Teen Top - Lovefool - 38. rész

*Sangmi szemszöge*


Mivel a repülőgépünk csak este hat előtt pár perccel szállt fel, ezért bőven volt időnk arra, hogy az utazás előtt eltöltsünk egy kis időt a lányokkal. Délután kettőkor érkeztek meg hozzánk, segítettek rendet rakni az egész lakásban (csomagolás közben hatalmas káoszt csináltunk), ráadásul még pizzát is hoztak, hogy késői ebédünk után ne kelljen mosogatással vesződnünk.
- Ne haragudj, hogy pont pizzát vettünk – szabadkozott Sissy, bűnbánóan nézve testvéremre. – Tudom, hogy Soobin jut róla az eszedbe…
Jungsoo nekik is elmesélte, hogyan váltak külön útjaik azzal a barommal, és persze mind a három lány osztozott a véleményemen, miszerint Soobinnak el kéne égnie azért, amit tett.
Húgom könnyelműen megvonta a vállát. – Nem számít, komolyan nem érdekel. A pizza attól még finom.
- Tényleg rendben vagy?
- Miért ne lennék? – vonta fel a szemöldökét. – Különben sem volt valami nagy szám – mondta, majd jóízűen nyammogott tovább.
Nézzenek oda, mekkora arca van valakinek!
Mosolyogva csóváltam a fejemet.
Nos, legalább nem sírta ki a szemét egy idióta miatt.
- Büszke vagyok rád, Parker – bökött felé egy pizzaszelettel Sunny. – Azt a gyökereket meg bízd csak rám.
- Ugye nem akarod megkötözve a Han folyóba vetni őt? – kérdezte Jungsoo.
- Még nem döntöttem el.
Egyszerre nevettünk fel, de Sunny még csak nem is mosolygott, arckifejezése komolyabb már nem is lehetett volna.
- Alszom rá egyet – tette még hozzá, és folytatta az evést.
Ugye… Ugye nem…? Még a hideg is kirázott.

A lányok még a reptérre is kikísértek minket.
- Annyira fogtok hiányozni! – borult a nyakamba Mimi teljesen váratlanul.
Megilletődve öleltem át, és simogattam meg a hátát.
- Ti is nekünk… De még az új év előtt visszajövünk.
- Mindenképp együtt kell majd töltetünk a szilvesztert! – lelkendezett Sissy, míg Sunny egyetértően bólogatott.
- Vigyázzatok magatokra, oké? – vette át a szót Sunny. – Épségben akarlak titeket visszakapni. – Ennek hallatán majdhogynem könnyekig hatódtam. – És üzenjetek, amint megérkeztetek.
- Ja, és írjatok minden egyes nap! – követelte Mimi.
- Csináljatok nekem képeket Londonról! – kérlelt minket Sissy.
- Oké, oké, mindenképp.
Még utoljára összeölelkeztünk, majd búcsút intettünk egymásnak.


Londoni idő szerint délután egy órakor érkeztünk haza; teljesen kimerülten, viszont annál boldogabban.
Amikor megpillantottam apát és Aliciát, egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy ütemet, az öröm szabályosan mellbe vágott. A viszontlátás életem egyik legboldogabb pillanata volt; mikor előbukkantak a tömegből, könnyek szöktek a szemembe, és hiába éreztem úgy, mintha előzetesen megrágtak volna (a hosszú utazás szörnyen lefárasztott), mégis odaszaladtam hozzájuk, hogy egy nagy-nagy medveölelésben részesítsem mind a kettőjüket. Természetesen Jungsoo is csatlakozott hozzánk: percekig csak álltunk és öleltük egymást, egy hang sem hagyta el a szánkat Éreztem, ahogyan a boldogság forró, kövér könnycseppjei végigcsorognak az arcomon, de nem törődtem velük – hagytam, hogy az államnál összegyűljenek, majd egy nagy cseppként lehulljanak.

Az időeltolódás miatt ki voltunk purcanva, ezért húgommal a hazavezető kocsiúton végig az autó ablakának támasztottuk fejünket, így pihentünk. Alicia azonban majd kicsattant a frissességtől: megállás nélkül jártatta a száját.
- Jaj, lányok, el sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy végre itthon vagytok! – hátrafordult hozzánk, hogy mind a kettőnket megajándékozzon egy szeretetteljes mosollyal – immáron az ezredikkel. Öröme imádnivaló volt, csak úgy, mint ő maga is. – Úgy vártalak már titeket! Szerencsétlen apátokat már kikészítettem ezzel.
Gyors pillantást vetettem Jungsoora, de ő töretlenül somolygott – bár az igaz, hogy bágyadtan és fáradtan –, meg sem rezzent, amiért Alicia az én apámat az övének is nyilvánította. De végül is ez tényleg így is volt: testvéremnek két apuka jutott ebben az életben, ezt már ő is elfogadta.
- Folyton azt kérdezgette tőlem, hogy mit főzzön majd, ha hazajöttök meg, hogy mit vegyünk nektek karácsonyra – szólalt fel apu, tekintetét le sem véve az útról.
- És mit vettetek végül? – szegeztük nekik a kérdést egyszerre a húgommal.
Apa szólásra nyitotta volna a száját, de Alicia erélyesen belé fojtotta a szót.
- El ne mondd nekik, Naesang! – kiáltotta, mire apu összerezzent, és erősebben markolta a kormányt.
- De anyuuu! – sipítozott Jungsoo, mint valami óvodás.
- Nem. Nem szeditek ki belőlem! – makacsolta meg magát. – Eddig minden egyes évben sikerült hamarabb tudomást szereznetek a meglepetésetekről, mint ahogyan azt kellett volna. Ez az év más lesz, és aki ezt megpróbálja meghiúsítani, az…
- Azzal mi lesz? – kíváncsiskodtam.
- Az nem kap majd a karácsonyi süteményekből! – Mindannyian elhűltünk. – Bizony, jól hallottátok! – szegte fel az állát peckesen. – Szóval úgy húzzatok velem ujjat, gyerekek!
Egyszerre szakadt fel belőlünk egy panaszos sóhaj. Ezt a fenyegetést komolyan kellett vennünk, Alicia sütije szent volt. Szent! 
- Egyébként – nézett ránk újra Alicia – sokkal szebbek vagytok így élőben. Olyan gyönyörű nővé értetek! – áradozott, hangjában tiszta anyai büszkeség csengett.

A házba belépve megcsapott az otthon édes illata, és rögtön körbe is jártam a lakást, vigyorogva üdvözölve minden egyes szobát és bútort. Úgy viselkedtem, mint valami megszállott, de nem tehettem ellene; örömittas voltam hazaérkezésünk miatt.
- Itt minden a régi – jegyeztem meg, amikor lerogytam a nappali kanapéjára apa mellé.
- Csak sokkal csendesebb. Amióta nem veszekedtek húgoddal a fürdőszoba miatt, minden sokkal nyugodtabb.
Elégedetlenül pufogtam. – Szóval azt akarod mondani, hogy nem is baj, hogy elköltöztünk, mert így legalább nem kell a visítozásunkat hallgatnod?
- Hiányzik a hisztitek, te is tudod nagyon jól – húzott magához közelebb egy sóhajjal, és én készségesen simultam bele ölelésébe.
Újra kislánynak éreztem magam, egészen pici gyereknek.
- Nekem is hiányzik a tiéd.
- Hé, én nem is szoktam hisztizni! – háborodott fel, mire elröhögtem magam. – Azt hiszed, szemtelenkedhetsz velem, kisasszony? – kérdezte, majd csiklandozni kezdett, és egészen addig le sem állt, amíg le nem gurultam a kanapéról a fékeveszett viháncolástól.
Imádtam itthon lenni.

- Jungsoo, az isten szerelmére, lassíts már! – korholta testvéremet Alicia. – Úgy eszel, mintha attól tartanál, hogy valaki ellopja tőled az ételt.
- De ef annnnnnnyira iffteni anya! – felelte húgom teli szájjal.
- Előbb nyeld le a falatot, kislányom! Még a végén megfulladsz, hát nem hiszem el.
- El sem tudom mondani, mennyire hiányzott ez – mondtam két harapás közben.
- Az biztos, hogy anyátok főztjét nem pótolhatja semmi – helyeselt apu.
- A főztömről jut eszembe… Megtanultál már főzni, Jungsoo?
Már éppen válaszolt volna, amikor Alicia még hozzáfűzte:
- A melegszendvics elkészítése még mindig nem számít főzésnek.
Húgom bosszús képet vágott.
- Akkor nem, anya.
Alicia panaszosan sóhajtozott, miközben a fejét rosszallóan ingatta. Nagy fájó pont volt az életében, hogy Jungsoo nem volt hajlandó tőle ingyen szakácsleckéket venni, hiába is unszolta őt.
- Viszont egyszer sütött muffint az én segítségem nélkül, és tényleg nagyon jól sikerült – keltem a védelmére.
- Na! – csillant fel Alicia szeme. – Csak nem megszállt az ördög, csillagom? – gúnyolódott, mire Jungsoo a szemét forgatta.
Le sem tagadhatták volna egymást!
- Az egyik barátunknak csinálta a születésnapjára – osztottam meg még több információt.
Testvérem gyilkos pillantásokkal illetett, gondolom nem akarta, hogy Chunji szóba kerüljön.
Nos, már túl késő volt.
- Sokat jelenthet neked az a barát, ha képes voltál miatta összemaszatolni magad a konyhában. Fiú az illető?
Ó, jaj, kezdődik… 
Húgom fülig pirult.
- Az… – motyogta kelletlenül. – De semmi komoly, anyu, szóval nem kell egyből esküvőben reménykedned.
- Még, hogy nem komoly! Hiszen sütöttél, kislányom! Ez egyenesen egy csoda. Büszke vagyok rád – mosolygott.
- Eltúlzod a dolgot…
Alicia leintette őt. – Örülök, hogy ezt is megértük. Na, meg persze boldog vagyok azért is, amiért találtál egy olyan fiút, akiért hajlandó voltál ezt a drasztikus lépést megtenni.
- Anyu…
- Mikor akarod őt bemutatni nekünk?
Jungsoo szeme elkerekedett, arca pirosból átváltott falfehérbe, teljesen elsápadt. Szinte hallottam, ahogyan kattogtak agyának fogaskerekei. Tekintete ide-oda járt köztünk, ennél kétségbeesettebbnek nem nézhetett volna ki.
- Sangminak barátja van! – bukott ki belőle nagy hirtelen, mire megrökönyödtem.
HOGY MI?!
Alicia úgy kiáltott fel, mint egy izgatott tinédzser.
- Hát ez nagyszerű! Mesélj, kicsim! – ragadta meg a kezemet, nagy szemeit pedig rám szegezte.
Lehajtottam a fejemet, szörnyen zavarban voltam.
Egyáltalán nem így akartam velük ezt közölni!
- Ez igaz? – kérdezte apa, miután legyőzte a rátörő köhögőrohamot.
- Tegnap jöttek össze hivatalosan, de egyébként már régebb óta együtt vannak – csacsogott Jungsoo.
A kis szemét! Egy másodperc alatt elérte, hogy én kerüljek a figyelem középpontjába, csak azért, hogy őt végre békén hagyják. Ezért meg fogom őt fojtani az álmában, az egyszer biztos.
Megadtam magam.
- Holnap… Holnap mindent elmesélek, jó?
- Én most akarom hallani – erősködött apa.
- Fáradt vagyok már ehhez, apu, az utazás leszívta minden erőmet. De holnap az lesz az első, hogy beszámolok nektek mindenről, oké?
- De…
- Naesang, hagyd – nyomta el őt Alicia. – Reggel majd összeülünk, és szépen mindent kivesézünk. Különben is rengeteg mindenről kell még beszélnünk. – Felállt az asztaltól ezzel jelezve, hogy a vacsorának vége. – Menjetek nyugodtan aludni, lányok.
Egyszerűen imádtam Aliciat.

Mielőtt Jungsoo bemehetett volna a szobánkba, elkaptam őt.
- Ezért még kinyírlak – morogtam, majd eleresztettem őt, és inkább visszamentem a konyhába, hogy segítsek a mosatlanokkal.



*Jungsoo szemszöge*


Vacsora után végtelenül kimerülten rogytam le az ágyamra, ami még mindig az egyik legkényelmesebb hely volt az egész világon. A másik az Chunji karjai közt volt…
Na, jó, mégis honnan a fenéből jött ez a gondolat?
Arcomba nyomtam a kispárnámat, aminek isteni öblítő illata volt. Annyira hiányzott már!
Nővérem hangos ajtócsapódással jelezte, hogy ő is megérkezett, ezért elemeltem a párnát, és felnéztem rá.
- Bocsi, a huzat volt – szabadkozott, majd tekintete a bőröndömre tévedt. – Nem rámolsz ki?
- Nem.
- Miért?
- Mert nem akarok majd vele bajlódni, amikor készülünk hazamenni.
- Itthon vagyunk…
Drámaian felsóhajtottam. – Úgy értettem, vissza Szöulba.
- Hát… Szerintem attól még kipakolhatnál.
- Miért?
- Miért ne? Úgy könnyebben megtalálnád a dolgaidat – erősködött.
- Jó ez így is.
- Segítek majd visszacsomagolni.
A homlokomat ráncoltam. – Mi van veled?
- Mi lenne? – tettette az ártatlant.
- Miért akarod ennyire, hogy kivegyem a cuccaimat a bőröndből? – kérdeztem gyanakodva.
- Én… Hát… – hezitált, engem pedig teljesen összezavart ezzel. Mi baja? – Aj, akkor csak nyisd ki!
Nagy nehezen felkászálódtam az ágyról, és megindultam a pakkom felé.
- Oké… Nem tudom, ezzel pontosan mit akarsz, de aggaszt a viselkedésed.
Próbálta elnyomni mosolyát, de kudarcot vallott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kicipzáraztam a bőröndöt, s az első dolog, amit megláttam benne, az egy halvány lila boríték volt a ruháim tetején.
- Mégis mi ez? – szökött fel a szemöldököm.
- Bontsd ki és megtudod – vigyorgott.
Durván bontottam fel a levelet, a lehető legkevésbé sem ügyeltem a boríték épségére. A benne lévő papírlap is lila volt, s amint széthajtottam, rögtön felismertem Chunji kézírását.
- Hát ez meg…? – kérdő pillantást vetettem nővéremre, de ő csak szélesen mosolyogva megvonta a vállát.
- Azt hiszem jobb, ha magadra hagylak vele, szóval én most el is megyek zuhanyozni.
Furcsának találtam a hirtelen hangulatváltozását: pár perce még azzal fenyegetőzött, hogy megöl, most pedig csupa mosoly és jókedv volt. De tovább nem is törődtem vele, inkább kíváncsian hozzákezdtem az olvasáshoz.

Szösz!

Most nyilván értetlenül meredsz erre a levélre, mert nem tudod, mi okból írtam… és, hogy őszinte legyek, én sem. 
Egyébként biztosan feltűnt neked az egyszerű megszólítás, de azért remélem, nem haragszol, amiért nem írtam a neved elé semmilyen jelzőt (mint például azt, hogy drága, meg ilyenek). Féltem attól, hogy ha „egyetlen Szösz”-ként neveztelek volna meg már rögtön a legelején, tovább sem olvastad volna, és kidobtad volna a levelemet a kukába. 
Ígérem, hogy nem leszek nyálas! Annyira…
Ez lett volna a legeslegelső karácsonyunk együtt, és bármit megadtam volna azért, hogy a szentestét nálunk töltsd (igen, bemutattalak volna a szüleimnek, és ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy imádtak volna… na de ami késik, nem múlik!), de azért annak is örülök, hogy visszautaztál Londonba, hogy láthasd a családodat. Tisztában vagyok vele, milyen sokat jelentenek neked, ezért nem is bánkódom tovább; tudom, hogy ott is jó helyen vagy. Még jobb helyen is, mint itt lennél… velem. 
Egyszer azért mindenképp szeretnék veled ellátogatni Londonba, szeretném megnézni, hol nőtt fel pici Szösz. Ha hazajössz (mármint vissza hozzám Szöulba), feltétlenül el kell kezdenünk terveket gyártani a következő közös utazásunkról! 
Na, jó, nem is rabolnám tovább az idődet, tuti ezernyi mesélni valód van a családodnak (azért remélem rólam sem feledkezel el, és megemlíted nekik, hogy milyen helyes, tehetséges, szórakoztató, jó kiállású, ugyanakkor visszafogott és felettébb szerény fiúval ismerkedtél itt meg), és különben sem akartam kisregénybe bocsátkozni. 
Mindössze annyit akartam mondani, hogy érezd jól magad, vigyázz nagyon magadra, és siess vissza. Nem tudom, hogy fogok-e neked hiányozni, de abban biztos lehetsz, hogy én máris hiányollak – most is, ahogy ezt a levelet írom. Jelen pillanatban is azt kívánom, bárcsak láthatnálak, bárcsak megölelhetnélek, és bárcsak az agyadra mehetnék. Máris hiányzik az örökös szemforgatásod, az illatod és az, ahogyan elküldesz a fenébe. Minden hiányzik, ami te vagy. 
Juj, a levél már csöpög a nyáltól. Ne haragudj! 

Kellemes karácsonyt, (egyetlen) Szösz!

Ui: Nehogy lecseréld a barátságomat, amíg ott vagy! 
Ui 2: Komolyan beszélek!

Ölel (és még innen a távolból is kikészít):

Chunji xx

  

Legalább négyszer olvastam újra a levelét, a vigyor letörölhetetlen volt arcomról, azonban homlokomat ráncok barázdálták. Egyszerre voltam boldog, amiért meglepett ezzel (bár arról fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan csempészte a borítékot a holmijaim közé), és zavarodott, mert… jesszusom, össze sem tudtam volna számolni, mi minden miatt volt olyan vidám és értetlen az arckifejezésem. Rengeteg dolgot nem tudtám hová tenni, többek közt azt sem, hogy ha Szöulban maradtam volna az ünnepekre, akkor bizony a szüleivel kellett volna eltöltenem egy napot. Ennek már csak a gondolatától is halálra rémültem és feszengeni kezdtem.
És azok a jelzők, amikkel illette magát… Akárhányszor átfutottam rajta a szememmel, elkapott a nevetés – na meg persze a szemforgatást sem hagyhattam ki… ami neki annyira hiányzott. 
Ó, istenkém, mennyire hiányoltam én is őt, minden hülyesége és kiállhatatlansága ellenére is!

Visszamásztam az ágyamba – természetesen a levelét is vittem magammal –, majd a párna alatt kitapogattam a telefonomat. Megnyitottam a KakaoTalk alkalmazást, és mivel nem volt erőm kiszámolni, Koreában mennyi lehet az idő, ezért „vagy válaszol, vagy nem” alapon ráírtam Chunjira.

Megtaláltam a leveled.

Hogy te mennyire hülye vagy!

Ezzel a két mondattal mindent elmondtam, amit akartam. Mármint persze lett volna még mondanivalóm (például, hogy azt akarom, hogy most azonnal teleportáljon ide, és aludjon velem, mert valahogy sokkal nyugodtabban és mélyebben tudok szundítani, mikor ő is mellettem van), de egyelőre ez is elegendő volt.
Izgatottan vártam válaszát, de semmi sem érkezett. Éppen ezért perceken belül elnyomott az álom – legnagyobb sajnálatomra nélküle.