I know I'm selfish, but what can I do? - L.Joe

A vonallal jelölt területre a te nevedet illeszd be! Jó olvasást! :)

- Minek rád azaz izé? – értetlenkedett Byunghun, miközben fél vállával nekitámaszkodott a fürdőszobaajtó keretének.
Ő természetesen már készen állt az indulásra – tetőtől talpig tökéletes volt. Bár az igazat megvallva nekem egyszerű melegítőben vagy pizsamában is az volt, de így öltönyben már nem is találtam rá szavakat.
- A vörös rúzs öltöztet. – Magyaráztam ezt egy olyan embernek, aki ehhez egyáltalán nem értett.
Amolyan „na, ne mondd” fejjel nézett rám.
- Oké, akkor ezt a ruhát akár le is vehetnéd – vigyorgott kajánul. Mögém állt és pajkosan belemarkolt fenekembe. – Tudod, szerintem a földön amúgy is jobban mutatna – búgta fülembe, meleg lehelete csiklandozta kagylómat.
Reflexszerűen végigfutott rajtam a hideg.
- Így sosem fogunk elindulni, Byunghun – csaptam kuncogva a kezére.
- Nos, akkor talán itthon kéne maradnunk – harapdálta játékosan cimpámat.
- Tudod, hogy muszáj mennünk. Legfőképpen neked. – Meglöktem hátsófelemmel, hogy távolabb kerüljön tőlem. – És most indíts, várj meg a nappaliban – parancsoltam rá.
- Ruhában vagy ruha nélkül? – harapta be a száját.
- Ruhában, te hülye! – nevettem. – Byunghun, tényleg kötelességünk megjelenni, ezt te is tudod. Az egész Teen Top ott lesz, pont te hiányoznál?
- A srácok minden egyes nap láthatnak, kicsim.
- Nem érdekel, megyünk és kész. Kifelé! – mutattam az ajtó felé.
- Ezért még csúnyán meg foglak büntetni, remélem, tudod – mormolta orra alatt és kiballagott.
- Szavad ne feledd! – kiáltottam utána, majd folytattam a készülődést.

***

- Na, hogy tetszem? – léptem be büszkén a nappaliba.
Megperdültem lassan tengelyem körül és végigpillantottam magamon. Egy fekete koktélruha volt rajtam, csodálatos nyakékkel és olyan magassarkúval, amiben még éppen tudtam kecses nőként járni. A hajamat begöndörítettem, loknijaim rendezetten omlottak fedetlen vállaimra. Most az egyszer igazán elégedett voltam külsőmmel, de azért szerettem volna Byunghuntól is hallani egy-két kedves szót.
Nem kaptam választ; kérdőn néztem rá. A bőrfotelban terpesztett, a fejét hátravetette és érthetetlen szavakat motyogott. Hát ezt nem hiszem el, elaludt! Én meg itt illegetem magam! 
- Byunghun! – kiáltottam, majd hozzávágtam a retikülömet, ami az ölében landolt.
- Huh? – riadt fel.
Tekintete ködös volt, fogadni mertem volna rá, hogy azt sem tudta, hol van éppen.
Kisiettem a konyhába és melegítettem egy bögre feketét. Mire visszaértem, ismételten elbóbiskolt. Ezt most direkt csinálja velem?
- Idd! – Felemeltem a fejét az állánál fogva, majd szó szerint belé öntöttem a koffeinbombát.
- Köszi – dörmögte még mindig álmos hangon és megtörölte kézfejével a száját.
- Mehetünk? – kérdeztem szememet forgatva.
- Eddig sem én voltam az, akire várni kellett. Egyébként nagyon csinos vagy – jegyezte meg mintegy mellékesként.
- Hát kösz...

***

- Gyűlölöm az ilyen cuccokat. A nők nagy része hogyan tud ilyen göncökben lenni egész nap? Egy farmer meg egy póló ezerszer kényelmesebb. Ezt nem is lehet ruhának nevezni, ez valami kínzóeszköz! – fortyogtam a kocsi hátsó ülésén, miközben egyik kezemmel Byunghun ujjaival játszottam, a másikkal pedig a „kínzóeszközömet” igazgattam.
- Pedig elbűvölően áll rajtad. – Felemelte kézfejemet és apró puszikat hagyott ujjbegyeimen. – De, ha ennyire kényelmetlenül érzed magad benne, akkor akár meg is szabadíthatlak tőle – mondta kéjesen, majd csókolgatni kezdte a nyakamat.
- Byunghun! – toltam el magamtól. Némán a sofőr irányába böktem fejemmel, jelezve, hogy nem vagyunk egyedül.
- Minden megoldható, bébi – kacsintott. Megnyomott az ajtón egy gombot, mire egy átlátszatlan és hangszigetelt fal húzódott le, továbbá az ablakok is elsötétedtek. – Tessék, már csak ketten vagyunk.
- L.Joe, nem szeretnék úgy érkezni erre a rendezvényre, hogy csapzott a hajam, az arcom csupa pír, valamint félreérthetetlen szex-szagot árasztok.
- De nem bírok magammal, picim – felelte bocsánatkérő hangsúllyal.
- L.Joe, nem!
- Oké, már kétszer is L.Joe-nak neveztél, és csak akkor szoktál a művésznevemen szólítani, amikor haragszol rám, szóval értettem, leálltam.
- Hidd el, hogy én is szeretném rólad most azonnal lecincálni ezt az átkozott öltönyt, de egyszerűen nem tehetem meg. Várnak ránk.
- Felfogtam... – dörmögte.
- De ezért most ne haragudj rám.
- Nem haragszom – somolygott és arcon puszilt. – Csak azt kívánom, bárcsak otthon lehetnénk már.
Nos, ezzel nem volt egyedül…

***

Az autóból kiszállva rögtön a paparazzik tengerébe csöppentünk. A kamerák kattogtak, a vakuvillanások adták az utcai világítás nagy részét. Én még mindig nem tudtam megszokni ezt a fajta felhajtást, de Byunghun olyan természetesen viselkedett, mintha csak a konyha és a hálószoba közt sétálgatott volna. Hát persze, neki muszáj volt ezzel együtt élnie, végül is ő választotta az idol életet, mikor az felkínálkozott neki. Felnéztem rá, közben erősebben szorítottam a kezét. Rám mosolygott, ezzel visszatért az én igazi és szeretett Byunghunom, majd mikor újra az útra koncentrált, visszahelyezte láthatatlan maszkját, ami a másodperc tört része alatt L.Joe-vá, a Teen Top rapperévé tette. Fényképezőgépek kereszttüzében értünk el a bejáratig. Amint beléptünk rajta, két középkorú férfi elvette tőlünk a kabátunkat és elsiettek velük a ruhatárba. Besétáltunk az óriási terembe, ami a Top Media rendezvényének adott helyet, és szinte egyből kiszúrtuk Byunghun bandatársait, akik a pezsgős asztalnál tobzódtak vígan beszélgetve. Niel volt az első, aki észrevette jelenlétünket, így észrevételezésének hangos kiabálásával adott hangot:
- Hé, L.Joe, itt vagyunk, erre! – üvöltötte, mintha mi nem láttuk volna őket, és nem tartottunk volna egyenesen feléjük. Hallottam, amint a plafonról alácsüngő bámulatba ejtően nagy csillár megremegett. Byunghun széles vigyorra húzta ajkait, belőlem pedig halk kuncogás szakadt fel.
- Ayo, D-boy – ütköztették össze ökleiket a fiúk, majd mindenki üdvözölt mindenkit a szokásos családias módon – na, nem mintha olyan rég találkoztunk volna. Byunghun kora délután vált el a srácoktól, de mindig úgy tudtak egymásnak örülni, mintha évekkel ezelőtt hallottak volna utoljára a másikról.
A fogadóterem rögvest megtelt a hangunkkal, mert én próbáltam ugyan emberi hangerővel társalogni, ők úgy kiáltoztak, mintha két méterrel felettük repülőgépek repkedtek volna. Azt hiszem, ez az egy dolog sosem fog megváltozni, s míg élnek nem fogják megtanulni, hogyan kommunikáljanak úgy, hogy ne szakítsák be a környező emberek dobhártyáját. Többször is próbáltam már rájuk hatni, de minduntalan megbuktam okításukat illetően, tehát rájöttem, jobb, ha egyszerűen csak rájuk hagyom. Ha együtt vannak, ők ilyen zajosak, és így kell őket elfogadni valamint szeretni. És bár ismeretségünk óta a hallásom már nem volt a régi, mégis imádtam ezt bennük – zajongásuk és a rögtönzött ki-tud-a-leghangosabb-lenni versenyük szórakoztató tudott lenni.
Idővel megérkeztek a 100% tagjai is, plusz rengeteg olyan személy, akiket életemben nem láttam még. A hangulat egyre fesztelenebb lett. Az óriási teremben az emberek hangja keveredett, azonban a zene így is elnyomta az általunk okozott lármát. Hitetlenkedve néztem, mennyi férfi és nő dolgozik a srácokkal együtt, a fiúkért. Minden egyes másodpercben elsétált mellettem egy új arc, és valamiért elég hülyén éreztem magam. Páran bemutatkoztak - így többek közt találkoztam három sminkessel, egy világítás felelőssel, két fotóssal, és vagy öt háttértáncossal is -, de a többiek még így is ismeretlenek voltak számomra, és biztos is voltam benne, hogy azok is maradnak.
Rengeteg asztal vett minket körül, s mindegyiken más volt - pezsgő, sushi, sütemények, sós rágcsálnivalók, puncsos tálak, gyümölcsök, egy szóval minden volt ott, amit csak megkívánhatott az ember fia-lánya.
Mikor végre megjelent a TOP Media feje is, összetereltem a rám eső „gyerekeket”, azaz a teljes Teen Top-ot, és csendre intettem őket, továbbá már majdnem könyörögtem nekik, hogy legalább csak a vezérigazgató szónoklatát bírják ki. Kaptak egy nevelő pillantást Andy Lee-től is, akitől annyira tartottak a fiúk, hogy egyből a torkukra forrt az összes szavuk.

Az év összefoglalása után felbolydultak a jelenlévők – az asztalt elhagyva társalogtak, tervezgették a jövőt, albumötletek vetődtek fel, esetleges collaboration lehetőségeket latolgattak, nekem pedig egyetlen kérdés kavargott a fejemben: mit keresek itt?  Persze nem arról volt szó, hogy nemkívánatos vendégnek éreztem magam, mert, ha ez így lett volna, azt a vezetőség kendőzetlenül tálalta is volna, és ma be sem engedtek volna ide. Egyszerűen csak zavart, hogy nem tudtam hozzászólni semmihez sem, csak egy darabig bólogattam Byunghun jobbján, majd mikor ezt meguntam, levetődtem egy székre. Borzasztóan éreztem magam, ahogy a táncoló – vagy legalábbis csak ide-oda lépegető – embereket néztem, akiknek arcán boldog mosoly ült, míg az én arckifejezésem olyan volt, mintha citromba haraptam volna. Most otthon kéne lennem pizsamában, popcornt zabálva, a kedvenc doramámat, a Heirs-t nézve… Szívem szerint már réges-rég távoztam volna, de tudtam, hogy Byunghun megharagudott volna rám, így veszteg maradtam, a végtelen mélységű unalomban fulladozva.

- Szabad egy táncra?
Már-már elbóbiskoltam a szék háttámláján pihenve, de a váratlan megszólításra riadtan felkaptam fejemet, s tekintetem egy mosolygó, jobb kezét nyújtó Rockhyunon futott végig.
-  Táncolni akarsz velem? – kérdeztem vissza.
- Rossz nézni, mennyire unatkozol.
- Byunghun nem biztos, hogy…
- Ó, ne kéresd már magad – szakított félbe, és megragadta csuklómat. – L.Joe túlságosan is el van foglalva a cég embereivel – mutatott szerelmem irányába, aki hangosan nevetett negyedmagával.
Rockynak igaza van, Byunghunnak még csak az sem tűnt fel, hogy eltűntem mellőle. Halkan sóhajtottam.
- Legyen – adtam be derekamat.

Legalább öt dalt végigtáncoltunk, közben pedig mindenféle jelentéktelen dologról beszélgettünk, Rockhyun igazán kellemes társaságnak bizonyult. Éppen Rocky szólótáncát jutalmaztam vastapssal és kacagással (tényleg volt mozgásérzéke, de, hogy garantálja a jó hangulatot, viccesre vette a figurát), mikor egy száját idegesen harapdáló Byunghun termett elő szinte a semmiből.
- Mit csinálsz? – tudakolta feszülten, karjait összefonva teste előtt.
- Ööö… Jól érzem magam? – vontam föl szemöldökömet.
- Ja, azt látom – húzta semmi jót nem sejtető félmosolyra száját.
- Dongsaeng, csak szórakoztunk, mi ezzel a baj? – szólalt meg békítően Rocky.
- Baj? Ó, nincsen semmi baj. Elmegyünk – jelentette ki.
- És mi van, ha én nem akarok? – makacsoltam meg magam.
- Kérdeztem? Velem érkeztél, velem távozol, pont. Na, gyere – fogta meg kezemet, s húzni kezdett maga után.
- Engedj el, Byunghun, maradni akarok! – ellenkeztem.
- Nem érdekel, ________, nélkülem nem fogsz maradni, és kész – mondta, rám sem nézve.
- Utállak – mormoltam. – Szia, oppa, és ne haragudj – fordultam hátra, hogy elköszönjek a faképnél hagyott fiútól.
- Istenem, szedd már a lábaidat! – szólt rám L.Joe.
- Te inkább fogd be – replikáztam.
Szívesen kiabáltam volna vele, vagy kicibáltam volna magamat szorításából, de nem akartam magunkra felhívni a figyelmet, s őt sem akartam rossz fényben feltüntetni, vagy esetleg leégetni.
A kocsink már az épület előtt állt, Byunghun némán tuszkolt be, én pedig – a felhajtás elkerülése végett – engedelmesen beszálltam.
- Nagyon utállak – szólaltam meg, mikor elindultunk. – Nagyon-nagyon. Te szórakozhatsz, és elhanyagolhatsz, de ha már én érzem jól magam mással, az már főben járó bűn?
- Én nem ellenkezőneműekkel beszélgettem, kezdjük ott. És muszáj volt megtárgyalnom egy-két dolgot a cég tagjaival. De egyébként igen, valahogy úgy van, ahogy te mondtad – biccentett aprót.
- Rohadt önző vagy.
- Tudom, de mit tehetnénk ellene? – vigyorgott pofátlanul.
- Ne mosolyogj így rám, mert megütlek – fenyegetőztem.
- Az erődet tartogasd egy kicsit későbbre – kacsintott, majd a hajamba puszilt.
- Hagyjál, L.Joe, haragszom rád – toltam el.
- Hidd el, hogy ki tudlak engesztelni. – Sejtelmes félmosoly terült el arcán, olyanfajta, amitől máskor buzogni kezdett volna a vér az ereimben, most viszont inkább csak megrúgtam volna, amiért így viselkedett velem.

- Megérkeztünk – jelentette.
- Na, ne mondd, Sherlock – forgattam szememet.
- Meddig fogsz még haragudni? – érdeklődött.
- Nem az, hogy haragszom, csak… Oké, haragszom. Gondolhatnál néha rám is…
- Gondolok rád, még szép, hogy gondolok rád. Be is bizonyítom.
- Arra kíváncsi leszek… - motyogtam orrom alatt, mialatt kikászálódtunk az autóból.

Amint átléptem a küszöböt, megszabadultam magassarkúmtól, aminek volt ideje halálra kínoznia, s éppen azt néztem, hová hajíthatnám, mikor Byunghun hozzám simult hátulról, és csókolgatni kezdte a nyakamat.
- Az „utállak” és a „haragszom rád” közül melyiket nem értetted? – löktem el.
- Ne legyél már ilyen – biggyesztette le ajkát, és a falhoz szorított. – Tudod te, mennyit vártam erre a pillanatra? – seperte el hajamat vállamról, majd a felszabadított területet lepte el csókokkal. – Szerinted miért jöttünk haza ilyen korán? – Ajkaival már a dekoltázsom közelében járt.
- Mert egy önző, másokra nem gondoló rohadék vagy – toltam el a fejét, de ellenállt.
- Csak magunkra tudok gondolni, picim – puszilgatott tovább. Szívverésem már ettől is felgyorsult, de próbáltam magam türtőztetni.
Feltornázta lábaimat törzse köré, ölébe kapott, s besétált velem a hálószobánkba. Ütögettem a hátát, hogy eresszen el, de természetesen nem tette, csöndben lefektetett az ágyra, és fölém tornyosult.
- Szóval önző vagyok, hm? – Olyan közel volt hozzám, hogy lehelete csiklandozta arcomat. – Gyerünk, tégy velem, amit akarsz – ült rá csípőmre, közben végigmutatott öltönybe bújtatott testén. A vágy a másodperc tört része alatt uralkodott el rajtam.
- Irányíthatok? – hitetlenkedtem, ő bólintott.
Sosem engedte, hogy én uralkodjak bármilyen értelemben is, a vezető szerepet az ágyban is mindig ő töltötte be, így ez meglepett, de egyben hatalmas boldogsággal is árasztott el.
- Látod, veled nem vagyok önző. Csak veled nem. De azt nem tűröm, hogy bárki is hozzád érjen. Csak is én érinthetlek meg, világos? – simította meg hüvelykujjával arcomat. – Szeretlek, _______, még akkor is, ha gyökér vagyok.
- Könyörgöm, hallgass már el – nevettem, majd a nyakkendőjénél fogva egy tüzes csókra invitáltam, hogy megkezdhessem a pár óráig tartó teljhatalmam gyakorlását személye felett.