Teen Top - Lovefool - 18. rész

Október 5., péntek

 JungSoo szemszöge

Lövésem sem volt arról, hogy hány óra lehetett (sőt olyan kába voltam, hogy abban a pillanatban az aktuális évszámot sem tudtam volna megmondani), de abban nagyon is biztos voltam, hogy a telefonom ezer kis darabkában végzi, ha nem hallgat el rövid időn belül.

De feleslegesen pufogtam magamban, a csengőhangom szüntelen belehasított a fejembe, hiába tompította valamelyest a párnám, ezért kénytelen-kelletlen kitapogattam ágybelim alatt az idegesítő kis készüléket, s anélkül fogadtam a beérkező hívást, hogy egy pillantást is vetettem volna a kijelzőre.

- Igen? – nyöszörögtem álmosan.

- Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot Chunji, boldog szülinapot! – énekelte vidáman Pamacs.

Nem igaz, hogy képes volt ezért felébreszteni…

Mellesleg meg… Honnan tudta a számomat? Sosem adtam meg neki, mert el akartam kerülni a zaklatását, de ezek szerint valahogy mégis sikerült megkaparintania. A nyakam tettem volna rá, hogy SangMi állt a dolgok hátterében.

Az biztos, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.

- Chunji… - morogtam egy nagy ásítás után, s a halántékom kezdtem masszírozni lehunyt pillákkal.

- Boldog születésnapot nekem, Szösz! Mit kapok tőled?

- Érd be annyival, hogy nem ütlek agyon a korai ébresztőért – dünnyögtem.

- Hm… Azt hiszem ez nem lesz elegendő. Mi lenne, ha átugranék hozzád?

- Meg ne merd tenni! – pattant ki a szemem szörnyülködve.

- Ne csináld már Szösz, ez az én napom. Miért kell elrontanod?

- Te ugyanezt teszed az életemmel! – méltatlankodtam.

- Pont, hogy színt viszek bele – kuncogott. – Hálásnak kéne lenned.

- Na, persze – forgattam szememet.

- Már a parkolóházban vagyok, ezért le is teszem, itt nagyon visszhangzik a mobil.

Ó, tehát a visszhangokat nem csak én hallottam. Pedig azt hittem, annyira fáradt voltam, hogy emiatt már hallucinálni kezdtem.

- Chunji, ne…

- Pár perc, és megérkezem – vágott a szavamba. – Várj valami csini ruciban – mondta pajzánul, s magam előtt láttam azt is, hogyan kacsintott.

- Chunji! – kiabáltam a süket telefonnal. Képes volt letenni a szemét…

Nehézkesen feltornáztam magam ülőhelyzetbe, s dühödten a takarómhoz vágtam a mobiltelefonomat. Ennyit arról, hogy ezen a gyönyörű, egyetemmentes napon ki fogom pihenni magam…

Lábamra húztam az ágyamhoz készített mamuszomat, majd kétségbeesetten mentem át nővérem szobájába, amit azonban üresen találtam, így le kellett caplatnom az emeletről, hogy megleljem őt.

- SangMi, Chunji úto… Mi a… Chunji! – kiáltottam döbbenten, ugyanis a lépcső aljára érve kiszúrtam napjaim megkeserítőjét, ahogyan önelégült vigyorral képén a konfettis (?) parkettánkon ácsorgott, idétlen partisapkában feszítve, néhány léggömb madzagját szorongatva markában.

Tehát csak azért visszhangzott a telefon, mert túl közel voltunk egymáshoz…

- Most komolyan ez volt a legcsinosabb darabod? – bökött fejével a pizsamámra, magában jót derülve az éppen-most-keltem-ki-az-ágyból-és-még-kómás-vagyok kinézetemen.

- Hallgass el! – szóltam rá acsarkodva. – Ki engedett be? – tettem fel roppant idióta kérdésemet.

Ketten laktunk a lakásban, és nem én voltam az, aki ajtót nyitott ennek a baromnak, szóval rohadt nehéz volt kitalálni, ki követte el ezt az oltári nagy hibát.

Reggel volt, na. Ilyenkor sosem tudtam gondolkodni.

- A portás – viccelődött.

- Haha, igazán vicces vagy. Hol a nővérem?

- A konyhában. Azt mondta, főz egy kis teát. Elég ramatyul nézett ki, esetle…

Meg sem vártam kérdését, becsörtettem az előbb említett helységbe, ahol végre tényleg megtaláltam őt. Háttal állt nekem, a tűzhely előtt szobrozott, miközben hangosan szipogott. Nem sírt, csak meg volt fázva, ráadásul nem is kicsit.

Kellett neki az esőben játszadoznia L.Joe-val, hülye gyerek módjára…

- Mégis hogy képzelted ezt? – ripakodtam rá.

- Halkabban már, szétmegy a fejem! – jajgatott.

- Nem érdekel, inkább azt mondd meg, hogy hogy merészeltél engem hátba támadni! – követelőztem.

- Te mégis miről beszélsz? – fordult velem szembe.

- Most komolyan képes voltál beengedni a lakásba Chunjit?

Aprót biccentett. – És a számodat is megadtam neki. Mit gondolsz, a pokol hanyadik bugyrában végzem ezért? – gúnyolódott. Már szólásra nyitottam volna számat, de magához vette a szót: - Ne kezdd el megint, JungSoo – parancsolt rám mérgesen. – Már nagyon kezd elegem lenni belőled és a folytonos ellenségeskedésedből. Nem is értem, minek cirkuszolsz már megint, mikor hétfőn is olyan jól elvoltatok.

- Az akkor volt! Ma viszont aludni szerettem volna.

- Majd alszol máskor. Egyszer van egy évben születésnapja. Tedd neki széppé ezt a napot, elvégre ezért van itt.

- Szép kis testvér vagy, mondhatom – hánytam szemére sértetten, majd megfordultam, hogy távozzak.

A lehető legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy Chunjit a konyhaajtó keretének támaszkodva találtam. Kissé bágyadtan meredt maga elé, de amikor észlelte, hogy már befejeztük a diskurzust nővéremmel, rám nézett, ragyogó mosolyt erőltetve magára.

Elhaladtam mellette, ő pedig követett.

- Egy nap még hálás leszel ezért! – kiáltott utánam SangMi két köhögőroham közben.

Aha, attól félek én is…

Levetettem magam a kanapéra, majd amikor Chunji is elhelyezkedett mellettem, hangosan felnevettem – azt hiszem, a saját nyomoromat röhögtem ki.

- Mi az? – vizslatott Pamacs kérdőn. Gondolom megkérdőjelezte szellemi épségemet, amiért csak úgy rám tört a nevetés.

- Csak te lehetsz ilyen, hogy a saját lakásomon zaklatsz, csak azért, hogy felköszöntselek.

- Mert magadtól nem tennéd – vont vállat. – A születésem dátumát sem tudod.

- De, képzeld, tudom. – Mert Sunny a fejembe verte, gondoltam magamban.

- Persze, mert azzal ébresztettelek, hogy felköszöntöttem magamat – kuncogott.

- Egyébként is tudtam – fontam össze karomat mellkasom előtt. Ennek két oka is volt; egy: nem örültem neki, hogy nem hitt nekem, kettő: ekkor döbbentem rá, hogy még mindig pizsamában voltam és, hogy a felsőm alatt nem volt melltartó, ezért jobbnak láttam eltakarni magamat, mielőtt ez neki is szemet szúrt volna. Ami azt illeti, meglehetősen kellemetlenül éreztem így magam a társaságában.

- Hát, ha te mondod. De tuti, hogy elfelejtettél volna rám csörögni.

- Az meglehet.

Fancsali képet vágott. Most mit volt úgy oda? Nem volt a rokonom, hogy mindenképp észben tartsak minden dátumot, ami hozzá kötődött, sőt barátok sem voltunk, és még csak kedves ismerősnek sem neveztem volna, tehát semmi okom nem volt arra, hogy azon izguljak, vajon kimegy-e a fejemből „az ő napja” vagy sem.

Aj, de a francba is, mégis zavart citromba harapott ábrázata. Bármilyen furcsa is, nem akartam őt megbántani. Ezúttal nem.

- Hé, meg sincs a telefonszámod, így nehéz lett volna felhívnom téged, nem? – böktem oldalba.

- Már leírtam neked egy cetlire – motyogta.

Ó, basszus, tényleg! Amikor azokat a borzalmas fehérneműket küldte…

- De akkor elfelejtettem elmenteni, a fecnit pedig kidobtam - vallottam be. 

- Ó... 

- Add meg.  

- Micsodát? – szökött fel a szemöldöke.

- A számodat.

- Hogy mi? – értetlenkedett továbbra is. – Te kéred el tőlem?

- Ja, nagyon úgy néz ki – biccentettem szórakozottan.

- Miért? – vonta össze szemöldökét.

- Neked is megvan már az enyém, akkor nem tökmindegy, ha nekem is meglesz a tiéd? – érveltem.

- Ja, de-de, add ide a telód, beütöm – hadarta izgatottan.

- Fent maradt a szobámban, gyere – intettem.

- Tessék, i… izé… itt v-van – hebegte zavartan, a mellkasomat szuggerálva.

Ekkor kaptam észbe, s rögtön összefontam karomat testem előtt, remélve, ezáltal eleget takarok. Pirulva kapta el a fejét, én pedig szégyenkezve sütöttem le szememet.

Basszus, de ciki…

- Kösz… - motyogtam alig hallhatóan.

Néhány másodperc kellett ahhoz, hogy Chunji úrrá legyen zavarán, s visszatérjen eredeti idegesítő énjéhez:

- Nem öltözöl át? Bár szerintem aranyos vagy így pizsiben – vigyorgott. – Meg persze úgyis, hogy hiányzik rólad egy-két dolog – villantotta meg dévaj mosolyát.

Pontosan tudtam, hogy ezzel a melltartóra célzott.

Feldühítettem magam, de mivel az arcom gyönyörű, érett paradicsom színben pompázott, inkább nem szóltam vissza semmit azon kívül, hogy „rohadj meg”, csak sietősen a szekrényemhez léptem, és kapkodva előszedtem néhány göncöt.

- Remélem, azt a melltartót veszed fel, amit én adtam neked – szólt utánam, amikor már elhagyni készültem a szobát.

- Ha nem fejezed be, biztosítalak róla, hogy nem éred meg a következő születésnapodat. De még a másnapot sem – néztem rá villámokat szóró szemekkel a vállam fölött. Amikor bezártam az ajtót, még hallottam harsány nevetését.

Amilyen gyorsan csak tudtam, rendbe szedtem magam. Kiengedtem hajamat, ami eddig lazán fel volt kontyolva, egy kis hideg vízzel megdörzsöltem arcomat, fogat mostam, viszont most nem bajlódtam a sminkemmel – ami mindig kimerült egy kis szempillaspirálban, meg néha még egy kis szemhéjtusban. Nem akartam, hogy Chunji azt higgye, az ő tiszteletére kentem ki magam, ezért megmaradtam a natúr kinézetnél.

A hálószobám felé menet ellenőriztem, Pamacska hogyan mentette el névjegyét, és nem csalódtam, amikor neve mellett egy szívecskét is megpillantottam.

Nevetve mentem be. – Chunji szívecskével? – vontam fel szemöldököm.

- Bizony, jól látod – bólintott boldogan. – Gondoltam, úgyis kiegészítetted volna, ezért megkönnyítettem a dolgodat.

- Ezek szerint még nem ismersz elég jól, mert én két szívet akartam volna mögé írni.

- Tényleg? – csillant meg szeme.

- Dehogy – röhögtem el magam.

Kiábrándult fejet vágott. - Hé, ez nem volt szép! – vágott hozzám egy párnát, ami elől nem tudtam elhajolni, így telibe kapta arcomat.

- Mert párnával képen törölni egy lányt olyan szép dolog, mi? – csattantam fel, majd miután leültem mellé a matracra, fejen vágtam; ezáltal az idétlen kis papírcsákója majdnem a fülére csúszott.

- Szülinapom van, ma bármit megtehetek – mentegetőzött, és megigazította a „Happy Birthday!” feliratú sapkáját.

- Ó, hát persze. Akkor miért nem mész és rabolsz ki egy bankot? Biztosan azt is elnéznék neked, csak azért, mert ma te vagy az ünnepelt.

- Látod, ez nem is olyan rossz ötlet – dörzsölgette az állát.

Fásultan sóhajtottam egyet. – Hol hagytad a lufikat?

- Elengedtem őket a nappaliban. A plafonon megtalálod őket.

- Héliumosak?

- Ühüm – biccentett. – Majd beszívhatjuk, ha gondolod – mosolygott.

- Ez az első értelmes ötleted, amióta ismerlek – kuncogtam. – Egyébként mit terveztél mára, kis ünnepelt? – kíváncsiskodtam.

- Először is, fel akartalak ébreszteni.

- Hát, akkor ezt kipipálhatod a listádon. De nehogy azt hidd, hogy nem fogok bosszút állni – fenyegetőztem.

- Majd kiengesztellek valamivel – vetette át hanyagul a karját a vállamon. – Még vissza kell mennem a céghez, hogy leforgassuk a Teen Top On Air különleges születésnapi adását, utána be kell ugranom a szüleimhez egy ebédre, aztán meg lehet, hogy ünneplek egy picit a srácokkal.

- Oh, hát akkor egész napra be vagy táblázva.

- Este szabad vagyok – nézett rám sokat sejtetően, amit én nem tudtam mire vélni. – Te?

- Mi én? – értetlenkedtem.

- Te ráérnél?

- Hát… Nem is tudom.

- Na, ne csináld már, szeretnék eltölteni veled is egy kis időt. Kérlek.

- Jó, legyen – sóhajtottam. – Mihez lenne kedved?

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk biciklizni.

- Ja, már csak egy bökkenő van.

- Mi?

- Az, hogy nincs kerékpárom.

- Az nem gond – legyintett. – Majd én szerzek neked egyet estére, bízd rám. De amúgy benne vagy?

- Ha nemmel válaszolnék, úgyis addig rágnád a fülem, míg rá nem bólintanék, szóval igen, benne.

- Jaj, de jó, már alig várom – szorított magához olyan szorosan, hogy még levegőt is alig kaptam, és szerintem a szemem is kiugrott.

- Eressz el, megfulladok – nyögtem. Miután leállt a csontjaim ropogtatásával és a belső szerveim összenyomásával, levegő után kapkodtam. – Nem sok kellett ahhoz, hogy megszabadulj az esti bringapartneredtől – tettem kezem mellkasomra, miközben ziháltam. – Amúgy nem fogsz elkésni arról a Teen Top O… izé… akármiről?

Mellesleg nagyon jól tudtam az állandó címét a videóiknak, de nem akartam neki bevallani, hogy a hibbant barátnőim miatt végignéztem közel harmincat belőlük.

- Ó, basszus, de, már ott kéne lennem – pattant fel és szedelőzködni kezdett. – Ööö… Érted jövök olyan hét-fél nyolc felé, oké?

- Megbeszéltük, de akkor ne feledkezz meg a plusz egy bicajról.

- Észben tartom. Lekísérsz a bejárathoz?

- Le, mert még a végén eltévednél ebben a hatalmas házban – forgattam szememet.

- Azért majd ezt a gatyát cseréld le – mutatott szűkített szárú farmeremre –, kényelmetlen lesz a biciklin. Inkább valami bemelegítőt kapj magadra.

- El tudom dönteni, hogy mit vegyek fel, de azért köszi.

- Jól van, én csak mondtam – nézett rám békítően.

- Én is csak mondtam, Chunji.

- Upsz, valamit majdnem elfelejtettem - kezdett el kotorászni a táskájában, s előhalászott egy ugyanolyan kis papírsisakot, mint ami az ő fején is volt. - Ezt neked hoztam - helyezte a fejemre az idétlen partikelléket, a gumis részét óvatosan az állam alá igazítva. 

- Jesszusom... - szörnyülködtem, mire egy kissé sértett pillantást kaptam válaszul. - Jó, oké, köszi - sóhajtottam. -  Egyébként a konfetti halmodat, amit szétszórtál, én fogom feltakarítani?

- Gondolom – vigyorgott. – Majd jövök érted, addig légy jó – puszilt sietősen homlokon, és már futott is a kocsija felé.

Bevágtam az ajtót. – Fúj, baszki – törölgettem az ajka által megérintett területet, mialatt besétáltam a konyhába. SangMi még mindig ott ücsörgött, egy nagy barna paplanba bugyolálva. Úgy nézett ki, mint valami emberi kunyhó. – Most le kéne maratnom sósavval a bőrömet?

- Mi? – emelte rám piros szemeit.

- Chunji megpuszilt – vágtam undorodó fejet, és tovább dörgöltem a homlokomat.

- Ó, jaj, bele ne halj - szegezte a mennyezetnek tekintetét. – Rosszabb vagy, mint egy óvodás, komolyan mondom.

- Mert a Teen Top különb nálam, ugye? – duzzogtam.

Először kifújta az orrát, s csak aztán válaszolt: - Nem, és pontosan ezért jönnél ki velük jól. És hiába mondod, hogy soha a büdös életben nem barátkoznál össze egyik fiúval sem, mert épp most is ezt teszed. Sőt, tulajdonképpen mást sem csinálsz, mint haverkodsz Chunjival.

- Mert ő erőszakoskodik! – keltem saját magam védelmére.

- Hát, ha téged az megnyugtat, hogy ezt hajtogatod magadnak, akkor engem nem izgat. De azt azért te is tudod, hogy ez nincs így. Ha annyira nem akarnál vele ismerkedni, el tudnád érni, hogy ne keressen soha többé. Nem tudom, hogyan, de valahogy leépítenéd, mert nagyon is értesz az ilyenekhez. De ahelyett, hogy eltaszítanád őt, csak még közelebb engeded magadhoz. Szóval, drága hugicám, szimpatizálsz Chunjival még akkor is, ha ezt fáj beismerned.

Ökölbe szorult testem mellett a két kezem, és haragosan összeszorítottam a számat. – Ha Egyiptomban lennénk, mindenféle bűntudat nélkül eladnálak akár öt tevéért is.

- Ez igazán kedves – eresztett meg felém egy gunyoros félmosolyt. – De csak azért mondtad ezt, mert tudod nagyon jól, hogy igazam van, és hirtelen nem tudtál hogyan visszavágni. – Szólásra nyitottam volna a számat, de nem hagyta, hogy szóhoz jussak: - Inkább ne is mondj semmit, mert ha továbbra is tagadsz mindent, azzal csak rontasz a helyzeteden. Egyébként hová is mentek az este? Nem hallottam mindent jól innen.

A lehető legpanaszosabban fújtam ki a bent tartott levegőt. – Biciklizni – motyogtam.

- Nincs is bicajod.

- Na, nem mondod!?

- Akkor hogyan akarsz elmenni vele, te nagyon hülye?

- Talán úgy, hogy hoz nekem egyet? – kérdeztem vissza.

- Ah, értem. És milyen ajándékot akarsz neki adni? Mert azért csak illene valamit venned.

- Hm… Nem is tudom.

- Oké, akkor találjunk ki valamit.

- Mondjuk… Hajfesték?

A homlokát ráncolta. – JungSoo, vedd már komolyan! – szólt rám.

- De hát én ezt teljesen komolyan gondoltam! Annak hasznát is venné, amúgy is kezd kopni a vattacukorszíne.

- Jó, úgy látom, te teljesen hasznavehetetlen vagy, ezért majd kigondolom én, te meg addig hallgass.

Mondtam már, mennyire tudtam utálni SangMit, amikor beteg volt? Ilyenkor előtört belőle a zsémbes sárkány énje, amiért meg tudtam volna őt fojtani egy kanál vízben.

Egyedül én lehetek affektálós és kiállhatatlan, másnak ehhez nincs joga!

Néhány szótlanul töltött perc, és közel tíz tüsszentés után felkiáltott nővérem.

- Megvan!

- Vigyem el az állatkertbe és adjam át a majmoknak mondván „meghoztam a rég elveszett fiatok”? Chunji visszakapná a családját, a majmok pedig a gyereküket. Mindenki boldog lenne – mondtam unottan.

Összeráncolta szemöldökét. – Nem – csóválta fejét. – Süss neki valamit.

- Hogy mit csináljak?

- Süss neki valamit, biztosan örülne neki.

- Megfeledkeztél arról, hogy katasztrofális vagyok a konyhában?

- Nem, de ha nem gyakorolsz, sosem leszel jobb.

- Nem értem, miért akarod mindenáron felgyújtatni velem a konyhát.

- Aj, ne izélj már, majd én mondom, mit csinálj.

- Miért nem csinálod meg te?

- Mert nem akarom a baciimmal megspékelni a sütit.

- Ó, egy kis megfázás nem fog megártani Chunjinak – legyintettem.

- JungSoo! – korholt.

- Jó-jó, akkor sütök én – adtam fel a harcot. – De, ha porig ég a házunk, azt csak magadnak köszönheted majd!

Muffint készítettem, ugyanis az tűnt a legegyszerűbbnek, s nővérem is azt javasolta. Ha már egyszer szakácskodásra adtam a fejem, megadtam a módját: magamra kötöttem egy kötényt – ami mellesleg Supermant ábrázolta, ami olyan volt, mintha izmos testem lett volna, s kívül hordtam volna a bugyimat – a fejemre pedig kuktasapkát tettem. SangMi persze kiröhögött, mert elmondása szerint nevetségesen festettem, de nem érdekelt, én személy szerint nagyon is élveztem maskarám viselését. Lehoztam a laptopomat a szobámból, hogy legyen zenei aláfestésem, így egy kis fenékriszálással és egyéb hülye táncmozdulattal szórakoztattam testvéremet, aki egy konyhaszéken gubbasztva, betakarózva, meleg teát szürcsölve, hapcizva-köhécselve, néha lázat mérve dirigált nekem.

Szerencsére a „Süss és riszálj” műsorom végén az otthonunk ugyanolyan állapotban volt, mint mielőtt még elkezdtem volna a showmat, de én sajna nem úsztam meg sérülés nélkül. Oké, nem történt semmi komoly, mindössze a kezemet égettem meg, amikor kivettem a sütőből a különleges muffin tepsit – amiről egy: nem tudtam, hogy van nekünk; kettő: nem tudtam, hogy létezik –, de persze ettől függetlenül tökéletesen adtam elő hattyúhalálomat, és hörögve könyörögtem SangMinak, hogy hívja a papot, hogy felvihesse az utolsó kenetet, de ő csak kinevetett, és hozzám vágott egy konyharuhát.

A muffinok egyébként jól sikerültek; nem csak jól néztek ki – maga a tészta csokoládés volt, amit leöntöttem halványlila cukormázzal, a süti tetejére pedig sötétlila, rózsaszín és fehér cukorka csillagokat tettem –, de még finomak is voltak – nem bírtam ki, hogy ne egyek meg egyet… oké, bevallom, hármat is felfaltam, ezért inkább úgy döntöttem, csinálok még egy tepsivel –. Igazán nagyon büszke voltam magamra, amiért életem első – és talán egyben utolsó – süteménye ilyen ízletesre sikeredett; bár őszintén szólva az állatkertes ötletem találóbb volt, mint a sütikészítés.

 A találkozónkig hátramaradt időt takarítással töltöttem - mert ugyebár a Chunji által szétszórt konfettiket valakinek össze kellett szednie a földről -, a nálunk hagyott lufikat behordtam a szobámba, valamint a szekrényemben kutakodtam valami kényelmes, sportos ruházat után. Egy fekete bemelegítőegyüttest kaptam magamra, egyedül azt találtam a célnak megfelelőnek. 

Épp a zsebembe süllyesztettem a mobiltelefonomat a pénztárcámmal együtt, mikor csengettek. 

- Gyere be, még nem készültem el teljesen - tártam ki neki az ajtót, bár ő még a kerékpárok lelakatolásával volt elfoglalva. 

- Ez az első alkalom, hogy nem kell veled veszekednem a bejutásért - mondta jókedvűen. - Nem lehetne inkább ezt bevezetni a folytonos civakodás helyett? - vetette le magát a kanapéra. 

- De-de, persze, hogyne - hagytam rá egy laza kézlegyintéssel. - Várj meg itt, oké?

- Mi az, csak nem fehérneműben akarsz elém szambázni szülinapom alkalmából? - kiáltott utánam. 

Még egy ilyen beszólás, és beledöngölöm a szófába... 

Egy picike kerek tálcára már előre rá voltak pakolva az általam készített muffinok, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a középen elhelyezkedő sütibe szúrt gyertyát (amiért el kellett rohannom a közeli kisboltba...) meggyújtsam egy gyufa segítségével. Amikor a kis kanóc lángra kapott, gyorsan felkaptam az ajándékot, és kisiettem vele a nappaliba. Chunji elé sétáltam vigyorogva - fogalmam sem volt róla egyébként, hogy miért mosolyogtam olyan nagyon - viszont az ő szemei csukva voltak. 

- Öhm... Chunji, itt vagyok. 

- Fordulj meg - mondta még mindig lehunyt pillákkal. 

- Mi? Mégis minek? - ráncoltam homlokom.

- Azt akarom, hogy a fenekedet lássam meg először, amikor belekezdesz a meglepetés erotikus táncomba. 

Nem sok kellett ahhoz, hogy az egész tálcát a képébe nyomjam és felviharozzak az emeltre.

- Hát te nyomorék vagy - pufogtam. - Nyisd már ki a szemed! - csattantam fel. 

Végre valahára hajlandó volt teljesíteni azt, amit kértem tőle.

Csalódott volt az arca. - Tehát nem fogsz nekem táncikálni? - biggyesztette le ajkát. 

- Na, jó, tudod, ki fog legközelebb sütögetni a kedvedért - csaptam le a süteményeket a kis kávézóasztalra. - Menj biciklizni egyedül - intéztem felé még egy utolsó gyilkos pillantást, s megindultam az emelet felé. 

Még az első lépcsőfokra sem tudtam rátenni lábamat, ő máris megragadta kezemet. 

- Aj, Szösz, tudod nagyon jól, hogy csak hülyéskedtem - fordított magával szembe. Amolyan "na, ne mondd" tekintettel néztem rá. - Tényleg nagyon örülök neki, amiért készültél valamivel, igazán nem kellett volna - mosolyodott el halványan. - Gyere, megkóstolom - fogta meg kezemet, s visszakormányzott a kanapéhoz. Mind a ketten leültünk, majd ő előrehajolt, hogy magához vehessen egy süteményt; egészen pontosan azt, amibe a pici gyertya volt szúrva. - Hm, mit is kívánjak - gondolkodott el. - Megvan! - kiáltott fel boldogan, s elfújta a lángot. Megfosztotta a muffint a gyertyától. - Nagyon jól néz ki - biccentett elismerően, és beleharapott a finomságba. - Ümmm-hümmm - hümmögött magában. 

- Milyen? - érdeklődtem unott ábrázattal. Akkor is megbántott azzal, hogy eleinte semmit sem mondott arra, hogy készítettem neki valamit, csak le volt törve, amiért nem szajháskodtam neki. Tipikus... 

- Finom, nagyon finom - nyammogott. - Tényleg te csináltad?

- Mi az, nem hiszed el? - vontam fel szemöldököm. 

- Ne érts félre és ne vedd rossz néven, de meglepő. Viszont azt meg kell hagyni, hogy kitettél magadért - dicsért meg. 

- Hát... Kösz. 

- Én köszönöm, Szösz - ölelt magához szorosan. - Bearanyoztad a napomat. 

Ezúttal én is visszaöleltem őt. - Örömmel hallom. 

Néhány szívdobbanásnyi ideig így voltunk, majd elengedtük egymást. - Na, edd meg mindet, még van a konyhában is. 

- Arra gondoltam, hogy vinnék fel belőle a fiúknak is. 

- Ahogy akarod - vontam vállat. 

- Akkor elugrunk még a dormhoz is. 

- Nekem okés. 

A fejemre húztam kapucnimat, mikor már felültem a biciklire. - Merre megyünk? - simítottam ki oldalfrufrumat a szememből. 

- Erre-arra.

- Konkrétum?

- Nincs semmiféle konkrétum, épp ez a lényeg - igazgatta ő is a csuklyáját.

- Oh, értem. 

- Még sosem indultál útnak teljesen céltalanul?

- De, csak azt hittem, hogy mindent előre elterveztél. 

- Csak annyit terveztem el, hogy veled leszek. A többi már nem is nagyon fontos.

- Ó... - Csak ennyit tudtam kinyögni. Sokatmondó, ugye? 

- Na, kövess, Szösz, ha tudsz - kacsintott rám pajkosan, és tekerni kezdett. 

A banda lakhelyéig rohamtempóban haladtunk. 

Bő tízperc alatt lerendezte a közös lakásukban tett látogatását, én addig egy fának támasztottam biciklimet - ami egyébként az anyukájáé volt - s ott vártam rá. Ő persze mondta, hogy menjek fel, köszönjek a fiúknak, de nem volt kedvem jó pofizni - Chunji elviselése is bőven elég volt -, továbbá még Sunnyék említették a "Teen Top maratonunk" alkalmával, hogy a fiúbandák dormjaiból a lányok ki vannak tiltva. Jó, nem mintha elhittem volna, hogy még soha senki sem vitt fel egy csajt sem, de azért én be szerettem volna tartani ezt a szabályt. Különben sem akartam besétálni egy kanodúba, hogy aztán a semmiből megtámadjon engem egy büdös és veszett zokni, vagy bármi más ocsmányság. 

 - Azt mondták a srácok, puszilgassalak meg ezért a sütiért - vigyorgott Pamacska, mikor visszatért hozzám. Tett felém néhány lépést, én pedig reflexszerűen hátrálni kezdtem. 

- Nem hiszem, hogy ezt mondták - szűkítettem össze szememet gyanakvón. 

- De attól még megtehetem - csillogott élénken a szeme. 

- Isten ments! - toltam el a mellkasánál fogva. - Még a végén elkapok valamit. 

 Hangosan elnevette magát. - Ami késik, nem múlik, Szösz - mosolygott töretlenül, s felpattant a biciklire, hogy továbbszáguldjon. 

- Hé, engem meg csak úgy itt hagysz? - kiabáltam utána. 

- Tartsd a tempót, öreglány - érkezett a pimasz válasz. 

- Rohadtul megfojtalak! - ültem fel ingerülten kerékpáromra, s utánatekertem. 

Egyik utcából ki, másikba be, át a parkon, a folyó mellett, hol lehagyva és cukkolva a másikat, hol egymás mellett haladva, felhőtlenül beszélgetve és nevetve. Szabadnak éreztem magam, mintha enyém lett volna egész Szöul vagy sokkal inkább az egész világ. Nagyon jól tudtam, hogy ez azért túlzás volt, de az egészen biztos volt, hogy uraltuk az estét-éjszakát. Kipedáloztam magamból az összes eddigi feszültséget, ami az egyetem miatt gyülemlett fel, s talán még a Chunji iránt érzett "enyhe" ellenszenvet is sikerült kitekernem. Bár még nyomokban mindig ott volt azaz egyfajta taszítás, de már legalább nem akartam mindenáron meglékelni a tüdejét a bringája kormányával. 

Megálltunk egy picikét szusszanni és inni, de Chunji nem igazán akarta megvárni, míg kifújom magam. 

- Na, gyerünk már, Szösz, menjünk! 

- Nyugton tudnál maradni egy kicsit? 

- Nem! 

Hangosan sóhajtottam, ahogy visszalöktem az ásványvizes flakonomat a kosaramba. 

- Versenyezzünk - támadt az újabb ötlete.

- Versenyezni akarsz?

- Igen, igen, igen! - kántálta. Teljesen fel volt dobódva, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki túlságosan is sok cukrot juttatott szervezetébe. 

- Jó... legyen. 

- Úgyis legyőzlek - incselkedett, és már el is viharzott. 

- Hihetetlen ez a gyerek - motyogtam magamnak, s már én is a pedálra tettem lábamat, azonban nem kezdtem el tekerni.

Csak ekkor vettem észre, hogy egy éjjel-nappal nyitva tartó bolt mellett sikerült leparkolnunk. Hirtelen támadt ötletemtől vezérelve - vagy csak mert túlságosan is égették a zsebemet a pénztárcámban lapuló wonok - letámasztottam kétkerekű járművemet, és beszaladtam, mit sem törődve azzal, hogy Chunji mát hetedhét országon is túl járt. Nem tudtam, mit keresek, de azt tudtam, hogy valami kell, amivel megint meg tudom lepni azt a kis vakarcsot, mert a sütit nem tartottam elegendőnek. 

Nem kellett teljesen a market belsejébe vetnem magam, rögtön a pénztárnál megtaláltam, amit akartam, így gyorsan fizettem, és távoztam is. 

Természetesen Chunjinak ekkor már se híre, se hamva nem volt, ezért fel kellett őt hívnom. 

- Szösz, miért hívsz fel, ha egyszer mögöttem va.... Várjunk, nem is vagy mögöttem!

- Jó reggelt - forgattam szememet. 

- Hol vagy? Mi lett veled? - aggodalmaskodott. 

- Hát... Izé... Az a helyzet, hogy elestem - füllentettem. Nem akartam még elárulni, hogy egy újabb ajándékot vettem neki. - Itt vagyok egyébként ahol megálltunk pihenni. 

- Máris visszamegyek érted. 

Mikor megérkezett, ezernyi kérdéssel bombázott. Fáj-e valahol, nem ment-e szilánk a tenyerembe vagy a térdembe, minden rendben van-e, menjünk-e be a kórházba, és a többi. Sok időbe telt, mire biztosítottam épségem felől, rosszabb volt, mint anya. 
- Na, jó, akkor megyünk és lepihenünk, van a közelben egy domb, ott leülünk, oké?
- Felőlem. 

Arról az egyről elfelejtett említést tenni, hogy a domb meredek, és nehéz rá feljutni. Legalábbis nekem biztosan. Ő könnyedén felhajtott a tetejére, míg én... Nos, én elestem. Nem bírtam olyan erősen és gyorsan tekerni, így nemes egyszerűséggel felborultam egy hangos sikítás kíséretében. Chunji ezúttal nem játszotta el a még széltől és féltő anyukát, csak kinevetett, jó harsányan, hogy lehetőleg még Japánban is hallhassák őt az emberek. 
A szemét kis dög. 
Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam, felnyaláboltam a biciklimet, és fújtatva megindultam felé.

- Nem is értem, miért vettem neked bármit is, amikor nagyon jól tudom, hogy ilyen paraszt vagy – pufogtam, ahogy felértem a dombtetőre.

Letámasztottam a biciklit – ha az enyém lett volna, simán legórtam volna a földre, ezzel is kifejezve sértettségemet –, és leültem a fűbe, úgy, hogy előttem terült el a lejtő. Chunji is letelepedett mellém, bár most a lehető legkevésbé sem vágytam a társaságára.

- Vettél nekem valamit? – kérdezett vissza, mire vonallá préselt ajkakkal bólintottam egyet. – És mit? – kíváncsiskodott.

Egy sóhaj után kotorászni kezdtem bemelegítő alsóm zsebében, hogy megleljem meglepetését, amit legszívesebben lenyomtam volna a torkán. Vagy feldugtam volna azon a hatalmas orrlyukán.

- Csak egy kis apróság – ejtettem a tenyerébe egy kulcstartót.

- Doraemon? – forgatta a kezében a kis figurát széles vigyorral az arcán. – Ő a kedvenc mesehősöm! – kiáltott fel boldogan. – Köszönöm, Szösz, nagyon tetszik – szorított magához a vállamnál fogva.

- Tényleg? – csodálkoztam. Nem hittem volna, hogy egy apró kulcsdísznek így fog örülni.

- Hát persze. Rá is teszem a kulcscsomómra. Jaj, tényleg nagyon imádom – mosolygott töretlenül. – És ráadásul nem is nagy, így nem fog zavarni és be tudom majd tenni a zsebembe. Aranyos, hogy ilyen picike. Már csak egy név kéne neki.

- Chunji, az emberek nem szokták elnevezni a kulcstartójukat.

- Megvan! – ignorált engem. – Pici Szösz lesz – mondta vidáman.

- Most komolyan utánam kapta a nevét? – ráncoltam homlokom.

Bólintott. – Tőled kaptam, és te is olyan csöpp vagy, mint ez itt – lóbálta meg a kis díszt, ami immáron a kulcscsomóján fityegett.

- Hé, az a százhatvanegy centi nem is olyan kicsi! – háborodtam fel.

- Dehogynem, Szösz. – Az állát megtámasztotta a fejem tetején. – Olyan pöttöm vagy, hogy alig látszol.

- Hahaha, nagyon vicces – könyököltem oldalba.

- Aj, ne csináld már, ezt csak szeretetből mondtam.

- Szóval te szeretetből csesztetsz másokat? Szép, mondhatom.

- Miért, te mit szoktál csinálni?

Oké, teljesen igaza volt. Én sem voltam különb.

- Egyébként honnan vetted Pici Szöszt?

- Egy éjszakai marketből. Amikor versenyeztünk.

- Szóval akkor azért maradtál le annyira?

- Igen.

- Tehát nem estél el?

- Úgy néztem ki akkor, mint most? – kérdeztem, és közben mind a ketten végignéztünk rajtam. A nadrágomba bele volt törve a fű, egy helyen ki is volt lyukadva, valamint a kezem tiszta mocsok volt, amiért rátapadt a föld.

- Hát… Nem. Akkor valahogy… tisztább voltál.

- Tehát nem estem el – adtam választ kérdésére.

- Tényleg köszönöm – nyomta arcát arcomhoz. – Pici Szösz tetszik a legjobban a mai ajándékaim közül.

- Na, persze. Ezt csak azért mondod, mert én is itt vagyok. A fiúknak már tuti nem ezt mondanád.

- Dehogynem, én ezt teljesen komolyan gondolom.

- Chunji, ez csak egy kis kulcstartó, ne mondd már, hogy jobban örülsz neki, mint a laptopodnak, amit a bátyádtól kaptál.

- Hé, erről meg honnan tudsz?

- Onnan, hogy megosztottad Twitteren, te agyoniskolázott.

- Oh.

- Oh, bizony, szóval nem kell hazudnod. Amúgy is megértem, ha nem tetszik. Majd jövőre valami ötletesebbel rukkolok elő, ígérem.

Na, jó, miért tervezek előre? Mi ez az egész „majd jövőre” duma?

- Mit nem értesz azon, hogy imádom az ajándékodat? A Doraemon összes részét láttam, továbbá ezt te adtad nekem, ezért máris fontossá vált a számomra. Azt jelképezi, hogy törődsz velem.

- Miért is?

- Mert szántál arra időt, hogy megvedd.

- Nem akarlak elkeseríteni, de közel három percet vett el az egész vásárlás az életemből.

- De akkor is meg akartál lepni valamivel, és csak ez számít. Meg persze az is sokat jelent, hogy most itt vagy velem. És ne haragudj, amiért kinevettelek az előbb. De azt ne mondd, hogy te nem röhögtél volna ki.

- Jó, bevallom, hogy ezer százalék, hogy hisztérikus röhögőgörcsöt kaptam volna.

- Na, látod.

Egyszerre sóhajtottunk fel halkan. Kezdtem egy kicsit… furcsán érezni magam ettől az egész meghittségtől. Ahogy átkarolta a vállam, ahogy a fejét az enyémen pihentette, ahogy a tücsökciripelés mellett még az ő szuszogását is hallottam… Szokatlan volt. Szokatlan, és különös. De ezúttal érdekes módon nem akartam lerúgni őt a domboldalon, majd utána hajítani a biciklijét, remélve, hogy sikerül őt eltalálnom vele.

- Ismerd be, hogy kedvelsz engem – törte meg az idillt.

- Hát… Már egyre kevesebbszer kívánlak pokolra. Ez jelent valamit?

- Határozottan jót – mosolygott hajamba, s tovább élveztük a csendet. Együtt.