Teen Top - Lovefool - 20. rész

*JungSoo szemszöge*

Világéletemben az az otthonülős, roppant lusta ember voltam, aki csak akkor volt hajlandó kimozdulni, ha szó szerint kicibálták a laptop elől, és kirugdosták az ajtón. Jobban éreztem magam a négy fal között, kiélvezve a semmittevés nyújtotta kipihentséget, még akkor is, ha ez sokszor unalmasabbnak bizonyult, mint az odakint lévő, élettel teli világ.
Ezért is lepődtem meg olyan nagyon azon, hogy egy ember esetében kivételt tudtam tenni.
Hiába nem volt még évekre visszanyúló ismeretségünk Soobinnal, ő ez alatt a rövid idő alatt is képes volt azt elérni, hogy mindenféle nyűglődés nélkül kitegyem a lábam az utcára. Csak azért, mert ő felhívott, s csak mert én látni szerettem volna őt.
Ezúttal sem volt ez másképp; épp az ágyban heverésztem, és gondolatban ódákat zengtem úgy általánosságban véve az összes szombati napról, amiért ezeken lehetett iszonyatosan jókat pihenni, mikor csörgött a telefonom. Hirtelen összerezzentem, s a gyomrom idegesen görcsbe rándult, mert azt hittem, Pamacska akart zaklatni, de legnagyobb szerencsémre csak Soobin volt az, hogy megérdeklődje, szabad-e a délutánom. Másnak, más esetben rögtön rávágtam volna, hogy felejtsen el, fontos döglődni valóm van, viszont vele ezt nem tudtam megtenni, muszáj volt igent mondanom a találkozóra. Nem pusztán azért, mert nem akartam megbántani (mind tudjuk, hogy alapjáraton nem kenyerem a finomkodás, jobb szeretem kerek perec megmondani az illetőnek, ha társasága vagy esetleg az érdeklődése nem kívánatos, mint ugyebár Chunji esetében is), hanem azért, mert tényleg vágytam arra, hogy együtt eltöltsünk egy kis időt.
Az tetszett meg a legjobban Soobinban, hogy teljességgel Chunji ellentéte volt. Ő nem volt öntelt, beképzelt majom, nem nyomult, és nem akarta magát rám erőszakolni. Pamacsot akkor sem tudtam volna levakarni magamról, ha Isten is úgy akarta volna, egyszerűen úgy rám volt akaszkodva, mintha muszáj lett volna neki. Soobin mindig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni vele, Chunji nemes egyszerűséggel becsöngetett, és máris a fehérneműs fiókomban matatott. Soobin kedves volt és figyelmes, Chunji egy tapló paraszt, aki mindenre megjegyzést tett. Soobin gyengéden megölelt búcsúzóul, Chunji a homlokomra nyomott egy nyálas puszit, ami miatt erősen gondolkodtam azon, hogy keresnem kéne valami erős vegyszert, amivel gond nélkül lemarathatom a bőrömet a koponyámról. Soobin szimplán jó éjszakát kívánt, Chunji felszólított rá, hogy fantáziáljak róla. Tehát ég és föld volt a két fiú, és éppen ezért nyugtatott meg annyira Soobin társasága a Chunjival eltöltött kimerítő és agyzsibbasztó órák után. Soobin volt a csendes menedék, Chunji a nyughatatlan óceán, ami kiöntve elsodort mindent, mi az útjába került.

Nem találkoztunk még olyan sokszor Soobinnal, azonban Skype-on annál többet beszélgettünk minden egyes nap, sokszor egészen késő estig, hétvégente akár hajnalokig is. Nem éreztem őt annyira közel magamhoz, mint amennyire valójában szerettem volna; az emberek befogadása, közeledésüknek elfogadása mindig is nehezen ment számomra, de azon voltam, hogy minél jobb legyen a kettőnk kapcsolata. Főleg azért, mert tetszett nekem, bár ezt neki egy szóval sem említettem, természetesen. Valami vonzott benne, fogalmam sem volt róla, micsoda. Csupán annyit tudtam, hogy nem volt közömbös a számomra.

Várva vártam a találkát, megállás nélkül a szekrényemben kotorásztam, hogy még időben eldönthessem, mit viseljek. Azt hiszem, ez a mit-vegyünk-fel-ez-alkalommal kérdés örökre életem legnagyobb dilemmája fog maradni.
Napom nagy részét továbbá még azzal töltöttem, hogy a hajamat igazgattam, azon töprengve, mihez kezdjek vele; engedjem-e ki vagy gumizzam-e fel, mert ugye ez a részlet is életbevágóan fontos volt.
A megbeszélt időpont előtt két órával már el is kezdtem készülődni. Felkaptam a kiválasztott farmeromat, egy fekete-fehér csíkos rövid ujjúval, és egy vékony fekete kardigánnal, kivasaltam az oldalfrufrumat, szolidan kisminkeltem magam, s hosszú perceket töltöttem el a tükör előtt azon aggódva, vajon így megfelelő leszek-e. Ha nem tetszett volna Soobin, fele ennyire sem érdekelt volna a külsőm, így viszont ezerrel rá voltam pörögve külsőségekre, már a megőrülés szélén voltam. Mikor már indulásra készen álltam, még mindig volt majdnem kerek félóra hátra, ezért csak a szobámban ténferegtem, az ablakomon keresztül bámultam az utcára, ahol az égvilágon semmi sem történt azon kívül, hogy néha elhaladt egy-két autó és gyalogos, és alig vártam már, hogy végre három óra legyen.
Az utolsó negyedórámban lebattyogtam az emeletről, hogy megnézzem, mit művel drága beteg testvérem. Végül a konyhában tett látogatásomat meg is bántam, ugyanis SangMi megvádolt azzal, hogy bírom Chunjit, ráadásul nem is kicsit. Ez aljas rágalom!
A csengőszó mentett meg. Remegő szívvel, nagy sebbel-lobbal rohantam a bejárati ajtóhoz, azonban amikor feltéptem a zárat, hatalmasat kellett csalódnom. Soobin helyett testvérem kedvenc Teen Top tagja, azaz L.Joe állt velem szemben, enyhén karikás szemekkel, pirosra dörzsölt orral.
Ha anyuék szóltak volna előre, hogy a saját házzal együtt jár ez a két üdvöske is, inkább lefújtam volna ezt az egész költözősdit, és otthon maradtam volna, hogy aztán a McDonald’s üzletlánc alkalmazottjaként keressem meg a mindennapi betevőre a pénzt. Egyszerűen már elegem volt abból, hogy folyton megjelentek a lábtörlőnkön és, hogy úgy gondolták, bármikor beugorhatnak hozzánk.
Ezúttal nem volt kedvem mérgelődni, ezért jobb ötletnek találtam az elmenekülést. Szóval beengedtem L.Joet, a cipőmet meg amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam, s máris a lakáson kívül voltam. Különben sem akartam a bacilusoktól hemzsegő párocskát megzavarni bármiben is.
Idegesen toporogtam a ház előtt, minden egyes másodpercben vetettem egy gyors pillantást a telefonom kijelzőjére, hogy megtudjam, mennyi az idő. A szívem hevesen vert és izzadt a tenyerem, félő volt, hogy elájulok, mielőtt még Soobin felbukkanhatna. Már éppen azon gondolkodtam, hogy rá kéne csörögnöm a fiúra, hogy szaporázza meg a lépteit, amíg ki nem múlok a fene nagy izgalmam közepette, de pont, mikor megnyitottam a névjegyzéket, megjelent az utcánkban. Végszóra.
Boldogan indultam meg felé, hogy ne kelljen elsétálnia egészen a lakásunkig; a lábam úgy remegett, mint a nyárfalevél. Észrevett engem, s rögtön megvillantotta csupa fog mosolyát, amiért már akkor odáig voltam, mikor önkényesen bevonult a nappalinkba, s csatlakozott a Teen Top-maratonunkhoz. Annyira helyes volt! Vékony sötétszürke szövetkabát volt rajta egyszerű fekete felsővel, és a haja még messziről is iszonyatosan selymesnek hatott. Egyszerűen imádtam a haját. Be kell, hogy valljam: beleszerettem a tinta kék és fekete színébe. Olyan különleges volt a két szín összhangja!
Ő töretlenül vigyorgott rám, én viszont nem tudtam tartani vele a szemkontaktust, helyette inkább a betont figyeltem, hogy elkerüljem az orra bukás veszélyét. Elég kínos lett volna, ha arcra estem volna előtte…
Mikor már csak pár méterre voltunk egymástól, kitárta karjait – csak onnan tudom, hogy egy röpke pillanat erejéig felpillantottam –, ezzel jelezve, hogy öleléssel akar köszönteni. Kissé félénken, de annál boldogabban szorítottam őt magamhoz, paradicsom piros arcomat pedig pólójába fúrtam, aminek roppant finom illata volt. Egyszerűen imádtam Soobinban, hogy őt nyugodt szívvel tudtam magamhoz ölelni – oké, mondjuk még csak ez volt a második ilyen alkalom –, és nem kellett attól tartanom, hogy bármelyik másodpercben letapizhat, mint Chunji esetében. Ha Pamacs karjaiban voltam, mindig egész lényemben megfeszültem, s fel voltam készülve arra, hogy ágyékon térdeljem, ha esetleg a kezei vándorútra térnének testemen.
- Szia – üdvözölt csendesen Soobin, miközben még mindig ölelt.
- Szia – mosolyogtam mellkasába.
- Akkor mehetünk a Café Daniba?
- Ühüm. – De továbbra sem engedtük el a másikat.
Pár perc múlva kínosan kuncogva eresztettük el egymást.
- Hát… - vakarta zavartan tarkóját. – Ezt még azért folytathatjuk később – nevetett, utalva a hosszas ölelkezésre.

- Egyébként messze van? – tudakoltam, mikor már vagy tíz perce gyalogoltunk.
- Nincs közel.
- Akkor miért nem megyünk busszal vagy akármi mással?
- Mert… Mert így több időt tudok veled eltölteni – vallotta be félszegen.
- Oh. – Csak ennyit tudtam kinyögni.
- Bocsi, tudom, hogy önző dolog, de…
- Neeem, nem, nem, nem – szakítottam félbe felesleges szabadkozását. – Én nem bánom – nyugtattam meg. – Így, hogy ezt elmondtad, már nem.
Nem mondott semmit, csak újból rám mosolygott, az én szívem pedig tovább olvadt.

A hosszú – „hosszú” alatt ISZONYATOSAN, RÉMESEN, HIHETETLENÜL hosszút értek – út közben kellemesen elcseverésztünk, viszont az, hogy legfőbb témánk az egyetem volt, kicsit rosszul érintett. Mármint… Véleményem szerint a fősuliról csak akkor kéne beszélnie az embernek, ha nagyon muszáj. Én jobb szerettem hanyagolni az iskolával kapcsolatos dolgokat, és még egészen véletlenül sem akartam rágondolni, de Soobin minduntalan emlékeztetett rá, hogy még mindig van tanulói jogviszonyom és, hogy jelen pillanatban is éppen egy beadandómhoz kéne anyagot keresnem a könyvtárban.

A lábaim sajogtak, úgy éreztem, egy lyuk tátong talpam közepén, és végtelenül kimerültnek éreztem magam. Így amikor végre valahára átléptük a Café Dani küszöbét, rögtön levágódtam az első asztalhoz, ami az ajtó mellett volt. Nem voltam hajlandó akárcsak még egy lépést megtenni. Az energiám addig tartott és nem tovább.
- Nem bírom – nyögtem, ahogy tenyerembe temettem arcomat. - Amikor azt mondtad, hogy nincs közel, nem gondoltam volna, hogy ez azt jelenti, hogy elsétálunk a város másik végébe… Vagyis… Ugye még Szöulban vagyunk?
Nem akartam kiakadni, és egy bűn lusta, mindenért affektálós, kiállhatatlan személynek tűnni, de… Az isten szerelmére, az voltam! Egyszerűen nem tudtam elrejteni valódi énem, égető szükségét éreztem a panaszkodásnak. Voltaképpen ez volt a lételemem.
- Nem hagytuk el a várost, és legközelebb nem gyalog jövünk, ígérem. Mit hozhatok neked?
- Teljesen mindegy, lepj meg – legyintettem. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy válasszak valamit.
- Mindjárt jövök – mondta, s azzal ott hagyott.
Körbenéztem a kávézóban, és meg kellett állapítanom, hogy egészen kellemes helyre hozott Soobin. Kisebb-nagyobb asztalok voltak rendezett káoszban elhelyezve, s a falakon több kép is díszelgett. Az alapzaj viszonylag nagy volt, ugyanis jó néhány ember döntött úgy, hogy itt szándékozik eltölteni szabadidejének egy részét; ők javarészt fiatalok voltak. Láthatóan mindenki jól érezte magát; hangosan beszélgettek, nevetgéltek, és néha-néha a személyzeti ajtóra mutattak, vagy csak fejükkel böktek irányába, amit nem tudtam mire vélni, de nem is törődtem vele különösebben.
A pult felé néztem, ahol Soobin épp egy mosolygós, a negyvenes-ötvenes éveiben járó nőtől kérte ki a fogyasztani valónkat. Halkan sóhajtottam, ahogy Soobin hátát figyeltem; tényleg nem akartam olyan… izé lenni vele. Ő csak több időt akart velem eltölteni, emiatt igazán nem haragudhattam rá. Sőt, inkább örülnöm kellett volna ennek. Mennyire hülye vagyok!
Mielőtt gondolatban tovább korbácsoltam volna magam, megakadt valamin a szemem. Valami olyasmin, amit a lehető legkevésbé sem akartam látni.
A pult mögötti falon egy nagy Teen Top poszter éktelenkedett.
Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem.
Mit keres egy Teen Top plakát egy kávéházban?
Hová kerültem?
Mi ez a hely?
Mit vétettem?
Miért kísért Chunji engem, bármerre is megyek?
Miért kacsint az a barom minden képen?
Miért keseríti meg az életem?
Miért akarom őt megütni?
Oké, erre valójában tudtam a választ.
Az életkedvem hirtelen átcsapott mínuszba.
Mielőtt még feltápászkodhattam volna, hogy elhagyjam ezt a sátáni helyet, Soobin visszatért két tálcával.
- Neked is hamburgert hoztam bubble teával, ha megfelel.
- Köszi.
Megragadtam italomat; étvágyam nem volt, tudván, hogy Pamacs még mindig rám kacsintgatott a hátsó falról.
Épp amikor számba vettem a szívószálat, kinyílt a pult mellett található személyzeti ajtó. Az alapmorajlás hangzavarrá csapott át, mivel…
Mivel a Teen Top vonult ki teljesen természetesen a kávézó konyharészlegéről.
Én már nem értettem semmit. Leginkább azt nem, hogy miért voltam itt.
A gyomrom szoros görcsbe rándult, ahogy felbukkant Ricky, Minsoo, Changjo és Niel, ám amikor észrevettem, hogy az én „személyes kedvencem” hiányzott, hatalmas kő esett le a szívemről, viszont a szememet így sem tudtam levenni a srácokról.
A fiúk a hátuk mögé néztek, majd tanácstalanul egymásra pislogtak, de aztán Minsoo megvonta a vállát, és a bagázs haladt is tovább.
Milyen lenyűgöző, hogy a majompopuláció tagjai szavak nélkül is megértik egymást!
A bandatagok integettek a nőnek, aki kiszolgálta Soobint, ő meg visszakiabálta, hogy vigyázzanak nagyon magukra, s megindultak a kijárat felé, én pedig egész lényemben megfeszültem.
Soobin annyira bele volt feledkezve a saját burgerébe, hogy a nagy zajra nem figyelt fel (sok izgatott rajongó, pft), csak arra, hogy nem nyúltam a kajámhoz.
- Mi az? Mit nézel annyira? – kíváncsiskodott, s hátrafordította a fejét. – Jesszusom, itt van a Teen Top! – kapott szájához izgatottan. – Soo, tényleg itt vannak! – örvendezett fojtott hangon. – Eddig még sosem sikerült elcsípnem őket itt. – Szívesen felhorkantam volna, hogy tudassam vele, ezért irigyeltem őt, mert engem valahogyan állandóan megtaláltak a drága üdvöskék, de inkább nem szóltam egy szót sem. – És felénk tartanak! Jézusom, erre jönnek!
- Ja, látom… - dünnyögtem.
- Viselkedj természetesen! – szólt rám, mire csak összevont szemöldökkel meredtem rá, ő pedig szürcsölni kezdte teáját.
Ő most komolyan azt hitte, hogy a fiúk miatt elveszteném a fejem, és földhöz vágnám magam? Ez még viccnek is rossz.
A Teen Top négy tagja már vészesen közel volt hozzánk, s – gondolom éppen ezért – Ricky felfigyelt rám. Kissé csodálkozva pillogott rám, majd amikor sikerült beazonosítania az arcomat, gyermeki bájjal mosolyogni kezdett.
- Na, basszus… - motyogtam orrom alatt, és lejjebb csúsztam a széken, remélve, hogy ezáltal kevésbé leszek feltűnő, és Ricky megfeledkezik arról, hogy látott engem.
A fiúk libasorban elhaladtak közvetlenül mellettünk – szerintem Soobin levegőt is elfelejtett venni, és a lelke elhagyni készült a testét –, s mielőtt Ricky, a sor utolsó embere is elhagyta volna a Café Danit, odaköszönt nekem:
- Szia, JungSoo.
- Helló… - mondtam a lehető leghalkabban, s azzal Changhyun távozott is.
Soobin fulladásos köhögésben tört ki, ahogy félrenyelte italát, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, tehát csak a legnagyobb természetességgel inni kezdtem bubble teámat.
Soobin már legalább fél perce fulladozott, így muszáj volt érdeklődnöm hogyan léte felől.
- Minden oké?
Ennél idiótább kérdést talán fel sem tehettem volna.
- R-Ricky… - köhögte. – Ricky most… Ő most… Tényleg…?
- Miről beszélsz? – tettettem a hülyét.
- A neveden szólított!
- Hogy mi? – játszottam továbbra is a mit sem sejtőt, azonban a telefonom pityegése megzavart. – Ó, bocsi – szabadkoztam , és elővettem farmerzsebemből mobilomat. – Bekapcsolva hagytam a mobilnetet, jött egy Kakaotalk üzenetem – magyaráztam neki, de látszólag őt ez nem nagyon érdekelte, továbbra is sokkhatása alatt állt.
- Soo… Ricky… - hebegte transzba esve.
Ha tudná, miket éltem már át a Teen Toppal, azaz jobban mondva Chunjival, talán kómába is zuhanna itt előttem…
Nem törődtem vele, hagytam, hadd dolgozza fel egyedül a történteket, inkább megnyitottam a Kakaotalkot.
Chunji volt az.

A Café Dani jó választás volt. 

Egy pillanat erejéig a tüdőmben rekedt a levegő. A fiúk ilyen gyorsan leadták volna a forródrótot, miszerint láttak engem?

Visszaírni nem volt időm, jött még egy üzenetem:

Mondjuk az nem nagyon tetszik, hogy egy fiúval vagy. 

Megforgattam a szememet, és válaszoltam neki.

Chunji…

- Ricky… Tudja a neved… - makogta Soobin, Chunji pedig újból írt nekem.

Hacsak nem a bátyád ül előtted.
De nem említetted, hogy lenne fiútestvéred.

Azért, mert nincs. 

Akkor nem örülök, hogy itt vagy.

Nem érdekel.

Amúgy csinos vagy. 

- Hogyhogy… Te… És Ricky… Honnan…?
Panaszosan fújtam ki a levegőt, felnézve mobiltelefonomból. – Soobin, nem tudom, miről beszélsz, Ricky vagy Licky vagy Micky vagy tudom is én, kiről hadoválsz itt, nem köszönt nekem. Biztosan csak annyira oda meg vissza vagy értük, hogy már hallucinálsz is. Túlzott rajongás esetén előfordul az ilyesmi. De nem történt semmi, úgyhogy nyugodj le, jó? Nem ismerem Mickyt.
- Ricky – javított ki, de aztán többet nem mondott, így tudtam életem megkeserítőjére koncentrálni, aki máris kezdte nálam kihúzni a gyufát. 

Látom, ki vagy festve.
Nekem még sosem sminkelted ki magad.
Miért van ez?
Tetszik ez a fiú?
Aj, ne beszélj már hozzá, inkább válaszolj.
Szösz.
Szösz!
Szösz…
Ha nem lennék híres, most kimennék érted, hogy elvigyelek innen. 

Ezt elolvasva automatikusan a személyzeti ajtóra pillantottam.
Létezne, hogy…?

Új bejövőm érkezett. 

Igen, itt vagyok. Szia, Szösz.

És valóban, az ajtón volt egy apró, kerek ablak, melyen keresztül egy pillanat erejéig láttam Chunjit, de aztán ismét eltűnt, gondolom, megbújt a fal mellett.
Mi a…

Idegesen pötyögtem neki:

Te kémkedsz utánam?

- Tudod mit, Soo? – zökkentett ki Soobin. – Igazad lehet. Szerintem is megszállott vagyok már.
- Aha, az jó – biccentettem, és ismét a telefonomnak szenteltem figyelmemet.

Én voltam itt előbb, szóval nem.
De azt nem mondom, hogy egyébként nem tenném meg.

Felhorkantam.

Elegem van belőled.

- Kivel beszélsz? – kíváncsiskodott Soobin.
- Csak… nővéremmel – füllentettem. 

Nekem meg ebből a pizzás gyerekből.
Mit eszel rajta?
Egy kávézóba hozott el téged randizni.
Ez nem jöhet be neked.
Te Szösz vagy! Neked semmi sem jön be. De egy kávézó szerintem végképp nem.
De te tudod.
Na, jó, nem. Nem vagyok hajlandó rád hagyni ezt a dolgot.
Menj haza. 

- Miért nézel ilyen csúnyán? – tudakolta Soobin.
- Mert… Izé… Khm… Nővérem azt akarja, hogy menjek haza.
- Ó, miért? – biggyesztette le száját.
- Hát tudod, nagyon beteg, és azt akarja, hogy gondját viseljem. Mintha négy éves lenne…
- Ez esetben felőlem nyugodtan hazamehetsz.
- Nem fogok.
- Nem sértődök meg, becsszó.
- Azt mondtam, nem! – csattantam fel.
Azért válaszoltam ilyen indulatosan, mert nehezemre esett egyszerre két fiúval is kommunikálni, valamint Chunji üzenetek hadával árasztott el.

Komolyan mondom, menj haza.
Hazakísérlek.
Várj meg a sarkon, és csatlakozom hozzád.
Tudom, hogy akarod.
Nem is értem, miért nem velem vagy most.
Szösz, menj már haza!
Most!
Komolyan beszélek!
Ha tovább húzod az időt, képes leszek kimenni, és kirángatni téged, majd belökni a kocsimba.
Ne akard, hogy megtegyem.
Tudod nagyon jól, hogy mindenre képes vagyok.
Gondolj csak a melltartódra.
Ha ahhoz volt pofám, akkor ehhez is lesz.
Mindenféle bűntudat nélkül fogom megszakítani a randidat.
„Randidat”, haha. 

Megállás nélkül érkeztek a bejövőim, és azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis hogyan tudott ilyen gyorsan pötyögni a virtuális billentyűzetén.
- Biztos, hogy minden rendben? – érdeklődött Soobin, kissé megszeppenve.
- Ja, csak… - Végig sem tudtam mondani hazugságomat, mert Chunji egy újabb adag olvasnivalót biztosított nekem. 

Velem kéne most lenned!
Miattad bujkálok egy konyhán.
Mikre nem vagyok képes érted…
Remélem, ezért majd kapok valami jutalmat!
Kajaszag van.
De erősen.
Éhes vagyok.
Ez így nem jó.
Az sem jó, hogy te mással vagy.
Ezen változtassunk.
Menj haza.
Nem viccelek, indulj el, vagy kipaterollak innen.
Szösz, esküszöm, hogy megteszem.
Talán holnap írnak majd rólunk a sajtóban, de mit számít?
Engem nem érdekelne, ha kiderülne, hogy ismerjük egymást.
Max bekamuznék valamit.
Na, indulás!
Oké, Szösz, te akartad.
Visszaszámlálok.
Három után kimegyek érted, és szépen hazaviszlek. 

Miután ezt elolvastam, gyorsan zsebre vágtam telefonomat. Tisztában voltam vele, hogy nem hülyéskedett. Lett volna olyan barom, hogy kicsörtessen, megragadjon, és kicibáljon az ajtón mindenki szeme láttára. Nem vágytam sem a feltűnésre, sem a Chunjival való testi kontraktusra, éppen ezért amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem magam, és felpattantam helyemről.
- Bocsáss meg, de a nővérem nem bír magával, mindenképp azt akarja, hogy otthon legyek, szóval rohanok is haza. Tényleg ne haragudj, a hamburgeremet edd meg, majd később kifizetem neked, szia, majd találkozunk – hadartam el alig érthetően, és szélsebesen kirohantam a kávézóból, faképnél hagyva szegény fiút.
Kapkodva szedtem lábaimat egészen a sarokig futottam, ahol aztán megálltam, hogy hívhassak magamnak egy taxit.
Az anyósülésen gubbasztva néztem rá a Kakaotalkra, ahol ezúttal csak egy olvasatlan üzenetem volt.

Amit Chunji akar, azt Chunji megszerzi. 

Ó, hogy mennyire szeretném őt megfojtani egy kanál vízben! 

Remélem boldog vagy, seggfej. 

Határozottan.

Rohadj meg most már. 

Ez volt a végszavam, ezután ki is kapcsoltam telefonomat.

Helyzetjelentés

Sziasztok! :)

Most csak azért jelentkezem, hogy közöljem, megvagyok, épségben hazaérkeztem és megkezdtem az iskolát is, valamint szeretnék bocsánatot kérni, amiért csak úgy eltűntem picivel több, mint egy hónapra. Nem tudom, mikor hozok frisseket, nagyon össze kell magam kapnom, de valahogy majd megpróbálom behozni a lemaradásomat, mert tényleg szégyenlem magam, amiért így elhanyagoltam a blogot. Ezer köszönet az eddigi türelemért. :)
Nem tudom, hogy láttátok-e, de határozatlan időre felfüggesztettem a Sweet Cheater című fanficemet, ugyanis egész egyszerűen nem haladtam vele. Gondolkodtam már azon is, hogy letörlöm az egészet, mintha soha nem is létezett volna, de aztán kaptam néhány kommentárt, ami miatt meggondoltam magam, így hát fent maradtak a részek. Ezzel a ficivel kapcsolatosan inkább nem tennék ígéreteket, mert fogalmam sincs, mikor fogom előteremteni az új fejezetet, de majd igyekszem. :)
Remélem, hogy jól telt a nyaratok, és ezúton is szeretnék sok sikert és kitartást kívánni Nektek az új tanévhez! :)

SooRa

Teen Top - Lovefool - 19. rész

Október 6., szombat 

*SangMi szemszöge*

Na, jobban vagy már?

Miután elolvastam L.Joe eme Kakaotalk-üzenetét, a szívem kétszer akkorát dobbant, mint normál esetben. Egy orrfújás és néhány köhintés után, bágyadt arcomon szétterült széles vigyorral pötyögtem neki a válaszomat.

Igazából nem érzek semmilyen változást. És te?

Szegény Byunghun is ugyanolyan náthás volt, mint én, amióta az esőben viháncoltunk. Ugyanazok a tünetek jelentkeztek nála is: orrfolyás, köhögés, hőemelkedés, de időközönként nem túl magas láz is, valamint hidegrázás. Szívesen mondtam volna azt, hogy ketten együtt bőrig ázni teljesen megérte, de akkor ez azt jelentette volna, hogy örültem annak, hogy L.Joe lebetegedett, holott ez a legkevésbé sem volt igaz. Bár csak egy szimpla kis megfázásról beszélhettünk, én mégis úgy aggódtam érte, mintha az édesanyja lettem volna. Szerettem volna gondját viselni, meleg levessel etetni őt, takaróba bugyolálni, forró teát szürcsöltetni vele és gügyögni hozzá, s ezt az egész nevetséges odaadásomat nem tudtam mire vélni. Mindenesetre boldoggá tett volna, ha valahogy el tudtam volna érni, hogy jobban érezze magát.

Egy rövid csipogással érkezett az újabb bejövőm.

Nálam is változatlan. Alig kapok levegőt. Ráadásul a menedzserünk is lecseszett.

Nem volt elég szerencsétlennek, hogy ramatyul érezte magát, még le is szidták…

Úgy sajnálom. :(

Mármint mit?

Hogy nemcsak, hogy megfáztál miattam, de még bajba is kerültél…

Válaszüzenetét egy kisebbfajta sokkal fogadtam:

Nem bántam meg semmit, SangMi. És ne vedd magadra, nem a te hibád. Csak szórakoztunk egy kicsit, ebben nincsen semmi rossz.

De miattam kaptad a fejmosást. Emiatt nem tudom nem rosszul érezni magam.

Ne legyél már ennyire lelkiismeretes. Minden oké. 

Tényleg így gondolod?

Persze, én nagyon élveztem, nekem teljesen megérte. :)

:)

Nem hittem el, hogy képes voltam hozzávágni egyetlen egy mosolygós fejet. Mekkora egy hülye voltam, te jó isten! Ő éppen bevallotta, hogy jó volt velem eltölteni egy kis időt, én meg szimplán elküldtem neki egy smiley-t… Egyet! Nagyon tudtam utálni, hogy mindig, amikor zavarba jöttem, egyszerűen leblokkoltam.

Te esetleg bánod?

Tessék, máris azt hitte, hogy nem bírom őt!

Neeem, dehogyis. Mármint betegnek lenni nem a legkellemesebb dolog, amit el tudok képzelni, de ha tehetném, újra megtenném. :) Én csak téged sajnállak…

SangMi, mondtam már, hogy nem kell semmit és senkit sajnálnod. Elhiheted, hogy nem ez volt az első leszidásom a cégnél. :D Különben is, már csak egy-két nap és helyre jövök. Addig meg úgysem kell megjelennem a bandával sehol sem.

Még az a szerencse, hogy a napokban nincs semmilyen programotok.

Utáltam volna magam, ha Byunghunnak miattam kellett volna kimaradnia valamiből, például egy műsorból vagy rádióadásból.

Na, igen, ez azért elég nagy mázli. De akkor is nagy élmény lett volna, ha épp egy új dalunk promotálása közben lennénk. :)

Nekem pedig még nagyobb bűntudatom lenne.

Jaj, ne csináld már. Jól szórakoztunk vagy nem?

De…

Na, akkor meg? Csak ez számít. Néha az, hogy boldog légy, következményekkel jár. Jelen esetben a megfázás volt ennek az ára. De legalább gazdagodtunk egy új közös élménnyel. :)

Jaj, Byunghun, hogy lehetsz ilyen drága?

Ez esetben örülök, hogy nem haragszol rám. :)

Tudod, azt hiszem, rád nem is nagyon tudnék. :)

Szűz Mária Jézus Uramisten!

Oh. :)

„Oh”?! Na, jó nekem súlyos problémáim vannak, ez nem normális dolog! Azt kellett volna írnom, hogy „AJKDHAFJKDSFHKTGDZFGDSHFGZFT” ezernyi felkiáltójellel, mert csak így tudtam volna a lehető legjobban kifejezni a bennem lefutó kusza gondolatokat, erre fel szimplán bepötyögtem egy „oh”-t… Teljesen megértettem volna, ha Byunhun ezek után megszakította volna velem a kapcsolatot.

Vagyis… Ne haragudj, nem akartam olyan… izé lenni.

Tessék, és még ő érzi magát rosszul, amiért kedves dolgokat irkált nekem… Hát ez valami fantasztikus…

Izé?

Persze, még véletlenül sem nyugtattam meg volna őt, hogy nem volt „izé”, hanem sokkal inkább egy földre szállt angyalka, helyette inkább még megkértem, hogy magyarázkodjon… Valaki igazán leüthetett volna már.

 

Hát tudod, ilyen ciki.

Jaj, neeem, egyáltalán nem voltál az. :) Sőt… :)

Úgy éreztem, ez a két smiley már túl nyálas volt, de istenemre mondom, egy egész nyáltengert rá tudtam volna szabadítani!

Ah, néha olyan gusztustalan tudtam lenni, mint JungSoo…

Akkor oké. :) Terveztél valamilyen programot mára?

Jézusom, dehogy. :D Amíg nem kapok újra levegőt, addig nem fogom elhagyni a házat szerintem.

Filmet sem nézel?

Egyedül nem jó.

Miért nem nézel JungSooval?

Ő nem ér rá, most is éppen készülődik.

Jaaa, értem. Most nálunk is üres a dorm. Mondjuk legalább csend van. :D

Hol vannak a többiek?

Elmentek kajálni, azt mondták, hoznak nekem is valamit, de tuti, hogy el fogják felejteni, amilyen nyomorékok…

Hátha nem. :)

Mindegy, azért nem fűzök hozzá túl nagy reményeket.

Szívesen főznék neked, ha olyan állapotban lennék. :)

Nem akartam elhinni, hogy ez valóban kicsúszott a számon… vagy az ujjaimon, ha úgy jobban tetszik.

Mi lenne, ha átugranék, hogy összedobjunk valamit? :)

Igazán nem szeretném, hogy miattam kimozdulj… Te sem vagy most épp a toppon. Szóval miattam nem kell.

Miattad pont, hogy kell. És most legalább az eső sem esik, így nyugodtan kimehetek az utcára. És mivel te is unatkozol, meg én is, ezért ez a lehető legjobb ötlet. Tehát átmegyek. Várj forró teával és egy meleg pokróccal, ha kérhetem.

Számodra mindig van egy plusz takaró itt nálunk. :)

Oké, ez mi az istent akart jelenteni? Mi a francot akartam ezzel mondani? Mi a…

Mertem remélni. :) Na, de akkor össze is kapom magam, majd érkezek valamikor. :)

Várlak. :)

Hát én egyre furább vagyok…

Egy boldog sóhaj kíséretében feltápászkodtam ágyamból, hogy aztán ólomsúlyú lábaimmal a gardróbomhoz vonszoljam magam. Valami felvállalható gönc után kezdtem el kotorászni, mert a pizsama-pokróc kombinációt nem tartottam a legjobb viseletnek. Az utcai ruháimat túlzásnak találtam – elvégre épp a „halálomon” voltam a fene nagy megfázásom közepette – ezért csak magamra kaptam a lehető legkényelmesebb bemelegítőegyüttesemet. A felszereléscsere után kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy megnézzem, mégis mennyire rémes az a rémes – mármint ami a külsőmet illette. Meg kellett támaszkodnom a mosdókagylón, annyira letaglózott a saját látványom. Persze még csak véletlenül sem gondoltam azt, hogy egy Miss Világ Szépe verseny megnyerésére esélyes lány fog visszanézni rám a tükörből, na, de amivel szembesülnöm kellett, az rendesen mellbe vágott. A szemeim vérben forogtak és be voltak dagadva, alattuk soha nem látott mélységű és sötétségű karikák húzódtak, az orrom ki volt pirosodva és dörzsölve, s már-már ijesztően sápadt voltam.

- Na, baszki – köhögtem le „édesen” a tükröt.

Nem tudtam, mégis mitévő lehetnék. Már az is megfordult a fejemben, hogy magamhoz ragadom a pénztárcámat, és gyorsan körbenézek a városban, hátha árulnak valahol új, öntapadós arcot, de aztán csak leültem a kád szélére, s tovább töprengtem. Csalódottan fújtattam egyet, majd kikaptam copfomból a hajgumimat, s hagytam, hogy tincseim zabolázatlanul hulljanak vállamra. Gondolatban áldást kértem magamra Istentől, amiért még tegnap megmostam hajkoronámat, és bátorkodtam egy újabb pillantást vetni „zombi SangMira”. Egy icipicit javult a kinézetem, ha jellemezni kellett volna magam, akkor már nem a harsogó SZÖRNYŰ jelzőt használtam volna, hanem csak szimplán a szörnyűt. Azt azért be kellett vallani, hogy ez jelen esetben iszonyatosan nagy fejlődésnek számított. Beletúrtam hajamba, igazgattam egy-egy kósza tincset, majd miután jó hideg vízzel arcot mostam, célba vettem a konyhát, hogy Byunghunt frissen főzött, forró teával fogadhassam. Akár még ki is sminkelhettem volna magam egyébként, de véleményem szerint, ha kihúztam volna a szememet, úgy néztem volna ki, mint egy lecsúszott drogos, akinek azért van beesve és bedagadva a szeme, mert már kisírta azt a következő adagja miatti sóvárgás miatt, tehát jobb ötletnek találtam a természetességet.

Szóval főzni kezdtem a finom zöld teát, s addig is Teen Top dalokat dúdolgattam – énekelni már nem mertem volna, mert minden bizonnyal fulladásos köhögésben törtem volna ki.

- Fogd be – morogta hátam mögül húgom.

Még meg is ijedtem volna hirtelen felbukkanása miatt, ha nem lettem volna annyira kimerült a betegség miatt.

- Meg se szólaltam – dünnyögtem.

- De ne dúdold a számaikat légyszi, jó? – váltott kedvesebb hangnemre. – Mármint oké, mondhatjuk, hogy el tudom viselni magam mellett Pamacskát, és egyre kevesebbszer töröm azon a fejem, hogy hogyan lehetne nem csak az én életemből kiiktatni őt, hanem mindenki máséból is, meg tulajdonképpen tud ő normális is lenni, meg… hát… talán még jó fej is, és néha tudok rajta nevetni is, és…

- A lényegre térnél végre, vagy szeretnél még órákig áradozni Chunjiról? – fordultam vele szembe, a konyhapultnak támaszkodva. – Mert nekem végül is mindegy – tártam szét karjaimat –, csak akkor, ha az utóbbi alternatívát választod, még elmegyek gyorsan pisilni, nehogy közben kelljen.

Összepréselte ajkait, s így egészen úgy festett, mint egy sértett kisgyerek.

- Én nem… nem áradoztam – magyarázkodott. – Csak elmondtam, hogy…

- …Hogy mennyire is bírod Chunjit – szakítottam félbe –, igen, tisztán értettem és hallottam mindent.

- Egy szóval sem említettem, hogy bírom őt! – tiltakozott.

- Oké, ugorjuk át azt a részt, amikor minden egyértelmű és nyilvánvaló dolgot letagadsz, és inkább azt áruld el, hogy mit akartál mondani eredetileg.

- Hát azt… azt már nem tudom – pislogott rám bambán.

- Sokszor olyan a memóriád, mint egy aranyhalnak – sóhajtottam fejcsóválva, s visszafordultam a tűzhelyhez, hogy lehúzzam a korongról a teával teli lábost.

- Jaaa, megvan már! – kiáltott fel. – Szóval, ha megkérhetlek, ne dúdolj Teen Top számokat. Már nem akarom őket deportálni egész Ázsia területéről, de azért nyugodtabb vagyok, ha nem hallok felőlük semmilyen formában sem.

- Te jó ég…

- Mi az?

- Életedben először ejtetted ki a szádon a banda nevét anélkül, hogy öklendezést imitáltál volna. Vagy bármiféle gúnynevet rájuk aggattál volna. Nem lehet, hogy elkaptad tőlem a betegséget? – Ledobtam a konyharuhát, és odasétáltam hozzá. Kézfejemet a homlokára tettem, hogy megnézzem, lázas-e, közben pedig aggódva vizsgálgattam arcát. – Vagy csak ekkora hatást gyakorolt volna rád Chunji?

Rácsapott kezemre, s hátrált egy lépést. – Ne kombinálj – nézett rám összeszűkített szemekkel.

- Sosem tennék ilyet – mosolyogtam ártatlanul. – Egyébként hová mentek Soobinnal?

- Valami Café Dani nevezetű helyre.

- Érted jön?

- Aha, de sétálva megyünk el odáig. Remélem, nincs olyan messze – húzta el a száját. – De aj, jöhetne már… - nézett a faliórára sóhajtva. Csengettek. – Emlegetett szamár – vigyorgott, majd megindult a bejárat felé. – Ugh – nyögött fel pár pillanat múlva az előszobában; ebből tudtam, hogy nem Soobint találta a küszöb másik oldalán. Amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem a konyhából.

- Szia, SangMi! – köszöntött L.Joe átnézve JungSoo válla felett, mire csak sután mosolyogva visszaintettem neki.

- Ez most komoly? – kérdezte hátrafordulva.

- Ja – vontam vállat nemtörődöm stílusban.

Egyébként is… Már igazán megszokhatta volna, hogy otthonunk amolyan átjáró házzá vált Byunghun és Chunji számára.

- Jól van, akkor szerintem jobb is, ha elmegyek. Te meg gyere be, ha már egyszer itt vagy – állt el L.Joe útjából.

- De még nincs is itt Soobin – juttattam eszébe.

- Mindegy – kapkodva vette fel cipőjét; minden mással már készen volt, táskája is ott fityegett az oldalán. – A lényeg, hogy… - sokatmondó pillantást vetett Byunghunra majd rám, aztán megint Byunghunra s végül megint rám. – Szóval, hogy… Értitek – tett hessegető mozdulatokat, és kiviharzott, csak úgy, köszönés nélkül.

- Ez… mi volt? – L.Joe kérdőn, kikerekedett szemekkel meredt rám.

- Csak nem akart zavarni – legyintettem. – De legalább senkit sem sértett meg ezúttal. Jó, mondjuk köszönhetett volna kedvesebben is – sütöttem le szememet, mintha én lettem volna udvariatlan. – A nevében is bocsi.

- Nem történt semmi – mosolygott rám, mikor tekintetünk összetalálkozott.

- Ümm, mit hoztál abban? – böktem a kezében szorongatott nejlonszatyorra.

- Levest. Vagyis oké, igazából Chunji vette nekem, de gondoltam, megosztozom rajta veled, így nem kell főzőcskéznünk. Szereted a szudzsebit, ugye?

- Persze – biccentettem. – Szóval akkor mégsem feledkeztek meg rólad a fiúk?

- Egyedül Chunji nem. Csak ő jött haza, hogy lepasszolja nekem a kaját, utána ment is vissza a többiekhez, hogy beugorjanak a Café Daniba, Niel szüleihez.

- Azt mondtad, Café Dani? – kérdeztem vissza.

- Igen. Egy kis kávézó, amit még Niel vett a szüleinek. Miért?

- Ja, semmi, csak olyan ismerős volt a neve. – Talán azért, mert JungSooék is oda terveztek menni…

- Amúgy húgod hová ment? – váltott témát, miközben a konyha felé haladtunk.

Én egyenesen a konyhaszekrényhez mentem, hogy elővegyek két levesestányért és bögrét a teának.

- A… Café Daniba – nyögtem ki nagy nehezen, s letettem az étkezőasztalra a tányérokat, mialatt ő elővette az ételt a szatyorból.

- Oh.

Még gyorsan előhalásztam két kanalat az egyik fiókból, és magamhoz ragadtam a teás lábost is, majd helyet foglaltam az asztalnál, vele szemben.

- Add a tányérod, szedek ki neked - ajánlotta fel.

- Köszi – somolyogtam félszegen, s átnyújtottam neki.

- Egy fiúval találkozik? – érdeklődött tovább.

- Igen.

- Nos, azt hiszem, ez érdekes lesz.

- Ja, attól tartok én is… - motyogtam. – De már JungSoo nem olyan ellenséges, ha Chunjiról van szó - tettem hozzá.

- Én attól félek, hogy Chunji fog csinálni valami olyasmit, amit nem kéne.

- Miért tenne bármi olyasmit? 

- Mert… Ő Chunji. Szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan azt ő akarja. – Értetlenül pislogtam rá, s ő látván tudatlan arckifejezésemet, inkább annyiban hagyta az egészet, magyarázat nélkül hagyva engem: - Jó étvágyat – mosolygott hamiskásan, és kanalazni kezdte a levest.

Befészkeltem magam az ágyamba, az ölemre húztam a takarót, és nyíltan vizslatni kezdtem L.Joe-t. Ő az asztalomnál ült, a székkel együtt felém fordulva, s a telefonján pötyögött valamit, így volt időm arra, hogy szemügyre vegyem őt anélkül, hogy rajtakapott volna.

Velem ellentétben ő nem volt ramaty állapotban, sőt. Nevetségesen jól nézett ki. Bár szemei alatt azért neki is húzódtak karikák, valamint az orra is ki volt dörzsölve, mégis lélegzetelállító volt. Valahogy… bájosan festett a megfázás miatt. Mármint persze iszonyatosan jó képű volt, mint mindig, de most mégis aranyosan helyesnek találtam őt, ahogyan ott ücsörgött a széken, összekuporodva, mint egy fázó kismadár az ágon. Zavart, hogy olyan messze volt tőlem, hogy nagy volt köztünk a távolság. Azt szerettem volna, ha… Mindegy, hülyeség. Nem is értettem, miért jutott olyan az eszembe, hogy jó lenne hozzábújni, meg mi egyéb.

Letette a telefonját a laptopom mellé, s rám nézett. Tartani szerettem volna vele a szemkontaktust, de egyszerűen nem tudtam, el kellett kapnom a tekintetem.

- Fázol? – tudakoltam, miközben az ágyat szuggeráltam. Nem tudta elkerülni figyelmemet, hogyan reszketett.

- Egy picit.

- Akkor gyere – paskoltam meg magam mellett az üres területet.

Nem tétovázott sokat, bemászott mellém, s én készségesen megosztoztam vele a takarómon. Egyszerűen lusta voltam felállni, és keresni még egyet, ez az egy is kellően nagy és meleg volt mind a kettőnk számára.

- Köszi.

Beszélgetni kezdtünk. Sokat nevettünk, ahogyan felidéztük azt a napot, mikor bejuttatott a TOP Media épületébe. Még a könnyem is kicsordult, mikor Rickyről és Changjoról kezdtünk el diskurálni, mert természetesen meg kellett emlékeznünk az ő lovacskás játékukról, majd az azt követő birkózásukról is. Egyszerűen eszméletlen volt, mennyi hülyeség szorult beléjük, első látásra az ember talán meg sem mondta volna róluk, hogy ennyire visszamaradottak. Félreértés ne essék, én ezt szeretetből és szimpátiából mondtam, nem úgy, ahogyan JungSoo tette volna. Én tényleg kedveltem a Teen Top tagjait, már, ha csak rájuk gondoltam is jobb kedvre derültem valahogy.

Felváltva prüszköltünk, köhögtünk, fújtunk orrot, de jól éreztük magunkat egymás társaságában. Én meg aztán végképp jókedvemben voltam, ugyanis végre alig pár centire ücsörgött tőlem, ráadásul közös takarót használtunk, ami csak még inkább javított hangulatomon. Egyedül azt bántam, hogy az eldugult orrom miatt nem érezhettem az illatát, csak gondolatban tudtam felidézni azt. Nagy kár volt érte. De önfeledten boldog voltam még annak ellenére is, hogy csak a számon kaptam levegőt, és zúgott a fejem.

Nagyokat pislogtam, s picit felemeltem fejemet. Fogalmam sem volt arról, hogy merre vagyok arccal, de aztán valaki a hajamba sóhajtott, és választ kaptam kérdésemre. Riadtan néztem fel, s csak ekkor jöttem rá, hogy Byunghunnal egy ágyban feküdtünk. Az én szobámban, az én ágyamban. De ez még mind semmi volt, ugyanis párnámként a mellkasa funkcionált. Majdhogynem a teljes testét én borítottam be és nem a paplan, amitől enyhén szólva zavarba jöttem, s ezért gyorsan le is szedtem lábamat az övéről. Nem, a fejemet nem pihentettem inkább egy párnán, azt ugyanúgy egyenletesen dobogó szíve fölött hagytam. Mert jól esett. Piszkosul jól esett, még akkor is, ha az arcom pirosabb volt, mint egy paradicsom. Az egyik karjával a vállamnál fogva tartott, és ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy többször kéne betegnek lennem, ha ezt kaphatom a szenvedésért cserébe.

Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mégis mikor aludtunk el, és hogyan…

L.Joe motyogni kezdett valamit, de nem formált meg teljes és értelmes szavakat, viszont ezzel is elérte azt, hogy halálra rémüljek. Azt hittem, felébredt, amit azért nem szerettem volna, mert tuti, hogy azon nyomban szétrebbentünk volna, azonban legnagyobb szerencsémre csak kifújta a levegőt, majd közelebb vont magához a vállamnál fogva, én pedig ezer örömmel fúrtam bele arcomat pólójába. Nem mocorogtam, csak teljességgel kiélveztem teste melegét és közelségét, némán őriztem álmát.

Nyugalmunkat hangos ajtócsapódás zavarta meg, ami a szomszéd, vagyis testvérem szobája felől érkezett. A zajongás felkeltette érdeklődésemet, ezért – vérző szívvel ugyan, de – lefejtettem magamról Byunghun oltalmazó karját, s amilyen halkan csak tudtam, kiosontam a szobámból. A ház ekkor már elcsendesedett, de mégis érezni véltem valami feszült vibrálást, ezért muszáj voltam bekopogni húgom hálójába.

Dübögtem kétszer is, válasz viszont nem érkezett, így hát önkényesen benyitottam. JungSoo az ágyán ült és a kezét tördelte; ez egyértelmű jele volt annak, hogy ingerült volt.

- Történt valami? – kérdeztem félszegen, ugyanis tartottam tőle, hogy nemes egyszerűséggel nekem ugrik, hogy így vezesse le dühét.

- Annyira, de annyira utálom Chunjit! – kiáltott fel, majd földhöz vágott egy párnát, és fékeveszetten hadarni kezdett.

Teen Top - Lovefool - 18. rész

Október 5., péntek

 JungSoo szemszöge

Lövésem sem volt arról, hogy hány óra lehetett (sőt olyan kába voltam, hogy abban a pillanatban az aktuális évszámot sem tudtam volna megmondani), de abban nagyon is biztos voltam, hogy a telefonom ezer kis darabkában végzi, ha nem hallgat el rövid időn belül.

De feleslegesen pufogtam magamban, a csengőhangom szüntelen belehasított a fejembe, hiába tompította valamelyest a párnám, ezért kénytelen-kelletlen kitapogattam ágybelim alatt az idegesítő kis készüléket, s anélkül fogadtam a beérkező hívást, hogy egy pillantást is vetettem volna a kijelzőre.

- Igen? – nyöszörögtem álmosan.

- Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot Chunji, boldog szülinapot! – énekelte vidáman Pamacs.

Nem igaz, hogy képes volt ezért felébreszteni…

Mellesleg meg… Honnan tudta a számomat? Sosem adtam meg neki, mert el akartam kerülni a zaklatását, de ezek szerint valahogy mégis sikerült megkaparintania. A nyakam tettem volna rá, hogy SangMi állt a dolgok hátterében.

Az biztos, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.

- Chunji… - morogtam egy nagy ásítás után, s a halántékom kezdtem masszírozni lehunyt pillákkal.

- Boldog születésnapot nekem, Szösz! Mit kapok tőled?

- Érd be annyival, hogy nem ütlek agyon a korai ébresztőért – dünnyögtem.

- Hm… Azt hiszem ez nem lesz elegendő. Mi lenne, ha átugranék hozzád?

- Meg ne merd tenni! – pattant ki a szemem szörnyülködve.

- Ne csináld már Szösz, ez az én napom. Miért kell elrontanod?

- Te ugyanezt teszed az életemmel! – méltatlankodtam.

- Pont, hogy színt viszek bele – kuncogott. – Hálásnak kéne lenned.

- Na, persze – forgattam szememet.

- Már a parkolóházban vagyok, ezért le is teszem, itt nagyon visszhangzik a mobil.

Ó, tehát a visszhangokat nem csak én hallottam. Pedig azt hittem, annyira fáradt voltam, hogy emiatt már hallucinálni kezdtem.

- Chunji, ne…

- Pár perc, és megérkezem – vágott a szavamba. – Várj valami csini ruciban – mondta pajzánul, s magam előtt láttam azt is, hogyan kacsintott.

- Chunji! – kiabáltam a süket telefonnal. Képes volt letenni a szemét…

Nehézkesen feltornáztam magam ülőhelyzetbe, s dühödten a takarómhoz vágtam a mobiltelefonomat. Ennyit arról, hogy ezen a gyönyörű, egyetemmentes napon ki fogom pihenni magam…

Lábamra húztam az ágyamhoz készített mamuszomat, majd kétségbeesetten mentem át nővérem szobájába, amit azonban üresen találtam, így le kellett caplatnom az emeletről, hogy megleljem őt.

- SangMi, Chunji úto… Mi a… Chunji! – kiáltottam döbbenten, ugyanis a lépcső aljára érve kiszúrtam napjaim megkeserítőjét, ahogyan önelégült vigyorral képén a konfettis (?) parkettánkon ácsorgott, idétlen partisapkában feszítve, néhány léggömb madzagját szorongatva markában.

Tehát csak azért visszhangzott a telefon, mert túl közel voltunk egymáshoz…

- Most komolyan ez volt a legcsinosabb darabod? – bökött fejével a pizsamámra, magában jót derülve az éppen-most-keltem-ki-az-ágyból-és-még-kómás-vagyok kinézetemen.

- Hallgass el! – szóltam rá acsarkodva. – Ki engedett be? – tettem fel roppant idióta kérdésemet.

Ketten laktunk a lakásban, és nem én voltam az, aki ajtót nyitott ennek a baromnak, szóval rohadt nehéz volt kitalálni, ki követte el ezt az oltári nagy hibát.

Reggel volt, na. Ilyenkor sosem tudtam gondolkodni.

- A portás – viccelődött.

- Haha, igazán vicces vagy. Hol a nővérem?

- A konyhában. Azt mondta, főz egy kis teát. Elég ramatyul nézett ki, esetle…

Meg sem vártam kérdését, becsörtettem az előbb említett helységbe, ahol végre tényleg megtaláltam őt. Háttal állt nekem, a tűzhely előtt szobrozott, miközben hangosan szipogott. Nem sírt, csak meg volt fázva, ráadásul nem is kicsit.

Kellett neki az esőben játszadoznia L.Joe-val, hülye gyerek módjára…

- Mégis hogy képzelted ezt? – ripakodtam rá.

- Halkabban már, szétmegy a fejem! – jajgatott.

- Nem érdekel, inkább azt mondd meg, hogy hogy merészeltél engem hátba támadni! – követelőztem.

- Te mégis miről beszélsz? – fordult velem szembe.

- Most komolyan képes voltál beengedni a lakásba Chunjit?

Aprót biccentett. – És a számodat is megadtam neki. Mit gondolsz, a pokol hanyadik bugyrában végzem ezért? – gúnyolódott. Már szólásra nyitottam volna számat, de magához vette a szót: - Ne kezdd el megint, JungSoo – parancsolt rám mérgesen. – Már nagyon kezd elegem lenni belőled és a folytonos ellenségeskedésedből. Nem is értem, minek cirkuszolsz már megint, mikor hétfőn is olyan jól elvoltatok.

- Az akkor volt! Ma viszont aludni szerettem volna.

- Majd alszol máskor. Egyszer van egy évben születésnapja. Tedd neki széppé ezt a napot, elvégre ezért van itt.

- Szép kis testvér vagy, mondhatom – hánytam szemére sértetten, majd megfordultam, hogy távozzak.

A lehető legkevésbé sem lepődtem meg azon, hogy Chunjit a konyhaajtó keretének támaszkodva találtam. Kissé bágyadtan meredt maga elé, de amikor észlelte, hogy már befejeztük a diskurzust nővéremmel, rám nézett, ragyogó mosolyt erőltetve magára.

Elhaladtam mellette, ő pedig követett.

- Egy nap még hálás leszel ezért! – kiáltott utánam SangMi két köhögőroham közben.

Aha, attól félek én is…

Levetettem magam a kanapéra, majd amikor Chunji is elhelyezkedett mellettem, hangosan felnevettem – azt hiszem, a saját nyomoromat röhögtem ki.

- Mi az? – vizslatott Pamacs kérdőn. Gondolom megkérdőjelezte szellemi épségemet, amiért csak úgy rám tört a nevetés.

- Csak te lehetsz ilyen, hogy a saját lakásomon zaklatsz, csak azért, hogy felköszöntselek.

- Mert magadtól nem tennéd – vont vállat. – A születésem dátumát sem tudod.

- De, képzeld, tudom. – Mert Sunny a fejembe verte, gondoltam magamban.

- Persze, mert azzal ébresztettelek, hogy felköszöntöttem magamat – kuncogott.

- Egyébként is tudtam – fontam össze karomat mellkasom előtt. Ennek két oka is volt; egy: nem örültem neki, hogy nem hitt nekem, kettő: ekkor döbbentem rá, hogy még mindig pizsamában voltam és, hogy a felsőm alatt nem volt melltartó, ezért jobbnak láttam eltakarni magamat, mielőtt ez neki is szemet szúrt volna. Ami azt illeti, meglehetősen kellemetlenül éreztem így magam a társaságában.

- Hát, ha te mondod. De tuti, hogy elfelejtettél volna rám csörögni.

- Az meglehet.

Fancsali képet vágott. Most mit volt úgy oda? Nem volt a rokonom, hogy mindenképp észben tartsak minden dátumot, ami hozzá kötődött, sőt barátok sem voltunk, és még csak kedves ismerősnek sem neveztem volna, tehát semmi okom nem volt arra, hogy azon izguljak, vajon kimegy-e a fejemből „az ő napja” vagy sem.

Aj, de a francba is, mégis zavart citromba harapott ábrázata. Bármilyen furcsa is, nem akartam őt megbántani. Ezúttal nem.

- Hé, meg sincs a telefonszámod, így nehéz lett volna felhívnom téged, nem? – böktem oldalba.

- Már leírtam neked egy cetlire – motyogta.

Ó, basszus, tényleg! Amikor azokat a borzalmas fehérneműket küldte…

- De akkor elfelejtettem elmenteni, a fecnit pedig kidobtam - vallottam be. 

- Ó... 

- Add meg.  

- Micsodát? – szökött fel a szemöldöke.

- A számodat.

- Hogy mi? – értetlenkedett továbbra is. – Te kéred el tőlem?

- Ja, nagyon úgy néz ki – biccentettem szórakozottan.

- Miért? – vonta össze szemöldökét.

- Neked is megvan már az enyém, akkor nem tökmindegy, ha nekem is meglesz a tiéd? – érveltem.

- Ja, de-de, add ide a telód, beütöm – hadarta izgatottan.

- Fent maradt a szobámban, gyere – intettem.

- Tessék, i… izé… itt v-van – hebegte zavartan, a mellkasomat szuggerálva.

Ekkor kaptam észbe, s rögtön összefontam karomat testem előtt, remélve, ezáltal eleget takarok. Pirulva kapta el a fejét, én pedig szégyenkezve sütöttem le szememet.

Basszus, de ciki…

- Kösz… - motyogtam alig hallhatóan.

Néhány másodperc kellett ahhoz, hogy Chunji úrrá legyen zavarán, s visszatérjen eredeti idegesítő énjéhez:

- Nem öltözöl át? Bár szerintem aranyos vagy így pizsiben – vigyorgott. – Meg persze úgyis, hogy hiányzik rólad egy-két dolog – villantotta meg dévaj mosolyát.

Pontosan tudtam, hogy ezzel a melltartóra célzott.

Feldühítettem magam, de mivel az arcom gyönyörű, érett paradicsom színben pompázott, inkább nem szóltam vissza semmit azon kívül, hogy „rohadj meg”, csak sietősen a szekrényemhez léptem, és kapkodva előszedtem néhány göncöt.

- Remélem, azt a melltartót veszed fel, amit én adtam neked – szólt utánam, amikor már elhagyni készültem a szobát.

- Ha nem fejezed be, biztosítalak róla, hogy nem éred meg a következő születésnapodat. De még a másnapot sem – néztem rá villámokat szóró szemekkel a vállam fölött. Amikor bezártam az ajtót, még hallottam harsány nevetését.

Amilyen gyorsan csak tudtam, rendbe szedtem magam. Kiengedtem hajamat, ami eddig lazán fel volt kontyolva, egy kis hideg vízzel megdörzsöltem arcomat, fogat mostam, viszont most nem bajlódtam a sminkemmel – ami mindig kimerült egy kis szempillaspirálban, meg néha még egy kis szemhéjtusban. Nem akartam, hogy Chunji azt higgye, az ő tiszteletére kentem ki magam, ezért megmaradtam a natúr kinézetnél.

A hálószobám felé menet ellenőriztem, Pamacska hogyan mentette el névjegyét, és nem csalódtam, amikor neve mellett egy szívecskét is megpillantottam.

Nevetve mentem be. – Chunji szívecskével? – vontam fel szemöldököm.

- Bizony, jól látod – bólintott boldogan. – Gondoltam, úgyis kiegészítetted volna, ezért megkönnyítettem a dolgodat.

- Ezek szerint még nem ismersz elég jól, mert én két szívet akartam volna mögé írni.

- Tényleg? – csillant meg szeme.

- Dehogy – röhögtem el magam.

Kiábrándult fejet vágott. - Hé, ez nem volt szép! – vágott hozzám egy párnát, ami elől nem tudtam elhajolni, így telibe kapta arcomat.

- Mert párnával képen törölni egy lányt olyan szép dolog, mi? – csattantam fel, majd miután leültem mellé a matracra, fejen vágtam; ezáltal az idétlen kis papírcsákója majdnem a fülére csúszott.

- Szülinapom van, ma bármit megtehetek – mentegetőzött, és megigazította a „Happy Birthday!” feliratú sapkáját.

- Ó, hát persze. Akkor miért nem mész és rabolsz ki egy bankot? Biztosan azt is elnéznék neked, csak azért, mert ma te vagy az ünnepelt.

- Látod, ez nem is olyan rossz ötlet – dörzsölgette az állát.

Fásultan sóhajtottam egyet. – Hol hagytad a lufikat?

- Elengedtem őket a nappaliban. A plafonon megtalálod őket.

- Héliumosak?

- Ühüm – biccentett. – Majd beszívhatjuk, ha gondolod – mosolygott.

- Ez az első értelmes ötleted, amióta ismerlek – kuncogtam. – Egyébként mit terveztél mára, kis ünnepelt? – kíváncsiskodtam.

- Először is, fel akartalak ébreszteni.

- Hát, akkor ezt kipipálhatod a listádon. De nehogy azt hidd, hogy nem fogok bosszút állni – fenyegetőztem.

- Majd kiengesztellek valamivel – vetette át hanyagul a karját a vállamon. – Még vissza kell mennem a céghez, hogy leforgassuk a Teen Top On Air különleges születésnapi adását, utána be kell ugranom a szüleimhez egy ebédre, aztán meg lehet, hogy ünneplek egy picit a srácokkal.

- Oh, hát akkor egész napra be vagy táblázva.

- Este szabad vagyok – nézett rám sokat sejtetően, amit én nem tudtam mire vélni. – Te?

- Mi én? – értetlenkedtem.

- Te ráérnél?

- Hát… Nem is tudom.

- Na, ne csináld már, szeretnék eltölteni veled is egy kis időt. Kérlek.

- Jó, legyen – sóhajtottam. – Mihez lenne kedved?

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk biciklizni.

- Ja, már csak egy bökkenő van.

- Mi?

- Az, hogy nincs kerékpárom.

- Az nem gond – legyintett. – Majd én szerzek neked egyet estére, bízd rám. De amúgy benne vagy?

- Ha nemmel válaszolnék, úgyis addig rágnád a fülem, míg rá nem bólintanék, szóval igen, benne.

- Jaj, de jó, már alig várom – szorított magához olyan szorosan, hogy még levegőt is alig kaptam, és szerintem a szemem is kiugrott.

- Eressz el, megfulladok – nyögtem. Miután leállt a csontjaim ropogtatásával és a belső szerveim összenyomásával, levegő után kapkodtam. – Nem sok kellett ahhoz, hogy megszabadulj az esti bringapartneredtől – tettem kezem mellkasomra, miközben ziháltam. – Amúgy nem fogsz elkésni arról a Teen Top O… izé… akármiről?

Mellesleg nagyon jól tudtam az állandó címét a videóiknak, de nem akartam neki bevallani, hogy a hibbant barátnőim miatt végignéztem közel harmincat belőlük.

- Ó, basszus, de, már ott kéne lennem – pattant fel és szedelőzködni kezdett. – Ööö… Érted jövök olyan hét-fél nyolc felé, oké?

- Megbeszéltük, de akkor ne feledkezz meg a plusz egy bicajról.

- Észben tartom. Lekísérsz a bejárathoz?

- Le, mert még a végén eltévednél ebben a hatalmas házban – forgattam szememet.

- Azért majd ezt a gatyát cseréld le – mutatott szűkített szárú farmeremre –, kényelmetlen lesz a biciklin. Inkább valami bemelegítőt kapj magadra.

- El tudom dönteni, hogy mit vegyek fel, de azért köszi.

- Jól van, én csak mondtam – nézett rám békítően.

- Én is csak mondtam, Chunji.

- Upsz, valamit majdnem elfelejtettem - kezdett el kotorászni a táskájában, s előhalászott egy ugyanolyan kis papírsisakot, mint ami az ő fején is volt. - Ezt neked hoztam - helyezte a fejemre az idétlen partikelléket, a gumis részét óvatosan az állam alá igazítva. 

- Jesszusom... - szörnyülködtem, mire egy kissé sértett pillantást kaptam válaszul. - Jó, oké, köszi - sóhajtottam. -  Egyébként a konfetti halmodat, amit szétszórtál, én fogom feltakarítani?

- Gondolom – vigyorgott. – Majd jövök érted, addig légy jó – puszilt sietősen homlokon, és már futott is a kocsija felé.

Bevágtam az ajtót. – Fúj, baszki – törölgettem az ajka által megérintett területet, mialatt besétáltam a konyhába. SangMi még mindig ott ücsörgött, egy nagy barna paplanba bugyolálva. Úgy nézett ki, mint valami emberi kunyhó. – Most le kéne maratnom sósavval a bőrömet?

- Mi? – emelte rám piros szemeit.

- Chunji megpuszilt – vágtam undorodó fejet, és tovább dörgöltem a homlokomat.

- Ó, jaj, bele ne halj - szegezte a mennyezetnek tekintetét. – Rosszabb vagy, mint egy óvodás, komolyan mondom.

- Mert a Teen Top különb nálam, ugye? – duzzogtam.

Először kifújta az orrát, s csak aztán válaszolt: - Nem, és pontosan ezért jönnél ki velük jól. És hiába mondod, hogy soha a büdös életben nem barátkoznál össze egyik fiúval sem, mert épp most is ezt teszed. Sőt, tulajdonképpen mást sem csinálsz, mint haverkodsz Chunjival.

- Mert ő erőszakoskodik! – keltem saját magam védelmére.

- Hát, ha téged az megnyugtat, hogy ezt hajtogatod magadnak, akkor engem nem izgat. De azt azért te is tudod, hogy ez nincs így. Ha annyira nem akarnál vele ismerkedni, el tudnád érni, hogy ne keressen soha többé. Nem tudom, hogyan, de valahogy leépítenéd, mert nagyon is értesz az ilyenekhez. De ahelyett, hogy eltaszítanád őt, csak még közelebb engeded magadhoz. Szóval, drága hugicám, szimpatizálsz Chunjival még akkor is, ha ezt fáj beismerned.

Ökölbe szorult testem mellett a két kezem, és haragosan összeszorítottam a számat. – Ha Egyiptomban lennénk, mindenféle bűntudat nélkül eladnálak akár öt tevéért is.

- Ez igazán kedves – eresztett meg felém egy gunyoros félmosolyt. – De csak azért mondtad ezt, mert tudod nagyon jól, hogy igazam van, és hirtelen nem tudtál hogyan visszavágni. – Szólásra nyitottam volna a számat, de nem hagyta, hogy szóhoz jussak: - Inkább ne is mondj semmit, mert ha továbbra is tagadsz mindent, azzal csak rontasz a helyzeteden. Egyébként hová is mentek az este? Nem hallottam mindent jól innen.

A lehető legpanaszosabban fújtam ki a bent tartott levegőt. – Biciklizni – motyogtam.

- Nincs is bicajod.

- Na, nem mondod!?

- Akkor hogyan akarsz elmenni vele, te nagyon hülye?

- Talán úgy, hogy hoz nekem egyet? – kérdeztem vissza.

- Ah, értem. És milyen ajándékot akarsz neki adni? Mert azért csak illene valamit venned.

- Hm… Nem is tudom.

- Oké, akkor találjunk ki valamit.

- Mondjuk… Hajfesték?

A homlokát ráncolta. – JungSoo, vedd már komolyan! – szólt rám.

- De hát én ezt teljesen komolyan gondoltam! Annak hasznát is venné, amúgy is kezd kopni a vattacukorszíne.

- Jó, úgy látom, te teljesen hasznavehetetlen vagy, ezért majd kigondolom én, te meg addig hallgass.

Mondtam már, mennyire tudtam utálni SangMit, amikor beteg volt? Ilyenkor előtört belőle a zsémbes sárkány énje, amiért meg tudtam volna őt fojtani egy kanál vízben.

Egyedül én lehetek affektálós és kiállhatatlan, másnak ehhez nincs joga!

Néhány szótlanul töltött perc, és közel tíz tüsszentés után felkiáltott nővérem.

- Megvan!

- Vigyem el az állatkertbe és adjam át a majmoknak mondván „meghoztam a rég elveszett fiatok”? Chunji visszakapná a családját, a majmok pedig a gyereküket. Mindenki boldog lenne – mondtam unottan.

Összeráncolta szemöldökét. – Nem – csóválta fejét. – Süss neki valamit.

- Hogy mit csináljak?

- Süss neki valamit, biztosan örülne neki.

- Megfeledkeztél arról, hogy katasztrofális vagyok a konyhában?

- Nem, de ha nem gyakorolsz, sosem leszel jobb.

- Nem értem, miért akarod mindenáron felgyújtatni velem a konyhát.

- Aj, ne izélj már, majd én mondom, mit csinálj.

- Miért nem csinálod meg te?

- Mert nem akarom a baciimmal megspékelni a sütit.

- Ó, egy kis megfázás nem fog megártani Chunjinak – legyintettem.

- JungSoo! – korholt.

- Jó-jó, akkor sütök én – adtam fel a harcot. – De, ha porig ég a házunk, azt csak magadnak köszönheted majd!

Muffint készítettem, ugyanis az tűnt a legegyszerűbbnek, s nővérem is azt javasolta. Ha már egyszer szakácskodásra adtam a fejem, megadtam a módját: magamra kötöttem egy kötényt – ami mellesleg Supermant ábrázolta, ami olyan volt, mintha izmos testem lett volna, s kívül hordtam volna a bugyimat – a fejemre pedig kuktasapkát tettem. SangMi persze kiröhögött, mert elmondása szerint nevetségesen festettem, de nem érdekelt, én személy szerint nagyon is élveztem maskarám viselését. Lehoztam a laptopomat a szobámból, hogy legyen zenei aláfestésem, így egy kis fenékriszálással és egyéb hülye táncmozdulattal szórakoztattam testvéremet, aki egy konyhaszéken gubbasztva, betakarózva, meleg teát szürcsölve, hapcizva-köhécselve, néha lázat mérve dirigált nekem.

Szerencsére a „Süss és riszálj” műsorom végén az otthonunk ugyanolyan állapotban volt, mint mielőtt még elkezdtem volna a showmat, de én sajna nem úsztam meg sérülés nélkül. Oké, nem történt semmi komoly, mindössze a kezemet égettem meg, amikor kivettem a sütőből a különleges muffin tepsit – amiről egy: nem tudtam, hogy van nekünk; kettő: nem tudtam, hogy létezik –, de persze ettől függetlenül tökéletesen adtam elő hattyúhalálomat, és hörögve könyörögtem SangMinak, hogy hívja a papot, hogy felvihesse az utolsó kenetet, de ő csak kinevetett, és hozzám vágott egy konyharuhát.

A muffinok egyébként jól sikerültek; nem csak jól néztek ki – maga a tészta csokoládés volt, amit leöntöttem halványlila cukormázzal, a süti tetejére pedig sötétlila, rózsaszín és fehér cukorka csillagokat tettem –, de még finomak is voltak – nem bírtam ki, hogy ne egyek meg egyet… oké, bevallom, hármat is felfaltam, ezért inkább úgy döntöttem, csinálok még egy tepsivel –. Igazán nagyon büszke voltam magamra, amiért életem első – és talán egyben utolsó – süteménye ilyen ízletesre sikeredett; bár őszintén szólva az állatkertes ötletem találóbb volt, mint a sütikészítés.

 A találkozónkig hátramaradt időt takarítással töltöttem - mert ugyebár a Chunji által szétszórt konfettiket valakinek össze kellett szednie a földről -, a nálunk hagyott lufikat behordtam a szobámba, valamint a szekrényemben kutakodtam valami kényelmes, sportos ruházat után. Egy fekete bemelegítőegyüttest kaptam magamra, egyedül azt találtam a célnak megfelelőnek. 

Épp a zsebembe süllyesztettem a mobiltelefonomat a pénztárcámmal együtt, mikor csengettek. 

- Gyere be, még nem készültem el teljesen - tártam ki neki az ajtót, bár ő még a kerékpárok lelakatolásával volt elfoglalva. 

- Ez az első alkalom, hogy nem kell veled veszekednem a bejutásért - mondta jókedvűen. - Nem lehetne inkább ezt bevezetni a folytonos civakodás helyett? - vetette le magát a kanapéra. 

- De-de, persze, hogyne - hagytam rá egy laza kézlegyintéssel. - Várj meg itt, oké?

- Mi az, csak nem fehérneműben akarsz elém szambázni szülinapom alkalmából? - kiáltott utánam. 

Még egy ilyen beszólás, és beledöngölöm a szófába... 

Egy picike kerek tálcára már előre rá voltak pakolva az általam készített muffinok, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a középen elhelyezkedő sütibe szúrt gyertyát (amiért el kellett rohannom a közeli kisboltba...) meggyújtsam egy gyufa segítségével. Amikor a kis kanóc lángra kapott, gyorsan felkaptam az ajándékot, és kisiettem vele a nappaliba. Chunji elé sétáltam vigyorogva - fogalmam sem volt róla egyébként, hogy miért mosolyogtam olyan nagyon - viszont az ő szemei csukva voltak. 

- Öhm... Chunji, itt vagyok. 

- Fordulj meg - mondta még mindig lehunyt pillákkal. 

- Mi? Mégis minek? - ráncoltam homlokom.

- Azt akarom, hogy a fenekedet lássam meg először, amikor belekezdesz a meglepetés erotikus táncomba. 

Nem sok kellett ahhoz, hogy az egész tálcát a képébe nyomjam és felviharozzak az emeltre.

- Hát te nyomorék vagy - pufogtam. - Nyisd már ki a szemed! - csattantam fel. 

Végre valahára hajlandó volt teljesíteni azt, amit kértem tőle.

Csalódott volt az arca. - Tehát nem fogsz nekem táncikálni? - biggyesztette le ajkát. 

- Na, jó, tudod, ki fog legközelebb sütögetni a kedvedért - csaptam le a süteményeket a kis kávézóasztalra. - Menj biciklizni egyedül - intéztem felé még egy utolsó gyilkos pillantást, s megindultam az emelet felé. 

Még az első lépcsőfokra sem tudtam rátenni lábamat, ő máris megragadta kezemet. 

- Aj, Szösz, tudod nagyon jól, hogy csak hülyéskedtem - fordított magával szembe. Amolyan "na, ne mondd" tekintettel néztem rá. - Tényleg nagyon örülök neki, amiért készültél valamivel, igazán nem kellett volna - mosolyodott el halványan. - Gyere, megkóstolom - fogta meg kezemet, s visszakormányzott a kanapéhoz. Mind a ketten leültünk, majd ő előrehajolt, hogy magához vehessen egy süteményt; egészen pontosan azt, amibe a pici gyertya volt szúrva. - Hm, mit is kívánjak - gondolkodott el. - Megvan! - kiáltott fel boldogan, s elfújta a lángot. Megfosztotta a muffint a gyertyától. - Nagyon jól néz ki - biccentett elismerően, és beleharapott a finomságba. - Ümmm-hümmm - hümmögött magában. 

- Milyen? - érdeklődtem unott ábrázattal. Akkor is megbántott azzal, hogy eleinte semmit sem mondott arra, hogy készítettem neki valamit, csak le volt törve, amiért nem szajháskodtam neki. Tipikus... 

- Finom, nagyon finom - nyammogott. - Tényleg te csináltad?

- Mi az, nem hiszed el? - vontam fel szemöldököm. 

- Ne érts félre és ne vedd rossz néven, de meglepő. Viszont azt meg kell hagyni, hogy kitettél magadért - dicsért meg. 

- Hát... Kösz. 

- Én köszönöm, Szösz - ölelt magához szorosan. - Bearanyoztad a napomat. 

Ezúttal én is visszaöleltem őt. - Örömmel hallom. 

Néhány szívdobbanásnyi ideig így voltunk, majd elengedtük egymást. - Na, edd meg mindet, még van a konyhában is. 

- Arra gondoltam, hogy vinnék fel belőle a fiúknak is. 

- Ahogy akarod - vontam vállat. 

- Akkor elugrunk még a dormhoz is. 

- Nekem okés. 

A fejemre húztam kapucnimat, mikor már felültem a biciklire. - Merre megyünk? - simítottam ki oldalfrufrumat a szememből. 

- Erre-arra.

- Konkrétum?

- Nincs semmiféle konkrétum, épp ez a lényeg - igazgatta ő is a csuklyáját.

- Oh, értem. 

- Még sosem indultál útnak teljesen céltalanul?

- De, csak azt hittem, hogy mindent előre elterveztél. 

- Csak annyit terveztem el, hogy veled leszek. A többi már nem is nagyon fontos.

- Ó... - Csak ennyit tudtam kinyögni. Sokatmondó, ugye? 

- Na, kövess, Szösz, ha tudsz - kacsintott rám pajkosan, és tekerni kezdett. 

A banda lakhelyéig rohamtempóban haladtunk. 

Bő tízperc alatt lerendezte a közös lakásukban tett látogatását, én addig egy fának támasztottam biciklimet - ami egyébként az anyukájáé volt - s ott vártam rá. Ő persze mondta, hogy menjek fel, köszönjek a fiúknak, de nem volt kedvem jó pofizni - Chunji elviselése is bőven elég volt -, továbbá még Sunnyék említették a "Teen Top maratonunk" alkalmával, hogy a fiúbandák dormjaiból a lányok ki vannak tiltva. Jó, nem mintha elhittem volna, hogy még soha senki sem vitt fel egy csajt sem, de azért én be szerettem volna tartani ezt a szabályt. Különben sem akartam besétálni egy kanodúba, hogy aztán a semmiből megtámadjon engem egy büdös és veszett zokni, vagy bármi más ocsmányság. 

 - Azt mondták a srácok, puszilgassalak meg ezért a sütiért - vigyorgott Pamacska, mikor visszatért hozzám. Tett felém néhány lépést, én pedig reflexszerűen hátrálni kezdtem. 

- Nem hiszem, hogy ezt mondták - szűkítettem össze szememet gyanakvón. 

- De attól még megtehetem - csillogott élénken a szeme. 

- Isten ments! - toltam el a mellkasánál fogva. - Még a végén elkapok valamit. 

 Hangosan elnevette magát. - Ami késik, nem múlik, Szösz - mosolygott töretlenül, s felpattant a biciklire, hogy továbbszáguldjon. 

- Hé, engem meg csak úgy itt hagysz? - kiabáltam utána. 

- Tartsd a tempót, öreglány - érkezett a pimasz válasz. 

- Rohadtul megfojtalak! - ültem fel ingerülten kerékpáromra, s utánatekertem. 

Egyik utcából ki, másikba be, át a parkon, a folyó mellett, hol lehagyva és cukkolva a másikat, hol egymás mellett haladva, felhőtlenül beszélgetve és nevetve. Szabadnak éreztem magam, mintha enyém lett volna egész Szöul vagy sokkal inkább az egész világ. Nagyon jól tudtam, hogy ez azért túlzás volt, de az egészen biztos volt, hogy uraltuk az estét-éjszakát. Kipedáloztam magamból az összes eddigi feszültséget, ami az egyetem miatt gyülemlett fel, s talán még a Chunji iránt érzett "enyhe" ellenszenvet is sikerült kitekernem. Bár még nyomokban mindig ott volt azaz egyfajta taszítás, de már legalább nem akartam mindenáron meglékelni a tüdejét a bringája kormányával. 

Megálltunk egy picikét szusszanni és inni, de Chunji nem igazán akarta megvárni, míg kifújom magam. 

- Na, gyerünk már, Szösz, menjünk! 

- Nyugton tudnál maradni egy kicsit? 

- Nem! 

Hangosan sóhajtottam, ahogy visszalöktem az ásványvizes flakonomat a kosaramba. 

- Versenyezzünk - támadt az újabb ötlete.

- Versenyezni akarsz?

- Igen, igen, igen! - kántálta. Teljesen fel volt dobódva, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki túlságosan is sok cukrot juttatott szervezetébe. 

- Jó... legyen. 

- Úgyis legyőzlek - incselkedett, és már el is viharzott. 

- Hihetetlen ez a gyerek - motyogtam magamnak, s már én is a pedálra tettem lábamat, azonban nem kezdtem el tekerni.

Csak ekkor vettem észre, hogy egy éjjel-nappal nyitva tartó bolt mellett sikerült leparkolnunk. Hirtelen támadt ötletemtől vezérelve - vagy csak mert túlságosan is égették a zsebemet a pénztárcámban lapuló wonok - letámasztottam kétkerekű járművemet, és beszaladtam, mit sem törődve azzal, hogy Chunji mát hetedhét országon is túl járt. Nem tudtam, mit keresek, de azt tudtam, hogy valami kell, amivel megint meg tudom lepni azt a kis vakarcsot, mert a sütit nem tartottam elegendőnek. 

Nem kellett teljesen a market belsejébe vetnem magam, rögtön a pénztárnál megtaláltam, amit akartam, így gyorsan fizettem, és távoztam is. 

Természetesen Chunjinak ekkor már se híre, se hamva nem volt, ezért fel kellett őt hívnom. 

- Szösz, miért hívsz fel, ha egyszer mögöttem va.... Várjunk, nem is vagy mögöttem!

- Jó reggelt - forgattam szememet. 

- Hol vagy? Mi lett veled? - aggodalmaskodott. 

- Hát... Izé... Az a helyzet, hogy elestem - füllentettem. Nem akartam még elárulni, hogy egy újabb ajándékot vettem neki. - Itt vagyok egyébként ahol megálltunk pihenni. 

- Máris visszamegyek érted. 

Mikor megérkezett, ezernyi kérdéssel bombázott. Fáj-e valahol, nem ment-e szilánk a tenyerembe vagy a térdembe, minden rendben van-e, menjünk-e be a kórházba, és a többi. Sok időbe telt, mire biztosítottam épségem felől, rosszabb volt, mint anya. 
- Na, jó, akkor megyünk és lepihenünk, van a közelben egy domb, ott leülünk, oké?
- Felőlem. 

Arról az egyről elfelejtett említést tenni, hogy a domb meredek, és nehéz rá feljutni. Legalábbis nekem biztosan. Ő könnyedén felhajtott a tetejére, míg én... Nos, én elestem. Nem bírtam olyan erősen és gyorsan tekerni, így nemes egyszerűséggel felborultam egy hangos sikítás kíséretében. Chunji ezúttal nem játszotta el a még széltől és féltő anyukát, csak kinevetett, jó harsányan, hogy lehetőleg még Japánban is hallhassák őt az emberek. 
A szemét kis dög. 
Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam, felnyaláboltam a biciklimet, és fújtatva megindultam felé.

- Nem is értem, miért vettem neked bármit is, amikor nagyon jól tudom, hogy ilyen paraszt vagy – pufogtam, ahogy felértem a dombtetőre.

Letámasztottam a biciklit – ha az enyém lett volna, simán legórtam volna a földre, ezzel is kifejezve sértettségemet –, és leültem a fűbe, úgy, hogy előttem terült el a lejtő. Chunji is letelepedett mellém, bár most a lehető legkevésbé sem vágytam a társaságára.

- Vettél nekem valamit? – kérdezett vissza, mire vonallá préselt ajkakkal bólintottam egyet. – És mit? – kíváncsiskodott.

Egy sóhaj után kotorászni kezdtem bemelegítő alsóm zsebében, hogy megleljem meglepetését, amit legszívesebben lenyomtam volna a torkán. Vagy feldugtam volna azon a hatalmas orrlyukán.

- Csak egy kis apróság – ejtettem a tenyerébe egy kulcstartót.

- Doraemon? – forgatta a kezében a kis figurát széles vigyorral az arcán. – Ő a kedvenc mesehősöm! – kiáltott fel boldogan. – Köszönöm, Szösz, nagyon tetszik – szorított magához a vállamnál fogva.

- Tényleg? – csodálkoztam. Nem hittem volna, hogy egy apró kulcsdísznek így fog örülni.

- Hát persze. Rá is teszem a kulcscsomómra. Jaj, tényleg nagyon imádom – mosolygott töretlenül. – És ráadásul nem is nagy, így nem fog zavarni és be tudom majd tenni a zsebembe. Aranyos, hogy ilyen picike. Már csak egy név kéne neki.

- Chunji, az emberek nem szokták elnevezni a kulcstartójukat.

- Megvan! – ignorált engem. – Pici Szösz lesz – mondta vidáman.

- Most komolyan utánam kapta a nevét? – ráncoltam homlokom.

Bólintott. – Tőled kaptam, és te is olyan csöpp vagy, mint ez itt – lóbálta meg a kis díszt, ami immáron a kulcscsomóján fityegett.

- Hé, az a százhatvanegy centi nem is olyan kicsi! – háborodtam fel.

- Dehogynem, Szösz. – Az állát megtámasztotta a fejem tetején. – Olyan pöttöm vagy, hogy alig látszol.

- Hahaha, nagyon vicces – könyököltem oldalba.

- Aj, ne csináld már, ezt csak szeretetből mondtam.

- Szóval te szeretetből csesztetsz másokat? Szép, mondhatom.

- Miért, te mit szoktál csinálni?

Oké, teljesen igaza volt. Én sem voltam különb.

- Egyébként honnan vetted Pici Szöszt?

- Egy éjszakai marketből. Amikor versenyeztünk.

- Szóval akkor azért maradtál le annyira?

- Igen.

- Tehát nem estél el?

- Úgy néztem ki akkor, mint most? – kérdeztem, és közben mind a ketten végignéztünk rajtam. A nadrágomba bele volt törve a fű, egy helyen ki is volt lyukadva, valamint a kezem tiszta mocsok volt, amiért rátapadt a föld.

- Hát… Nem. Akkor valahogy… tisztább voltál.

- Tehát nem estem el – adtam választ kérdésére.

- Tényleg köszönöm – nyomta arcát arcomhoz. – Pici Szösz tetszik a legjobban a mai ajándékaim közül.

- Na, persze. Ezt csak azért mondod, mert én is itt vagyok. A fiúknak már tuti nem ezt mondanád.

- Dehogynem, én ezt teljesen komolyan gondolom.

- Chunji, ez csak egy kis kulcstartó, ne mondd már, hogy jobban örülsz neki, mint a laptopodnak, amit a bátyádtól kaptál.

- Hé, erről meg honnan tudsz?

- Onnan, hogy megosztottad Twitteren, te agyoniskolázott.

- Oh.

- Oh, bizony, szóval nem kell hazudnod. Amúgy is megértem, ha nem tetszik. Majd jövőre valami ötletesebbel rukkolok elő, ígérem.

Na, jó, miért tervezek előre? Mi ez az egész „majd jövőre” duma?

- Mit nem értesz azon, hogy imádom az ajándékodat? A Doraemon összes részét láttam, továbbá ezt te adtad nekem, ezért máris fontossá vált a számomra. Azt jelképezi, hogy törődsz velem.

- Miért is?

- Mert szántál arra időt, hogy megvedd.

- Nem akarlak elkeseríteni, de közel három percet vett el az egész vásárlás az életemből.

- De akkor is meg akartál lepni valamivel, és csak ez számít. Meg persze az is sokat jelent, hogy most itt vagy velem. És ne haragudj, amiért kinevettelek az előbb. De azt ne mondd, hogy te nem röhögtél volna ki.

- Jó, bevallom, hogy ezer százalék, hogy hisztérikus röhögőgörcsöt kaptam volna.

- Na, látod.

Egyszerre sóhajtottunk fel halkan. Kezdtem egy kicsit… furcsán érezni magam ettől az egész meghittségtől. Ahogy átkarolta a vállam, ahogy a fejét az enyémen pihentette, ahogy a tücsökciripelés mellett még az ő szuszogását is hallottam… Szokatlan volt. Szokatlan, és különös. De ezúttal érdekes módon nem akartam lerúgni őt a domboldalon, majd utána hajítani a biciklijét, remélve, hogy sikerül őt eltalálnom vele.

- Ismerd be, hogy kedvelsz engem – törte meg az idillt.

- Hát… Már egyre kevesebbszer kívánlak pokolra. Ez jelent valamit?

- Határozottan jót – mosolygott hajamba, s tovább élveztük a csendet. Együtt.

Hiatus (?)

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy nem hozom olyan gyorsan és sűrűn a frisseket, mint ahogy azt elterveztem és szerettem volna, nem tudom, mi van velem, egyszerűen az iskola vége óta állandóan csak megnyitom az elkezdett ficiket majd be is zárom őket. Szóval ezer bocsánat, tényleg, szégyenlem magam. Ezek után meg főleg, ugyanis holnaptól kezdve még ennyi időm sem lesz a fanficírásra mint eddig, mivel a nyár további részét a fővárosban fogom tölteni és sajna nem azért, hogy lógassam a lábam hanem, hogy dolgozzak. De azért igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni, és sietni ahogy csak tudok. :) Azért szeretném, ha legalább egy imát mindenki elmormolna értem! :D
További szép nyarat, jók legyetek és vigyázzatok magatokra! :) Én pedig kapkodom magam, kisujjeskü.

SooRa