Teen Top – Lovefool – 37. rész

*Sangmi szemszöge*


A Teen Top rezidencia nappalijában egy – furcsa – családként ültük körbe Ricky bonsai fáját, miközben karácsonyi dalokat énekeltünk. Vagyis mi ketten a húgommal inkább csak dúdoltunk, nem akartuk elrontani a fiúk összhangját.
Bár még nem volt huszonötödike, mi mégis a szeretet ünnepét ünnepeltük – Byunghun ragaszkodott hozzá, hogy előrehozzuk, és megtartsuk. „Ez az első karácsonyunk, Sangmi, muszáj, hogy együtt töltsük. Még, ha ez nem is a szabályos formája, de akkor is”, ezzel győzött meg. Most komolyan, hogyan tudtam volna nemet mondani neki? Akár még a pokolba is követtem volna őt a szép mosolyáért.
Igen, tudom, menthetetlen vagyok. Nincs mit tenni.
A bonsai mini karácsonyfaként funkcionált, s egyetlen kis vékony rózsaszín szalagot kötöttünk a törzsére dísz gyanánt. Szerintem nagyon aranyos volt, s láthatólag Rickynek is elnyerte a tetszését: amikor „feldíszítettük” a fáját, öt percen át tapsikolt örömében csillogó szemekkel. Irigylésre méltó gyermeki lelke volt.
Megbeszéltük, hogy karácsony ide vagy oda, nem fogunk ajándékokat venni egymásnak. A fiúk csak annyit kértek, hogy vigyünk át hozzájuk egy tálca muffint, mert amit Chunji születésnapjára sütött a húgom, nagyon ízlett nekik.
- Jézusom, hát ez még mindig isteni – dicsért meg minket Niel, mire a többiek egyetértően hümmögtek.
- Látod, Szösz, nem is vagy te olyan szerencsétlen a konyhában – mosolygott Chunji.
- Az igazság az, hogy a sütés nagy részét én csináltam – szóltam közbe.
Chunji megvető pillantást vetett Jungsoora, ő pedig csak vállat vont, majd kinyújtotta a nyelvét.
Óvodások… 
- Köszönjük, picim – mondta L.Joe, majd közelebb hajolt hozzám, hogy egy gyors csókot nyomjon a számra.
Egész lényemben ledermedtem, és kikerekedett szemekkel pillogtam Byunghunra, aki csak beharapott alsó ajakkal próbálta visszafojtani a nevetését.
A nappaliban egy hosszú-hosszú perc erejéig megfagyott a levegő. Mindenki pislogás nélkül meredt ránk, húgom szeme még enyhén rángatózni is kezdett, s láttam rajta, hogy görcsösen ki akarna nyögni valamit, de nem leli a hangját.
- T-Ti most… Ti… – hebegte Jungsoo, mutatóujját ránk szegezve.
- Én megmondtam! Ugye, hogy megmondtam? – kiáltott fel Changjo. – Nyertem! Perkáljatok, gyökerek.
Niel, Ricky és Minsoo egyszerre mordult fel, s a szemüket forgatva kotorászni kezdtek zsebeikben.
- Mi? Miről beszélsz, Changjo? – értetlenkedett L.Joe.
- Fogadtunk a srácokkal, hogy mikor fogtok összejönni – avatta be őt Ricky. – Changjo azt mondta, pár nappal karácsony, mármint az igazi előtt, én azt, hogy valamikor karácsony és szilveszter között, Niel és Minsoo pedig azt, hogy szilveszterkor. Changjonak lett igaza.
- Nem hiszem el, hogy még te is beszálltál ebbe! – förmedt rá Minsoora Byunghun, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- És nekem miért nem szóltatok erről az egészről? – fordult Chunji a többiek felé sértetten. – Tudjátok, hogy szeretem a fogadásokat!
- Hogy tudtad ezt megtenni velem? – csattant fel húgom, villámokat szóró szemei megrémítettek. – A testvéred vagyok! Nekem mindenről tudnom kéne!
- Hát… Most már tudod… – Még a nyakamat is behúztam, úgy éreztem magam, mint egy rossz kisgyerek.
- És ez csak így közlöd? Így?! – Hangja hisztérikusan csengett. – Félvállról?
- Azt hittem, egy család vagyunk, erre kihagytok egy ilyenből! – méltatlankodott Chunji továbbra is.
Már azt sem tudtuk, melyikőjükre figyeljünk: Jungsoo megállás nélkül szidott engem, amiért képes voltam elhallgatni előle a fejleményeket, Chunji meg kiátkozta a fiúkat a „családjából”. Szinte levegőt sem vettek, csak hadartak és hadartak, mit sem törődve azzal, hogy túlharsogták egymást, és így semmit sem értettünk panaszkodásukból.
Minsoo mély nevetése tudta csak beléjük fojtani a szót.
- Titeket össze kéne kötni.
Chunji és Jungsoo összenéztek, a fiú arcán pajkos vigyor terült el, míg a testvérem csak fintorgott.
- Én nem bánnám – vigyorgott Chunji.
- Inkább éljek egy gorillával egy ketrecben egy évig – morogta húgom. Már csak azt nem tudtam, hogy mégis miért pirult el.
Mindenkiből egyszerre szakadt fel a nevetés, még Chunji válla is rázkódott a röhögéstől, nyilván hozzászokott már Jungsoo idióta kommentálásaihoz.
Miután elcsitultunk, a többiek megint ránk szegezték tekintetüket – úgy éreztem magam, mint egy próbababa egy bolt kirakatában.
- Szóval… – kezdte húgom, de valamiért nem fejezte be a mondatát.
- Ti most akkor… – folytatta Chunji.
- Így együtt, meg minden? – Ricky segített nekik összerakni egy teljes kérdést. Együttes erővel, hárman csak összehozták.
Alsó ajkamat fogaim közé szorítva fordultam L.Joe felé, kérdőn, bizonytalanul és szégyenlősen pislogtam rá. Amint mosolya kiszélesedett, és egy lágy csókot nyomott a fejem tetejére, minden kételyem odalett.
- Mintha nem tudtuk volna mindannyian, hogy ez be fog következni – kuncogott Byunghun.
Ó, istenem!
- Mi az, nem is gratuláltok nekünk? – vonta fel a szemöldökét.
A húgom és a fiúk észbe kaptak: L.Joe-t vállba veregették, míg engem megölelgettek, és nem győzték hangsúlyozni, mennyire örülnek újdonsült kapcsolatunknak.
- Legalább neked minden simán megy, és tisztában vagy azzal, hogy mit akarsz – mormolta a fülembe testvérem, amikor éppen ő szorított a két karja közé.
Mikor eleresztett, együtt érzőn somolyogtam rá.
- Hihetetlenül boldog vagyok, amiért végre együtt vagytok – tette még hozzá. – De nem tudom, hogy meg tudom-e majd valaha is bocsátani azt, hogy a srácokkal együtt szereztem tudomást rólatok, és nem hamarabb.
- Hát, ti biztosak lehettek abban, hogy sosem fogom elfelejteni, hogy kihagytatok a fogadásból, barmok. – Chunji ennél csúnyábban már nem is nézhetett volna bandatársaira.

A „karácsony” folytatódott tovább: ünnepi filmeket néztünk, sütivel és popcornnal tömtük magunkat, és remekül szórakoztunk így közösen. Byunghun keze hol a derekamon, hol a vállamon nyugodott, és emiatt iszonyatosan boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni. Akárhányszor megcsókolt – és ezúttal már nem a konyhában, a többiek elől elrejtőzve – lefagytam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a csodálatos fiú mostantól bizony a barátom, így rögtön feloldódtam, és visszacsókoltam.
- Szóval most már mindig azt kell majd néznem, hogy nyaljátok egymást? – nyögött fel Changjo az egyik csókunk alkalmával.
- Mi az, csak nem vagy féltékeny? – cukkolta őt Niel. – Talán te is szeretnél egy cuppanóst? Ah, te, neked kérned sem kell, kis butus! – Próbáltuk visszatartani a nevetést, de csúfos kudarcot vallottunk. – Gyere csak ide!
- Te beteg vagy! – kiáltotta riadtan Changjo, és kirohant a nappaliból.
Niel azonban nem hagyta ezt annyiban, és azonnal utána eredt, miközben hangosan cuppogott. Néhány másodperc múlva Changjo éles sikítása hasított a levegőbe.
- Tudom, hogy akarsz még, ne ellenkezz! – szólt rá Niel.
- Azt hiszem, egy újabb párnak örülhetünk – mondta Minsoo fapofával, halál komolyan, mire Ricky majdnem megfulladt a hahotázástól.


*Jungsoo szemszöge*


Már éppen szedelőzködtünk, amikor Chunji megragadta a kezemet.
- El szeretnék búcsúzni Szösztől – mondta a többieknek. – Szóval most egy kis időre eltűnünk.
Ekkor Changjo, Ricky és Niel vigyorogva összenézett, ők nyilván többet képzeltek a mi „eltűnésünk” mögé, mint Chunji.
Chunji is észrevette a srácok nonverbális kommunikációját, mire csak a szemét forgatta, majd behúzott a szobájába.
Miután bezárta magunk mögött az ajtót, lehuppant az ágyára, s lehajolt, hogy kihúzzon alóla egy kis dobozt. Mikor felegyenesedett, rám nézett, és mivel én még mindig csak a szoba elejében szobroztam, intett, hogy csatlakozzak hozzá. Helyet foglaltam mellette, s kíváncsian pislogtam rá.
- Van számodra valamim. – A kezembe adta a dobozt. – Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem veszünk ajándékokat, de… Nem tudtam megállni. Nyisd ki.
Izgatottan vettem le a fedelét, majd a benne lévő karkötőt óvatosan emeltem ki, és forgattam meg, hogy szemügyre tudjam venni a róla alálógó kis díszeket: hat darab csillag, plusz egy C és egy J betű. A szavam is elállt.
- J, mint Jungsoo, C, mint Chunji – magyarázta. – Nevezhetjük barátságkarkötőnek is. Ha esetleg Soobin rákérdezne a C-re, nyugodtan tagadj le, és kamuzz a nevem helyett valamit. – Keserű félmosoly tetszett az ajkán. – Nem szeretném, ha ebből baj lenne kettőtök között, viszont kifejezetten azt akarom, hogy hord. Adni szerettem volna valamit, amit magaddal vihetsz Londonba, és ami majd rám fog emlékeztetni, akárhányszor ránézel.
Boldog mosolyom majdnem szétrepesztette arcomat.
- Úgy beszélsz, mintha örökre itt hagynálak.
- Azért, mert így is érzem.
- Észre sem veszed, és már újra itthon leszek.
- Remélem…
- Egyébként, így visszatérve Soobinra… Miatta nem kell aggódnod.
- Mi? Miért?
- Szakítottunk. Mármint együtt sem voltunk, csak… Megbeszéltük, hogy nem fogjuk ezt tovább folytatni.
A plafonig szökött a szemöldöke, homlokát mély ráncok barázdálták.

A szünet előtti utolsó vizsgámról jöttem ki éppen, amikor belebotlottam Soobinba… na meg egy barna hajú, közel százhetven centiméter magasságú lányba. Amint kiléptem az egyetem főkapuján, megpillantottam őket; az egyik padnál ölelkeztek. Első reakcióm a teljes ledermedés volt, csak álltam ott meglepődötten, és őket figyeltem: azt, ahogyan Soobin szorosan ölelte a lányt, míg ő a fiú haját túrta – ami egyébként hosszabb lett az utolsó találkozásunk óta. Az igazság az, hogy szórakoztatónak találtam a látványt, a szám indokolatlanul felfelé görbült, és meglepő módon nem éreztem magam úgy, mint akit épp most vágtak gyomron. Pedig ez lett volna a normális, nem? Mégsem bántott, hogy Soobin úgymond megcsalt engem – ráadásul a szemem láttára -, a lehető legkevésbé sem szomorodtam el. 
Megfordult a fejemben, hogy csak szimplán elsétálok mellettük, mintha nem is láttam volna semmit – ennyire nem izgatott az egész – de aztán úgy döntöttem, mégis megzavarom őket: kíváncsi voltam arra, Soobin mégis hogyan reagálná ezt le. 
- Sziasztok! – köszöntöttem őket, hangom felettébb derűs volt. 
Elhúzódtak egymástól, a lány összevont szemöldökkel méregetni kezdett, míg Soobin meglepetten elmosolyodott. 
- Ó, Soo! 
Viszonoztam mosolyát, és csak ekkor döbbent rá arra, hogy valami nincsen rendben. 
- Úristen! Soo, én… – hebegte, teljesen elsápadt. – Én… Nem is tudom, mit mondjak… Ez… - Viccesnek találtam, hogy zavarba jött. 
- Nem is kell mondanod semmit – szakítottam őt félbe. – Megértem – megemeltem a karom, mire az arca elé kapta a kezét, és összerezzent. De nem pofoztam őt fel, mint ahogyan azt várta, csak vállon veregettem. Ettől teljesen összezavarodott. – Azt hiszem, ennek már egyébként is réges-rég vége volt. – Mindezt olyan könnyedséggel ejtettem ki a számon, mintha éppen arról fecsegtem volna, hogy ősz ellenére szépen süt a nap. Még egyszer megpaskoltam a vállát. – Minden rendben. 
Sarkon fordultam, de még utánam kiáltott:
- De… Soo! 
Fogalmam sem volt, mit tudott volna még mondani, éppen ezért nem is néztem vissza. 
- Sok boldogságot! – nevettem, és biztos voltam abban, hogy őrültnek néztek. 

- De ezt… Hogy tudod mosolyogva mondani? – kérdezte Chunji, mikor a hangos visszaemlékezés végére értem.
Pontosan ugyanolyan döbbent képet vágott, mint a nővérem, mikor elmeséltem neki.
- Nem is tudom – vontam vállat. – Már a kezdetektől fogva éreztem, hogy nincs közös jövőnk. – És itt vagy nekem te, tettem hozzá gondolatban.
Még mindig kétkedve pillogott rám.
- Egészen biztos, hogy jól vagy?
- Nagyon jól tudod, hogy nem tudom tartani a számat, ha bánt valami. De ez… Még csak nem is érdekel. Különben is azon gondolkodtam a hetekben, hogy hogyan vethetnék véget ennek. Nos, ő segített nekem. Talán még hálásnak is kéne neki lennem.
- És… Mi ébresztett rá arra, hogy ez így nem jó neked?
Az, hogy megkedveltelek. Úgy igazán. 
- Lehet az, hogy túl sokat veszekedtünk miatta. – Idegesen harapdáltam alsó ajkamat, és már megbántam, hogy ezt kifecsegtem. De, ha már belekezdtem, akkor folytattam is. – Utáltam azt az egy hónapot, amit külön töltöttünk, de komolyan. – Ennek hallatán kitágult a szeme. – És mindez Soobin miatt volt, pontosabban azért, mert találkozgattam vele. A nélküled eltelt napok alatt volt időm rájönni arra, hogy nem éri meg nekem ez az… izé. Mármint ami volt köztünk Soobinnal. Inkább őt vesztettem el, mint téged. Így döntöttem.
Olyan meghatódottan nézett rám, hogy nagy naivan abban kezdtem el reménykedni, hogy szorosan megölel, és soha többet nem ereszt el.
- Tehát engem választottál. – Nem tudtam, hogy ezt most kérdezte-e, vagy kijelentette.
- Pontosan – bólintottam. – Tényleg fontos nekem a barátságunk, és, ha már eddig kibírtalak, akkor nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj az életemből mindezek után. Ahhoz túlságosan is sokat szenvedtem veled, hogy semmissé váljanak az elmúlt hónapok.
Ragyogó vigyor terült el az arcán.
- Tudod, már bánom, hogy nem gyémántkarkötőt vettem neked.
Felállt, s a kezét nyújtotta, hogy én is kövessem a példáját. Amikor feltápászkodtam, hirtelen felkapott, és megpörgetett a levegőben.
- Egy igazi kincs vagy, Szösz.
Őszintén szakadt fel belőlem a nevetés, még a fejemet is hátravetettem.
Óvatosan tett le a földre, nagyon közel álltunk egymáshoz, és így meredtünk egymás szemébe.
- Nem akarom, hogy elmenj – vallotta be szomorkásan. – Tudom, hogy ez önző dolog, mert épp a családodat készülsz meglátogatni, de akkor is… Szeretnék veled lenni.
- Jó lenne, ha velem tudnál jönni – biggyesztettem le az ajkamat. – Biztosan tetszene London.
- Nekem minden hely bejönne, ha te ott lennél velem.
- Juj – húztam el a számat. – Ez nagyon nyálas volt.
Egyszerre röhögtünk fel.
- Oké, bevallom, tényleg az volt – helyeselt. – Viszont igaz. Bárhová követnélek, Szösz – kezét az arcomra simította, s éreztem, hogy azonnal elpirultam. – Nincs még egy ilyen ember, akivel ilyen jól érezném magam. Boldoggá teszel még akkor is, mikor a fejemhez vágod, hogy mekkora egy barom vagyok.
A szívem hevesen dobogott, az arcom lángolt, és bármennyire is le akartam hajtani a fejemet, hogy a parkettát tanulmányozzam zavartan, nem tudtam megszakítani vele a szemkontaktust, muszáj volt a szemébe néznem.
Bizonytalanságot láttam az arcán, és… vágyat. Elfojtott, ugyanakkor erős vágyat, amitől a légzésem egyenetlenné vált. A hangulat határozottan megváltozott, a levegő felforrósodott és izzott. Feszült lettem, s magammal vívódtam: pár centi az egész. Ennyi választotta el a szánkat.
Ha csak egy kicsit is előredőlnék, a táv máris megszűnne létezni…
Ő hamarabb dűlőre jutott saját magával, s benedvesítette az ajkát, majd nagyot nyelt. Arca közeledni kezdett az enyémhez, és már a pilláimat is lehunytam, amikor…
…amikor berontott Sangmi.
- Hé, Jung… – Elharapta a nevem másik felét, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk. – Ó! Úristen, ne haragudjatok rám, nem akartam semmit sem megzavarni, csak szólni akartam, hogy ideje lenni hazamenni. Basszus, ez nagyon gáz… – hadarta el egy szuszra. – Vegyük úgy, hogy nem történt semmi, oké? Már itt sem vagyok. – S azzal magunkra is hagyott minket.
Bárcsak megnyílna alattam a föld! 
Chunji a tarkóját vakargatta zavarában, míg én csak egy futó pillantást sem tudtam rávetni szégyenemben.
- Hát akkor…
- Azt hiszem, tényleg mennem kell – fejeztem be a megkezdett mondatát.
- Oké. Várj, a karkötőt ne hagyd itt.
- Persze, a karkötő. – Bólintottam, amikor a kezembe nyomta az ajándékdobozt, és próbáltam nem beleborzongni abba, hogy az ujjaink összeértek.
- Hazaviszlek titeket, ne költsetek feleslegesen taxira.

A hazaút ennél kínosabb már nem is lehetett volna. Eleve, már az elején beégtem: nem tudtam, hová üljek, Chunji mellé, előre, vagy pedig nővéremmel együtt hátra. Addig toporogtam tanácstalanul, míg testvérem rám nem szólt:
- Istenem, szállj már be!
Így hát gyorsan bepattantam az anyósülésre, és igyekeztem ritkán levegőt venni, hogy ne érezzem Chunji mindennél finomabb illatát.
Mind a hárman feszengtünk, s bár arra számítottam, hogy Sangmi majd megmenti a helyzetet, ez nem így lett: ő is csendben maradt. A némaság már-már fülsüketítő volt számomra, és valószínűleg Chunjit is zavarta, mert bekapcsolta a rádiót.
Kibámultam az ablakon, és azért fohászkodtam, hogy a lehető leghamarabb hazajussunk.

Nővérem már rég kiszállt a kocsiból, így ismét csak ketten voltunk. Fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne elköszönnöm tőle ezek után.
- Még egyszer köszönöm az ajándékot. – Kezdetnek ez is megtette.
Áthajolt a botkormány felett, és magához ölelt. Örültem, hogy sikerült megtörnie a jeget, s egy halk sóhajjal én is köré zártam karjaimat.
- Vigyázz magadra, rendben?
- De te is. Nem akarom azt hallani, hogy a távollétemben mindennap lerészegedtél.
Kuncogott, majd elengedett. A kilincs után nyúltam.
- Holnap még hívlak, mielőtt felszállunk, vagy valami.
- Megbeszéltük.
Kinyitottam az ajtót, és már a fél lábam kint volt az autóból, amikor utánam szólt:
- Ja, és Szösz…
Kérdőn néztem rá a vállam fölött.
- Hm?
- Máris hiányzol.
Megmelengette a szívemet, hogy egy korábban elejtett mondatomat idézte, a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
- Te is nekem, Chunji.
Becsaptam az ajtót, és addig a járdán ácsorogtam, míg el nem tűnt az utca végén.
Üresnek éreztem magam, mintha magával vitte volna a szívemet, vagy legalábbis annak egy darabját.