Luhan – Sweet Cheater – Második rész

Chanyeol lakásának ajtaja előtt állunk egy társasház harmadik emeletén, s már a negyedik alkalommal csengetünk, hogy végre valahára bebocsátást nyerjünk. A dübörgő zene kihallatszik, s ebből tudom, hogy nem sok esélyünk van a bejutásra. A ricsajt nem tudja felülmúlni a csengőszó.
- Hát ezt nem hiszem el… – Luhan ötödszörre is megnyomja a bejárat melletti piros kis gombot. – Fogd meg. – A kezembe nyomja Chanyeolnak szánt ajándékát, és elkezd a telefonja után keresgélni.
Végül a nadrágjának farzsebében bukkan rá, s már a névjegyzéket böngészi, amikor kinyílik előttünk az ajtó.
Chanyeol van a küszöb túloldalán, az ajtófélfának dől, a szeme túlságosan is csillog ahhoz, hogy józan legyen. Ajka széles mosolyra húzódik.
- Min, szerelmem! – kurjantja el magát, majd Luhanra siklik a tekintete. – Ah, pajti, de jól nézel ki! Gyertek beljebb. – Félreáll az útból, hogy beléphessünk. – Azt hittem, a zsaruk azok.
Nos, félelme nem alaptalan: a rendőröknek minden okuk meglenne arra, hogy rárúgják az ajtót a csendbontó társaságra.
A földön szétszóródott, széttaposott rágcsálnivaló, a falon itt-ott pezsgőfolt éktelenkedik (vagy az is lehet, hogy más, amiről nem is akarom tudni, hogy pontosan micsoda), a zene pedig úgy bömböl, hogy még a belső szerveim is rezonálnak. De nem panaszkodom, a házibulikat mindig is szerettem.
Luhan a derekamnál fogva kormányoz engem a tágas – és jelen esetben – romos nappaliig, s még tovább is húzna engem, de a fejemmel nemet intek.
Értetlenül pislog rám.
- A konyhába akarok menni piáért – kiabálja túl a háttérzajt. – Nem jössz?
- Itt megvárlak – mutatok a kanapéra, ami éppenséggel szabad.
- Akkor sietek.
Még utoljára rám villant egy mosolyt, amibe beleremeg a szívem, s elsétál. Addig bámulom epekedve a hátát, amíg el nem tűnik a szemem elől.
Lehuppanok a szófára, és körbenézek a nappaliban: legalább egy tucat olyan ember van jelen, akiket nem ismerek. Kiszúrok egy szimpatikus fiút, aki épp egy vázát helyez vissza az eredeti helyére, s már fel is állnék, hogy bemutatkozzam neki, azonban a fülemet ekkor megcsapja egy harsány „Rohadjatok meg mind a ketten!” kiáltás, ami a helyiség egyik sarkából jön. Odafordítom a fejemet, mire rögtön megpillantom Luhan haverjait, akik egy csocsóasztal körül tobzódnak, és felváltva káromkodnak vagy éljeneznek attól függően, hogyan alakul a meccs. A csapat viszont hiányos, ugyanis Sehunt nem látom sehol sem.
Luhan visszatér hozzám kezében egy papírpohárral, benne valami aranyszín ital lötykölődik.
- Ugye nem kevertél bele semmit? – vonom fel a szemöldököm gyanakvón.
- Miért tennék ilyet a barátnőmmel? – Olyan komoly ábrázattal kérdez vissza, hogy egy percig el is hiszem, hogy valóban egy párt alkotunk. Aztán gondolatban jól bokán rúgom magamat.
Több kérdést nem is teszek fel, még csak az sem érdekel, milyen szeszes italt szerzett nekem; egy szó nélkül felhajtom a pohár tartalmát. Az alkohol végigperzseli a torkomat. Miután ő is megissza a saját adagját, összenyomja a papírpoharakat, és leteszi egy kis asztalra, amit láthatólag kineveztek szemetesnek. Rengeteg hulladék van rajta.
- Ott vannak a fiúk – mutatok Minseok és a másik két srác irányába. – Nem csatlakozunk hozzájuk?
Vállat von. – Felőlem.
- Szevasztok – üdvözli őket Luhan, amikor már az asztaluk mellett állunk, s rálátunk a játékukra. Kézfogásra nyújtja a karját, de senki sem törődik vele, az asztali focit mindenki izgalmasabbnak találja.
- Helló, cimbi – köszön neki Jongdae, de még ezt is nehezen préseli ki magából, minden idegszálával a csocsóra összpontosít.
Luhan fújtat egyet, és inkább zsebre vágja a kezét, míg a másikkal átfogja a derekamat, s közelebb húz magához. Pontosan tudom, hogy a barátnője szerepében érkeztem, de akkor is meglepődöm, s ezzel egy időben zavarba is jövök.
Ha ez így fog továbbmenni az este hátralévő részében, falnak fogok menni, esküszöm.
Én inkább nem is köszöntöm a fiúkat, felesleges kört futnék le. Majd észrevesznek, ha akarnak.
- Csesszétek meg! – hördül fel Chanyeol, és dühödten az asztalra csap. Minseok és Jongdae csak önelégülten röhög, és összeöklöznek. – Köcsögök vagytok, tudjátok meg.
- Ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye – jegyzi meg Jongdae.
- Ne gyere itt nekem a bölcs szarságoddal! – bök felé mutatóujjával a sértett. – Én egyedül voltam ellenetek, még jó, hogy szétrúgtátok a seggemet – morogja. – Különben meg ez az én születésnapom, szóval, ha igazi haverok lennétek, hagynátok, hogy én nyerjek.
- Jaj, ne sírj már – forgatja a szemét Minseok.
- Ha akarod, én beszállhatok melléd – szól közbe Luhan. – Jobban csocsózom, mint biliárdozom.
Chanyeol gondolkodóan hümmög egyet, majd biccent. – Fel vagy véve.
- Hé, Min – figyel fel rám Jongdae. – Mi lenne, ha…
- Kizárt – szakítja őt félbe Chanyeol. – Nem hagyom, hogy kiszállj, hogy aztán Min átvehesse a helyedet. Nyerni akarok, nem pedig azt, hogy egy lány ellássa a bajom.
Felháborodva fonom össze karjaimat a testem előtt.
- Azt hittem, azt akarod, hogy itt legyek a bulidon.
- Ez így is van, és örülök is, hogy eljöttél, viszont nem engedhetem, hogy elverj.
- És mi van akkor, ha nem vagyok jó csocsós? – rebegtetem meg a szempilláimat ártatlanul, remélve, hogy be is veszi a füllentésem.
Felhorkan. – Mint ahogyan szar vagy biliárdban is, mi? Bocs, Min – rázza meg a fejét –, a pasidat talán átverheted, de engem nem.
Sóhajtok, és az ajkamat biggyesztem.
- Nyugi, bébi – mondja vigasztalóan Luhan, a megszólítástól elkerekedik a szemem. – Néző azért még lehetsz. Szurkolhatsz nekem, meg elmondhatod, mennyire szexi vagyok, miközben koncentrálok. – Kaján vigyor ül ki a képére.
A mennyezet felé emelem a tekintetem.
- Még mit nem. Inkább megyek, és elszívok egy cigit. Hol gyújthatok rá? – fordulok Chanyeol felé.
- Az erkélyre nyugodtan kimehetsz. – Fejével az alig egy méterre lévő erkélyajtó felé bök. – Kint találsz hamutálat is.
- Köszi.
- Várj egy percet, picim – szól utánam Luhan, amikor már éppen sarkon fordulnék.
- Hm?
- Egy szerencse csókot azért még kaphatok?
Amolyan neked-elment-az-eszed ábrázattal nézek rá, de aztán kapcsolok: meg kell tennem. Hogy hitelesek legyünk.
Reszketeg lábakkal indulok meg felé, megkerülve a csocsóasztalt, majd bizonytalanul megállok előtte. Picit hátradöntöm a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, míg ő boldogan elmosolyodik, és hezitálás nélkül ajkamra tapasztja a sajátját. A szánk éppen csak egy csettintésnyi ideig ér össze, ez mégis elég ahhoz, hogy kis híján lángra kapjak.
Amilyen gyorsan csak tudok, megindulok az erkélyajtó irányába, fejemet lehorgasztom, hogy senki se láthassa, mennyire vörös az arcom.
Mielőtt kilépnék a kora esti levegőre, hallom, ahogy azt kiáltja:
- Szeretlek, bébi.

Az erkélyen van egy műanyag asztal meg két szék, az egyikre rögtön le is rogyok, és a szememet összeszorítva keservesen felnyögök. Miközben a zsebemben kotorászok, hogy rátaláljak egy szál cigarettára, egyre csak azt hajtogatom:
- Basszus, basszus, basszus…
Végre megtalálok egyet, s rágyújtok; az első slukk némileg lenyugtat, bár a szívem még így is kétszer annyit ver, mint normál állapotban.
A semmibe meredek, és gondolatban megállás nélkül ostorozom magamat. Azért, amiért belementem ebbe az egészbe, amiért hagyom, hogy Luhan ezt csinálja, és már csak azért is, mert vonzódom hozzá. Ez az egész annyira, de annyira helytelen!
De az még inkább, hogy élvezem is…
Ehhez az estéhez több alkoholra lesz szükségem, jegyzem meg magamban, és amint elnyomom a csikket, vissza is megyek a lakásba, hogy aztán a konyhában piát keressek.

Már csak bort találok; le is gurítok belőle négy pohárral, s mindössze ennyi is elegendő ahhoz, hogy elzsibbadjon a szám, és viccesen mámorosan érezzem magam.
Visszatántorgok a nappaliba, ahol belebotlok Sehunba – szó szerint, ugyanis véletlen nekiütközök.
- Sehun! – amint felismerem őt, rögtön magamhoz szorítom, hogy megöleljem.
Hevességem miatt a kezében lévő pohárból kilöttyen az ital, s csak arra tudok gondolni, hogy igazán kár azért a kevés alkoholért is.
- Ó, Min, szia! Már azt hittem, el sem jöttél. Egészen idáig nem is láttalak.
- Odakint cigiztem. Meg ittam – teszem hozzá kuncogva.
- Igen, azt látom, hogy túl jó kedved van – vigyorog. – Luhanhoz igyekeztél? – hüvelykujjával átmutat a válla felett, egyenesen az asztali focit játszó kis csoport felé. – Mit szólnál ahhoz, ha…
- Ne! – szakítom őt félbe. – Én nem… Nem akarok odamenni. Inkább… – gyorsan körbekémlelek, mire tekintetem a kanapén állapodik meg. – Táncoljunk! – karjánál fogva a szófához húzom őt, s felpattanok rá.
- Mármint… Itt?
- Hát persze. Gyere már!
- De…
Rugózni kezdek. – Cipő sincs rajtunk, akkor miért ne?
A fejét csóválja, de továbbra is szélesen mosolyog.
- Nagy mázlista Luhan.

Sehun próbál a zene ütemére ugrálni, míg én szabadon táncolok – már, ha a tombolásomat egyáltalán annak lehet nevezni. A karommal a fejem felett csápolok, homlokomon izzadtságcseppek ütköznek ki, s érzem, hogy nyirkos hátamhoz hozzátapad a felsőm. A lábam is fáj már itt, sajog ott, de nem törődöm vele, a csípőm szabadon ring, s hagyom, hogy a hajam ide-oda szálljon. Sokszor még Sehunt is szemen csapom vele.
- Azért óvatosan – nevet, és átdobja a vállam felett loboncomat.
Amikor már fárad, megfogom a kezét, s így késztetem arra, hogy újra felvegye a ritmust. Mikor ismét egyszerre mozgunk, boldogan kurjantok egyet, karomat a levegőbe lendítve. Luhan, aki még mindig játszik, felkapja erre a fejét; tekintetünk találkozásakor úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak.
- Innom kell – motyogom. – Gyere velem. – Meg sem várom Sehun válaszát, megragadom őt, s a konyha felé kezdem vonszolni.

- Úristen, Min, meg ne fulladj már! – mondja aggódva, ahogy prüszkölni kezdek a… fogalmam sincs, hányadik poharam után. Tenyerét a hátamra simítja, s nyugtatóan simogatni kezd, mintha nem egy üveg pia, hanem a vécécsésze lenne előttem.
Kézfejemmel megtörlöm a számat.
- Minden rendben. Komolyan.
- Ti mit csináltok? – Luhan hangja a hátam mögül érkezik.
Megperdülök tengelyem körül, s amikor megpillantom őt, a szívem a gyomromba süllyed. Barna haja itt-ott megtépázott, pont úgy néz ki, mint aki a játék hevében megtépte magát – és mivel ismerem őt, ezért tudom, hogy ez pontosan így történt. Akárhányszor frusztrálttá válik, annak bizony a haja issza meg a levét. De még feszülten is ő a legvonzóbb a számomra, látványa felér egy jól irányzott gyomron rúgással, és ahogy átható szemével tetőtől-talpig végigmér rajtam, szükségét érzem annak, hogy felszívódjak.
Éppen ezért elmenekülök.
- Ki kell mennem a mosdóba.
Nagy nehezen elbotladozok Luhan mellett, de a kezem után kap.
- Min!
- Ne most – morgom, és kiszabadítom magam a szorításából.
Mivel gőzöm sincs, merre találom célállomásomat, ezért benyitok minden olyan helyiségbe, aminek zárva van az ajtaja.
- Jézusom, bocsi! – kapok a szám elé, ahogy rányitok egy párra.
Égő fejjel keresgélek tovább, s még három másik ajtót nyitok ki és zárok vissza, mire megtalálom a fürdőszobát.
A mosdókagylóra támaszkodom mindkét kezemmel, s próbálom szabályozni a légzésemet, majd amikor ez nem segít, megnyitom a csapot, s az arcomba lötykölök egy kis hideg vizet. Leülök a fürdőkád szélére, nedves arcomat két tenyerembe temetem. Úgy érzem, forog velem a világ, és arra vágyom, hogy otthon legyek – Luhan nélkül, józanul, és megszabadulva az iránta érzett vonzalmamtól.

Sejtésem sincs, mióta vagyok már egyedül, mikor kopogás zavarja meg magányomat.
- Min? Itt vagy bent?
Válaszoljak? Maradjak csendben?
Még csak el sem tudom dönteni, mit csináljak, Luhan már velem szemben áll.
- Jól vagy? – Tágra nyílt, aggódó szemekkel vizslat.
Mit mondhatnék? Olvassak be neki, és közöljem, hogy borzalmasan vagyok csak és kizárólag miatta? Hogy legszívesebben kifutnék a világból, amiért játszik velem, és én ezt hagyom is? Hogy azt kívánom, bárcsak ne kéne színészkednem és, hogy valójában a barátnője akarok lenni?
- Csak… szédülök – mondom végül, mert csak ehhez van bátorságom.
A fejét csóválja helytelenítőn. – Miért kellett piálnod, bébi?
- Nem kell becézned, úgysem hall minket senki.
- Már nem csak a színjáték miatt hívlak így.
Gyanakvón nézek rá. – Akkor miért?
- Ezt nem most akarom elmondani, amikor szarul vagy. Gyere, üljünk le egy kicsit.
Ellenkezni akarnék, de mikor átfogja a derekamat, és megérzem az illatát, minden erőm szertefoszlik. Hagyom, hogy a kanapéig támogasson, és élvezem, hogy egy rövid pillanat erejéig sem emeli el rólam a kezét.
Felszabadítja nekem a szófát és leültet, majd ő is lehuppan mellém. Karját átveti a vállamon, és közelebb von magához. A szívem rögtön a torkomba ugrik.
- Na, legalább már van egy kis színed – vigyorog. Ezzel arra utal, hogy elpirultam, s legszívesebben a parketta alá ásnám magam.
Közelségétől csak még rosszabbul érzem magam, már a fejem is zúg.
Sehun riadtan jön oda hozzánk.
- Minden rendben, Min?
Bizonytalanul biccentek.
- Megtennéd, hogy hozol neki egy pohár vizet? Vagy, ha találsz egy bontatlan ásványvizes flakont, az is jó lesz.
A fiú zokszó nélkül elsiet a konyha irányába.
Haragosan fordulok Luhan felé.
- Miért ugráltatod szerencsétlent? Ha ennyire vizet akarsz nekem szerezni, akkor miért nem csinálod te magad?
- Mert ahhoz el kéne tőled szakadnom, azt meg nagyon nem akarom. – Mondandóját úgy nyomatékosítja, hogy még közelebb szorít magához, testünk egymáshoz nyomódik. Levegőt is alig kapok. – Különben meg nem ugráltatom őt, rendesen kértem meg. Mindig ilyen hisztis vagy, ha iszol?
Kedvem támad megfojtani őt.
- Mindegy is, inkább hajtsd a fejed a vállamra – ezt már súgja, hogy más ne halljon minket, s attól, ahogyan puha ajka a fülemet súrolja, kiráz a hideg – így nem elég egyértelmű, hogy együtt vagyunk.
Már utálom őt is, és utálom magamat, de megteszem, amire kér.
Sehun visszatér egy két literes, teli palackkal.
- Csak ezt a nagyot találtam.
- Tökéletes. Köszönöm szépen, Sehun. – Luhan amolyan „látod, nem csicskáztatom őt, rohadt kedves vagyok vele” pillantást vet rám, majd elveszi az ásványvizet. Letekeri róla a kupakot, és a kezembe adja. – Igyál sokat, de kortyonként.
- Hoztam volna valamit enni is, de az a baj, hogy üres a hűtő meg a szekrények is.

Sehun szerencsére nem hagy magunkra: nagy nehezen odatol egy fotelt a kanapéval szembe, hogy beszélgetni tudjunk. Néhány perccel később csatlakozik Chanyeol és Jongdae is, Sehun két oldalán, a karfákon foglalnak helyet, Chanyeol viszont olyan instabil, hogy rögtön le is zuhan, hangos puffanással ér földet.
- Csessze meg – nyöszörgi.
Egyszerre szakad fel belőlünk a nevetés.
- Hé, fogjátok be! – szól ránk erélyesen, bár nyelve nehézkesen forog a szájában.
Sehun és Jongdae felsegíti őt, majd leültetik a fotelbe, s így Sehun kerül a karfára.
Chanyeolnak megered a nyelve, mesélni kezd: főleg arról, mi mindent ivott össze, és mennyire utálja a Jongdae – Minseok párost, amiért többször is elverték őt csocsóban, ráadásul pont a születésnapján. Próbál hadarni, de meggyűlik a baja a szavakkal, és sokszor helytelen mondatok sokaságát zúdítja ránk. Még viccesnek is találnám részegségét, ha Luhan nem kötné le a figyelmemet. Hol a hajamat simogatja, hol a vállamon ír le apró kis köröket az ujjával, s ettől olyan, mintha lángolna a bőröm. Azon vagyok, hogy kizárjam őt, hogy tudomást se vegyek róla, de ez egyszerűen képtelenség: csak őt hallom, ahogyan jóízűen röhög, csak őt érzem, miként illata átjár mindent, és ahogyan érintget.
- Istenem, hogy te mekkora egy mázlista köcsög vagy, ember. – Chanyeol felénk bök mutatóujjával. – Min olyan szeretetteljesen bámul téged már percek óta, mintha megmentetted volna az életét.
Luhan kérdőn felém kapja a fejét, mire lesütöm a szememet, és erősen beharapom az alsó ajkamat.
El akarok süllyedni szégyenemben.
- Legalább csókold már meg.
- Csókot, csókot, csókot! – kántálja Sehun és Jongdae, mint az óvodások.
Ne, ne, ne, ne, ne, fohászkodom magamban, de Luhan az állam alá nyúl, és felemeli a fejemet, hogy felvehessük a szemkontaktust. A szeme ragyog, nagyon boldognak tűnik, látszik rajta, hogy élvezi a helyzetet.
A következő pillanatban már ajka az enyémhez préselődik, nyelvével befurakszik az enyémhez, és hevesen csókol. A fejem tetejétől egészen a lábujjam hegyéig beleborzongok, annyira jól esik, s egész testemben elönt a forróság. A fiúk üdvrivalgásban törnek ki, hangosan "húúú"-gatnak és tapsolnak. Képes elérni, hogy magamról is megfeledkezzem, s már a hajába túrnék, amikor a rózsaszín ködön áthatol a rideg valóság: ezzel túlmentünk egy határon.
Levegő után kapkodva elhúzódom tőle, ő értetlenül pislog rám, de nem magyarázkodom, csak felpattanok, és bizonytalan léptekkel megiramodom az erkély felé, a szememben a düh, az elkeseredettség és az önutálat könnyei csillognak.