Do you wanna dance? - G - Dragon

Megjegyzés: a ficiben csak TOP-t hívom Seunghyunnak, de tudom, hogy Seungrinak is az a neve, egyszer meg is nevezem őket úgy, hogy "a két Seunghyun". 

Továbbá még annyi, hogy Bruno Mars - When I was your man c. száma ihletett meg, szóval most már láthatjátok, miért kértem tőletek anno dalokat. :) 

Jó olvasást! :)

Do you wanna dance? 

*GD szemszöge*

Az ágyamon feküdtem, ami ezúttal nevetségesen nagynak tűnt így, hogy egyedül terpeszkedtem benne. Nem sokáig tudtam élvezni az édes – vagy sokkal inkább szánalmas – semmittevést, ugyanis valaki rátenyerelt a csengőre.

Szitkozódva ültem fel, szememet dörzsölgetve, majd megtámaszkodtam az öklömön. Nem akartam még csak megmozdulni sem, és eleinte úgy voltam vele, hogy majdcsak elmegy, bárki legyen is az, de az odakint ácsorgó személy nem volt velem egy véleményen; az ujját még csak fel sem emelte a postaládám melletti kis gombról. A harsány csengőszó belehasított a kora éjszakába és egyúttal a fejembe is. Halántékomat masszírozva indultam meg az ajtó felé. 

- Jövök már, az ég szerelmére! – kiáltottam. – Mi van már? – kérdeztem közel sem barátságosan, mikor feltéptem a nyílászárót. 

- Ayo, VI in the house, wassup babe? – csörtetett be villámba a banda legfiatalabb tagja. 

- Make some noise! – kurjantotta Seunghyun, miközben benyomult a küszöbön, és ezzel együtt arrébb is lökött.

Mikor bevágtam az ajtót, ők már otthonosan elhelyezkedtek – Seungri a kanapémon hasalt, mialatt magában röhögött valamin (?), a Big Bang legidősebb tagja pedig egy babzsákfotelemmel szórakozott. 

- Mit akartok, srácok? Nem vagyok jókedvemben – álltam meg előttük bemelegítőnadrágomba süllyesztett kezekkel. 

- Ja, azt látjuk. Ezért bűzlik minden a piától? – fintorgott a panda, majd a kezébe vett a földről egy kiürült whiskey-s üveget.

- Én nem érzek semmit – rántottam meg a vállamat. 

- Mert már megszoktad – legyintett T.O.P. – De ma este végre szívhatsz egy kis friss levegőt – vigyorgott.

- Mi? – kérdeztem vissza. – Nem, sehova sem megyek, felejtsétek el – tiltakoztam. 

- Szerinted azért jöttünk ide, hogy beszálljunk az önsajnáltatásodba? Még szép, hogy kiráncigálunk innen – mondta Seungri.

- Nem sajnáltatom magam – húztam össze ellenségesen szemeimet. 

- Óóóóó, hát persze, hogy nem – röhögött fel az idősebb. – A nagy Kwon Jiyong sosem tenne ilyet – gúnyolódott. 

- Ezt most fejezd be – böktem felé mutatóujjammal. 

- Fáj az igazság, mi? – fintorgott. 

- Haver, Seunghyunnak igaza van, tegyél már túl… 

- Ki ne mondd a nevét! – vágtam szavába. Hallani sem akarom…

- Oké, ahogy akarod. Csak lépj tovább. Légy végre önmagad. 

- Semmit sem változtam – védekeztem. 

- Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – csattant T.O.P. – Mikor voltál utoljára két napnál többet a saját házadban? 

- Nem tudom… - mormogtam. 

- Akkor majd én elárulom neked. Tavaly a japán koncertünk után. És akkor is csak három napot töltöttél itt. Nézz magadra! - mutatott rám ingerülten. - Már legalább három és fél hete ki sem tetted innen a lábadat. Teljesen elhagytad magad. És mindezt egy lány miatt. Tudod, azt hittem, hogy Mr. Szívtiprót nem viseli meg, ha valakivel csak egy gyors numerát rendez le.

- Hagyd abba! – kiáltottam. – Ő nem csak egy kaland volt, ezt ti is nagyon jól tudjátok. 

- Ó, igen? Akkor mégis hol van most? Ja, hogy sehol. Tehát komoly kapcsolat volt? Nem. Ez ilyen egyszerű. Lépj túl rajta. 

- Te könnyen beszélsz – dörmögtem. 

- Jiyong, te voltál mindig is az, aki félvállról vette a nőket. Mi van veled? 

- Hallottál már olyanról, hogy szerelem? – vontam föl szemöldökömet. 

- Úgy tudtam, hogy nem tudsz szeretni. Hogy annál keményebb vagy, hogy elcsábulj – szólt közbe végre a panda is. 

- Az emberek változnak, fiúk – tártam szét karjaimat. 

- Ja, csak hogy neked rohadtul nem kéne – bólintott Seunghyun. – A bandára is gondolhatnál, ez nekünk sem tesz jót. 

- Szóval most már ezért is én vagyok a hibás, igaz? Akkor miért nem mentek és kerestek magatoknak egy új leader-t, hm? Rajta, mit ültök még itt? Hagyjatok el ti is, mire vártok még? Meneküljetek el, mint ahogy ő is tette! – üvöltöttem, a könny ellepte szememet.

- Halál komolyan ki kell engedned a fáradt gőzt – állapította meg Seungri. 

- Gyere – karolt át a csapat legidősebb tagja -, választok neked valami ruhát.

Hangosan felsóhajtottam. Ideje meglebegtetni a képzeletbeli fehér zászlót, ha már így törődnek velem.

- Ugye nem hiszed azt, hogy hagyom, hogy te öltöztess fel? – böktem oldalba. 

***

- Főnök – hajolt meg mélyen az ajtóban álló kidobó, majd elállt az útból. 

- Minden rendben, srácok? – veregettem vállba a nálam kétszer akkora embert. 

- Igen, Mr. G. 

- Előre, fiúk – mondtam kedvtelenül, és a tömegbe vetettük magunkat. 

Miután átverekedtük magunkat az emberek tengerén, felmentünk a klub felső emeletére, és letelepedtünk a számunkra fenntartott eldugott kis bokszba, ahová nem láthattak be az érdeklődő vendégek, ugyanis függönnyel volt elválasztva a többitől. 

- Mit hozhatok? – tért be hozzánk rögtön egy fiatal lány.

- Három sojut – adta le a rendelést T.O.P. – És két üveg Smirnoff vodkát – tette hozzá némi gondolkodás után. 

- Azonnal – biccentett a pincérlány, majd távozott köreinkből. 

- Verj már magadba egy kis életkedvet – lökött meg finoman Seungri. 

- Először magamba döntök egy kis piát, utána meglátom, mit tehetek. 

- És majd mi cipeljük haza a kiütött leader-ünket? Arról ne is álmodj, nem bébiszitterkedni jöttem – csóválta helytelenítőn fejét. 

- Tudok gondoskodni magamról – forgattam a szemem. 

Megérkezett a kért italunk, rögtön le is pattintottam az üvegről a kupakot. 

- Aha, attól tartok én is. Ha mi nem vagyunk, még mindig otthon poshadnál a piaszagú falaid közt. 

- Ha ti nem vagytok, most nem kéne jókedvet színlelnem.

- Nem, hogy örülnél neki, hogy ilyen barátaid vannak! – csattantak egyszerre.

Nagyot sóhajtottam. 

- A barátokra – emeltem köszöntőre szeszes italomat.

*** 

Az alkohol a két bandatársam torkán úgy csúszott le, mint a tiszta víz. A nyelvük egyre nehezebben forgott szájukban, a szemük sem állt már jól, és csak támaszkodva tudtak megülni. Sokszor utánuk kellett kapnom, mielőtt még ledőltek volna a földre, hogy megpihenjenek. Én nem ittam le magam, tisztában voltam vele, hogy a pia hatására az érzelmeim felerősödtek volna, és még inkább reményvesztettnek éreztem volna magam. Még talán a könnyeim is utat törtek volna maguknak, amit akkor sem akartam volna engedni, ha minden kötél szakad. Ezúttal jobb ötletnek tartottam a mértékkel való ivászatot, tekintve, hogy a várható érzelmi kitörésemnek a klubom, a későbbiekben pedig egész Szöul részese lett volna. 

- Ji…Yong – csuklotta Seungri. – Még egy sört, de gyorsan! – nyújtotta fel mutatóujját, majd lassan eldőlt és nevetni kezdett.

Jézusom, hová kerültem…

- Nem fogsz alkoholmérgezést kapni az én jelenlétemben, bocs. 

- Alkoholmérgezést? Ne hülyéskedj már! Csak félkiló sört ittam meg, plusz félkiló vodkát! – felelte immáron az asztal alól, a padlón fekve.

Oh, jó tudni, hogy az alkoholt kilóban mérik… 

- Édes Istenem… - sóhajtottam. - Seunghyun? – fordultam felé, hátha ő nem ütötte ki magát annyira.

Az összes reményem szertefoszlott, mikor megláttam, hogy arccal az asztallapon alszik. 

Ezért kellett kimozdulnom?

Kiléptem az asztalunktól nem olyan messze ácsorgó két testőrhöz. 

- Rögtön hozok nekik vizet meg valami ennivalót - húztam el a függönyt, hogy betekintést nyerhessenek a két kiütött jómadárra -, kérlek addig figyeljetek rájuk. 

Biccentettek és mentek is a dolgukra. 

Lesiettem a lépcsőn, átverekedtem magam az embereken, majd megálltam a pult előtt.

- Vízben oldódó kalciumtablettát, egy kancsó vizet, két poharat, és valami harapnivalót – hadartam a felszolgálónak. 

Míg a lány vadul kotorászott a fiókokban, a pultlapra támaszkodva a vendégeimet pásztáztam. Szerettem körbekémlelni a helyen, és szemrevételezni, milyen sokféle ember lakik Szöulban. Szórakozottan dobolva nézelődtem…

…És ekkor pillantottam meg őt. 

A tömeg egy része kettévált, így tekintetem keresetlenül is megtalálta őt. A zaj ellenére is hallottam, mekkorát nyeltem. 

Kellett neked eljönnöd ide, Kwon Jiyong – mérgelődtem. 

- Tessék – pakolta ki nekem az összeszedett dolgokat a pultos. – Hahó, Mr. G, itt van, amit kért – ütögette meg gyengén a vállamat, ugyanis semmiféle reakciót nem kapott.

Teljes sokkhatás alá kerültem amiatt, hogy itt volt, hogy újra láthattam őt.

Aprót biccentettem, hogy tudatomnál vagyok, és felfogtam, amit mondott, majd még mindig döbbenten felmarkoltam a cuccokat – bár kis híján minden majdnem kicsúszott remegő kezeim közül -, és miközben körülbelül két lépésenként hátrafordultam, hogy tovább nézzem őt, visszamentem a bokszunkhoz. 

Seungri éppen rozmárnak képzelte magát – két szívószál állt ki szájából -, míg T.O.P a levegőben oldott meg egyenleteket (?), mialatt fél szemét lehunyta.

- Sajnálom fiúk, hogy ezt rátok bízom – néztem a két nagydarab emberre, akiket megbíztam a „gyerekeim” pesztrálásával -, de nekem fontos elintéznivalóm akadt, szóval megtennétek, hogy egy-egy kalciumtablettát feloldotok nekik vízben, és megitatjátok velük? Aztán tömjétek beléjük ezt a kis földimogyorót - böktem a zacskóra - és táncoltassátok őket, vagy bánom is én, mit csinálnak, a lényeg, hogy kimozogják magukból a piát. Ígérem, hogy kaptok ezért majd plusz juttatást. 

- Nem gond, főnök – felelték egyszerre. 

- Nagyon hálás vagyok, komolyan – hajoltam meg, majd fogtam is magam, és visszasiettem a földszintre. 

Leültem egy szabad bárszékre, hogy kényelmesen tudjam vizslatni a terepet, remélve, hogy ismételten rátalálok tekintetemmel. 

- Hozhatok valamit? – érkezett a hátam mögül a hang. 

- Nem kérek most semmit, köszönöm – válaszoltam, hátra sem fordulva. – Megvagy! – kiáltottam fel, mikor arcát ismét felfedeztem. 

- Parancsol, uram? – kérdezett vissza a pincér.

- Meggondoltam magam, adjon egy sojut, kérem. – Ehhez alkohol kell. 

- Itt is van – tette le elém, mikor megfordultam. 

- Köszönöm – vettem fel, majd miután felbontottam, nagyot kortyoltam belőle.

Tovább figyeltem őt. Semmit sem változott. Ugyanolyan csinos és kívánatos volt, mint amilyenre emlékeztem. Felszabadultan táncolt, mintha nem lenne semmi gondja sem, mintha nem most – jó, az igazat megvallva az a „most” nem éppen tegnap volt – lenne túl egy szakításon. Természetesen párja is volt – egy velem egykorúnak tűnő sráccal egyszerre mozogtak, rájuk volt írva, hogy összeszokott párost alkottak. Mázlista…

De ez volt ő. Mindig menni akart valahová, sosem tudott megülni a fenekén, a rosszkedvét is bulikkal heverte ki, bár nem hinném, hogy mostanában olyan rosszul érezte volna magát. Végtére is ő hagyott ott engem, és nem fordítva. 

Végre megkapta, amit szeretett volna, és amit én nem tudtam neki megadni; az örökös pörgést. 

Féltékeny voltam és szégyelltem magam. Majd’ lesült a képemről a bőr, amiért mellettem nem találta meg a boldogságot. Volt rá esélyem, hogy boldoggá tegyem, viszont nem éltem a lehetőséggel. A kevés szabadidőmből rá jutott a legkevesebb. Nem kedveskedtem neki virágokkal, holott tisztában voltam vele, hogy a fehér rózsa a kedvence, és akárhányszor megpróbált kimozdítani otthonról, én minduntalan nemet mondtam, de még a saját lakásomban sem voltam vele hajlandó egy picit szórakozni. Úgy viselkedtem, mint egy fásult öregember, így nem csoda, hogy megunt és továbbállt. Persze attól még, hogy mindezt belátom, az nem egyenlő azzal, hogy el is tudom fogadni, és könnyűszerrel tudok ezután élni. Nem, én valahol lemaradtam a szakításunk napjánál, míg mindenki és minden más haladt tovább a saját megszokott kis medrében. Nem tudtam magam túltenni. Valamiért beette magát a szívembe, olyan nyomot hagyott bennem, ami nem akart még csak halványodni sem az idő múlásával. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy elfelejtsem őt, hogy visszakapjam életkedvemet, ezért jobb ötlet híján csak a házam italkészletére jártam rá, és rövid időn belül meg is feleztem gyűjteményemet. 

Bármit megadtam volna azért, hogy visszakapjam őt, akár táncoltam is volna vele, hogy visszahozhassam azokat a szép időket, miket kapcsolatunk elején éltünk meg, de a kezem meg volt kötve, nem tehettem semmit sem. Még ahhoz sem volt merszem, hogy felálljak, és odasétáljak hozzá. Mégis mit mondhatnék? Maximum könyörögni tudnék, hogy jöjjön vissza hozzám, viszont az meg nem szokásom. De máshogy nem tudnám meglágyítani. Igen, ez az, ami megfogott benne. Igazi jégkirálynő volt, azonban, ha valakit közel engedett magához, a legédesebb oldalát is tudta hozni, olyat, amit az ember ki sem nézett volna belőle. Határozott volt, magabiztos, nem az a fajta, aki hagyta magát megvezetni, és tudtam, hogy, ha odatoppannék hozzá, minden bűntudat nélkül elküldene melegebb éghajlatra mindenki szeme láttára, így jobbnak láttam nyugton maradni. Legalább a távolból nézhettem őt, ennek a kevéske élvezetnek is örültem. 

Megváltozott a szám, a DJ a közös dalunkat játszotta, amire még az első hetekben lustálkodtunk otthon (amikor még ehhez kedve volt, és nem volt számára unalmas). 

Az emlékek a kelleténél nagyobb horderővel rohamoztak meg, enyhe fejfájás kezdett el gyötörni, ahogy a múlt foszlányai fel-felvillantak elmémben.

Nézz rám! Nézz már rám! – szuggeráltam őt erőteljesen. 

Mikor eljutott a tudatáig, mit is hall valójában, felkapta a fejét, mintha tudta volna, hogy itt vagyok, és pipiskedni kezdett. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy kiszúrjon. Mikor tekintetünk találkozott, az ütő is megállt bennem. Abbahagyta a mozgást, rám fókuszált. Az egész arca megváltozott, szemmel látható volt, hogyan siklanak át rajta az érzelmek, hogyan rendezi magában a dolgokat, hogyan gondolkodik. Komor arckifejezéséből pedig arra tudtam következtetni, hogy nem örül annak, hogy láthat.

Megindult felém. 

Jézusom, miért jön ide? Úristen! – a másodperc tört része alatt fogott el a pánik. Mi van velem?!

Mindvégig a szemembe nézett, szokásához híven rabul ejtett. Égető szükséget éreztem arra, hogy elkapjam fejemet, de nem tehettem, nem engedte. Minél közelebb ért hozzám, a vérnyomásom érezhetően annál magasabb lett, a vérem csak úgy száguldott ereimben. 

Ez a nő egyszer még a vesztemet okozza…

Megállt előttem, tipikusan csípőre vágta a kezét. Mosolyognom kellett volna, de a felvett pozíciójából következtetve azonnal megfejeltette volna velem a pultot, ami valljuk be, nem lett volna valami kellemes. 

- Jiyong – biccentett.

- HyoJi – én szintúgy. 

- Van kedved táncolni? – döntötte oldalra fejét kérdőn nézve. 

- N-Nekem? – értetlenkedtem meglepődve. 

- Hozzád beszélek, nem? 

- Akkor gyerünk – vigyorogtam, és kezénél fogva a táncparkettre húztam. 

***

Táncoltunk. Önfeledten vettük fel a zene ritmusát, megszűnt a világ, megfeledkeztem arról, hogy az emeleten hagytam a két Seunghyunt, nem érdekelt semmi sem rajta kívül. Hagyta, hogy hozzásimuljak, hogy csókolgassam a nyakát, hogy magamba szippantsam édes illatát. Visszatért az életkedvem, tulajdonképpen hosszú idők óta először éreztem úgy, hogy igenis élek, és nem csak egy zombi vagyok.

Szembefordult velem, apró csókot adott szám sarkára. 

- Mehetünk? – vonta föl szemöldökét hívogatóan. 

- Ahová csak akarod – villantottam meg ezer wattos mosolyomat. 

Meg is ragadta felsőmet, hogy úgy vonszoljon ki engem az épületből, azonban még az ajtó előtt megállítottam. 

- Elintézek még valamit – mondtam, mikor eszembe jutott a két részeg idióta -, sietek vissza. Várj meg – csókoltam meg, és felrohantam a lépcsőn. 

Betoppantam a bokszunkba, ekkor már szerencsére értelmes emberek módjára kártyáztak, bár azért látszott rajtuk, hogy agyukat még mindig egy vékonyabb alkoholfelleg takarja. 

- Istenem, de jó, hogy végre magatokhoz tértetek – támaszkodtam meg a térdemen, hogy kifújjam magam. – Az a helyzet állt elő, hogy itt van – lihegtem. 

- Kicsoda? – nézett fel kártyalapjaiból Seungri. 

- HyoJi, ki más? Ugye haza tudtok majd menni egyedül is, és nem ütitek ki magatokat másodjára is?

- Nem lesz itt baj – nyugtatott meg Seunghyun. – Menj, és szerezd vissza- kacsintott. 

- Fighting! – rázta öklét buzdítóan a maknae. 

- Imádlak titeket, fiúk. – Szélesen mosolyogtam, és már loholtam is vissza. 

- Ezt soha ne feledd! – kiabálták utánam egyszerre. 

- Már itt is vagyok – karoltam át derekát. 

Mivel ittam, taxit hívtunk. Némán utaztunk házamig, egy szót sem szóltunk, ami némileg meg is rémített, de ettől függetlenül kezemet combján pihentettem, ő pedig nem lökte le onnan, s ez mindenképp jó jel volt. 

Szinte berúgtam az ajtómat, olyan izgatott voltam már, mégis mit szeretne tőlem. Mielőtt még megtudakolhattam volna tőle, hogy óhajt-e enni- innivalót, nekilökött a falnak, és ellentmondást nem tűrően ajkamra tapadt. Törzsem köré fonta lábait, úgy botladoztam át vele az egész lakáson eluralkodó felforduláson. 

Rekord időn belül megszabadultunk felesleges ruhadarabjainktól. Így ért minket a hajnal – összegabalyodva, elfojtott kéjes sikolyok közepette, piszkos kis vágyainkat és szükségleteinket kielégítve. 

***

Ébredésemkor az egész szobám fényárban úszott, ha időérzékem nem csalt, már dél is elmúlhatott. Oldalra fordítottam fejemet, hogy gyönyörködjek a még mindig szunnyadó HyoJiban, azonban ő már nem volt sehol sem, csak a lepedő gyűrődései jelezték, hogy valaki mellettem aludt. A szokásos reggeli – jelen esetben délutáni – nyújtózkodásom megejtése után körbenéztem a házban, hátha meglelem őt valahol, de – egyáltalán nem meglepődve – nyugtáztam, hogy elment. Visszacsoszogtam hát hálószobámba, hogy lehúzva a redőnyt visszasüppedjek mély letargiámba, viszont ekkor megakadt a szemem egy fehér kis cetlin, ami a komódon lévő órának volt támasztva. Kezembe vettem, hogy elolvassam. 

Keress fel, ha már jobban tudsz táncolni. Várok rád.

H 

Hitetlenkedő nevetést hallattam, és ledőltem ágyamra. 

Egy nap még a sírba viszel, te nő, én mondom.