n(ex)t - Első rész

Szívfájdalom

A mai reggellel a huszonegyedik napnak húzhatom meg a striguláját. Huszonegy nap, három hét, egészen pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Chunji pontot tett a kapcsolatunk végére. 

Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. Óriási klisé, de így van.
Egyik nap összebújva alszol a pároddal, másnap pedig már a nővéred kanapéján találod magad összetört szingliként, és csak nyeled, nyeled a könnyeidet.
Bénultság. Ezt érzem, mióta kimondta, hogy véget akar vetni az egésznek. Nem fáj, nem mar, nem éget, csak a bénult zsongás maradt a szívemben és a tátongó, kitölthetetlen űr a lelkemben. A tompa lüktetést érzem, semmi mást.
Életkedv? Az ominózus este óta olyannyira nincs, hogy még csak dolgozni sem járok be. Otthonról (jobban mondva Sangmiék lakásáról) küldöm be a szerkesztőségbe a cikkeimet, mert egyszerűen nincs türelmem az emberekhez. Meg akarom magam óvni a záporozó „Mi a baj?” és „Miért van ilyen nyúzott képed?” kérdésektől, és a boldog párkapcsolatban élő, kivirult kollégák látványától.
Gyenge lennék? Még az is lehet.
Egyesek terápiaként alkalmazzák a munkát – elhalmozzák magukat tennivalókkal, betáblázzák a napjukat csak azért, hogy ne legyen idejük befelé koncentrálni, csak is kifelé. Inkább túlóráznak, hogy minél kevesebb időt töltsenek egyedül az üres és néma lakásban. Nos, én nem tartozom ehhez a réteghez. Alig tudok fókuszálni, sokkal több időbe telik megírni egy cikket, mint általában. Ráadásul teljesen más területeket kezdtem el feldolgozni kényszerített költözésem óta; eddig mindig vidám voltam, az írásaim is pozitív hangvételűek voltak, szerettem ábrándos publikációkat írni a női-férfi viszonyról. Ez volt a védjegyem. Három hete azonban a rózsaszín köd felszállt, és azóta én sem vagyok már ugyanaz a jókedvű ember. Már nem a szerelem felemelő- hanem pusztító erejéről, a kapcsolatok buktatóiról, hűtlen felekről, telesírt párnákról és már-már elviselhetetlen szívfájdalomról írok. Nehezen születnek meg a kezem alatt a cikkek, de mikor végre pontot teszek egy publikáció utolsó mondatának végére, úgy érzem, valamennyivel nyugodtabb a lelkem.
Mindig is hittem az írás gyógyító erejében.
Tehát azóta Sangmi és Byunghun lakásán húzom meg magam egy kanapén, aminek eléggé vendégmunkás-feelingje van, de valahogy nem tud izgatni. Nővérem, mikor meglátott azon a bizonyos estén, először kicsattanó örömmel szorított magához, majd mikor érzékelte, hogy testemet rázza a sírás, azonnal bevezetett a nappaliba, hogy leültessen, és védelmezőn magához öleljen. Nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy sírjak, miközben úgy ringatott, mintha egy apró, törékeny kislány lettem volna, és igazából annak is éreztem magam. Miután elfogytak a könnyek, csinált nekem forrócsokit és türelmesen megvárta, amíg én remegő ajkakkal, el-elcsukló hanggal elmeséltem, mi történt. Természetesen minden további nélkül beleegyezett abba, hogy náluk maradjak addig, míg ki nem találom, hova és hogyan tovább.

Sangmi lehuppan mellém a kanapéra – már amennyire huppanni tud a nagy hasa miatt, ugyanis már a hatodik hónapjában jár. A combomra simítja a kezét, ezzel szakítva ki a gondolataimból.
– A szívem hasad meg érted… – néz rám szomorúan.
Nem tudom vele tartani a szemkontaktust, inkább ölemben pihentetett kezemre bámulok meredten. Az eljegyzési gyűrűm szúrja a szememet és viszkető érzést vált ki belőlem (biztos vagyok benne, hogy ezt csak bebeszélem magamnak), éppen ezért úgy gondolom, hogy jobb, ha megválok tőle. Szemmagasságban forgatom az ezüst karikát, összeszorított ajkakkal hunyorgok rá.
– Ki akarod dobni?
A tenyerembe zárom és összeszűkítem a szemem.
– Már gondoltam rá – vallom be.
– Akkor nem fogod?
Néhány másodpercig csak hallgatok.
– Nem.
– Mi lenne, ha beszélnél vele?
Ajkam keserű félmosolyra húzódik.
– És mit mondhatnék neki?
Lemondóan sóhajt.
– És, ha Byunghun menne el hozzá?
– Hagyjuk, Sangmi…
– De nem akarlak téged ilyen állapotban látni.
– Milyenben?
– Hát… Ilyenben. Egész nap csak ülsz itt, meredsz magad elé fapofával…
– Ne haragudj, ígérem, hogy azon leszek, hogy minél hamarabb találjak magamnak egy albérletet.
– Nem ezért mondtam, hülye – morogja, majd vállon suhint. – Bármeddig maradhatsz, és örülök is neki, hogy itt vagy, csak… bár ne ezért kellett volna átjönnöd.
– Fontolgatom, hogy hazautazom.
– Lehet, hogy jót tenne neked egy kis levegőváltozás – helyesel. – Apuék biztosan örömmel fogadnának.
– Félreérted. Költözésre gondoltam.
Kikerekedett szemekkel pislog rám.
– Hogy mi?!
– Még nem döntöttem el, de…
– Nem, Jungsoo, nem engedem – mondja határozottan. – Ez volt az álmunk, emlékszel? Újságíró akartál lenni. Hol? Itt Szöulban. És most az is vagy. Hol? Szöulban.
Könnybe lábad a szemem.
– De… Nem akarok itt lenni. Nem bírok itt lenni, Sangmi. Így nem, hogy minden rá emlékeztet.
– Tudom, hogy nehéz, illetve el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, de nem adhatod fel az álmodat miatta. Ne hagyd, hogy mindent elrontson. Különben is, még csak azt sem érdemli meg az a nyomorult, hogy szomorkodj miatta, azt meg aztán pláne nem, hogy hazamenekülj előle. Ne hozz meggondolatlanul egy ekkora döntést csak azért, mert most úgy érzed, nem lehet jobb a helyzeted. Én itt vagyok és segítek, oké? – kérdi, majd letöröl egy kósza könnycseppet az arcomról. – Ne is beszéljünk róla többet, már csak a gondolatától is dühös leszek… Tudom is, mire van neked szükséged. Hallottál már arról a doramáról, aminek az a címe, hogy W? Lee Jongsuk játszik benne.
– Lee Jongsuk? – kérdezek vissza.
– Bizony, neki már csak a látványa is orvosság lehet minden bajodra. Úgyhogy most megyek, készítek popcornt, te meg addig kapcsold be a laptopodat, és keress rá, hol tudnánk elkezdeni nézni online.
– Értettem, főnök – szalutálok halvány és erőtlen mosollyal arcomon.
Jól esik, hogy Sangmi így törődik velem.
Mielőtt keresgélni kezdenék az interneten, három hét óta most először belépek a Facebook profilomba, ahol több, mint hat üzenet, és még ennél is több értesítő fogad. Rákattintok az „Üzenetek” fülre, s ahogy végigfuttatom a szememet a neveken, hirtelen lefagyok az egyik feladó láttán. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet, újra és újra elolvasom, amit írt az illető, de képtelen vagyok elhinni.
Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. 
– S-Sangmi… – hebegem, szám elé kapva a kezem. – Sangmi!