Some goodbyes are not ends but releases (GOT7; Jaebum)

A tömeg hullámzott körülöttem, kezek lendültek a magasba, mindenki őrjöngött és pogózott. Bénultnak éreztem magam, csak álltam ott a dühöngő közepén mozdulatlanul és mindenkire értelmetlenül néztem, aki véletlenül – vagy éppen szántszándékkal – nekem ütközött. Frusztrált voltam, valami lerázhatatlan, idegesítő érzés lett úrrá rajtam, és hiába hallottam végre az egyik kedvenc bandámat élőben, valahogy nem tudtam élvezni az estét.

Pedig pontosan ezért jöttem ide – hogy jól érezzem magam. Hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat. De tervem kudarcba fulladt: a fejem zsongott és a szívem sajgón dobolt, úgy éreztem, most minden, de minden pocsék. Márpedig éppen azért szerettem a rock zenét, mert mellette nemcsak, hogy gondolkozni nem lehetett, de még érezni sem. Én mégis… mégis éreztem. Nem tudtam menekülni az éréseim elől.
Pia kell, jegyeztem meg magamban és hátraarcot vágtam, hogy utat törjek magamnak a sokaságban. Mert mi mást is csinálhatnék, mikor padlón vagyok, mint azt, hogy leiszom magam a sárga földig? Onnan legalább már nincs lejjebb.
A banda épp akkor kezdett rá örök kedvencemre, az I Hate Everything About You-ra, amikor odaértem a lépcsőhöz, ami felvezetett a büféhez. Na, vajon hogy fogok lejutni innen ittasan?, gondoltam, de aztán rögtön vállat is vontam. Elég, ha egyszerre egy dolog miatt fáj a fejem.
A csarnok emeletén vajas popcorn, hot dog és sör illata keveredett; örömmel szippantottam egy nagyot a levegőbe. Leültem egy bárszékre, gondolkodtam, hogy mégis mit kérjek: sört, vagy sört, s mivel a csapos éppen egy lányt szolgált ki, ezért szórakozottan dobolni kezdtem az ujjaimmal a bárpult lapján.
Már-már görcsösen akartam, hogy végre valahára jókedvem legyen.
A csajon és rajtam kívül senki sem tartózkodott itt fent, de ebben semmi furcsát nem találtam: a koncert alig negyed órája tartott, ekkor még mindenki ereje teljében volt és lent ugrált a küzdőtéren. Nem is bántam, hogy nem tolongott itt mindenféle tagbaszakadt rocker, aki türelmetlenül lökdösődött, hogy piához juthasson.
A büfés – őszes, kopaszodó, bajszos férfi – úgy nézett rám, mintha nem e világi lettem volna, gondolom nem értette, miért meresztettem a hátsómat egy széken ahelyett, hogy a színpad előtt üvöltöttem volna ki a lelkemet. Ő biztosan szívesebben hőzöngött volna együtt a tömeggel, mint én.
Mikor megkaptam csapolt sörömet, olyan szeretettel bámultam a poharamra, mintha az jelentette volna az életemben az egyetlen örömforrást. És az a szomorú, hogy jelenpillanatban tényleg csak abban leltem örömömet. Nagyot kortyoltam. Fülemet megütötte az I Hate Everything About You refrénje, ami hagyján, hogy szíven döfött, de még csavart is egyet azon a rohadt tőrön.
I hate everything about you
Why do I love you?
Amit a tömeg üvöltött, azt én némán tátogtam magam elé, bizonyára kívülről szánalmas látványt nyújthattam.
Csak iszogattam tovább a sörömet és közben a tekintetem megállapodott a tőlem balra ülő lányon. Akár csak én, ő maga is sörözött és hasonlóképpen összetörtnek látszott. Alig tíz másodperce néztem őt, de máris találtam kettőnkben két közös dolgot is. Mutatóujjával egy láthatatlan pont körül körzött a pulton, s a csapos hiába is próbált volna vele beszélgetni, ő csak az általa leírt nem létező körökre volt hajlandó fókuszálni. Háta görnyedt volt, száját majdhogynem másodpercenként panaszos sóhajok hagyták el. Megragadtam műanyag poharamat és fogalmam sincs, miféle indíttatásból, de felálltam és odasétáltam hozzá. Még akkor sem pillantott fel, mikor helyet foglaltam mellette, ezért megköszörültem a torkomat és finoman a karjára helyeztem kezemet. Riadtan kapta fel a fejét, hosszú és dús szempilláival keretezett méregzöld szemei tágra nyíltak és nagyokat pislogott rám.
- Szia – köszöntem neki, s reméltem, hogy a mosolyom láttán nem fog egyből lepattintani.
- Szia. – Hangja nem volt olyan meggyötört, mint az ábrázata.
- Jaebum vagyok – mutatkoztam be, ahogy kezemet felé nyújtottam.
Óvatosan és egy lány finomságával rázta meg a kezemet.
- Misook, de legyen inkább csak Sook.
- Sook – ismételtem utána aprót biccentve. – Örülök, hogy megismerhetlek. És… te is itt bulizol?
A szemét forgatta, de azért a szája szegletében ott bujkált egy halovány mosoly. Tudtam, hogy az idióta humorommal legalább egy picit jobb kedvre tudom őt deríteni.
- Ugye nem az lesz a következő lépésed, hogy cicának nevezel, majd megkérdezed, hogy van-e gazdám?
A fejemet csóváltam nevetve. – Nem, nyugi, semmi ilyennel nem fogok előhozakodni.
- Akkor jó.
- Különben sem azért szólítottalak meg, hogy utána megpróbáljalak felszedni – vallottam be nyíltan.
Meglepettnek tűnt. – Nem?
- Nem. Bár azt azért be kell vallani, hogy bejön a vörös hajad – vigyorogtam.
Szeplői alatt picit pirossá vált az arca.
- Hát… köszönöm.
Volt valami ellentmondásos ebben a lányban. A mosolya édes volt – kissé szomorkás, de édes –, az arca gyönyörű és ártatlan. A ruhája viszont figyelemfelkeltő volt (vagyis az én tekintetemet mindenképp vonzotta): bakancs, feszes bőrnadrág és olyan fekete atléta volt rajta, melynek az oldalt lévő mély kivágása láttatni engedte a bordó melltartóját. De nem panaszkodtam; tetszett a stílusa.
Megköszörülte a torkát. – Akkor miért?
- Hogy őszinte legyek… nem tudom. Tényleg nem. Csak megláttalak és már azon kaptam magam, hogy melletted ülök.
- Ó, értem – somolygott. – Miért nem vagy inkább odalent?
- Hát… most csak… – kerestem a megfelelő szavakat.
- Nincs meg hozzá a hangulat?
- Valahogy úgy.
Koccintásra emelte a poharát. – Üdv a klubban.
- A törött szívekre – mondtam, s meghúztam a sörömet.
- Szóval ez a baj? – vonta fel a szemöldökét. – Szerelmi bánat?
Lesütöttem a szememet; máris bántam, hogy ez kicsúszott a számon.
- Tudom, hogy nem túl férfias, hogy itt kesergek egy rockkoncerten és ahelyett, hogy kitombolnám magam, inkább a sebeimet nyalogatom…
- Szerintem nincsen ezzel semmi baj, sőt. Szeretem az olyanokat, akik felvállalják az érzéseiket és nem próbálják játszani a kemény fickót.
Ráemeltem a tekintetem, mire megajándékozott egy biztató mosollyal.
- Azért mégis csak illene összekapnom magam…
- Friss a dolog?
- Egy hete volt.
- Tehát az. Adj időt magadnak, én azt mondom.
Elgondolkodva hümmögtem.
- Tudod az a gáz, hogy én akartalak téged felvidítani, erre most te ápolod a lelkemet.
Kuncogott. – Sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezzük, Jaebum.
Valamiért megmosolyogtatott, hogy kimondta a nevemet.
- Nem csak szép, de bölcs is – mosolyogtam elismerően. – Amúgy meg igen, teljesen igazad van. Sajnos…
- Egyébként miből gondoltad, hogy vigasztalásra szorulok? – firtatta.
- Úgy néztél ki, mint akinek szüksége lenne egy barátra.
- Ennyire látszik rajtam?
Bólogattam.
- Rád van írva.
Erőltetett nemtörődöm stílusban vont vállat. – Van ez így. – Ujjával rajzolt még egy kört, majd visszafordult hozzám. – Amióta csatlakoztál hozzám, jobban érzem magam.
- Na, örömmel hallom. Tudhatok valamit, ha pár mondattal el tudtam érni, hogy jobb legyen a hangulatod – kúszott egy önelégült vigyor az arcomra. – Így mégsem volt hiábavaló az, hogy eljöttem erre a koncertre.
- És én sem dobtam ki feleslegesen pénzt a jegyre – helyeselt. – Rendes srácnak tűnsz, Jaebum.
- Mi az, hogy tűnök? – incselkedtem.
Finoman vállba csapott. – Alig ismerlek húsz perce.
Megkocogtattam az üres poharát. – Meghívhatlak a következőre?
- Csak nem le akarsz itatni?
- Á, az rontana a rendes srác imidzsemen.
- Való igaz – értett egyet. – Jól van, nem bánom, a vendéged leszek egy körre.

Másik kettő csapolt sör után letörölhetetlen volt Sook arcáról a bájos mosolya, egyszerűen nem tudtam betelni alkoholtól mámoros nevetésével és csillogó szemével. Imádni való volt ez a lány és gondolatban áldottam magam, amiért ma este mégis csak eljöttem erre a koncertre. Ami már kezdte a végét járni…
- Figyelj, Sook…
- Hm?

- Nem akarom, hogy ezt most félreértsd, de… nem lenne kedved feljönni hozzám? Esküszöm, hogy nincs semmiféle hátsószándékom – tettem a szívemre a kezem.
- Be kell, hogy valljam, hogy te vagy az est megmentője, Jaebum, úgyhogy szívesen veled tartok.

Taxival mentünk lakásomig, ami Szöul belvárosában volt, egy lépcsőház harmadik emeletén.
- Menj csak előre és nézz körbe nyugodtan – intettem otthonom belseje felé, miközben lerúgtuk magunkról a cipőnket. – Én addig keresek valami kaját.
Popcornnal, egy zacskó chipsszel és két tányér kimchivel tértem vissza hozzá. Ő már az ágyamon ült, tündöklő szemekkel nézegette a szobámat és a falára függesztett dísztárgyakat.
- Nem tudom, mennyire vagy éhes – mondtam, ahogy a kezébe adtam a tányért.
- Te csináltad?
- Aha, unatkoztam – vontam vállat.
Úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék, s boldogan lapátolt be a szájába egy nagy adagot.
- Hmm…
- Elégedettnek tűnsz – vigyorogtam és én is enni kezdtem.
- Az is vagyok.
Órákig el tudtam volna nézni, ahogyan jóízűen falatozik.

Miután befejeztük az étkezést, gyorsan a mosogatóba raktam a piszkos tányérokat és vissza is mentem hozzá; helyet foglaltam mellette az ágyon.
A sarokba támasztott akusztikus gitárra mutatott.
- Tudsz játszani?
- Tudok.
Felálltam, hogy magamhoz vegyem a hangszert, majd visszaültem mellé.
- Mit szeretnél hallani?
Felcsillant a szeme.
- Úúú… Legyen a Break.
- Kérésed számomra parancs.
Mindössze egy kis ízelítőt adtam neki és csak az első refrénig énekeltem el a dalt a gitárom kíséretében.

Tonight, my head is spinning
I need something to pick me up
I’ve tried but nothing is working
I won’t stop
I won’t say I’ve had enough
Tonight, I start the fire
Tonight, I break away
Break away from everybody
Break away from everything
If you can’t stand the way
This place is
Take yourself to higher places

A záróakkordnál a vállamra hajtotta a fejét.
- Úristen… nem találok szavakat, még a hideg is kirázott. Imádtam.
- Örülök.
- Nem mondtad, hogy énekelni is tudsz, ráadásul ilyen jól.
Kuncogtam. – Mert nem is kérdezted.
- Akármeddig el tudnálak hallgatni, esküszöm.
Meghitt csend telepedett ránk és egy hét óta most először éreztem azt, hogy boldog vagyok.
- Akarod, hogy megtanítsalak? – törtem meg a szótlanságot.
- Persze – mondta felvillanyozva.
A kezébe adtam a gitárt és átkaroltam őt, hogy kezeit el tudjam rendezni a hangszeren.
- Irányíts – mormogta.
A kezét használva pengettem a húrokat, ami elég nehézkes volt, s így a gitárból nem is törtek fel olyan szép hangok, mint az előbbi játékomnál.
Elnevette magát, enyhén rázkódott két karom közt, kacajom követte az övét.
- Na jó, ez így szörnyű.
- Még szerencse, hogy nem mentem tanári pályára.
- Nos, igen, nem hinném, hogy így valaha meg fogok tanulni játszani. De azért köszönöm.
Elvettem tőle a hangszert és az ágynak támasztottam. Nem húzódtam el Sooktól, vállunk összeért. Arcunk közel volt egymáshoz, feszültséget éreztem, a szívem ütemesebben verte saját ritmusát. Félig lehunyta pilláit, résnyire nyílt száján keresztül vette a levegőt, tekintete félreérthetetlenül ütközött meg az ajkamon. Mielőtt még eldönthettem volna, mi lenne a helyes: kihátrálni vagy lépni, ő megtette a kellő lépéseket: csökkentette a köztünk lévő minimális távolságot is és száját az enyémre tapasztotta. Visszacsókoltam és átöleltem, míg ő átfonta a nyakam körül a karját, hogy így tudhasson még közelebb magához.
Már nem is volt kérdés, mi volna helyénvaló…
Ő szakította félbe csókunkat; eltávolodott tőlem és lehajtotta a fejét, idegesen próbált fogást találni a nadrágján, hogy gyűrögetni tudja az anyagát.
- Bocsi… én… én… olyan hülye vagyok.
Nem akartam őt kinevetni, amiért hebegett, de zavarát nevetségesen édesnek találtam. A hajába pusziltam, hogy elvegyem a röhögésem élét, mire felsóhajtott.
Kellett neki néhány másodperc, mire összeszedte magát.
- Mesélj.
Meglepett ezzel a kéréssel.
- Miről akarsz hallani? – tudakoltam.
- Mi történt egy hete?
A tarkómat vakargattam. – Hát…
- Vagyis én nem erőltetem, csak… kíváncsi vagyok.
Mély levegőt vettem, majd hozzákezdtem:
- A barátnőm három hónapja csalt a legjobb barátommal. – Alkarommal a combomon támaszkodtam meg és sebes bütykeimet kezdtem el tanulmányozni.
- Hogy derült ki?
- Volt kulcsom a lakásához és gondoltam, meglepem őt és felugrok hozzá előzetes bejelentés nélkül egy szál rózsával. Aztán a végén nem csak ő lepődött meg… – Ismét elöntött a keserűség. 

- Ott volt nála?
Bólintottam. – A kanapén találtam őket.
- Megütötted?
- Hm? – néztem fel rá.
Véraláfutásos kézfejemre bökött a fejével.
- A haverodat… megütötted?
- Ja, nem… Csak a falnak mentem neki. De talán meg kellett volna…
- Én örülök, hogy nem tetted. – Megfogta a kezemet. – Fáj még?
- Nem, ez nem… – motyogtam. 

Hozzám bújt. – Sajnálom, Jaebum.
- Nem kell, jobb is, hogy vége az egésznek, csak…
- Csak még nem sikerült teljesen feldolgoznod – fejezte be helyettem a mondatot.
Aprót biccentettem. – Pontosan. Bár, hogy őszinte legyek, jobban bánt az, hogy tönkrement a barátságom. Majdhogynem olyan volt, mintha testvérek lettünk volna. Erre...
- Teljesen érthető, hogy azt jobban sajnálod. Egy barát elvesztése is mély nyomot tud hagyni maga után.
- Úgy tűnik, mintha tapasztalatból beszélnél.
- A legjobb barátnőm két hete költözött ki Amerikába és azóta eléggé egyedül érzem magam.
- De ez nem jelenti azt, hogy mindennek vége.
- Persze, én is tudom, csak... Azért csak nem lesz már olyan, mint régen.
Mivel nem tudtam semmi vigasztalót mondani hirtelen, ezért lemondóan sóhajtottam, és gyorsan előhozakodtam egy ötlettel:
- Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? – ajánlottam fel.
- Benne vagyok.
Felálltam, hogy magamhoz tudjam venni a laptopomat, majd az ágy támlájának támasztottam a hátamat és megpaskoltam a mellettem lévő üres helyet.
- Gyere ide – nyújtottam felé kezemet.
Halvány mosollyal arcán fészkelte be magát mellém és én a lehető legnagyobb természetességgel vetettem át a karomat a vállán. Készségesen bújt hozzám még jobban, arcát egy pillanatra a nyakhajlatomba fúrta.

A film végére mind a ketten kimerültek voltunk, a pillái elnehezedtek, a szeme fátyolos volt az álmosságtól.
- Adjak valamit, amiben alhatsz?
- Azt megköszönném.
Visszahelyeztem a laptopot az asztalomra, majd keresgélni kezdtem a gardróbomban. Kivettem egy borszínű rövid ujjút meg egy fekete melegítőnadrágot és felé fordultam jóváhagyásért.
- Tökéletes, köszönöm.
- Nyugodtan átöltözhetsz a fürdőszobában. A tükör melletti szekrényben találsz egy becsomagolt fogkefét is.
Mielőtt kiment volna a szobából, gyorsan arcon puszilt.
- Köszönök mindent.
Amíg ő lecserélte a ruháját, addig én plusz párnákat és takarót kerestem a számára; mire visszatért, az ágy már szépen meg volt vetve. Tekintetemet gyorsan végigfuttattam rajta: a pólómban majdhogynem elveszett, a nadrágom pedig lazán lógott a csípőjén, állandóan igazgatta, nehogy leessen róla. Hihetetlenül édes volt.
- Egy ágyban alszunk? – kérdezte.
- Megleszek a földön is.
- És… ha megkérnélek, hogy aludj velem? – firtatta félénken.
Elégedett vigyorom majdnem szétrepesztette az arcomat.
- Azt hiszem, erre nem mondhatok nemet.
- Miben szoktál aludni? – tette fel a következő kérdést.
Kérdőn pislogtam rá.
- Bokszerben.
- Nem szeretném, ha ezen most változtatnál, csak mert itt vagyok.
Tudtam, hová akart ezzel kilyukadni.
- Sook, nem érzem magam kellemetlenül csak azért, mert itt alszol. Sőt.
Száját rágcsálva, kissé bizonytalanul bólintott.
- Akkor jó.

Félmeztelenül, egy szál alsónadrágban jöttem vissza a fürdőszobából.
- Ne haragudj, elfelejtettem pólót vinni magammal – szabadkoztam.
Kitágult szemekkel, földbe gyökerezett lábakkal bámult rám, reakcióját felettébb szórakoztatónak találtam.
- Öhm… – köszörülte meg a torkát. – Ugyan, semmi baj. 

Kikaptam a szekrényből egy sötétkék felsőt és felvettem, mire Sook csak halkan sóhajtott egyet és bebújt az ágyba. Lekapcsoltam a villanyt és én is követtem őt.
Felé fordultam, s mivel a szemem már hozzászokott a sötétséghez, ezért láthattam, hogy ő is engem figyel.
- Mi az?
- Több ilyen fiú kéne a világra, mint amilyen te vagy, Jaebum.
A hátamra gördültem, bal kezemet a fejem alá tettem és a plafonra meredtem.
- Biztos, hogy oké, hogy együtt alszunk?
A fejét óvatosan a mellkasomra helyezte, karját átvetette a testemen.
- Több, mint oké.
Én is így gondoltam.
Átkaroltam őt és a felkarját kezdtem el simogatni.
- Úgy tetszik az illatod – mondta.
Nem feleltem semmit, azt a nyugodtságot, amit éreztem, nem tudtam szavakba önteni.
- Köszönöm, hogy odajöttél hozzám a koncerten – tette még hozzá.
- Köszönöm, hogy nem hajtottál el – válaszoltam, majd homlokon csókoltam őt. – Szép álmokat, Sook.

Olyan szürreálisnak éreztem ezt az egészet. Néhány órával ezelőtt még sajgott mindenem, zsibbadt a szívem is és mondhatni bántam az egész életem, most viszont megállás nélkül mosolyogtam, miközben a boldogság beivódott minden sejtembe. Semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy majdhogynem ismeretlenül az ágyamban feküdt, hozzám bújva. Igazából nem is tartottam már őt idegennek, olyan… természetes volt, hogy vele múlatom az időt. Olyan volt számomra, mint egy kedves régi ismerős… akihez elkezdtek gyengéd szálak is fűzni.
Mi lenne ez? Menekülés az exem okozta fájdalmak elől?

Erre a gondolatban feltett kérdésemre egy határozott nem volt a válaszom. 

Egészen biztos voltam abban, hogy ép szívvel is megszólítottam volna őt és megkértem volna, hogy maradjon velem az éjszakára. Előbb vagy utóbb úgyis felmentem volna a büfébe és ugyanúgy felfigyeltem volna rá. Nem csak a kétségbeesésem vezérelt, amit éreztem, az tiszta vonzalom volt, efelől nem voltak kétségeim. 

Mielőtt én is elaludtam volna, még utoljára a hajába pusziltam. 

Reggel arra ébredtem, hogy Sook a tincseimmel játszadozott. 

- Ó, jó reggelt – üdvözölt, mikor észrevette, hogy kinyitottam a szememet. 

- Jó reggelt. 

Felültem, hogy kinyújtózhassak, majd visszadőltem mellé és megtámaszkodtam a könyökömön. 

- Köszönöm a tegnap estét, Jaebum. 

A hátamra feküdtem és elégedett mosollyal az arcomon néztem őt. 

- Mi az? 

- Csak örülök, hogy rád találtam. – Válaszom hallatán a mellkasomra helyezte a fejét és átölelt. – Nem venném zokon, ha minden reggel így kezdődne. 

Kuncogni kezdett. 

- Még, hogy nem akarsz felszedni, mi? 

- Sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezzük, Sook – feleltem, mire kacajának hangereje felerősödött. 

- Hogy én emiatt most milyen boldog vagyok... – sóhajtotta elégedetten, majd megcsókolt. 

Mostanra értelmet nyert a "minden vég valami újnak a kezdete" mondás.