Első hallásra szerelem 2. rész - Yongguk

Felé sétáltam, közben azt latolgattam magamban, hogyan tudnék feltűnés nélkül a föld alá süllyedni, köddé válni, vagy levetni magamat a hídról. Hátranéztem, némán esedeztem segítségért, mikor Jiyoonnal találkozott tekintetünk. Gyilkos pillantásokat lövellt felém, így tudtam, nincs más választásom, nincs menekvés. Lemondóan, panaszosan sóhajtottam.
- Szép estét! JiNa, ugye? – mosolygott rám a fiú, táblácskáját immáron háta mögé rejtette.
- Tegeződjünk, de egyébként igen – feleltem ridegen. Eleve, miért magázott, mikor maximum egy év lehetett köztünk? 
- Ó, oké, rendben – biccentett aprót. – Bang Yongguk – nyújtotta kezét. Tenyerébe csúsztattam enyémet, szorítása erős volt.
- Hwa JiNa – mondtam teljes nevemet.
- Szép név – somolygott.
- Kösz.
- Miért kísért el a barátnőd, ha végül nem jött ide? – kíváncsiskodott.
- Ja, csak tudod, hogy ne vessem egy kocsi elé magamat, meg ilyesmi – rántottam meg vállamat.
Ezzel arra utaltam, hogy előtörtek öngyilkossági hajlamaim, amiért ide kellett jönnöm.
- Nem köteleztelek arra, hogy eljöjj. – Jé, értette a célzást! Csak nem egy okos és értelmes sráccal van dolgom? 
- Á, neeem, te csak zaklattál, hogy megjelenjek.
- Nem nevezném zaklatásnak – ellenkezett.
- Két nap alatt csak negyvenhétszer hívtál! – csattantam.
- Valamikor aludnom is kellett, ne haragudj – szabadkozott.
- Ha nem aludtál volna, mégis hányszor csörögtél volna rám? – érdeklődtem.
- Hm… - gondolkodott. – Mondjuk, úgy kétszer annyiszor. Az már elég lett volna? – vonta föl szemöldökét pimaszul.
- Ez is elég volt.
- Akkor mégis miért méltatlankodtál, hogy „csak” annyi alkalommal kerestelek? – értetlenkedett.
Szememet forgatva elnevettem magam.
- Kibírhatatlan vagy.
- Ezt elég gyorsan le tudtad szűrni – kuncogott mély hangján.

A Han folyó partján telepedtünk le a még mindig forró betonon, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a szökőkútra, ami még nem üzemelt. Többen is ültek körülöttünk, mind ugyanarra vártunk: hogy a tízezer LED lámpa működésbe lépjen, és kezdetét vegye a fényjáték a hídon. Felhúztam térdemet, összekulcsoltam körülöttük kezeimet.
- Jó a hangulat – törte meg a csöndet Yongguk. Tudtam, hogy ironizált.
- Nem vagyok beszédes fajta – magyaráztam.
- Higgyem el ezt azok után, amit a telefonban leműveltél? – vonta föl szemöldökét, s rám sandított. – Szerintem még csak levegőt sem vettél.
- Az akkor volt – sütöttem le szememet. Arcom égni kezdett a kínos emlékre. Hogy lehettem ilyen béna, hogy félreütöttem a számot?
- Ha gondolod, nyugodtan beszélhetsz most is a melltartókról, meghallgatlak. Hátha úgy jobban jönnek a szavak. Szóval, vettél valami fehérneműt a napokban? Vagy esetleg valami csini rucit? – Hangját elváltoztatta, közben pedig felém fordult.
- Hülye – ütöttem vállon kacagva.
- Na, beszélj már, tűkön ülök! – rebegtette meg szempilláit.
- Fejezd már be – szóltam rá, tovább röhögve. – Nézd, beindult! – mutattam a vízszintes szökőkút irányába, ami éppen kék fényben pompázott.
Gyermeki ámulattal figyeltem a fényárban úszó BanPo hidat, a látvány valami hihetetlen volt. Fogalmam sem volt róla, mégis miért nem látogattam el ide előbb. A színek félpercenként cserélték egymást, de volt, hogy több árnyalat volt egyszerre látható. Többször is be kellett csuknom a számat, ami az ámulattól észrevétlenül kinyílt. Csak remélni tudtam, hogy Yongguk nem nézett rám akkor, mikor éppen saját magamról is megfeledkezve meredtem a látványosságra. Fél szemmel rápillantottam, kíváncsi voltam az ő reakciójára is. Leesett állal és csillogó szemekkel meredt a távolba, akárcsak egy kisgyerek. Végre alkalmam nyílt jobban szemügyre venni őt, így, hogy elhallgatott, s nem figyelt rám. Be kellett ismernem, hogy helyes volt. Mikor először megláttam őt, kemény arcvonásai megijesztettek, de most, hogy boldogan és elkápráztatva mosolygott, barátságosnak tűnt. Észrevette, hogy bámulom őt, s kérdőn vizslatni kezdett, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, lesütöttem a szememet.
- Vége van – jelentette.
- Aha, észrevettem – motyogtam.
Halkan nevetett, nyilván a zavaromon, és azon, hogy rajtakapott, miközben őt mustráltam behatóan.
- Gyere, ne a betonon üljünk – húzott fel.

- Nagyon elvarázsoltnak tűntél – mondtam, mikor leültünk egy padra a folyó közelében.
- Az is voltam. Ahogy te is.
Ó, jaj, ezt most arra értette, hogy őt tanulmányoztam? 
Elpirultam, ő ismételten jót derült rajtam.
- Anyával és a tesóimmal sokat jártunk ki ide nyáron esténként, sok szép emlékem van róla – mesélte. – Például akkor estem el először biciklivel, mikor üzemelni kezdett a szökőkút. Bicajozni tanultam a Han mentén, de annyira meglepett a hirtelen fényárban úszó víztükör, hogy nem koncentráltam tovább az útra.
- Oh, hát nem lehetett kellemes – kuncogtam. – Én még most láttam ezt a csodát elsőnek.
- Ja, kár, hogy nem találtunk egymásra hamarabb – értett egyet.
- Én a BanPo hídra értettem – löktem meg finoman.
- Jaaaaaa – esett le neki. – Ne beszélj kétértelműen.
- Nem beszéltem – böktem meg ismét.
- És fejezd be ezt a lökdösődést – szólt rám.
- Oké – döftem meg még egyszer.
Váratlanul mozdult, mikor rám vetette magát, felsikoltottam. Könyörtelenül megcsiklandozott, vékony ruhámon keresztül nem volt nehéz dolga az érzékeny pontjaim megtalálását illetően. A könnyeim már potyogtak a kontrollálhatatlan hahotázásomtól, az életemért könyörögtem.
- Hagyd abba, vagy bepisilek! – fenyegetőztem.
- Megígéred, hogy abbahagyod?
- I-ighen, csak fejezd be!
Leemelte kezét rólam, végre normalizálhattam légzésemet.
- Ya, pabo – bokszoltam vállba.
- Ne akard, hogy újrakezdjem.
- Oké-oké, befejeztem – lebegtettem meg a képzeletbeli fehérzászlót.
- Na, azért.
Tovább beszélgettünk. Felhozódtak az iskolás éveink, a családunk, áradozott nekem a szeretteiről, hogy mennyire imádja őket, és, hogy az életénél is fontosabbak számára, én pedig szapultam egyetlen barátnőmet, amiért mindenbe beleüti az orrát, de ezen már mind a ketten jót nevettünk. Tovább ütlegeltem őt, ha úgy adódott, ezért többször is kis híján halálra csikizett. Kavicsokkal kacsáztunk a folyónál, sőt Yongguk majdnem bele is hajított a vízbe, amiért bokán rúgtam őt játék közben.
Kocsival vitt haza, az autóban közösen énekeltünk a rádióval. Leparkolt a ház előtt, az ajtómig kísért.
- Vigyázz magadra – kezdte a búcsúzkodást.
- Egy lépés választ el az otthonomtól – ráncoltam homlokomat -, semmi bajom nem eshet. Te viszont kerüld el a BanPo hidat hazafelé, nehogy megint megijedj – gúnyolódtam.
- Haha, igazán vicces – forgatta szemét. – Megpróbálok nem rácsavarodni egy fára, ne aggódj.
- Én ugyan nem aggódom, nagyfiú vagy már.
- Tudom, hogy féltesz – kacsintott, hátat fordított, s visszaült kocsijába.
Értetlenül pislogtam utána. Legalább egy ölelésre számítottam, erre faképnél hagyott. Miután elhajtott, csak utána fáradtam haza. A kanapémon fújtam ki magamat, s azon töprengtem, hogy miért vártam el tőle egy különleges elköszönést. Ez volt az első találkánk, mégis úgy gondoltam, hogy mivel így kitárulkozott nekem, megérdemelnék legalább egy vállba veregetést, vagy karon simogatást.
Megcsörrent a telefonom, szívem nagyot dobbant. Ő volt az.
- Jézusom, még mindig nem szoktál le a zaklatásról? – mondtam köszönés helyett.
- Nem zaklatlak, beszélgetni akarok – felelte mély, derűs hangján.
- Alig negyedórája váltunk el – néztem a faliórára. - Mit nem mondtál el? – forgattam szememet.
- Például nem dicsértem meg a ruhádat. – És például nem is köszöntél el.
- Ó, hát akkor ezzel meg is volnánk – dünnyögtem.
- Gyönyörű voltál. Illetve még mindig az vagy, persze – tette hozzá gyorsan.
- Ümmm… Kösz – motyogtam. Éreztem, ahogy arcom színe pirosra váltott.
- Tudom, hogy én is tetszem neked.
- Ööö… Ezt miből szűrted le? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Láttam, hogy néztél rám – nevetett.
- Adjam meg esetleg a szemészem telefonszámát? – gúnyolódtam. – Csinos nő, csak mondom.
- Engem csak te érdekelsz. – Helyes válasz. 
- Ezt elég könnyen el tudtad dönteni.
- Ha valaki ilyen magával ragadó, akkor az embernek könnyű dolga van a döntést illetően – bókolt tenyérbe mászóan.
- Te mindig ennyire levakarhatatlan vagy? – sóhajtottam, szám sarkában azonban ott bujkált a mosoly. A maga idegesítő módján imponált, hogy ilyeneket mondott.
- Mikor találkozunk legközelebb? – tudakolta, engem teljesen ignorálva.
- Ezt egy igennek veszem. Mellesleg… Miért találkoznék veled?
- Mert jól érezted magad a társaságomban és máris hiányzom neked? – kérdezett vissza.
- El kell, hogy szomorítsalak, de mindez nem igaz. – Illetve csak nem vallom be.
- Szóval azt állítod, hogy untattalak?
- Nem ezt mondtam… - mormoltam.
- Gondoltál arra, hogy jobb lenne otthon?
- Nem.
- Jól érezted magad – jelentette ki magabiztosan.
- Jó, fogjuk rá – válaszoltam bizonytalanul.
- Akkor mi az akadálya annak, hogy újra lássalak? – faggatott.
- Az, hogy nem biztos, hogy látni akarlak. – Ó, már hogyne akarnálak?
- Á, már minden világos.
- Na, mire jöttél rá, Sherlock? – viccelődtem.
- Félsz, hogy belém szeretsz, így próbálsz távol maradni tőlem – vázolta.
- Idióta vagy – kacagtam erőltetetten.
- Most mondd azt, hogy ez nincs így.
- Yongguk, ez nincs így.
- Hazudsz. Egyszerűen tudom, és érzem, hogy hazudsz. Egyébként meg édesen mondod a nevemet.
- Nem érdekel különösebben, hogy mit gondolsz – hagytam rá.
- Bizonyítsd be, hogy tévedek.
- Ne hergelj, kérlek.
- Bizonyítsd. Be. Hogy. Tévedek – tagolta. – Tudom, hogy zavar, amit mondtam.
- Engem te zavarsz, hogy őszinte legyek. – Az idegesít, hogy helyes vagy és szórakoztató, erre pedig egyáltalán nem számítottam, és nem is voltam felkészülve.
- Gyerünk, bizonyítsd be - hagyott figyelmen kívül ismét.
- A torkodon akadt egy tű, hogy folyton ugyanazt hajtogatod? – mérgelődtem.
- Bizonyítsd be.
- Rohadt idegesítő vagy – fortyogtam.
- Bizonyítsd be.
- Állj le – parancsoltam rá.
- Te meg bizonyítsd be.
- Kinyomom a telefont – fenyegetőztem.
- Bizonyítsd.
- Addig ugye nem fogod abbahagyni, míg bele nem egyezek?
- Bizonyítsd. Be.
A levegő viharosan tört elő belőlem.
- Jó, mit tegyek? – adtam be derekamat.
- Találkozz velem.
- Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- De.
- Nem – ellenkeztem.
- De.
- Nem fogok.
- De, és ne vitatkozz.
- Nem fogok belemenni még egy találkozóba, örülj annak is, hogy ma elmentem.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem örülök neki. De még boldogabb lennék, ha megismételnénk.
- Oké, tudod, mit? Alszom rá egyet.
- Nem a legmegfelelőbb válasz, de még mindig jobb, mint az elutasítás. Mellékesen meg, ha azt hiszed, hogy ellen tudsz nekem állni, akkor nagyon rosszul gondolod. – Lelki szemeim előtt láttam, hogyan húzta pimasz félmosolyra száját, s feszes görcsbe rándult gyomrom.
- Fárasztó vagy, mondták már?
- Majd hozzászoksz.
- Nem biztos, hogy hozzá akarok.
- Nem vagy valami határozott személyiség – állapította meg.
- Nem ismersz – mondtam mogorván.
- Még.
- Nem is fogsz.
- Arra ne vegyél mérget.
- Folyton ilyen rámenős vagy? – kérdeztem.
- Attól függ. Tetszik, hogy az vagyok?
- Nem – feleltem határozottan.
- Akkor nem vagyok.
- Hihetetlen vagy – kacagtam.
- Szóval alszol rá egyet, és válaszolsz? – kanyarodott vissza főtémánkhoz.
- Igen, csak hagyjál már. Álmos és nyűgös vagyok, aludni akarok, úgyhogy akadj le a telefonról, szépen kérlek. – Igazából egész este el tudnálak hallgatni.
- Ne haragudj, de hallani akartam a hangodat lefekvés előtt – szabadkozott.
- Talán meg tudom majd bocsátani ezt neked. Még meglátom.
- Aludj jól.
- Te is.
- Álmodj rólam.
- Isten ments – nyögtem kitágult szemekkel, s bontottam a hívást.
Vettem egy jól eső fürdőt, majd ágyba bújtam, azonban aludni sokáig nem tudtam. Minduntalan Yongguk motoszkált a fejemben, az, ahogyan a szökőkutat nézte, ahogyan mosolygott, amilyen átéléssel mesélt azokról, akik hozzá a legközelebb állnak, ahogy a kezében tartott, mikor a Han folyóba akart vetni. Még mindig éreztem illatát, ezért fejemet a párnámba fúrtam, aminek almás sampon illata volt.
Ne gondolj rá, ne gondolj rá – mondogattam magamban.