Első hallásra szerelem 1. rész - Yongguk

*JiNa szemszöge*


Felpakolva botorkáltam haza; még a szatyraimban is szatyrok voltak. Miközben a bejárati ajtómnak a zárjával vacakoltam, addig az egyiket a fogaimmal tartottam meg. Mikor végre egy határozott mozdulattal berúgtam a nyílászárót és átfáradtam a küszöbön, ledobtam mindent a kezemből. Felakasztottam vékony farmerkabátomat a fogasra, majd átszökellve a hirtelen támadt rumlit, még mindig cipőben besiettem a nappaliba, és bevetődtem a fotelembe, lábaimat átlógatva a karfán. Nagy nehézségek árán kikotortam nadrágzsebemből a telefonomat. Bepötyögtem legjobb barátnőm, Jiyoon telefonszámát, s fülemhez emeltem a mobilt.
- Szia, én vagyok az, JiNa – mondtam, miután fogadta a hívást. – Még csak most estem haza, azért nem telefonáltam. Jézusom, nagyon elfáradtam, de legalább a ruhatáram bővült pár új ruhával, tudod, mondtam is, hogy ráuntam a régi darabokra. Kár, hogy nem jöttél, jó lett volna veled lejárni a lábamat, úgy mindig sokkal izgalmasabb. Nem mellesleg pedig lemaradtál az évszázad égéséről. Szóval, éppen melltartót próbáltam, mikor meghallottam egy lány nevetését, és esküszöm, hogy teljesen olyan volt, mint a tiéd. Azt hittem, hogy te vagy, így nagy vidáman kidugtam a fejemet a függöny mögül, hogy szóljak neked, azonban te nem voltál sehol. A köszönésed helyett két lánytól furcsálló pillantásokat kaptam, továbbá még egy fiú is észrevett. Persze, ezzel nem is lett volna baj, ha csak az arcom lett volna kint, de sajnos szinte az egész felsőtestem kikandikált a fülkéből. Ott álltam egy szál melltartóban, és az a fiú kendőzetlenül megbámult! – csattantam. – És mikor kijöttem a próbafülkéből, még mindig ugyanott állt, és ugyanolyan kajánul mosolygott. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Visszavittem azokat a fehérneműket, amiket nem akartam megvenni, és persze, hogy végig követett a szemével! – háborodtam fel. – Ennek az lett az eredménye, hogy ott bénáztam a vállfákkal, és legalább kettőt le is ejtettem. Továbbá, amikor fizettem a pénztárnál, odasétált mellém, és halkan azt suttogta, hogy „Csinos darab”. Legszívesebben elfutottam volna. – Röhögést hallottam a vonal túlsó végéről, azonban az határozottan nem a barátnőmé volt. – Ya, Jiyoon, ott van a barátod is, és ki merted hangosítani a telefont? – kérdeztem sértetten, válasz azonban nem érkezett, csak síri csend. – Jó, mindegy is, egy égés ide vagy oda mit számít, nem igaz? Egyébként még párszor láttam a plázában azt a fiút, és természetesen pont akkor vett észre, mikor megbotlottam… Nem is én lennék. Azt hiszem, örök szerencsétlenségre vagyok kárhoztatva. És az a legrosszabb, hogy a srác nagyon helyes volt, bugyi szaggató mosollyal! Most mondd meg, lehetnék ennél is bénább?
- Ööö… - köszörülte meg a torkát. – Szerintem igen, ugyanis téves számot hívott – válaszolta talán egész eddigi életem során hallott legmélyebb hang -, de ha a véleményemre kíváncsi, csak annyit mondanék, hogy irigylem azt a srácot, bárki legyen is az. Szívesen eltöltenék magával egy délutánt, ha gondolja.
- Csessze meg… - sziszegtem.
Megfagyott ereimben a vér. Igen, csak is én lehetek ilyen nyomorult, te jó ég!
- Hogy mondja? Ezt vehetem egy igennek?
- Úgy értettem, hogy bár kétség kívül meg van a hangja a szextelefonáláshoz, nem élnék az ajánlatával. Ne haragudjon a kellemetlenségért – hadartam, és kinyomtam.
A szívem hevesen dobogott, és bénultan meredtem magam elé. Ez is csak velem történhet meg… 
Miért nem vártam meg, míg visszaköszönt? Miért kellett egy lélegzetvételre elhadarnom az egészet, anélkül, hogy biztosan tudtam volna, Jiyoon van a vonalban? És mi az, hogy eltöltene velem egy délutánt? Mégis mi alapján? Csak azért, mert hallhatta, hogy más látott engem hiányos öltözékben? Ez ok arra, hogy valakivel találkozni akarjunk?
Elszomorító, hogy a világon már csak ilyen piszkos gondolatú férfiak vannak…
Visszanéztem a tárcsázott számot, és ekkor jöttem rá, hogy az utolsó két számjegy sorrendjét felcseréltem. Gratulálok, JiNa, gratulálok! 

***

Másnap már korán csörgött telefonom, konkrétan az ébresztett fel. Ki sem nyitottam szememet, úgy vettem fel.
- Igen? – motyogtam álmosan.
- Jó reggelt, Csipkerózsika – köszöntött egy férfi.
- Ki maga? – pattant ki a szemem csodálkozva.
- Akit tegnap felhívott.
- Jézusom – döbbentem meg, és rányomtam a piros kis gombra. Micsoda érett cselekedet...

Próbáltam elérni Jiyoont, de tegnap óta mintha a föld nyelte volna őt el. Na, nem mintha meglepődtem volna, mert amióta barátja volt, sűrűn csinált olyat, hogy se szó, se beszéd lelépett kirándulni.

Zaklatott. Állandóan hívogatott, ezért mobilomat bezártam a szobámba, míg én a nappaliban élveztem az édes semmittevést, estére pedig teljesen elérhetetlenné tettem magam.

***

Következő nap is hívott. Kínomban fogadtam hívását.
- Mit akar? – csattantam köszönés nélkül.
- Találkozni magával.
- És azt hiszi, ha zaklat, akkor majd belemegyek? Mert sajnálom, de akkor tévedésben élt, nem szeretnék magától semmit, így, ha kérhetem, akadjon le a számomról – mondtam felháborodottan, és bontottam a hívást, meg sem várva válaszát.
Uram Isten, milyen emberek vannak…

***

- Menthetetlenül katasztrofális vagy. Miért nem kerested ki a számomat a telefonkönyvben? – kérdezte Jiyoon, miután lenyelte az utolsó falatot.
A nappaliban telepedtünk le, ugyanis volt olyan kedves, hogy a felszívódása után kérés nélkül átjött hozzám, és még pizzát is hozott.
- Fogalmam sincs… - csóváltam a fejemet. – Ya, hagyj nekem is! – csaptam a kezére, mikor az utolsó szeletért nyúlt volna.
- Csak a felét eszem meg – mentegetőzött.
- Az egész dobozzal te faltad be! – csattantam fel. Kiskutya szemekkel nézett rám. – Jó, edd meg, mit bánom én – legyintettem.
Jiyoonnak véleményem szerint legalább két gyomra volt, hihetetlen mennyiségű ételt tudott elpusztítani rövid időn belül, bár ez az alakján egyáltalán nem látszott meg, csinosabb volt, mint bárki, akit ismertem.
- És mihez akarsz ezután kezdeni? – tudakolta, közben jóízűen falatozott.
- Mihez kezdenék? – értetlenkedtem. – Veszek egy új SIM-kártyát, és meg van oldva.
- Nem is vagy rá kíváncsi, hogy ki lehet a titokzatos idegen?
- Nem – ráztam fejemet. – Nem érdekel – nyomatékosítottam, mert amolyan „Nekem ne hazudj” pillantásokkal illetett.
- De azt mondtad, mély hangja van.
- És?
- Szereted, ha egy pasinak mély a hangja.
- És? – Még mindig nem értettem.
- Ismerkedj meg vele! – buzdított.
- Jiyoon, egy mély hang nem ok az ismerkedésre – sóhajtottam.
- Szingli vagy.
- Mit akarsz ezzel mondani? – ráncoltam szemöldökömet.
- Ez a második ok.
- Ne, kérlek ne kezdj el érveket keresni.
- Hol van a telefonod? – tápászkodott fel kanapémról.
- A komódomban. Miért?
Egy sokat sejtető vigyor volt a válasza.
- Nem! – szóltam rá, azonban nem törődött velem, felfutott az emeletre. – Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem – loholtam utána. Mikor utolértem, a mobilom már a kezében volt, épp akkor kapcsolta be a kis készüléket. – Felejtsd el!
- Nem hagyom, hogy egyedül halj meg, JiNa.
Hogy mi?!
- Magadnál vagy? – hüledeztem. – Attól, mert nem fogok vele randizni, még nem fogok örök életemben egyedülálló lenni.
- Én csak segítek.
- De senki sem kérte!
Rám sem hederített, a mobiltelefonon pötyögött.
- Ó, meg is van! – csillant fel szeme.
- Ne merészeld! – kiáltottam, és rávetettem volna magam, hogy elcsaklizzam tőle a telefont, viszont ügyesen kicselezett, és már szaladt is lefelé, vissza a nappaliba.
- Jó napot, kedves idegen, elnézést a zavarásért. Jaj, bocsánat, még be sem mutatkoztam. Jiyoon vagyok, JiNa barátnője, tudja, aki tegnap tévedésből felhívta önt.
- Dobd el azt a nyavalyát a kezedből, de most rögtön! – követeltem.
- Persze, tegeződjünk! – csicseregte barátnőm. Megfojtom, esküszöm, hogy megfojtom… Kergetni kezdtem, de ő tovább beszélt. – Csak annyit szeretettem volna, hogy JiNa örömmel találkozna veled, ha gondolod.
- Ez nem igaz! – kiabáltam.
- A BanPo hídnál este nyolckor? Milyen romantikus! – örvendezett. – Neked megfelel, JiNa? – nézett rám.
- Nem! – ellenkeztem.
- Jó neki! – vágta rá Jiyoon. – Egy JiNa táblácskával fogsz várni rá? Oké, az jó lesz, így legalább majd meg fog téged találni. Akkor majd találkoztok, szia! – köszönt el, s ledobta a kanapéra a telefonomat. – Szívesen – vigyorgott.
- Van fogalmad arról, mennyire gyűlöllek jelen pillanatban? – szorítottam ökölbe a kezemet.
- Majd megbékélsz – rántotta meg vállát, és ledőlt a díványra.
Összefont karokkal álltam elé, hogy ne lássa a tévét.
- Mit ártottam neked?
- JiNa, én csak jót akarok neked.
- Ha ez igaz lenne, nem tetted volna ezt velem! – méltatlankodtam.
- Egy nap még hálás leszel nekem.
- Akkor leszek az, ha most azonnal visszahívod, és megmondod neki, hogy tévedés történt.
- Hihető lenne – forgatta a szemét.
- Tedd hozzá, hogy be vagy drogozva, úgy már meg fogja érteni.
- Ne legyél már hülye – korholt.
- Nem akarok vele találkozni – rogytam le egy babzsákfotelba. – Add ide azt a telefont, majd felhívom én, hogy lemondjam – nyújtottam ki kezemet.
- Ki van zárva, az hatalmas bunkóság lenne – csóválta fejét.
Az összes levegő egyszerre tolult ki tüdőmből.
- Ezért még megfizetsz, Jiyoon, remélem, tudod – lövelltem felé gyilkos pillantásokat, ő pedig csak kiöltötte rám a nyelvét.

***

- Nem, azt nem veszem fel – tiltakoztam. – Inkább ebben megyek.
- JiNa…
- Mondd – néztem barátnőmre kíváncsian.
- Az a pizsama felsőd – közölte, mintha nem tudtam volna.
- Igen, és mi van akkor? – kérdeztem vissza.
- Tudod, a normális emberek nem szoktak pizsamában kimenni az utcára – magyarázta.
- Hm, nem érdekel. Nem láttad valahol a fekete hajgumimat? – érdeklődtem, miközben a fiókokban nézelődtem.
- A hajgumidat? Minek az neked?
- Szerinted? Felgumizni a hajamat.
- Fel akarod csurizni? Nem azt mondtad, hogy úgy hülyén nézel ki, mert szabadon van a füled?
- De, pontosan ezt mondtam – bólintottam látványosan. – Na, láttad vagy sem?
- Álljon meg a menet! – fagyott le, s gyanakvóan méregetett. – Aha, tudom már, mire megy ki a játék, de el kell, hogy keserítselek, nem fogom hagyni, hogy véghez is vidd.
- Nem tudom, miről beszélsz – néztem rá ártatlanul.
- Akkor majd én felvilágosítalak. Direkt a legrosszabb formádat akarod hozni, hogy szegény srácnak még véletlenül se maradjon kedve egy következő randira.
Túl jól ismer…
- Szóval most szépen leülsz arra a rohadt ágyra, és csendben maradsz! - Tudtam, hogy már nincs értelme ellenkeznem, csatát vesztettem, így azt csináltam, amit mondott. – Bízd rám magad.
Ó, jaj, mi lesz ebből…

***

- Készen is volnánk – csapta össze tenyerét. - Most már megnézheted magad.
- Ne már, ez túl nőies – nyafogtam, mialatt magamat mustráltam a tükörben. – Nem is tudtam, hogy van ilyen ruhám – simítottam le magamon a nyárias darabot. – De tetszik. Csak zavar, hogy pánt nélküli. Kell rá egy blézer – állapítottam meg.
- Még jó, hogy tetszik, mivel az enyém – válaszolta büszkén.
- És miért volt nálad?
- Tudod nagyon jól, hogy mindig van nálam valami plusz gönc vészhelyzetbuli esetén.
- Milyen felkészült vagy – kuncogtam.
- És milyen a sminked? Direkt visszafogottat csináltam, tudom, hogy nem szereted a feltűnőt.
- Imádom, és pont ez a baj.
- Nem, ez véletlenül sem baj. És fejezd be a méltatlankodást, vagy különben én is elmegyek a ti kis találkátokra, és majd a szádba adom a szavakat. Tisztában vagy vele, hogy milyen égő is tudok lenni, ha akarok.
- Ne, kérlek ne gyere! – esedeztem. – Jó leszek! – ígértem meg.
Mintha kislány lennék…
- Így gondoltam én is – vigyorgott diadalittasan.
Még Jiyoon befújt egy kis parfümmel, elrendezgette tincseimet, rám erőszakolt egy telitalpú szandált, felvettem blézeremet, és mehettünk is.

***

- Ööö… Miért kísérsz el? – tudakoltam barátnőmtől, aki csendben ballagott mellettem, útban a BanPo híd felé.
- Mert kinézem belőled, hogy hazamennél.
- És, ha már itt vagy, akkor nem mennél el helyettem te? – haraptam be idegesen a számat.
- Nekem már van barátom, JiNa.
- Miért ne lehetne kettő?
Úgy nézett rám, mintha két fejem lenne.
- Ne legyél idióta.
- És belegondoltál már abba, hogy mi van, ha egy szervkereskedővel vagy egy emberrablóval rendeztél le egy találkát? Mi van, ha megöl? Szánt szándékkal akarsz engem kinyírni, ugye? Miért nem mondtad meg egész egyszerűen, hogy már nem akarsz a barátnőm lenni, miért?! – dramatizáltam.
- Pszichológus látott már? – ráncolta homlokát.
- Nem.
- Igen, gondolhattam volna, máskülönben nem lennél itt, hanem valami diliházban feküdnél ágyhoz bilincselt karokkal. Ne aggódj már, kérlek. Jó emberismerő vagyok, majd én is vetek egy pillantást arra a fiúra, és ha úgy vélem majd, hogy jobb őt elkerülni, akkor hazamegyünk, oké?
- Utállak – motyogtam.
- Tudom – mosolygott. - De figyelmeztetlek, ha bunkó leszel, vagy netalántán sértegetni fogod szerencsétlent, a Han folyóba foglak vetni.
- Értettem, főnökasszony – sóhajtottam.

***

- Ó, nézd, ott van! – kiáltott fel Jiyoon. Pár lépésre voltunk a hídtól.
Valóban ott állt, szavát betartva egy kartontáblát szorongatott, amin az én nevem ékeskedett.
- Ne mutogass már! – szóltam rá. – Kérlek, könyörgöm neked, forduljunk vissza, nem akarok vele találkozni, légy szíves! – rimánkodtam, miközben próbáltam a karját tőből kitépni.
- Persze, menjünk nyugodtan, gyere.
- Tényleg? – csillant meg előttem az utolsó reménysugár.
- Magadnál vagy? Még szép, hogy nem! Szerinted azért gyalogoltunk eddig, hogy utána csak úgy lelépjünk?
- Én mondtam, hogy jöjjünk busszal… - motyogtam orrom alatt.
- Én pedig azt mondtam, hogy a buszok büdösek, és ráadásul dög meleg is van rajtuk. Nem azért vasaltam ki a hajadat, hogy utána begöndörödjön.
- Ki kért meg rá, hogy vasald ki?
- Még egy rossz szót szólsz, és esküszöm, hogy megütlek – fenyegetett meg.
- Befogtam…
A fiú kiszúrt minket, és mivel látta, hogy barátnőm nagyban felé hadonászik, ezért sejtette, hogy mi lennénk azok, akikkel beszélt.  Széles mosolyra húzta száját, ettől az egész ábrázata sokkal, de sokkal barátságosabbnak hatott.
- Látod, tudtam én, hogy fel kell hívnom! Most mondd azt, hogy nem helyes – lökött oldalba Jiyoon.
- Hát, nem csúnya… - mormoltam. Oké, igazából még levegőt is elfelejtettem venni, de még mielőtt beállhatott volna a teljes agyhalál, lesütöttem szememet.
- Nem kísérlek tovább, menj csak. És ne feledd, viselkedj normálisan, vagy különben a folyóban találod magad, útban az óceán felé - paskolta meg hátamat.