Bocsi - sütöttem le a szememet. - Csak azért jöttem, hogy elkérjem a lakcímedet - motyogtam.
Úgy nézett rám, mintha egy teljesen másik nyelven hadováltam volna neki össze-vissza.
- Te most komolyan azt akarod tenni, amit az osztályfőnök mondott? - kérdezte elképedve.
 Bólintottam, idegesen rágcsálva a szám szélét.
- Már elszántad magad, igaz? - sóhajtott.
- Igen - feleltem a lehető leghatározatlanabbul. Hű, ez aztán az elszántság…
- Oké, hát legyen - adta meg magát.
Lekapta válláról a táskáját, és előhalászott belőle egy tollat. Hirtelen megragadt a csuklómat, én pedig elhűltem váratlan érintésétől. Gyorsan felfirkantotta a címet.
- Akkor majd gyere.
- Ha reggelig meg tudom fejteni az írásod, mindenképp.
Elvigyorodott, amitől kisebbfajta rövidzárlatot kaptam.
- Sok sikert - intett, majd újra hátat fordított nekem, és elsétált.
Ahogy ott álltam és figyeltem távolodó alakját, egy hatalmas boldogságbomba robbant bensőmben, amit a roppant csúnya kézírása a kézfejemen aktivizált.
Nem akar tőled semmit, nem érzed magad szánalmasnak? – kérdeztem magamtól gondolatban, de erre egy határozott „nem” volt a válaszom. És ezt így is gondoltam egészen addig, míg haza nem értem.
Csillagalakban kifeküdtem az ágyamra, és a plafont fixíroztam. A gyomrom gyűszűnagyságúra zsugorodott össze már csak a gondolattól is, hogy holnap meg kell látogatnom őt. Nem tudom, mit vétettem az élet ellen, hogy pontosan engem jelöltek ki erre a feladatra.
Felpattantam és a szekrényemhez léptem. Kitártam mindkét ajtaját, majd mustráltam a tartalmát. Miben menjek majd? Már majdnem a hajamat téptem a nagy kétségbeesésem közepette, miszerint nincs mit felvennem, mikor eszembe jutott, hogy teljesen mindegy, mit választok ki, iskolaidőben úgysem viselhetem a nyomorult egyenruha miatt. Ez miért nem ugrott be körülbelül húsz perccel ezelőtt, a kisebb ideg-összeroppanásom előtt? Hihetetlen, hogy még egy ilyen mindennapos dolgot is elfelejtek, csak azért, mert miatta készülődöm a holnapi napra.
Hangos csapódással zártam be a gardróbom. Magamra kaptam az iskolai egyenruhát, és méregettem magam a tükörben. Fúj… Hát, biztos, hogy így nem fogok neki megtetszeni. Nem csoda, hogy eddig nem igazán állt szóba velem, mikor így nézek ki minden áldott nap…
Már a sírás szélén álltam, ezért inkább vettem egy korai relaxáló fürdőt, és pizsamába bújtam. Gyorsan megtanultam a történelmet, továbbá megcsináltam a matek házit, utána pedig az ágyamból néztem a tévét. Szánalmasnak éreztem magam. Én itt nagyban készülődtem a másnapra, - direkt grapefruitos tusfürdővel fürödtem, és még kellemes illatú testápolóval is bekentem magam! – míg ő most is csak a hülye videó játékaival játszhat – a nyakamat tettem volna rá, hogy azt csinálja! – és nagy ívben tesz az egészre. Én voltam az, aki ebbe többet látott – konkrétan az egyetlen lehetőségemet, hogy közel tudjak férkőzni hozzá – ő pedig erre csak büntetésként tekintett. Hát persze, végül is minek is tarthatta volna ezt? Én egy kis senki voltam, akit ráállítottak. Ő volt a focicsapat kapitánya, tehát az iskola legjobb focistája, mindenki oda és vissza volt érte, én meg csak a stréber szerepében tetszelegtem, egy voltam a tömegben. Arra sem mertem volna mérget venni, hogy tudja egyáltalán a nevemet…
Nehezen tudtam elaludni, az izgatottság nem akart békén hagyni.

***

Reggel a szemeim maguktól pattantak ki. Szerencsére sosem volt problémám a kora reggeli ébredéssel, de most valahogy a szokásosnál is könnyebben keltem ki az ágyból. Pillanatok alatt elkészültem – megreggeliztem, magamra cibáltam a harisnyámat, rá a szoknyát, majd a blúzomat, megfésülködtem, fogat mostam, és ennek a számomra fontos eseménynek a tiszteletére még egy kis parfümöt is fújtam magamra. A kelleténél hamarabb indultam el Eunhyuk háza felé, mivel már nem bírtam otthon toporogni, egyszerűen tűkön ültem.

Egy takaros kis kertes ház előtt álltam meg. Kihalásztam a táskám oldalzsebében lapító cetlit, amire felfirkantottam Hyukjae lakcímét (elég nehéz volt kisilabizálni az ő betűit, hogy őszinte legyek).
- Hát, itt volnék – sóhajtottam, mikor tudomásul vettem, hogy a két cím egyezik. – Gyerünk, csengess be! – biztattam magam. Még az volt a szerencse, hogy senki sem ment el közvetlenül mögöttem, mert nem igazán gondoltak volna épelméjűnek, hogy magamban beszéltem. – Nos… Legyen – mondtam mintegy végszóként, és remegő ujjakkal megnyomtam a csengőt.
Idegesen gyűrögettem a blúzom alját, míg várakoztam. Nem sokkal később kijött egy középkorú nő. Amint megpillantott, barátságos mosoly terült el kedves arcán.
- Ó, Min Seo, már vártalak! – hajolt meg mélyen, én szintúgy. – Hyukjae mondta, hogy jönni fogsz. Sokat hallottam ám rólad – simított végig a hátamon, ahogy beljebb tessékelt a pici kapun.
- Öhm, tényleg? – kérdeztem vissza szégyenlősen somolyogva.
- Hát persze, kedvesem. Ha tudnád, mennyit!
Ööö…Oké, mit jelentsen ez?!
- De ne mondd el neki, hogy elkotyogtam – kacagott.
- Nem, dehogy, ez köztünk marad, Mrs. Lee – mosolyogtam.
- Na, menjünk is be. A fiatalember már eljutott egészen a fogmosásig is, tehát már készen áll az indulásra. Vagyis csak állna, merthogy visszaaludt a drágám. Az istenért sem akar végre felkelni és legalább egyszer időben iskolába menni. De hátha rád majd hallgat.
- Remélem – motyogtam.
Minden egyes lépéssel kisebbre szűkült a gyomrom, a végén már úgy éreztem, még egy morzsa sem férne el benne.
- Még készítek gyorsan tízórait. Te esetleg kérsz valamit? – tudakolta, mikor már a házban voltunk.
- Nem, köszönöm, hoztam magamnak szendvicset, de nagyon kedves.
- Rendben, pedig szívesen csináltam volna neked is valamit. Megmutatom Hyukjae szobáját.
Ennyit arról, hogy körbenézhetek. Na, nem mintha háznézőben lennék itt, vagy valami.

Mikor ott álltam az alvó Eunhyuk előtt, a tenyerem úgy izzadt, mintha muszáj lett volna.
- Próbáld ébresztgetni őt, Min Seo.
- Rendben – feleltem, és azzal Mrs. Lee magamra is hagyott vele.
Végignéztem rajta és… Hű…
A nyakkendője lelógott, a földet súrolta, az egyik kezével együtt. Szája résnyire nyílt, haja kusza. Édesen szuszogott, az igazak álmát aludva. Akármeddig elnézegettem volna, mert igazán szívmelengető látványt nyújtott, de nem azért jöttem, hogy bámuljam őt, mint valami kiállítást.
- Khm – köhintettem. – Hyuk…Eunhyuk. – Eszembe jutott, hogy a Hyukjae megszólítást nem kedveli, ezért rögvest kijavítottam magam. – Én vagyok az, Min Seo. Ideje lenne felébredned – próbálkoztam lágy hangon, megszeppenve.
- Jó, jó, csak alszok még plusz öt percet, abba még nem halt bele senki sem – morogta, majd a hátára fordult és az arcára szorította a párnát.
Nyílt az ajtó, Mrs. Lee kukucskált be rajta.
- Sietnem kell a munkahelyemre. Ne add fel! – bátorított.
- Igyekszem – biccentettem. – Viszlát.
- Szia, Min Seo. Jó legyél, fiam, és fogadj szót Min Seonak.
- Ja, persze. Szia, anya – dörmögte.
Nem lesz könnyű dolgom...
Törtem a fejem, mégis mitévő lehetnék. Beugrott, hogy talán leönthetném őt hideg vízzel, de aztán figyelmeztettem magam, hogy azért jöttem, hogy időben elhurcoljam őt az iskolába, és nem azért, hogy megölessem magam. Mert, hogy egy olyan ébresztő után biztos, hogy kinyírt volna, amit tulajdonképpen meg is értettem volna, csak hát ugye nem lett volna olyan kellemes az én szemszögemből nézve. Nos, akkor a hideg vizes zuhany kilőve… Hiába is agyaltam más alternatívákon, folyton ugyanott lyukadtam ki: addig csikizni őt, míg ki nem pattan a takaró alól. A probléma csak az volt, hogy ehhez túl félénk voltam.
Halkan sóhajtva ültem le a sarkamra, tovább gyönyörködve benne. Úgy éreztem, felcserélődtek a szerepek – ő volt a békésen fekvő Hófehérke, én pedig a herceg, aki szeretetteljesen figyelte alvó szerelmét.
- Eunhyuk – böködtem finoman. Természetesen meg sem moccant.
Minden jel arra utalt, hogy kénytelen leszek a csiklandozáshoz folyamodni, még akkor is, ha az életembe fog kerülni.
Hirtelen eszembe jutott a legjobb barátnőmmel folytatott tegnap esti telefonbeszélgetés:
- Mi lenne, ha megcsókolnám? – merengtem el.
Halk sóhaj hangzott a vonal túlsó végén, és tudtam, hogy a szemét forgatja. Sőt, azt is pontosan tudtam, mi lesz a válasza.
- Jaj, te naiv, kicsi lány – mondta, én pedig vele együtt tátogtam. Minden egyes ábrándozásomat így reagálta le, noha két hónappal, ha idősebb volt nálam.
- Most miért? – kérdeztem vissza.
- Még kérded? Szerinted lenne ehhez elég bátorságod?
- Mi van, ha lenne?
- Akkor az nem te lennél. Te is tudod nagyon jól, hogy gyáva vagy az ilyenekhez. Különben is, először meg kéne tudnod, hogy tetszel-e neki.
- Így megtudhatnám… - mormoltam orrom alatt.
- Igen, csakhogy a te kis tervedhez merni kéne.
- Igazad van… Képtelen vagyok rá. Már megint hülye voltam.
- Nem hülye, csa…
- Igen, tudom, csak naiv – vágtam bele a szavába ingerülten.
- Hé, most ne legyél már ilyen! Tudod, hogy mindenben melletted állok. Csak azért maradjunk a realitás talaján. De, ha ténylegesen meg akarod csókolni, akkor rajta. Aki nem mer, nem is nyer. Bizonyítsd be, hogy tévedtem, és hogy igenis bátor vagy.
- Á, mindegy, hagyjuk…

Este még úgy voltam vele, hogy el kell felejtenem az ötletemet, mert csak szálka a szívemben. Teljesen felesleges elképzelni magunkat, ahogyan szerelmesen egymásba fonódva csókolózunk, ugyanis maximum csak egy párhuzamos univerzumban válhatna valósággá, ebben az életben én túlságosan is félénk vagyok ahhoz, hogy számomra ilyen sorsfordító lépéseket tegyek. Példának okáért, hogy megcsókoljam. Most viszont megváltozott bennem valami: bizonyítási vágyam támadt. Be akartam bizonyítani, hogy igenis meg merem csinálni, hogy képes vagyok rá, hogy ki tudok bújni a gyáva nyúl szerepéből. Olyan régóta álmodoztam már erről, erre végre valahára az ölembe pottyant a lehetőség. Én lettem volna a világ legnagyobb idiótája, ha csak úgy hagyom elillanni. Többször nem lesz rá esélyem…
Tehát a terv: ráülök a csípőjére, megcsiklandozom, és utána megcsókolom. Feltéve, ha meghagyja az életemet.
De mi van, ha úgy fog kapálózni, hogy lelök az ágyról? Vagy tegyük fel, hogy nem is csiklandós. Akkor mégis mitévő leszek majd, ha csak fapofával – vagy sokkal inkább ingerülten – fog rám meredni, hogy mégis mi a fenét csinálok?
Az idő sürgetett, sietnem kellett, hogy időben beérjünk, viszont még mindig döntésképtelen voltam. Minden porcikám vágyott rá, viszont nem volt arra garancia, hogy nem fog magáról lelökni, amint az álmosság már nem akadályozza a józan ésszel való gondolkodásban.
Tegyem? Ne tegyem? Mit tegyek? Mi legyen? Ó, jaj, én ehhez túl gyáva vagyok.
Lelki szemeim előtt láttam legjobb barátnőm szánakozó pillantását, amiért nem mertem lépni, és elkomorodtam. Nem hagyom, hogy szánalmasnak tartson.
Most vagy soha.
Óvatosan ráültem, és még a súlyom miatt sem ébredt fel, csak összeszorította a szemét, és a homlokát ráncolta. Eddig megvolnánk…
- Nem hagytál más választást, Eunhyuk – suttogtam.
Ujjaimat gyorsan mozgattam a köldöke környékén. Rögtön felébredt, és mire feleszméltem, már alatta feküdtem, a két karomat pedig szorosan a fejem fölé szorította. Közel hajolt hozzám, ami most ijesztően hatott, nem pedig hívogatóan. Nagyot nyeltem, a szívem hevesen dübörgött.
- Mit művelsz, Min Seo?
- Én… Semmit, csak… Izé, fel szerettelek volna ébreszteni, és én nem tudtam, ho…
Nem hagyta, hogy befejezzem, ajka erősen feszült enyémnek. A meglepődöttségtől tágra nyílt a szemem, arról s megfeledkeztem, hányadikán van elseje.
Mikor eltávolodtunk egymástól pár pillanat múlva, még mindig ugyanolyan döbbent voltam. Vagyis lesokkolt.
- Eunhyuk… Te… - tapogattam meg ajkamat hitetlenkedve, miközben végig mélybarna szemeibe néztem.
- Mi az, te nem akarod? – kérdezte meglepődötten.
- De – vágtam rá, még mielőtt lekászálódhatott volna rólam.
- Akkor meg? – húzta félmosolyra a száját, amitől kis híján szívrohamot kaptam. Nyugi van, Min Seo, ez csak egy mosoly!
Újra megcsókolt, ezúttal hosszabban, gyengébben, finomabban, én pedig egész lényemben bizseregtem. Jobb kezét blúzom alá csúsztatta, hideg tenyere érintésétől libabőrös lettem. Oldalamon lassan futtatta fel és le az ujjait, szabályosan reszkettem.
Miután eleget időzött számnál, továbbhaladt az arcomra, a homlokomra nyomta az első nedves kis puszit, majd lejjebb és lejjebb ment, egészen a kulcscsontomig. Félig lehunyt pilláimon keresztül figyeltem, hogyan csókolgat, és nehezen volt elhihető, hogy ez tényleg a valóság. Beletúrtam hajába, mire felnézett rám, kaján vigyorra húzódott ajka, és ismételten egy csókban forrtunk össze.

***

- Mennyi az idő? – szakítottam meg ajkunk kapcsolatát azzal, hogy felültem.
Eunhyuk ágya mellett álló komódon található digitális órára néztem, ami nyolc óra öt percet jelzett.
- Uramisten, máris elkéstünk! – kaptam a fejemhez, és szabályosan kiugrottam az ágyból, Eunhyukot félrelökve.
Lesimítottam a blúzomat, megigazítottam az elfeküdt szoknyámat, és gyors mozdulatokkal kifésültem az ujjaimmal a hajamat.
- És? Ez miért olyan nagy dolog? – Hangja szórakozottan csengett, nyilván jót derült eszeveszett kapkodásomon.
- Mert az osztályfőnökkel van az első óránk, és csak, hogy emlékeztesselek, én lettem kijelölve arra, hogy időben elrángassalak az iskolába.
- Kellett neked a csípőmre ülnöd – nevetett, majd a derekamnál fogva visszarántott az ölébe, és a nyakamat kezdte csókolgatni, félresöpörve egy-egy tincsemet az útból.
- Ne… Eunhyuk ne kezd megint, mert csúnyán meg fogjuk járni mind a ketten.
- Ne legyél már ünneprontó – biggyesztette le a száját, mikor már vele szemben álltam, testem előtt összefont karokkal. – Alig kaptam belőled valamit.
- Bármennyire is szeretném, nem tölthetjük az egész napot csókolózással, ezt te is tudod.
- Pedig jó lenne.
- Na, öltözz! – parancsoltam rá.
Hű, mióta van nekem bátorságom ahhoz, hogy így irányítsam?
- Öhm… Min Seo.
- Mi az? – kérdeztem, miközben rá sem néztem, csak a táskámat kaptam a hátamra.
- Már rég fel vagyok öltözve.
- Akkor meg mire vársz még? Menjünk! – vágtam hozzá a hátizsákját, amit ügyesen elkapott.
- Mi az, te tudsz ilyen határozott is lenni? – vonta föl szemöldökét vigyorogva.
- Ha nem leszel a bejárati ajtónál két másodpercen belül, megmutatom neked, milyen az, mikor igazán határozott vagyok.
- Juj, csak azt ne! – sipítozott elváltoztatott, vékony hangon, és megindultunk.
Megdupláztuk lépteinket, én már-már futottam, de azért Eunhyuk még mindig akadályozott a sietésben – körülbelül méterenként közelebb vont magához, hogy a hajkoronámba puszilhasson. Persze nagyon jól esett, és minden egyes alkalommal el is pirultam, de szerettem volna minél hamarabb túlesni azon a jogos „kivégzésen” és megaláztatáson, amit Mrs. Seongtól fogunk kapni.
- Mióta? – néztem fel rá.
- Mi mióta?
- Mióta tetszem? – tudakoltam elvörösödve.
- Hm… - gondolkodott el. – Hiszel nekem, ha azt mondom, idejét sem tudom már?
- Ööö… Nem?
- Pedig így van.
- Hihetetlen. De örülök – álltam meg egy szusszanásnyi időre, hogy arcon puszilhassam, majd rohantunk is tovább.

***

- Felkészültél rá? – emelte rám kérdő tekintetét Eunhyuk, mikor már az osztálytermünk előtt toporogtunk.
- Mármint mire? – értetlenkedtem.
- Ez lesz életed első letolása.
- Készen állok – rágcsáltam számat, az ajtót szuggerálva.
- Akkor miért vagy falfehér?
- Hát, csak… Oké, igazából rettegek.
- Nincs mitől.
- Nincs mitől?! – hüledeztem. – Mrs. Hóhér Seongról beszélünk!
- Nem fog megenni – ölelt magához, és valamilyen szinten meg is nyugodtam, de azért nem teljesen.
- Ja, csak elevenen megnyúzni. Igazad van, az tényleg sokkal jobb.
- Ha csak itt ácsorgunk, még nagyobb letolást fogunk kapni.
- Akkor… - nyeltem nagyot. – Menjünk is be.
Bólintott.
- Csak össze ne ess nekem – suttogta, és benyitott.
Az egész osztály egy emberként fordult felénk, Mrs. Seong arca pedig eltorzult.
- Nocsak, nézzétek, kik tévedtek be! Megtaláltátok az iskolát, gyerekek? – Bár mosolygott, tudtam, hogy csak másodpercek kérdése, és felrobban.
Behúzott nyakkal slisszoltam a helyemre, Eunhyuk pedig úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Lehunytam szememet, és visszaszámláltam a kitörésig. 3…2…1…
- Rim Min Seo, hatalmasat csalódtam benned, lányom! – replikázott. – Nem azért jelöltelek ki erre a feladatra, hogy most már te is beállj az örökös késők sorába! És te, Lee Hyukjae – bökött krétaporos ujjaival Eunhyuk felé – szégyellhetnéd magad, amiért megrontottad ezt a szegény kislányt!
Eunhyukból nevetés tört fel, és én sem bírtam megállni kuncogás nélkül. Nem gondoltam volna, hogy az, hogy késtem, „megrontásnak” számított volna, így ez egész viccesen vette ki magát. Lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa tanárnő, hogy jól szórakozok rajta, de természetesen kiszúrta.
- És még nevettek is rajtam? Na, majd meglátjátok, pimasz kölykök, majd adok én nektek!
Tovább nem tudtam összpontosítani, csak arra tudtam koncentrálni, hogy minél halkabban kacarásszak. Igazából nem volt semmi nevetséges sem a szidásunkban, de valahogy olyan felszabadultnak éreztem magam, és ez annyira jól esett, tekintve, hogy ezt az egészet Eunhyukkal együtt éltem át. Majd kicsattantam a boldogságtól, amit az a tudat okozott, hogy tetszem neki, valamint erre a csókcsatározásunk emléke is rásegített.
Hátralestem rá, mire csak felemelt egy füzetből kitépett lapot, amin a következő állt:
„Holnap reggel is várlak, ugye tudod?”
A szám fülig ért, és hevesen bólogattam, hogy természetesen másnap is számíthat rám.
- Hyukjae, jobban teszed, ha elteszed a kis táblácskádat, mielőtt még a tantermen kívül nem találod magad! – dörrent Mrs. Seong.
Összenevettünk Eunhyukkal, majd az óra folytatódott tovább.