Házinyúlra nem lövünk - Kettő [Chanyeol]

- Mi a fasz volt ez Chanyeol? – fakadt ki Baekhyun, mikor a három osztályfőnöki-óránk után hazafelé tartottunk. Az iskolakezdésben csakis kizárólag azt szerettem, hogy az első napunk rövid volt. – Mi a fasz?! – ismételte meg magát.

- Micsoda? – játszottam a tudatlant. Igazából tisztában voltam vele, mire gondolt.

- Még van pofád értetlenkedni? – csattant fel. – A legjobb haverod vagyok, te gyökér, és mégis akkor tudom meg, hogy átestél az első numerádon, mint amikor mindenki más is? Kösz szépen, köcsög – ütött vállba erősen.

- Higgadj le, különben is csak hazudtam – mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Mi a f…

- Chanyeol! – szakította őt félbe EunMi távoli hangja.

Egyszerre fordultunk hátra, mire osztálytársnőnk futásnak eredt. Halvány rózsaszín Converse tornacipője hangosan csattogott a betonon, míg megtette a köztünk lévő távolságot.

- Gondoltam, mehetnénk együtt – lihegte, mikor utolért minket. – Úgyis be akartam ugrani hozzátok, rég láttam anyukádat – magyarázkodott.

- Ó. Oké – nyögtem ki nagy nehezen.

Hárman folytattuk tovább utunkat. Lehajtott fejjel, nadrágzsebbe süllyesztett kezekkel ballagtam középen. Nem kellett ahhoz felnéznem, hogy tudjam, Baek le sem veszi a szemét rólam. Egyszerűen éreztem, hogyan fúródtak arcomba gyilkosabbnál gyilkosabb pillantásai. Végül is, megérdemeltem. Jogosan haragudott meg, fordított helyzetben én is biztosan kiakadtam volna. Taknyos korunk óta legjobb barátok voltunk, mindent megbeszéltünk, a velünk történt összes dologról beszámoltunk a másiknak, így érthető, hogy kiborult. Előre szólnom kellett volna neki, csakhogy én magam sem tudtam, hogy kamuznom kell majd Jonginnak. Blöffölésem nem volt előre betervezett, különben is utáltam hazudni, de amiatt a nyomorult miatt kénytelen voltam megtenni.

Eunmi sem szólalt meg, nyilván megérezte a Baekhyun és köztem lévő feszültséget. Még szép, hogy érzékelte, testtartásunk és hallgatagságunk is kellőképpen árulkodott arról, hogy valami nincs rendben. Máskor mi voltunk a leghangosabb társaság, Baekot sosem lehetett lelőni, ha egyszer beszélni kezdett, most viszont egy hang sem hagyta el szánkat, pedig tisztában voltam vele, hogy haverom mennyire le akarta üvölteni a fejemet a nyakamról.

Ami késik, nem múlik.

Csak annyi nyugtatott, hogy otthonom - és egyben a kávéházunk is - nem volt messze gyalog sem az iskolától. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor az egyik sarkon befordulva már megpillantottam a házunkat. Egyetlen másodpercre kaptam fel fejemet, hogy megbizonyosodjam róla, valóban az utolsó utcát járjuk már, aztán rögtön le is horgasztottam, s az összes figyelmemet a kátyúknak, kisebb-nagyobb betontöredezéseknek szenteltem. Meglepőmódon Baek is lekanyarodott velünk, és nem haladt tovább a maga útján. Úgy látszik, ma mindenképp meg akarja tartani azt a fejmosást.

Kinyitottam a kávézónk bejáratát, s jól nevelt gyermek módjára előreengedtem Eunmit. Mielőtt Baekhyun is bevágott volna elém, kaptam tőle egy erős tarkón csapást.

- Aú – dörzsölgettem a megütött területet, halkan fájlalva azt.

- Idióta – vetette oda félvállról, és követte osztálytársnőnket.

Egyértelműen dúlt benne a harag. És ha egyszer Byun Baekhyun megharagszik, akkor aztán nincs bűnbocsánat egyhamar. Igazán tudtam utálni a kis görcsben, hogy ennyire haragtartó természettel áldotta őt meg a teremtő.

Megcsapott a kapucsínó mindent átható illata, s a mindennapos, otthonias látvány tárult elém. A hosszú pult mögött anyu éppen rakosgatott valamit, így nem látta, hogy egy kézlendítéssel köszöntem neki. A kávéház falai kellemes narancssárgára voltak festve (ez apa és az én művem volt), a fehér plafonról pedig több kis gömblámpa ereszkedett alá. Szétszórtan, mégis rendezetten voltak elhelyezve a mahagóni asztalok, köréjük három-négy szék volt téve. Itt-ott családi fotók, gyerekkori képeink voltak láthatóak, jelezve, hogy egy gyermekeire büszke családanya a tulaj. Néha igazán leszaggattam volna azokat az idióta fényképeket, főleg akkor, mikor Baek hétrét görnyedve, több percen keresztül vinnyogott az egyiken, amin pillangónak voltam beöltözve (az óvodáskori farsangok az életem mélypontjai voltak, a szüleim nem voltak valami kreatívak), de hazudtam volna, ha azt mondom, anyám szeretete nem hatott meg.

Bevetettük magunkat a már megszokott és kisajátított helyünkre (az ablak mellett, jó távol a pulttól, hogy anya ne hallja a beszélgetéseinket). Baekhyun velem szemben telepedett le, és már-már felkoncolt tekintetével, míg Eunmi mellettem helyezkedett el. A feszültség kézzel tapintható volt, láthatatlanul telepedett ránk, Baek kimondatlan szitokszavai ott lengtek a levegőben.

Eunmi mocorogni kezdett, nyilvánvalóan kínosnak érezte a mély csöndet az egyébként mindig beszédes és zajos kettesünk jelenlétében.

- Öhm – köszörülte meg a torkát. – Nos, azt hiszem, én inkább megyek, és szólok az anyukádnak, hogy megérkeztünk. A szokásosat kéritek, fiúk? – tudakolta vékony hangon.

Mi az, ennyire félne a kialakult helyzettől?

Egy futó pillantást vetettem haveromra, aki úgy meredt vissza rám, mintha elevenen meg akarna nyúzni.

Nagyot nyeltem. Már értem, mitől tart ennyire Eunmi.

- Igen, a szokásos jó lesz, köszi – biccentettem aprót.

- Nekem is – préselte ki magából Baek.

Eunmi csak bólintott, és otthagyott minket. Egyedül maradtunk.

Igyekeztem kerülni a pillantását, s az asztal közepére készített kis cukortartót tologattam magam előtt szórakozottan, hogy ezzel is palástoljam a bennem egyre csak növekedő frusztráltságot.

- Chanyeol – szólalt meg néhány pillanat után. Összerezzentem, és továbbra sem néztem rá, noha hangja inkább tűnt békülőnek, mint dühösnek. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. – Nem értelek – sóhajtotta. – Először azt mondod nagy büszkén, hogy már átestél a tűzkeresztségen – ezt szinte suttogva mondta, hiába nem volt senki sem a közelünkben -, aztán meg a képembe vágod fapofával, hogy az egészet csak kitaláltad. Most akkor melyik igaz? És kinek hazudsz: nekem, vagy Jonginnak? – Ekkor már felemeltem fejemet, hogy ne csak a hajamnak beszéljen, és hogy ne tűnjön úgy, mintha nem érdekelne az, amiről monológot tartott. – Mert ez azért nem mindegy, Chanyeol – mondta komoran. Most azt kérdőjelezte meg, hogy őszinte vagyok-e vele, avagy sem? – Különben is, te mióta kamuzol az embereknek? Nem tudom, mi ütött beléd, talán csak megártott neked, hogy közel három hónapig nem láttál engem, tényleg lövésem sincs. – Rövid időre elhallgatott, majd úgy pislantott rám, mint akinek beugrott valami: - Jesszusom, ha csak akár sejtettem is volna, hogy maradandó károsodást fog benned okozni a hiányom, akkor viszlek magammal, esküszöm! Sajnálom, hogy itt hagytalak, ne haragudj – fogott rá a kezemre, hogy nyomatékosítsa bocsánatkérését.

Nagyra tágult szemekkel pislogtam előbb rá, majd az egymást fedő kézfejeinkre.

- Egészen biztos, hogy hetero vagy? – kérdeztem elhűlve.

- Rohadj meg, Chanyeol! – húzta vissza csontos kezét felháborodva. – Nemhogy örülnél, amiért nem üvöltöztem veled.

- Örülök neki.

Tényleg így volt. Egészen másra számítottam, ez a fajta nyugodtság nem vallott rá. Talán a kibírhatatlan hisztis énjét valahol elhagyta az Államokban, ki tudja.

- De nehogy azt hidd, hogy nem haragszom rád, te kis köcsög, mert igenis mérges vagyok, és még mindig meg tudnálak verni – vallotta be.

Eunmi ekkor tért vissza két pohár forró csokoládéval, és egy frissen facsart narancslével.

- Ó, fiúk, olyan jó hallani, hogy így szeretitek egymást – ironizált. – De legalább már beszéltek – mosolygott, s visszaült mellém. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy negédes illata ismét orromba kúszott. – Az előbbi csönd vérfagyasztó volt – borzongott meg. – Szóval, miről volt szó? – kíváncsiskodott, s kortyolt egyet italából.

- Csak arról, hogy Chanyeol mekkora egy seggfej – avatta őt be Baek.

A szememet forgattam.

- Dióhéjban ennyi – tettem hozzá.

Rá voltam kényszerülve arra, hogy Baekhyunnak adjak igazat, vagy különben valójában darabokra szedett volna. Na, nem mintha tartottam volna tőle, vagy valami, csak…

- Értem – kacagott édesen Eunmi.

Jézusom, hogy tud valaki ilyen aranyos lenni? Felfoghatatlan.

Baekhyun egy húzásra megitta a narancslevét.

- Most viszont lépek – törölte meg száját kézfejével. – Jó legyél, Eunmi, veled meg még számolok, Yoda – bökött felém mutatóujjával.

Felmordultam. Nagyon jól tudta, hogy nem szerettem az ostoba gúnyneveit, azt meg főleg nem, ha Eunmi előtt használta őket.

Egyszer kitekerem a nyakát, ezt már most mondom.

- Szevasz, haver – mosolyogtam rá erőltetetten, mintha nem akartam volna őt megfojtani a cipőfűzőmmel.

- Szia, Baek – kuncogott barátnőnk.

- Ja, és erre a narancslére a vendéged voltam – szólt még vissza a válla fölött.

- Hogyne, persze – vigyorogtam töretlenül.

Miután végre lelépett, meredten, némán bámultam bele a poharamba.

- Mi nyomaszt, Yeollie? – bökött finoman oldalba.

Mennyire szeretem, mikor így szólít!

A lehető leghalkabban sóhajtottam egyet.

Ó, csak annyi, hogy itt vagy mellettem, és egy ujjal sem érhetek hozzád, mert az arcom rögtön kigyúlna, mint valami karácsonyi égősor, s talán még el is sírnám magam örömömben, akár egy kisgyerek, aki azt kapta karácsonyra, amit valójában kért. Pedig tényleg nagyon meg szeretnélek érinteni, akárcsak a kisujjam hegyével is, esküszöm, hogy annyi is elég lenne, szóval egyáltalán nem mondhatod rám azt, hogy nagyravágyó és telhetetlen vagyok! Ja, és még azon is agyalok, hogy vajon te mit gondolsz arról, amit Jongin arcába hazudtam, mert tudom, hogy hallottad, csak éppen arról nincs még csak sejtésem sem, hogy te erről hogyan vélekedsz.

- Semmin – motyogtam.

Rutinná fog válni a füllentés?

- Hm, hát… Ha nem akarod velem megosztani, akkor oké. Végül is csak a legjobb lánybarátod vagyok, de hát mit számít ez, nem igaz? Nyugodtan titkolózz csak – rántott vállat.

- Eunmi, nincs mit elmondanom. – Kétkedve pillogott rám. – Komolyan – erősítettem meg magam.

- Kisujjeskü? – vonta föl csábosan egyik szemöldökét.

A francba, ezt most rögtön fejezd be!

- Kisujjeskü – akasztottam bele kisujjamat az övébe.

Most becstelenítettem meg a kisujjesküt… Emiatt a pokolban fogom végezni, az tuti. De…hozzáértem! Ó, édes istenem, végre megérinthettem!

Oké, ennél szánalmasabb már nem is lehetnék.

- Akkor oké – mosolygott vidáman. – Na, gyere – ragadta meg kezemet, én pedig reflexszerűen zavarba jöttem, s azt sem tudtam, hol áll a fejem -, üljünk oda a pulthoz, anyud látni szeretne. Még csak nem is üdvözölted őt, te neveletlen – dorgált játékosan.

- Szia, anyu – köszöntem neki, amikor levetettem magam egy bárszékre. – Mizu?

- Több tiszteletet, Chanyeol – szólt rám Eunmi.

- Igenis, anyu kettő – szalutáltam.

- Ne is törődj vele, Eunmi drágám – legyintett anya, és hosszúra nyújtott léptekkel megkerülte a pultot. – Az én kicsi fiam mindig is ilyen rosszcsont fog maradni, nem igaz? – csipkedte meg jó erősen az arcomat, majd homlokon puszilt.

- Anya… - mormogtam orrom alatt.

Basszus, de égő…

- Oké, tudom, ciki vagyok – visszakozott. – Szóval, milyen volt az első napod? Milyen érzés végzősnek lenni? – faggatott.

- Átlagos volt, nem történt semmi különös. – Azon kívül, hogy az egész osztály előtt akkorát hazudtam, hogy az sem lett volna meglepő, ha ott helyben rám szakad a mennyezet. – Olyan semmilyen érzés – vontam meg hetykén vállamat.

Kezdetét vette a soha véget nem érőnek tűnő kérdésáradat. Anyát mindig minden érdekelte, úgy éreztem magam, mintha egy vallatáson vettem volna részt. Már csak a szemembe világító kis asztali lámpa hiányzott. Rákérdezett, hogy változott-e a tanári kar, hogy nagyon húzós-e az órarendem, hány testnevelésórám van egy héten, van-e valamilyen új tanórám, hogy jól van-e az osztályfőnököm, jól kijönnek-e még a feleségével, van-e már unokájuk, esett-e már szó a ballagásról, tehát a létező összes dologra rákérdezett. Nos, elég… kíváncsi természete van. Eunmival felváltva válaszolgattunk, amiért hálás is voltam neki, egyedül biztos, hogy nem tudtam volna állni a sarat.

Többek közt ezt is imádtam benne: hogy ennyire jól kijött anyámmal. Nyugodtan magukra hagyhattam őket, ugyanis nagyon jól el tudták egymást szórakoztatni, mindig találtak közös témát (igen, legtöbbször engem beszéltek ki), és akár órákig is el tudtak cseverészni. Anya áldott engem, amiért találtam neki egy „kis barátnőt”, csakhogy az ő szavaival éljek.

Eunmival való ismeretségem a gimnázium első évében kezdődött. Tipikus, közhelyes folyamat ment végbe nálam: megláttam a tanévnyitó ünnepségen, és még a nevemet is elfelejtettem. Persze meg sem mertem őt környékezni, túlságosan is félénk voltam ahhoz, hogy szóba elegyedjek vele. Csak néztem őt tanórák közben, előtt és után, és reménykedtem benne, hogy majd magától társalgást kezdeményez velem. Aztán isteni csoda történt: egy szent és gyönyörű napon (egészen pontosan szeptember tizenkilencedikén) besétált a mi kis kávéházunkba, és én vittem ki neki a rendelését. Meglepődött, hogy pincérként látott meg (én meg majdnem eldobtam a tálcámat a sokktól, miszerint éppen ő volt az egyik vendégünk), de aztán a kezdeti döbbenetet leküzdötte, s megkért, hogyha lesz időm, akkor csatlakozzak mellé egy forró csokira. Ez volt életem egyik legszebb pillanata. Természetesen egyből ledobtam magamról kötényemet, és leültem az asztalához. Több órán keresztül beszélgettünk, s utána minden egyes nap bejárt, hogy iskolán kívül eltöltsön velem néhány – számomra roppant értékes – órácskát. Szépen ápolgattuk barátságunkat, én pedig majdhogynem percről percre egyre jobban rajongtam egész lényéért.

- Ne haragudj anya miatt – szabadkoztam, mikor végre valahára anyu ismét a vendégekkel törődött.

- Semmi baj, szeretek az anyukáddal beszélgetni – nyugtatott meg somolyogva, szeme azonban nem volt vidám.

- Hé, mi bánt? – érintettem meg vállát, de amint realizálódott bennem, hogy hozzáértem, rögtön elkaptam kezemet, mintha csak megégetett volna.

- Semmi – csóválta fejét nem túl meggyőzően.

- Erre már nem mernél kisujjesküt tenni.

A plafonra szegezett tekintettel sóhajtott fel panaszosan.

- Csak Jonginon jár az eszem – dünnyögte, s egyik kezével megtámasztotta az állát, míg a másikkal a pultlapon körözgetett.

A gyomrom görcsbe rándult. Ez nem jelentett semmi jót sem, és egyáltalán nem tetszett nekem, hogy rajta gondolkodott. Mármint… Hahó, itt vagyok én is, pont melletted, foglalkozz velem!

- Miért, mi van vele? – kérdeztem vissza.

- Csak… Izé… Szerinted, amiket mesélni szokott, azok igazak?

- Micsodák? – értetlenkedtem.

- Tudod… Hogy ő, meg az a sok lány… - motyogta.

Téged ez miért is érdekel?!

- Nem tudom, mennyi valóság alapja van a kis történeteinek, de én elég elképzelhetőnek tartom őket, ami azt illeti. Az évek során a szemünk láttára is cserélgette a barátnőit olyan rendszerességgel, mint ahogy más az alsóját sem, szóval minden bizonnyal nem csak nyáron egy két lábon járó tesztoszteronbomba – vágtam undorodó képet. – De miért agyalsz te ezen? – bukott ki belőlem.

- Érdekesnek találom – rendezett le ennyivel.

- Érdekesnek… - ismételtem utána.

- Érdekesnek – jelentette ki határozottan, jelezve, hogy véletlenül se merészeljek a szó mögé többet képzelni, mint amennyit valójában jelent.

Én viszont tudtam, egyszerűen éreztem, hogy sokkal több rejlett e mögött az „érdekes” mögött.

- Neked nem említette, hogy milyen lányok jönnek be neki? – tudakolta halkan pár pillanat múlva.

Egy ideig csak lefagyva bambultam magam elé.

- Nem hinném, hogy válogatna – horkantam fel.

- Ó. – Ennyi volt a válasza.

Egyetlen rohadt „ó” hangot vágott hozzám, rajtam mégis valami furcsa, rossz és kellemetlen érzés lett úrrá.

A torkom elszorult, számat idegesen szorítottam fogaim közé, szívem szabálytalanul kalapált, tenyerem izzadt.

Hirtelen szörnyen nagy, mindent felemésztő utálatot éreztem Jongin iránt.