Teen Top - Lovefool - 47. rész

*Jungsoo szemszöge*


Arra ébredtem, hogy Chunji kisimította az arcomból kósza tincseimet; ahogy lassan kinyitottam a szemem, a fájdalom úgy hasított bele a fejembe.
- Á, basszus – szisszentem fel, és inkább újra lehunytam a pilláimat. – Lehúznád a redőnyt, kérlek?
- Máris.
Amikor visszafeküdt mellém, finoman megpuszilta a homlokomat.
- Hogy érzed magad?
- Már korán reggel az idióta kérdéseiddel jössz… – morogtam.
- Tehát rosszul – vonta le a következtetést. – Különben meg már délután kettő is elmúlt.
- Jézusom…
- Miért ütötted így ki magad? Még csak nem is te voltál az ünnepelt.
- Magamra hagytál és csak a piával tudtam lekötni magam – adtam magyarázatot.
Panaszosan felsóhajtott.
- Ne haragudj, többet kellett volna foglalkoznom veled.
- Így van – mondtam. – Például megakadályozhattál volna abban is, hogy leigyam magam. Miért nem avatkoztál közbe?
- Na álljon meg a menet! Mégis mióta hagyod, hogy parancsolgassak neked?
- Meg sem próbáltál megállítani!
- Mert féltettem az életemet! – csattant fel. – Nehogy már még engem hibáztass, Szösz, amiért nem tudod, hol a határ. Annyira hálátlan tudsz lenni! Ahelyett, hogy engem okolsz, azt kéne mondanod, hogy „köszönöm, kicsim, hogy hazahoztad azt a nagy hátsómat”!
- Kinek van nagy hátsója?! – háborodtam fel és elkezdtem őt bökdösni.
- Gratulálok, ismét sikerült kiragadnod a lényeget – forgatta a szemét.
- Halljam, kinek van? – kérdeztem megint, és tovább böködtem őt.
Amikor a hasába fúrtam az ujjamat, összerezzent és elnevette magát. Határozottan megragadta mindkét csuklómat és komoly ábrázattal meredt rám.
- Ezt hagyd abba.
- Miért, mi lesz? – firtattam, majd nagy nehezen kiszabadultam szorításából, hogy aztán megcsiklandozhassam őt.
- Szösz! Szösz, állj le! Hagyd már abba! – kérlelt, miközben nem tudott úrrá lenni a nevetésén.
Egészen addig kínoztam őt, amíg maga alá nem gyűrt; még a karjaim is beszorultak a teste alá.
- Azt hittem, rosszul vagy. – Arca alig pár centire volt az enyémtől.
- Rosszul is vagyok.
A fejét ingatta egy halvány félmosollyal az arcán, majd gyorsan megcsókolt.
- Egy kiállhatatlan kis görcs vagy – mondta, és legördült rólam.
Tudtam, hogy tényleg nem kellett volna nekiesnem, a másnaposságomért egyedül én voltam okolható, senki más. De „jó” szokásomhoz híven ismételten bűnbakot akartam keresni és másra mutogatni az ujjammal, mert ez mindig is könnyebben ment, mint elismerni azt, hogy igenis én vagyok a hibás. Meg különben is… Chunjinak nem az volt a feladata, hogy állandóan mellettem legyen, kijárt neki egy kis idő a barátaival, egyébként sem voltunk összenőve, tehát… határozottan túlreagáltam a dolgot. És ezért most szégyelltem magam.
A mellkasára hajtottam a fejemet és magamhoz öleltem őt.
- Tudom. Köszönöm, kicsim, hogy hazacipelted azt a nagy hátsómat – bújtam hozzá még jobban.
Kuncogott és az ujjait a tincseim közé vezette.
- Igazán nincs mit.
- Nem kellett volna itt aludnod.
- Miért?
- Mert… nem érdemlem meg – ismertem be.
- Jaj, Szösz, hagyjuk ezt.
- Komolyan mondom. Menj haza nyugodtan.
- Majd hazamegyek, ha akarok. – Finoman eltolt magától, és kikászálódott az ágyból. – Most viszont megyek, és csinálok rament a másnapos barátnőmnek.
A meghatódottság satuba szorította a szívemet.
- Chunji – szóltam utána, amikor már az ajtónál járt.
- Igen? – fordult hátra.
- Szeretlek.
Kisfiúsan elmosolyodott és lesütötte a szemét.
- Igen, tudom.
Még dobott egy puszit, aztán kiment a szobámból.



*Sangmi szemszöge*



A Han folyó partján ültünk L.Joe-val; az ő kezében volt Dong, az enyémben pedig Kan póráza. Már besötétedett és kezdett hűvösödni, kirázott a hideg, ahogyan a szél befújt a vékony dzsekim alá. Byunghun is felfigyelt testem enyhe reszketésére. Teljes testével felém fordult és feljebb húzta a cipzáramat.
- Miért nem tekertél a nyakad köré legalább egy kendőt? – ingatta rosszallóan a fejét.
- Azt hittem, nem fogok fázni. Elvégre már május van.
- Mindjárt megyünk haza, oké?
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most nekem vagy a türelmetlenül fel-alá járkáló Dongnak mondta-e, ezért nem is válaszoltam.
Lehúzta a kabátjának a cipzárját – ennek láttán csak még jobban libabőrös lettem –, majd kihúzott egy téglalapalakú díszdobozt az egyik belső zsebéből.
- Ezért akartam ma veled annyira találkozni – nyújtotta át a nekem szánt ajándékot, az én szemem pedig meglepetten kikerekedett.
- Ezt miért kapom? – pislogtam rá nagyokat.
Mosolyogva vállat vont.
- Adni akartam neked valamit.
Levettem a doboz tetejét és kiemeltem a benne lévő nyakláncot: egy ezüstláncon egy szintén ezüst karikagyűrű lógott. A kezembe fogtam a gyűrűt, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, s csak ekkor tűnt fel, hogy L.Joe és az én nevem is bele volt gravíroztatva. Annyira meghatott, hogy meg sem tudtam szólalni.
- Úgysincs még közös holmink.
- Közös? – kérdeztem vissza.
A nyakához nyúlt és a pólója alól kihúzta a saját nyakláncát, amely pontosan úgy nézett ki, mint az enyém.
Szorosan magamhoz öleltem őt.
- Köszönöm, Byunghun.
- Gyere, felteszem neked.

***

Épp kijöttem az egyik előadóból, amikor a semmiből előttem termett Sunny; felvette a harci állását: stabil terpeszben állt és a mellkasa előtt összefonta a karját. Arckifejezése komoly volt és határozott, és ez érthető módon nyugtalanná tett.
- S-Sunny… – hebegtem.
- Rég láttuk egymást, Sangmi Young – mondta, a hangjából kicsengő érzelemmentesség a frászt hozta rám.
- Te is vizsgáról jössz? Neked mennyi van még hátra?
Próbáltam volna csevegéssel oldani a feszültséget, azonban a kérdéseimet válaszra sem méltatta.
- Ma délután összegyűlünk Sissynél.
Picit hezitáltam, ezért még hozzáfűzte:
- Ez nem kérdés volt, Sangmi.
Hát persze… Diktátor Sunny nem kérdez, csak parancsol.
- Tudod, hol lakik?
A fejemet csóváltam.
- Jó, akkor majd SMS-ben elküldöm a pontos időt és helyszínt. Hozd Parkert is, még akkor is, ha hisztizik… de ajánlom neki, hogy ne húzza a száját. Ne késsetek. – Vállon bökött a mutatóujjával, majd elsétált.
Na jó hát ez… félelmetes volt. És tipikus Sunnys.

Amint kiléptem az egyetemről, kikerestem a telefonomat a táskámból, hogy felhívhassam L.Joe-t. Az első csörgésre felvette:
- Na, hogy ment, kicsim?
- Jól, tanárnő mosolyogva köszönt el tőlem. Azt hiszem, ez jót jelent.
- Tudtam én, hogy menni fog. Mit csinálsz délután? Ünnepelhetnénk valami finom kajával.
- Ne haragudj, de a mai nap nem jó, a lányokkal találkozom.
- Ó, oké, semmi baj. Akkor majd estefelé átugrom, ha úgy jó. Érezd jól magad.
- Nem azért megyek, hogy szórakozzak… – motyogtam az orrom alatt.
- Hm?
- Byunghun… Ha nem térnék vissza… Ugye tudod, hogy szeretlek?


- Hogy mi?! – ült fel zaklatottan az ágyában Jungsoo, mikor elmeséltem a Sunnyval való találkozómat. – Miért nem futottál el?
- Mert utána levágta volna a lábamat, azért.
- Istenem, már legalább három hónapja nem láttuk egymást, erre most egymásba botlotok és akkor is csak fenyegetőzni tud…
- Tudod, hogy milyen.
- Nagyon jól tudom, épp ezért nem akarok menni.
- De ez nem kívánságműsor.
Hisztizni kezdett és rúgkapálni.
- Sunny előre megmondta, hogy ezt fogod csinálni – sóhajtottam fásultan.
- Ó, Sunny, a nagy vátesz, diktátor és rabszolgahajcsár! Nem tudtam, mi hiányzik az életemből, de tényleg… Sangmi, ez nem fog menni. Komolyan nem. Én ettől már teljesen elszoktam, semmi kedvem ismét fejet hajtani Sunny akarata előtt. Miért ér többet az ő szava az enyémnél?
- Mert ő félelmetesebb, mint te.
- Jó, ez igaz, de… Akkor is, ez így nem igazságos. Mi van a szabad akarattal?
- Sunny számára ez ismeretlen fogalom, Jungsoo, törődj vele.
- Már miért kéne ebbe beletörődnöm?! – Hangja kezdett hisztérikussá válni.
Mielőtt válaszolhattam volna, SMS-em érkezett.
- Ne… Ne mondd, hogy ez Sunny.
- Pedig ő lesz az – mondtam, és kivettem a telefonomat a farzsebemből.
- Ne! Kérlek, könyörgöm, ne olvasd el az üzenetét!

- Nem hiszem el, hogy megnyitottad azt a rohadt SMS-t – pufogott a húgom egy taxi hátsó ülésén, úton Sissyék felé. – Ezt sosem fogom neked megbocsátani, remélem, tudod.

Egy-egy dobozos üdítőitalt szorongatva ültünk Sissyék nappalijában, a csend súlyos volt és hihetetlenül kínos. Zavaromban a nadrágomat gyűrögettem a combomon és kerültem a lányok tekintetét – a helyiség dísztárgyait tanulmányoztam nagyon behatóan –, míg testvérem kínjában a kajához fordult és pár szál ropit kezdett el ropogtatni. A nagy szótlanságban rágcsálása egy fülsüketítő dobszólóval ért fel.
Mimi megköszörülte a torkát, a némaságot azonban mégis Sunny törte meg:
- Na, jó, ha nem beszéltek magatoktól, hát akkor majd kérdezek én. – Felállt és előttünk kezdett el járkálni fel-alá. – Mi van mostanában veletek?
Jungsoo azután felelt, hogy lenyelte a szájában lévő falatot.
- Hát… A vizsgák elvették min…
- Ne kertelj, Jungsoo – vágott a szavába. – Már a szorgalmi időszakban sem láttunk titeket. Nem kerestek, kerültök minket és még csak arról sem számoltatok be nekünk, hogy elköltöztetek.
Ekkor riadtan néztünk össze húgommal.
- Mikor rámoltatok ki a házból és miért? Biztosan áll ennek a hátterében valami.
Igaza volt. Mindennek a hátterében két fiú állt: L.Joe és Chunji. Miattuk nem tartottuk a kapcsolatot a lányokkal és miattuk hagytuk, hogy a titkok közénk álljanak. Amikor a csajokkal voltunk, mindig vigyáznunk kellett arra, hogy mikor mit mondunk, ezért inkább nem is szóltunk semmit, és igyekeztünk felszívódni. De persze ők nem felejtettek el minket, és most kérdőn álltak előttünk, magyarázatot várva… ebből viszont sehogy sem magyarázhattuk már ki magunkat.
Míg azon gondolkodtam, mégis mit felelhetnék, a Byunghuntól kapott nyakláncomat markolásztam idegesen, mintha csak abból akartam volna erőt gyűjteni.
- Új nyakláncod van? – figyelt fel rá Mimi. – Ezt még nem láttam a nyakadban.
Közelebb hajolt hozzám, hogy megnézhesse magának, s én ekkor legszívesebben kifutottam volna a világból.
- Lee Byunghun… és… Sangmi Young – olvasta fel hangosan. – Lee Byunghun… – ismételte meg. – Olyan ismerős nekem ez a név – esett gondolkodóba, még a homloka is ráncba szaladt. – Á, megvan! A Teen Top L.Joe-ját is így hívják.
Zavartan, fülig pirulva sütöttem le a szememet.
- Hé, Sangmi, mi ez az ábrázat? – kérdezte Sissy.
- Nagyon lesápadtál, Young, mi lelt téged? Csak nem ráhibázott Mimi?
A szívem hevesen kalapált, de minden szó a torkomra forrt.
Húgom biztatóan rászorított a kézfejemre, és ő szólalt meg helyettem:
- Oké-oké, elmondok mindent, csak hagyjátok már szerencsétlent, még a végén stroke-ot kap itt mellettem! – hadarta.
- M-Mindent?! – kérdeztem vissza, a hangom fülsértően vékony volt.