Teen Top - Lovefool - 19. rész

Október 6., szombat 

*SangMi szemszöge*

Na, jobban vagy már?

Miután elolvastam L.Joe eme Kakaotalk-üzenetét, a szívem kétszer akkorát dobbant, mint normál esetben. Egy orrfújás és néhány köhintés után, bágyadt arcomon szétterült széles vigyorral pötyögtem neki a válaszomat.

Igazából nem érzek semmilyen változást. És te?

Szegény Byunghun is ugyanolyan náthás volt, mint én, amióta az esőben viháncoltunk. Ugyanazok a tünetek jelentkeztek nála is: orrfolyás, köhögés, hőemelkedés, de időközönként nem túl magas láz is, valamint hidegrázás. Szívesen mondtam volna azt, hogy ketten együtt bőrig ázni teljesen megérte, de akkor ez azt jelentette volna, hogy örültem annak, hogy L.Joe lebetegedett, holott ez a legkevésbé sem volt igaz. Bár csak egy szimpla kis megfázásról beszélhettünk, én mégis úgy aggódtam érte, mintha az édesanyja lettem volna. Szerettem volna gondját viselni, meleg levessel etetni őt, takaróba bugyolálni, forró teát szürcsöltetni vele és gügyögni hozzá, s ezt az egész nevetséges odaadásomat nem tudtam mire vélni. Mindenesetre boldoggá tett volna, ha valahogy el tudtam volna érni, hogy jobban érezze magát.

Egy rövid csipogással érkezett az újabb bejövőm.

Nálam is változatlan. Alig kapok levegőt. Ráadásul a menedzserünk is lecseszett.

Nem volt elég szerencsétlennek, hogy ramatyul érezte magát, még le is szidták…

Úgy sajnálom. :(

Mármint mit?

Hogy nemcsak, hogy megfáztál miattam, de még bajba is kerültél…

Válaszüzenetét egy kisebbfajta sokkal fogadtam:

Nem bántam meg semmit, SangMi. És ne vedd magadra, nem a te hibád. Csak szórakoztunk egy kicsit, ebben nincsen semmi rossz.

De miattam kaptad a fejmosást. Emiatt nem tudom nem rosszul érezni magam.

Ne legyél már ennyire lelkiismeretes. Minden oké. 

Tényleg így gondolod?

Persze, én nagyon élveztem, nekem teljesen megérte. :)

:)

Nem hittem el, hogy képes voltam hozzávágni egyetlen egy mosolygós fejet. Mekkora egy hülye voltam, te jó isten! Ő éppen bevallotta, hogy jó volt velem eltölteni egy kis időt, én meg szimplán elküldtem neki egy smiley-t… Egyet! Nagyon tudtam utálni, hogy mindig, amikor zavarba jöttem, egyszerűen leblokkoltam.

Te esetleg bánod?

Tessék, máris azt hitte, hogy nem bírom őt!

Neeem, dehogyis. Mármint betegnek lenni nem a legkellemesebb dolog, amit el tudok képzelni, de ha tehetném, újra megtenném. :) Én csak téged sajnállak…

SangMi, mondtam már, hogy nem kell semmit és senkit sajnálnod. Elhiheted, hogy nem ez volt az első leszidásom a cégnél. :D Különben is, már csak egy-két nap és helyre jövök. Addig meg úgysem kell megjelennem a bandával sehol sem.

Még az a szerencse, hogy a napokban nincs semmilyen programotok.

Utáltam volna magam, ha Byunghunnak miattam kellett volna kimaradnia valamiből, például egy műsorból vagy rádióadásból.

Na, igen, ez azért elég nagy mázli. De akkor is nagy élmény lett volna, ha épp egy új dalunk promotálása közben lennénk. :)

Nekem pedig még nagyobb bűntudatom lenne.

Jaj, ne csináld már. Jól szórakoztunk vagy nem?

De…

Na, akkor meg? Csak ez számít. Néha az, hogy boldog légy, következményekkel jár. Jelen esetben a megfázás volt ennek az ára. De legalább gazdagodtunk egy új közös élménnyel. :)

Jaj, Byunghun, hogy lehetsz ilyen drága?

Ez esetben örülök, hogy nem haragszol rám. :)

Tudod, azt hiszem, rád nem is nagyon tudnék. :)

Szűz Mária Jézus Uramisten!

Oh. :)

„Oh”?! Na, jó nekem súlyos problémáim vannak, ez nem normális dolog! Azt kellett volna írnom, hogy „AJKDHAFJKDSFHKTGDZFGDSHFGZFT” ezernyi felkiáltójellel, mert csak így tudtam volna a lehető legjobban kifejezni a bennem lefutó kusza gondolatokat, erre fel szimplán bepötyögtem egy „oh”-t… Teljesen megértettem volna, ha Byunhun ezek után megszakította volna velem a kapcsolatot.

Vagyis… Ne haragudj, nem akartam olyan… izé lenni.

Tessék, és még ő érzi magát rosszul, amiért kedves dolgokat irkált nekem… Hát ez valami fantasztikus…

Izé?

Persze, még véletlenül sem nyugtattam meg volna őt, hogy nem volt „izé”, hanem sokkal inkább egy földre szállt angyalka, helyette inkább még megkértem, hogy magyarázkodjon… Valaki igazán leüthetett volna már.

 

Hát tudod, ilyen ciki.

Jaj, neeem, egyáltalán nem voltál az. :) Sőt… :)

Úgy éreztem, ez a két smiley már túl nyálas volt, de istenemre mondom, egy egész nyáltengert rá tudtam volna szabadítani!

Ah, néha olyan gusztustalan tudtam lenni, mint JungSoo…

Akkor oké. :) Terveztél valamilyen programot mára?

Jézusom, dehogy. :D Amíg nem kapok újra levegőt, addig nem fogom elhagyni a házat szerintem.

Filmet sem nézel?

Egyedül nem jó.

Miért nem nézel JungSooval?

Ő nem ér rá, most is éppen készülődik.

Jaaa, értem. Most nálunk is üres a dorm. Mondjuk legalább csend van. :D

Hol vannak a többiek?

Elmentek kajálni, azt mondták, hoznak nekem is valamit, de tuti, hogy el fogják felejteni, amilyen nyomorékok…

Hátha nem. :)

Mindegy, azért nem fűzök hozzá túl nagy reményeket.

Szívesen főznék neked, ha olyan állapotban lennék. :)

Nem akartam elhinni, hogy ez valóban kicsúszott a számon… vagy az ujjaimon, ha úgy jobban tetszik.

Mi lenne, ha átugranék, hogy összedobjunk valamit? :)

Igazán nem szeretném, hogy miattam kimozdulj… Te sem vagy most épp a toppon. Szóval miattam nem kell.

Miattad pont, hogy kell. És most legalább az eső sem esik, így nyugodtan kimehetek az utcára. És mivel te is unatkozol, meg én is, ezért ez a lehető legjobb ötlet. Tehát átmegyek. Várj forró teával és egy meleg pokróccal, ha kérhetem.

Számodra mindig van egy plusz takaró itt nálunk. :)

Oké, ez mi az istent akart jelenteni? Mi a francot akartam ezzel mondani? Mi a…

Mertem remélni. :) Na, de akkor össze is kapom magam, majd érkezek valamikor. :)

Várlak. :)

Hát én egyre furább vagyok…

Egy boldog sóhaj kíséretében feltápászkodtam ágyamból, hogy aztán ólomsúlyú lábaimmal a gardróbomhoz vonszoljam magam. Valami felvállalható gönc után kezdtem el kotorászni, mert a pizsama-pokróc kombinációt nem tartottam a legjobb viseletnek. Az utcai ruháimat túlzásnak találtam – elvégre épp a „halálomon” voltam a fene nagy megfázásom közepette – ezért csak magamra kaptam a lehető legkényelmesebb bemelegítőegyüttesemet. A felszereléscsere után kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy megnézzem, mégis mennyire rémes az a rémes – mármint ami a külsőmet illette. Meg kellett támaszkodnom a mosdókagylón, annyira letaglózott a saját látványom. Persze még csak véletlenül sem gondoltam azt, hogy egy Miss Világ Szépe verseny megnyerésére esélyes lány fog visszanézni rám a tükörből, na, de amivel szembesülnöm kellett, az rendesen mellbe vágott. A szemeim vérben forogtak és be voltak dagadva, alattuk soha nem látott mélységű és sötétségű karikák húzódtak, az orrom ki volt pirosodva és dörzsölve, s már-már ijesztően sápadt voltam.

- Na, baszki – köhögtem le „édesen” a tükröt.

Nem tudtam, mégis mitévő lehetnék. Már az is megfordult a fejemben, hogy magamhoz ragadom a pénztárcámat, és gyorsan körbenézek a városban, hátha árulnak valahol új, öntapadós arcot, de aztán csak leültem a kád szélére, s tovább töprengtem. Csalódottan fújtattam egyet, majd kikaptam copfomból a hajgumimat, s hagytam, hogy tincseim zabolázatlanul hulljanak vállamra. Gondolatban áldást kértem magamra Istentől, amiért még tegnap megmostam hajkoronámat, és bátorkodtam egy újabb pillantást vetni „zombi SangMira”. Egy icipicit javult a kinézetem, ha jellemezni kellett volna magam, akkor már nem a harsogó SZÖRNYŰ jelzőt használtam volna, hanem csak szimplán a szörnyűt. Azt azért be kellett vallani, hogy ez jelen esetben iszonyatosan nagy fejlődésnek számított. Beletúrtam hajamba, igazgattam egy-egy kósza tincset, majd miután jó hideg vízzel arcot mostam, célba vettem a konyhát, hogy Byunghunt frissen főzött, forró teával fogadhassam. Akár még ki is sminkelhettem volna magam egyébként, de véleményem szerint, ha kihúztam volna a szememet, úgy néztem volna ki, mint egy lecsúszott drogos, akinek azért van beesve és bedagadva a szeme, mert már kisírta azt a következő adagja miatti sóvárgás miatt, tehát jobb ötletnek találtam a természetességet.

Szóval főzni kezdtem a finom zöld teát, s addig is Teen Top dalokat dúdolgattam – énekelni már nem mertem volna, mert minden bizonnyal fulladásos köhögésben törtem volna ki.

- Fogd be – morogta hátam mögül húgom.

Még meg is ijedtem volna hirtelen felbukkanása miatt, ha nem lettem volna annyira kimerült a betegség miatt.

- Meg se szólaltam – dünnyögtem.

- De ne dúdold a számaikat légyszi, jó? – váltott kedvesebb hangnemre. – Mármint oké, mondhatjuk, hogy el tudom viselni magam mellett Pamacskát, és egyre kevesebbszer töröm azon a fejem, hogy hogyan lehetne nem csak az én életemből kiiktatni őt, hanem mindenki máséból is, meg tulajdonképpen tud ő normális is lenni, meg… hát… talán még jó fej is, és néha tudok rajta nevetni is, és…

- A lényegre térnél végre, vagy szeretnél még órákig áradozni Chunjiról? – fordultam vele szembe, a konyhapultnak támaszkodva. – Mert nekem végül is mindegy – tártam szét karjaimat –, csak akkor, ha az utóbbi alternatívát választod, még elmegyek gyorsan pisilni, nehogy közben kelljen.

Összepréselte ajkait, s így egészen úgy festett, mint egy sértett kisgyerek.

- Én nem… nem áradoztam – magyarázkodott. – Csak elmondtam, hogy…

- …Hogy mennyire is bírod Chunjit – szakítottam félbe –, igen, tisztán értettem és hallottam mindent.

- Egy szóval sem említettem, hogy bírom őt! – tiltakozott.

- Oké, ugorjuk át azt a részt, amikor minden egyértelmű és nyilvánvaló dolgot letagadsz, és inkább azt áruld el, hogy mit akartál mondani eredetileg.

- Hát azt… azt már nem tudom – pislogott rám bambán.

- Sokszor olyan a memóriád, mint egy aranyhalnak – sóhajtottam fejcsóválva, s visszafordultam a tűzhelyhez, hogy lehúzzam a korongról a teával teli lábost.

- Jaaa, megvan már! – kiáltott fel. – Szóval, ha megkérhetlek, ne dúdolj Teen Top számokat. Már nem akarom őket deportálni egész Ázsia területéről, de azért nyugodtabb vagyok, ha nem hallok felőlük semmilyen formában sem.

- Te jó ég…

- Mi az?

- Életedben először ejtetted ki a szádon a banda nevét anélkül, hogy öklendezést imitáltál volna. Vagy bármiféle gúnynevet rájuk aggattál volna. Nem lehet, hogy elkaptad tőlem a betegséget? – Ledobtam a konyharuhát, és odasétáltam hozzá. Kézfejemet a homlokára tettem, hogy megnézzem, lázas-e, közben pedig aggódva vizsgálgattam arcát. – Vagy csak ekkora hatást gyakorolt volna rád Chunji?

Rácsapott kezemre, s hátrált egy lépést. – Ne kombinálj – nézett rám összeszűkített szemekkel.

- Sosem tennék ilyet – mosolyogtam ártatlanul. – Egyébként hová mentek Soobinnal?

- Valami Café Dani nevezetű helyre.

- Érted jön?

- Aha, de sétálva megyünk el odáig. Remélem, nincs olyan messze – húzta el a száját. – De aj, jöhetne már… - nézett a faliórára sóhajtva. Csengettek. – Emlegetett szamár – vigyorgott, majd megindult a bejárat felé. – Ugh – nyögött fel pár pillanat múlva az előszobában; ebből tudtam, hogy nem Soobint találta a küszöb másik oldalán. Amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem a konyhából.

- Szia, SangMi! – köszöntött L.Joe átnézve JungSoo válla felett, mire csak sután mosolyogva visszaintettem neki.

- Ez most komoly? – kérdezte hátrafordulva.

- Ja – vontam vállat nemtörődöm stílusban.

Egyébként is… Már igazán megszokhatta volna, hogy otthonunk amolyan átjáró házzá vált Byunghun és Chunji számára.

- Jól van, akkor szerintem jobb is, ha elmegyek. Te meg gyere be, ha már egyszer itt vagy – állt el L.Joe útjából.

- De még nincs is itt Soobin – juttattam eszébe.

- Mindegy – kapkodva vette fel cipőjét; minden mással már készen volt, táskája is ott fityegett az oldalán. – A lényeg, hogy… - sokatmondó pillantást vetett Byunghunra majd rám, aztán megint Byunghunra s végül megint rám. – Szóval, hogy… Értitek – tett hessegető mozdulatokat, és kiviharzott, csak úgy, köszönés nélkül.

- Ez… mi volt? – L.Joe kérdőn, kikerekedett szemekkel meredt rám.

- Csak nem akart zavarni – legyintettem. – De legalább senkit sem sértett meg ezúttal. Jó, mondjuk köszönhetett volna kedvesebben is – sütöttem le szememet, mintha én lettem volna udvariatlan. – A nevében is bocsi.

- Nem történt semmi – mosolygott rám, mikor tekintetünk összetalálkozott.

- Ümm, mit hoztál abban? – böktem a kezében szorongatott nejlonszatyorra.

- Levest. Vagyis oké, igazából Chunji vette nekem, de gondoltam, megosztozom rajta veled, így nem kell főzőcskéznünk. Szereted a szudzsebit, ugye?

- Persze – biccentettem. – Szóval akkor mégsem feledkeztek meg rólad a fiúk?

- Egyedül Chunji nem. Csak ő jött haza, hogy lepasszolja nekem a kaját, utána ment is vissza a többiekhez, hogy beugorjanak a Café Daniba, Niel szüleihez.

- Azt mondtad, Café Dani? – kérdeztem vissza.

- Igen. Egy kis kávézó, amit még Niel vett a szüleinek. Miért?

- Ja, semmi, csak olyan ismerős volt a neve. – Talán azért, mert JungSooék is oda terveztek menni…

- Amúgy húgod hová ment? – váltott témát, miközben a konyha felé haladtunk.

Én egyenesen a konyhaszekrényhez mentem, hogy elővegyek két levesestányért és bögrét a teának.

- A… Café Daniba – nyögtem ki nagy nehezen, s letettem az étkezőasztalra a tányérokat, mialatt ő elővette az ételt a szatyorból.

- Oh.

Még gyorsan előhalásztam két kanalat az egyik fiókból, és magamhoz ragadtam a teás lábost is, majd helyet foglaltam az asztalnál, vele szemben.

- Add a tányérod, szedek ki neked - ajánlotta fel.

- Köszi – somolyogtam félszegen, s átnyújtottam neki.

- Egy fiúval találkozik? – érdeklődött tovább.

- Igen.

- Nos, azt hiszem, ez érdekes lesz.

- Ja, attól tartok én is… - motyogtam. – De már JungSoo nem olyan ellenséges, ha Chunjiról van szó - tettem hozzá.

- Én attól félek, hogy Chunji fog csinálni valami olyasmit, amit nem kéne.

- Miért tenne bármi olyasmit? 

- Mert… Ő Chunji. Szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan azt ő akarja. – Értetlenül pislogtam rá, s ő látván tudatlan arckifejezésemet, inkább annyiban hagyta az egészet, magyarázat nélkül hagyva engem: - Jó étvágyat – mosolygott hamiskásan, és kanalazni kezdte a levest.

Befészkeltem magam az ágyamba, az ölemre húztam a takarót, és nyíltan vizslatni kezdtem L.Joe-t. Ő az asztalomnál ült, a székkel együtt felém fordulva, s a telefonján pötyögött valamit, így volt időm arra, hogy szemügyre vegyem őt anélkül, hogy rajtakapott volna.

Velem ellentétben ő nem volt ramaty állapotban, sőt. Nevetségesen jól nézett ki. Bár szemei alatt azért neki is húzódtak karikák, valamint az orra is ki volt dörzsölve, mégis lélegzetelállító volt. Valahogy… bájosan festett a megfázás miatt. Mármint persze iszonyatosan jó képű volt, mint mindig, de most mégis aranyosan helyesnek találtam őt, ahogyan ott ücsörgött a széken, összekuporodva, mint egy fázó kismadár az ágon. Zavart, hogy olyan messze volt tőlem, hogy nagy volt köztünk a távolság. Azt szerettem volna, ha… Mindegy, hülyeség. Nem is értettem, miért jutott olyan az eszembe, hogy jó lenne hozzábújni, meg mi egyéb.

Letette a telefonját a laptopom mellé, s rám nézett. Tartani szerettem volna vele a szemkontaktust, de egyszerűen nem tudtam, el kellett kapnom a tekintetem.

- Fázol? – tudakoltam, miközben az ágyat szuggeráltam. Nem tudta elkerülni figyelmemet, hogyan reszketett.

- Egy picit.

- Akkor gyere – paskoltam meg magam mellett az üres területet.

Nem tétovázott sokat, bemászott mellém, s én készségesen megosztoztam vele a takarómon. Egyszerűen lusta voltam felállni, és keresni még egyet, ez az egy is kellően nagy és meleg volt mind a kettőnk számára.

- Köszi.

Beszélgetni kezdtünk. Sokat nevettünk, ahogyan felidéztük azt a napot, mikor bejuttatott a TOP Media épületébe. Még a könnyem is kicsordult, mikor Rickyről és Changjoról kezdtünk el diskurálni, mert természetesen meg kellett emlékeznünk az ő lovacskás játékukról, majd az azt követő birkózásukról is. Egyszerűen eszméletlen volt, mennyi hülyeség szorult beléjük, első látásra az ember talán meg sem mondta volna róluk, hogy ennyire visszamaradottak. Félreértés ne essék, én ezt szeretetből és szimpátiából mondtam, nem úgy, ahogyan JungSoo tette volna. Én tényleg kedveltem a Teen Top tagjait, már, ha csak rájuk gondoltam is jobb kedvre derültem valahogy.

Felváltva prüszköltünk, köhögtünk, fújtunk orrot, de jól éreztük magunkat egymás társaságában. Én meg aztán végképp jókedvemben voltam, ugyanis végre alig pár centire ücsörgött tőlem, ráadásul közös takarót használtunk, ami csak még inkább javított hangulatomon. Egyedül azt bántam, hogy az eldugult orrom miatt nem érezhettem az illatát, csak gondolatban tudtam felidézni azt. Nagy kár volt érte. De önfeledten boldog voltam még annak ellenére is, hogy csak a számon kaptam levegőt, és zúgott a fejem.

Nagyokat pislogtam, s picit felemeltem fejemet. Fogalmam sem volt arról, hogy merre vagyok arccal, de aztán valaki a hajamba sóhajtott, és választ kaptam kérdésemre. Riadtan néztem fel, s csak ekkor jöttem rá, hogy Byunghunnal egy ágyban feküdtünk. Az én szobámban, az én ágyamban. De ez még mind semmi volt, ugyanis párnámként a mellkasa funkcionált. Majdhogynem a teljes testét én borítottam be és nem a paplan, amitől enyhén szólva zavarba jöttem, s ezért gyorsan le is szedtem lábamat az övéről. Nem, a fejemet nem pihentettem inkább egy párnán, azt ugyanúgy egyenletesen dobogó szíve fölött hagytam. Mert jól esett. Piszkosul jól esett, még akkor is, ha az arcom pirosabb volt, mint egy paradicsom. Az egyik karjával a vállamnál fogva tartott, és ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy többször kéne betegnek lennem, ha ezt kaphatom a szenvedésért cserébe.

Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mégis mikor aludtunk el, és hogyan…

L.Joe motyogni kezdett valamit, de nem formált meg teljes és értelmes szavakat, viszont ezzel is elérte azt, hogy halálra rémüljek. Azt hittem, felébredt, amit azért nem szerettem volna, mert tuti, hogy azon nyomban szétrebbentünk volna, azonban legnagyobb szerencsémre csak kifújta a levegőt, majd közelebb vont magához a vállamnál fogva, én pedig ezer örömmel fúrtam bele arcomat pólójába. Nem mocorogtam, csak teljességgel kiélveztem teste melegét és közelségét, némán őriztem álmát.

Nyugalmunkat hangos ajtócsapódás zavarta meg, ami a szomszéd, vagyis testvérem szobája felől érkezett. A zajongás felkeltette érdeklődésemet, ezért – vérző szívvel ugyan, de – lefejtettem magamról Byunghun oltalmazó karját, s amilyen halkan csak tudtam, kiosontam a szobámból. A ház ekkor már elcsendesedett, de mégis érezni véltem valami feszült vibrálást, ezért muszáj voltam bekopogni húgom hálójába.

Dübögtem kétszer is, válasz viszont nem érkezett, így hát önkényesen benyitottam. JungSoo az ágyán ült és a kezét tördelte; ez egyértelmű jele volt annak, hogy ingerült volt.

- Történt valami? – kérdeztem félszegen, ugyanis tartottam tőle, hogy nemes egyszerűséggel nekem ugrik, hogy így vezesse le dühét.

- Annyira, de annyira utálom Chunjit! – kiáltott fel, majd földhöz vágott egy párnát, és fékeveszetten hadarni kezdett.