Teen Top - Lovefool - 36. rész

*Jungsoo szemszöge*


- Nagyon… megviseltnek tűnsz, csillagom. – Anya így közölte velem mindig is, ha szerinte szörnyen festettem. Ezzel a módszerrel azt akarta elkerülni, hogy megsértődjek. – Alszol te rendesen?
Tessék, alig tíz másodperce látott webkamerán keresztül, de máris aggodalmaskodott. Éppen ezért szerettem inkább telefonálni Skype helyett – olyankor csak a hangomat hallhatta, ami alapján nem tudta megállapítani, hogy fodrászhoz kell mennem, vagy esetleg többet kéne ennem.
Halkan sóhajtottam, hogy ő ne hallhassa. – Jól vagyok, anya. Csak későn feküdtem le.
- Mennyire későn? – kérdezte gyanakvón.
Tudtam, hogy füllentenem kéne annak érdekében, hogy megússzam a kiborulását, de sosem tudtam neki hazudni.
- Olyan három és négy között. Nem néztem az órát, mikor hazaértem.
- Mi? Mégis merre voltál?
- Anyu… Nem kell kiakadnod mindenen. Csak néhány barátnőmmel elmentünk szórakozni. – Szólásra nyitotta a száját, de megelőztem: – Igen, Sangmi is velünk volt. Nem történt velünk semmi. Jól éreztük magunkat.
Ekkor eszembe jutott Chunji, s csak remélni mertem, hogy anyu nem látta, hogy elpirultam.
Szinte hallottam, ahogyan leesett a kő a szívéről. – Ennek örülök. Meg annak is, hogy végre nem csak otthon ülsz.
- Konkrétan kirángattak a házból. Tudod, az egyik lány nagyon… akaratos tud lenni. – Fogalmazhattam volna durvábban is, de nem akartam, hogy anyu emiatt is féltsen engem.
Széles vigyor terült el az arcán, az a fajta, ami a legjobban hiányzott nekem az egész világon.
- Végre emberedre találtál.
- Á, ő még nálam is rosszabb. – Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – De komolyan!
- Ha te mondod, kislányom…
A szememet forgattam. – Inkább mesélj te. Mi újság Londonban?
- London! – csapta össze a tenyerét. – Ó, igen. – Még a webkamera is visszaadta szemének boldog csillogását. – Van egy jó hírem. Hírünk – javította ki magát. – Naesangnak és nekem. Sangmi hol van?
- Gondolom a szobájában – vontam vállat. – Hívjam ide?
- Megkérnélek.
- Egy perc.
Gyorsan felpattantam, és átfutottam a nővéremhez. Laptopjával az ölében ült az ágyán, amint benyitottam, felkapta a fejét.
- Anyu mondani akar valamit, gyere – intettem.
Kérdés nélkül felállt, s követett engem.
- Na, itt vagyunk – mondtam, miután letelepedtünk a gépem elé.
- Szia, Alicia.
- Szia, kicsikém – üdvözölte Sangmit anyu –, de jó látni téged is. Felkészültetek?
Automatikusan megfogtuk egymás kezét, s megmutattuk anyának az összekulcsolt ujjainkat.
Drámai szünetet tartott, majd azt kiáltotta:
- Hazautaztok karácsonyra!
Testvéremmel kitágult szemekkel néztünk össze.
- Már lefoglaltuk a jegyeket. Alig várom, hogy megint itthon legyetek, lányok.
Az örömtől sírni lett volna kedvem. Anya bejelentése teljesen váratlanul ért, ugyanis annyira belefeledkeztem a tanulásba, hogy kiment a fejemből a közelgő szünet. Máskor már november második felétől kezdve karácsonyi lázban égtem, most viszont minden mással foglalkoztam, csak az ünnepekkel nem.


Ezerrel készültem a vizsgáimra, éppen ezért nem volt időm Chunjival törődni, csak nagyon ritkán válaszoltam neki KakaoTalkon, de akkor is szűkszavúan. A történtek után valamiért védekezőállást vettem fel; távolságtartóvá váltam, és érezhetően rideg voltam vele. Megrémített az a vonzalom, amit akkor éreztem, amikor táncoltunk, a viselkedésemben előállt változás ennek volt köszönhető. Utáltam, hogy sosem tudtam az érzéseimet normálisan kezelni.
Soobinnal nem tartottam a kapcsolatot, idejét sem tudtam már, mikor láttam őt utoljára. Ő nem keresett, engem nem érdekelt. Nyilván ő is tanult, ezért nem ért rá arra, hogy velem legyen, de ez a lehető legkevésbé sem aggasztott. Jobban lekötöttek a könyveim, alvás előtt pedig a gondolataim, amik rendszerint Chunji körül forogtak.


Az egyik nap nyolc óra két perckor érkezett egy üzenetem Chunjitól:
Gyere a dormhoz. 
Hangosan sóhajtottam, ugyanis bármennyire is szerettem volna vele találkozni, ez nem volt most megvalósítható.

Este van, Chunji. És még tanulnom kell.

Szinte rögtön érkezett a válasz:
Beszélnünk kell, ez most fontos. A taxi árát odaadom. 
Miután ezt elolvastam, kitágult a szemem, s azonnal felütötte fejét az aggodalmam.
Beszélnünk? De mégis miről? Baj van?
Mivel ezzel kellőképpen rám ijesztett, ezért nem is firtattam tovább a dolgot, csak magamra kaptam gyorsan egy farmert, meg egy agyonnyúzott belebújós pulóvert, és átrohantam Sangmi szobájába.
- Találkozóm van Chunjival, majd jövök. – S meg sem várva feleletét, már futottam is le a földszintre, hogy cipőt húzzak és felvegyem a kabátomat.
Hívtam magamnak egy taxit, és – ha időérzékem nem csalt – pont egy évtizeden át tartott az odavezető út. Mivel ideges voltam, és az agyam folyamatosan a „vajon mi történhetett?” témán kattogott, ezért a percek őrjítő lassúsággal teltek.
Kapkodva kifizettem a fuvart, majd a maradék távot futva tettem meg.
Chunji már az épület előtt várt, a fején kapucni volt, fél arcát pedig egy fekete maszkkal takarta el. Mint egy bűnöző, aki az éj leple alatt készült betörni egy flancos házba.
- Mi történt? – szegeztem neki kérdésemet köszönés helyett, amikor kifulladva megálltam vele szemben.
Lejjebb tolta szájmaszkját, s még a szeme sarkában is ráncok gyülekeztek, úgy mosolygott. Próbáltam kontrollálni a szívverésemet, ami megduplázódott a látványától.
- Szia, Szösz. – Hangja kifejezetten nyugodt volt, amit nem értettem.
- Szóval? – sürgettem.
- Hm?
- Azt írtad, beszélnünk kell. Itt vagyok. Mondd már!
- Igazából nincsen semmi – vont vállat. – Csak kellett valami ürügy, hogy kicsaljalak a házból.
- Te most szórakozol velem? – A hangom idegesítően magas volt.
Egyszerre voltam dühös, amiért átvert, és megkönnyebbült, mert nem volt semmilyen vészhelyzet.
- Szösz…
- Szemét vagy! – szakítottam őt félbe, és mellkason csaptam. – Tanulnom kell, és ezt te is nagyon jól tudod. Fontos nekem ez a vizsga. Jó átlagot akarok, hogy ne kelljen többet lenyúlnom anyuéktól a tandíjat. Van fogalmad arról, mennyibe fáj az nekünk, hogy itt vagyunk? Keményen kell dolgoznom, mert ez így nem mehet éveken át. Jó, persze félév után keresek majd magamnak diákmunkát, de abból nem fogja futni a lakásra is meg a tandíjra is, tehát el kell érnem, hogy átvegyenek államira. Mert mi van akkor, ha ez nem sikerül, és esetleg anyuék az utcára kerülnek? Miattam lenne az egész! Meg miattad! Azért, mert nem hagysz engem normálisan felkészülni. Utána meg mi ketten is megyünk a híd alá! Én nem akarok egy sikátorban é…
Összeszorította a számat.
- Beigazolódott az, amit eddig is hittem. – Homlokomat ráncoltam, ezzel próbáltam jelezni, hogy nem értem, miről beszél. – Ténylegesen kezdesz begolyózni – folytatta, az én szemem pedig villámokat szórt. – Már egy hete ez megy. Éjjel-nappal tanulsz, alig alszol, és még engem is elhanyagolsz.
- Mmmmm mmmm hmmmmn. – Mivel még mindig zárva tartotta az ajkaimat, ezért csak ennyit tudtam kipréselni magamból.
- Igen, tudom, hogy azt akarod mondani, hogy most én vagyok a legkisebb bajod, és nem kéne siránkoznom csak azért, mert keveset látlak, mert most a jövődről van szó és ezt meg kéne értenem. Viszont neked meg azt kéne belátnod, hogy az, amit csinálsz, nem egészséges. Még neked is szükséged van egy kis pihenésre, nem vagy robot. El kell szakadnod a könyveidtől, Szösz. Okos lány vagy, akkor is meg fogod tudni csinálni, ha néha elmész egyet sétálni, vagy alszol egy kicsit. Én bízom benned. – Ennek hallatán ellágyultak vonásaim, s már a kezem sem volt ökölbe szorítva. – Szóval most szépen kikapcsoljuk az agyadat. Együtt. Mert szükséged van rá. Nekem meg rád. – Elkaptam róla tekintetemet, ugyanis az a szeretet, amit a szeméből kiolvastam, furcsa dolgokat indított meg bennem.
Elengedte a számat.
- Most, hogy ezt hallottad… Még mindig haragszol?
Megcsóváltam a fejemet. – Nem.
Mégis hogyan tudtam volna haragtartó lenni ezek után? Ő csak segíteni akart rajtam, és törődött velem.
- Akkor jó. – Az államnál fogva emelte fel a fejemet, hogy újra felvegyük a szemkontaktust.
- Jó barát vagy, Chunji.
- Meg képtelenül tehetséges, humoros és helyes… igen, tudom – hencegett.
- És könnyen esel túlzásokba is – forgattam a szememet.

Közel egy órán keresztül sétálgattunk céltalanul, majd Chunji kijelentette, hogy elfáradt, ezért kerestünk egy padot. Amint rábukkantunk egyre, ő rögtön helyet is foglalt. Ahelyett, hogy én is követtem volna példáját, csak kabátzsebembe süllyesztettem kezemet, és lenéztem rá.
- Én nem ülök le, nem akarok felfázni.
Megpaskolta a combját. – Akkor gyere ide.
- Hát hogyne, mi sem természetesebb…
- Tudsz jobbat?
Rövid ideig törtem a fejem, majd én is kényelembe helyeztem magam: a fenekem alá tettem lábamat, így nem fagytam rá a lócára.
- Hah – vetettem rá egy győzelemittas pillantást.
- Két perc múlva már zsibbadni fog a lábad, aztán meg majd itt fogsz nekem nyavalyogni.
- Nem. Remekül megleszek így.
Nos, pár perc múlva ténylegesen úgy éreztem, mintha ezernyi hangya mászkálna a lábamban. Fészkelődni kezdtem, s összeszorított szájjal tűrtem a kellemetlen érzést – a világért sem ismertem volna be, hogy Chunjinak igaza volt.
De őt persze nem tudtam átverni, arcomról gond nélkül le tudta olvasni, hogy csak szenvedek.
Elfojtotta a röhögését. – Na mi van?
Úgy tettem, mint aki nincs éppen a halálán, és kérdőn néztem rá. – Mi lenne? – Még a szemeimet is kitágítottam, hogy hitelesebb legyek.
- Kényelmes?
- Miért ne lenne az? – Én tényleg nagyon igyekeztem, de az arcom magától eltorzult, ahogy a zsibbadás rosszabbá vált.
Próbált nem vigyorogni, de széles mosolyát nem tudta eltüntetni az arcáról. – Akkor jó.
Többet nem mondott, hallgatott, de azért végig rajtam tartotta a szemét, hogy szemtanúja lehessen kínszenvedésem minden másodpercének.
Alig két perc múlva megint megszólalt:
- Szösz, hagyd abba.
- Mégis micsodát? – Ekkorra már a beszéd is nehézzé vált.
- Hogy úgy teszel, mintha ez így rendben lenne.
- De hát rendben is van!
- Istenem, lassan már elpattan a fejedben egy ér, úgy erőlködsz. Ülj az ölembe, hallod?
- Nem! Tökéletes nekem így.
- Szösz… Ne csináld már, ülj át ide.
- De…
- Nem nyomulni akarok, te hülye – szakított félbe. – Nem foglak tapizni, és nem teszek semmiféle idétlen megjegyzést, rendben? Csak barátok vagyunk, emlékszel?
Most rajtam volt a sor, hogy a „barát” jelző használatától úgy érezzem magam, mint akit jól gyomorszájba vágtak. Nem tudtam mire vélni azt a fájdalmat, amit szavakkal – az én szavaimmal – okozott nekem, nem értettem saját magamat és azt, hogy ezt miért vettem rossz néven. Végül is csak a tényeket közölte. De bántott. Úgy piszkálta a szívemet, mint egy szálka.
- Emlékszem… – motyogtam kelletlenül.
Alig láthatóan fintorgott.
- Na, szóval nem kell tőlem tartanod. Én csak nem akarom, hogy felfázz. – Nem éppen úgy néztem rá, mint aki hisz neki, ezért még hozzátette: - Esküszöm.
- Jó, legyen… – Nagy nehezen át tudtam ülni az ölébe, de majdnem el is estem a zsibbadó, erőtlen lábam miatt.
Néhány másodperc múlva csúszni kezdtem Chunji combjáról, ezért átfogta a derekamat, én meg átkulcsoltam a nyakát a karjaimmal.
- Ezt is csak azért, hogy egy helyben maradj. Kifejezetten barátilag ölellek.
- Nem kell mindent megmagyaráznod, Chunji.
Feszengtem a közelségétől, de ezúttal nem azért, mert rosszul voltam tőle, hanem mert… zavarban voltam. Arcomon éreztem szuszogását, az illata ilyen közelről még erősebb – és finomabb – volt, s legszívesebben ráhajtottam volna a fejemet a vállára.
Nem voltam abban biztos, hogy ezt barátilag tettem volna.
Az ő teste is meg volt feszülve, szinte még levegőt is alig vett. Kezdett kínossá válni a csend, ideje volt megtörni a jeget.
- Azt hiszem, soha senkivel nem érintkeztem még ennyit, mind veled.
- Ennek határozottan örülök. Mint a barátod.
- Befejeznéd? Felfogtam, hogy nem akarsz felszedni és te is megnyugodhatsz, mert nem foglak feljelenteni zaklatásért.
- Oké, elhallgattam.
- Mint a barátom hallgattál el, vagy mint akinek bejövök? – vágtam vissza.
- Jó, megértettem. Nem mondom többet.
- Mint a…
Rászorította a tenyerét a számra.
- Leállhatsz, Szösz.
Megnyaltam a kezét, hogy így érjem el a felszabadulásomat. Sikerrel jártam.
- Mint a barátod álljak le, vagy mint egy lány, akire nyomulsz?
A combomba törölte a nyálamat, ábrázata bosszús volt.
- Fogd már be, hát nem igaz.
Ártatlanul néztem a szemébe, míg ő haragosan állta a tekintetem, de aztán vonásai ellágyultak, és elnevette magát.
- Imádlak, te görcs – borzolta össze a hajamat, s ismét feltettem volna a kérdésemet, de egy intő pillantással jelezte, hogy most már tényleg hallgassak.
- Én is téged.
Meglepetten pillogott rám, majd amikor eljutott a tudatáig, mit mondtam, szeretetteljes mosoly terült szét az arcán, amibe bele is remegett a szívem.
- Mint barát – mondtuk végül egyszerre, s elnevettük magunkat.

Szerencsére ezek után már nem voltam frusztrált a társaságában, felszabadultan beszélgettünk, s csak nagy ritkán pirultam el attól, hogy ilyen csekély távolság volt arcunk között – csak remélni mertem, hogy neki nem tűnt fel a gyér utcai lámpa fényénél arcom vörös színe. De nem tudtam ellene semmit sem tenni: olykor-olykor hosszabb ideig meredtem a szemébe, mint ahogy azt kellett volna, s ilyenkor a vér automatikusan az arcomba tolult.
A Glowban töltött este miatt másképp viszonyultam hozzá, ez az énem új volt, különös, és rohadtul szokatlan. Határozottan megváltozott bennem valami, viszont dühített, hogy nem tudtam, mégis hányadán állok Chunjival. Képtelen voltam megfogalmazni az érzéseimet.

- Juj, képzeld, vissza fogunk menni Londonba – meséltem csillogó szemekkel.
Úgy nézett rám, mintha arcon csaptam volna őt.
- Hogy mi?
- Visszautazunk Londonba – ismételtem meg. – Anyáék már meg is vették nekünk a repülőjegyet.
- Ez most komoly?
- Hát persze! Tök jó, nem?
- De… De mi lesz az egyetemmel? Mi lesz a tanulmányaiddal, a barátnőiddel? Mi lesz velem? – Amikor az utolsó kérdést feltette, hangjából csak úgy sütött a fájdalom.
- Várj, te most…
- Miért nem jó itt? Történt valami? Esetleg Soobin csinált valamit? Jézusom, bántott téged? Esküszöm, hogy megfojtom őt… Bízd csak rám, Szösz, még azt is meg fogja bánni, hogy egyáltalán a világra tolta a képét. Holnap megyek is, és…
- Chunji, hahó! – szakítottam őt félbe. – Engednéd, hogy megmagyarázzam? – Alsó ajkát beharapva bólintott. Sóhajtottam. – Köszönöm. Soobinnal már egy ideje nem is találkoztam, szóval nem követett el semmit.
- Akkor mégis miért akarod itt hagyni Szöult rögtön az első szemeszter után?
- Egy szóval sem mondtam, hogy hazaköltözöm. Te pánikoltál be teljesen alaptanul. Mindössze annyiról van szó, hogy otthon fogok tölteni durván egy hetet.
Olyan viharosan fújta ki a levegőt, hogy kis híján huzatot kaptam.
- El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Azt hittem, itt hagysz.
- Csak egy kis időre szabadulsz meg tőlem.
 - Az is rémes lesz. Túlságosan is hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy bármikor elérhetlek.
- Hét nap, plusz-mínusz egy-két nap még nem a világ vége – mosolyogtam vigasztalóan.
- Attól függetlenül még nehéz lesz nélküled. Készülj, hogy megállás nélkül foglak zaklatni KakaoTalkon.
- Le foglak tiltani.
Sértett arcot vágott.
- Már az is bűn, ha hiányollak?
Szükségét éreztem annak, hogy megcsókoljam, s fogalmam sem volt arról, hogy mégis honnan jött ez az érzés. Mindenesetre gyorsan elhessegettem.
- Nem. Egyáltalán nem. – S a vállára hajtottam a fejemet. – Chunji?
- Hm?
- Máris hiányzol.