Teen Top - Lovefool - 6. rész

Szeptember 21., péntek
*JungSoo szemszöge*


- Jó reggelt, jó reggelt! – csörtetett be hozzánk Sunny (megjegyzem, hívatlanul).
- Sunny, ma nincs óránk – dörzsölgettem szememet, s arrébb álltam, hogy ne csapódjon belém, mint valami tehervonat.
- Nem mintha kérdeztem volna – mondta hetykén, s nővérem keresésére indult.
- Az emeleten – adtam meg jelenlegi tartózkodási helyét. – A lépcsőtől balra – pontosítottam.
- Te is jössz – ragadta meg karomat erősen.
- Sunny, mi ez az egész? – ráncoltam szemöldököm értetlenkedve.
Arra már inkább nem is voltam kíváncsi, mégis honnan szerzett tudomást lakcímünkről. Azt hiszem, jobb, ha nem tudom.
- Csak gyere már – sürgetett, s ellentmondást nemtűrően cibált fel a lépcsőn.
- Jó reggelt, Napsugár! – kurjantotta el magát, mikor szabályosan berúgta SangMi ajtaját.
Testvérem csak erőtlen nyöszörgéssel válaszolt, s átfordult a másik oldalára.
Mivel ezzel a köszöntővel nem érte el Sunny a kívánt hatást, ezért felrántotta a redőnyt, beengedve az összes létező napsugarat, ami Szöult fürösztötte langyos őszi melegségben.
- JungSoo, kotródj ki a szobámból, aludni akarok – dünnyögte nővérem.
- Sajnálom, de nem nyertél, ugyanis Sunny vagyok. – SangMi szeme kipattant, és úgy ült fel, mintha rugó lett volna a háta alatt. – Így gondoltam én is – vigyorgott barátnőnk elégedetten. – Tíz percet kaptok, nem többet – közölte határozottan.
- Mégis mire? – tudakoltam.
- A fiúk ma kosarazni fognak déltől, az egyetem tornatermében. Van több kérdés? Nincs? Akkor csipkedjétek magatokat – parancsolt ránk.

***

Szó szerint kilökött minket az utcára, a cipőmet már a lakáson kívül kellett magamra kapnom.
- Mi a franc ez, Sunny? Kik azok a fiúk? Honnan tudsz a kosárlabdajátékukról? Semmi ilyesmi nem volt meghirdetve a hetekben. És mégis honnan tudtad, hogy itt lakunk? – bombázta SangMi kérdésekkel.
Velem ellentétben ő mégis kíváncsi volt arra, hogy Sunny honnan szerzett tudomást albérletünkről.
- Semmi különös, ne aggódj. Teen Top. Én mindig mindent tudok. Ezzel meg is magyaráztam az utolsó két kérdést. Még valami? – kérdezte, s tolni kezdett minket hátulról.
- Ijesztő vagy – motyogtam.
- Igen, tudom – felelte önelégülten.
- Nem akarom látni azokat a majmokat, Sunny – húztam számat.
Erősen hátba vágott, így plusz egy lépést tettem előre.
- Ne akard tudni, mit fogok tenni akkor, ha még egy rossz szót szólsz – morogta mögülem.
Szememet forgatva húztam be nyakamat, s hálát adtam az égieknek azért, hogy a gondolataimat csakis én hallhattam.
Az egyetemig hátra maradt utat mi csendben tettük meg, míg Sunny fáradhatatlanul dirigált:
- Egy, kettő, egy kettő, gyorsabban már! Egy, kettő, egy, kettő, szedd a lábad, Parker!
Van egy olyan érzésem, hogy Sunny az egyetem mellett a katonaságnak dolgozik. 

***

- Sunny, nem is jelentkeztünk erre az órára – tiltakoztam, mikor be akart tuszkolni minket az egyik előadóterembe.
Makacs módon megvetettem lábaimat, kezeimmel pedig az ajtókeretbe kapaszkodtam.
- Parker, menj már be, könyörgöm, ez nem a pokol kapuja! – lökdösött.
- De, ez pontosan az! Otthon kéne lennem és a tévét kéne bámulnom úgy, mint akinek kifolyt az agya! – méltatlankodtam. – Szerinted úgy néz ki ez a hely, mint a nappalink? Ugye, hogy nem? És tudod, hogy miért nem? Azért, mert ez véletlenül sem a nappalink! Minek kell itt lennem? Minek?! – háborogtam.
- Parker, ne hisztizz – sziszegte vészjóslón.
- Khm – köszörülte meg valaki a torkát. – Szeretnék bemenni – szólalt meg egy lány.
Én nem láthattam az arcát, mert Sunny szorosan mögöttem volt, de hangjából ítélve már fogytán volt a türelme. SangMit már rég áttessékelte Sunny a küszöbön, és szórakozottan figyelte a mi kis küzdelmünket.
Hatalmasat sóhajtottam, s megadva magam kihúztam körmeimet az ajtófélfából. A csuklónkat szorítva húzott mind a kettőnket az utolsó sorba, s a vállunknál nyomott le minket az ülésekre (az én esetemben nagyobb erőkifejtést kellett tennie).
- Ha csendben végigülitek az óráimat, kaptok egy-egy nyalókát – vesztegetett meg minket.
Várakozásteljesen nézett rám, ugyanis nem válaszoltam.
- Csak zöld almásat fogadok el – mormogtam bosszúsan, összehúzott szemekkel.

***

Három tanórát kellett elszenvednünk. Nagyon furcsálltam, hogy egyik professzor sem vette észre, hogy mi még eddig nem fordultunk meg az óráján, de nem is törődtem ezzel különösebben. Egyedül az érdekelt, hogy minél hamarabb hazaszabaduljak, semmi más.
Úgy követtük Sunnyt, mintha hozzá lettünk volna kötve. Nehéz volt tartani vele a tempót, sosem lassított; ha panaszkodni mertünk, még meg is szaporázta lépteit. Már a második ilyen után rájöttünk, hogy nem szabad nyavalyognunk, vagy magunkkal tolunk ki.
Biztos voltam benne, hogy egy napon Sunny kezében lesz az összes hatalom, ő lesz a Föld diktátora, s akkor senkinek sem lesz majd kegyelem. Csak remélni tudtam, hogy addigra majd élhetőnek fognak titulálni egy másik bolygót is, mert tuti, hogy el kell innen költöznöm, hogy Sunnyt nagy ívben elkerüljem.

- Tizenegy ötvenhét. Van három percünk arra, hogy kajáljunk – adott helyzetjelentést.
- Képtelenség – csóváltam fejemet.
- JungSoo egy évtized alatt sem ebédel meg, nemhogy három perc alatt – állt ki mellettem SangMi.
- Akkor majd én megetetem – jelentette ki határozottan.
Atyaúristen! 

- Harapj – utasított, és a számba tömött egy szendvicset. Engedelmeskedtem. – Rágj – mozgatta állkapcsomat.
- Sunny, tudom magamtól is, hogyan kell ezt csinálni – mondtam, miután lenyeltem a számban lévő falatot. Jézusom, még jó, hogy tudom, réges-rég elmúltam már három éves!
Rám sem hederített.
- Harapj. Rágj. Gyorsabban! – sürgetett.
Néhány tanuló lézengett körülöttünk, de ők is furcsán méregettek minket. Szörnyen kínos volt, zavaromban fészkelődni kezdtem a széken. Nővérem csak magában mosolyogva eszegette saját kajáját.
- Ne mozgolódj már, inkább egyél! – dörrent barátnőnk, mint valami óvó néni, én pedig úgy teljesítettem parancsát, mint egy meghunyászkodó óvodás.
- Egyébként merre van Sissy és MiMi? – kíváncsiskodott testvérem.
- A tornateremben foglalnak nekünk helyet. Ezért igyekezz – nézett rám villámokat szóró szemekkel. – Nem akarom lekésni Niel egyetlen egy izzadtságcseppét sem.
- Fúj… - motyogtam orrom alatt.
- Egyél inkább! – csattant fel ismételten.

***

Az egyetem és környéke kongott az ürességtől, de pár perccel később rá is jöttem, ennek mi volt az oka: minden egyes tanuló – aki még nem ment haza – azon volt, hogy befurakodjon a tesiterembe. Az izzadt diákoknak teret adó helyiség tágas volt, de ez esetben mégsem tűnt elég nagynak, ugyanis csordultig telt. A tolakodás mértéke hatalmas volt, és én a lehető legkevésbé sem szerettem volna beljebb kerülni a nyomor tengerében.
- Ó, hát mi már be sem férünk, milyen nagy kár! Akkor én haza is megyek, sziasztok – búcsúzkodtam, de Sunny tipikus diktátor tekintete maradásra késztetett.
- Bemegyünk! – kiáltotta.
Istenem, pedig milyen közel jártam már a szabaduláshoz!
Mivel Sunny fogta SangMi kezét, így nővérem az enyémet ragadta meg, hogy el ne veszítsük egymást a sokadalomban. Barátnőnk természetesen úgy nyomult előre, mint egy világháborús tank, viszont testvérem szorítása túl gyengének bizonyult; a lökdösődés miatt SangMi ujjai lecsúsztak csuklómról. A tömeg őket vákuumként szippantotta be, míg engem inkább kilökött a tornaterem kétszárnyú ajtajához. Én maradtam leghátul, mindenki más előttem tolongott, saját fanatikusságától elvakultan.
Hitetlenkedve forgattam csuklóimat jobbra-balra.
Szabad vagyok! Szabad! Leráztam béklyóimat, arra mehetek, amerre akarok! El sem hiszem!
Örömittasan fordultam sarkon, azonban orrom kis híján egy állnak ütközött.
Mi a…?!
Riadtan néztem fel, tekintetem egy mosolygós barna szempárba ütközött.
Ne! Ne, ne, ne, ne! Ne már! Miért kell kínoznia az életnek?!
Mivel kitárta karját, ezért lehajolva próbáltam eliszkolni, de még idejében elkapott, s maga elé állított.
Basszus…
- Szia, Szösz – köszöntött vigyorogva.
- Szösz? – vontam föl megvetően szemöldököm. – Ne aggass rám beceneveket – dünnyögtem.
Jézusom, de megfojtanám!
- Még mindig nem tudom a nevedet.
Még jó, hogy nem!
- Nem is fogod.
- Pedig szeretném. Mindegy, majd egyszer – rántotta meg a vállát. Hah, csak szeretnéd. – De addig is maradok a Szösznél.
- Szösz? - kérdeztem megint.
Micsoda idióta becenév…
- Ja – biccentett. – A Szőkeség túl hosszú, én pedig egy roppant lusta ember vagyok. Így Szösz leszel.
Még mindig idétlen egy megszólítás…
A szememet forgattam.
- Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy neked essek, szóval mindegy, én elmentem. Szia – köszöntem el, s kikerültem volna, de nem engedett. Dühödten néztem rá, ő viszont szórakozottan pillantott rám vissza. – Azt mondtam, szia – ismételtem meg magam, és egy újabb menekülési kísérlettel próbálkoztam; sikertelenül. – Hadd menjek, Chunji – mondtam fásultan. Egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta. Ennek teljesen elment az esze? És...Miért hívtam Chunjinak, mikor a festőpamacs sokkal találóbb? – Hát… Jó… - morogtam, s teljes erőmből nekiszaladtam, abban reménykedve, hogy majd fel tudom borítani, ezzel utat nyerve magamnak, de ismételten áthúzta számításaimat: hátraszorította karomat, és fogságba ejtett.
- Te mi a francot csinálsz? – háborodtam fel. – Engedj már el! – vergődtem, de túlságosan is szorosan tartott. – Eressz el, te marha! – rángatóztam. – Ha nem engedsz el, megfejellek, komolyan mondom! – Harsányan nevetni kezdett. – Majd akkor is így röhögj majd, ha az orrodból ömlik a vér! – Még jobban rákezdett, hátamon éreztem, hogyan emelkedett szabálytalanul fel-le a mellkasa. Közelsége gyomorforgató volt. Egyenesen undorító.
Hiába volt feltűnően hangos, az ég adta egy világon senki sem figyelt ránk, nem néztek ki a tornateremből, hogy ki hahotázik ennyire a terem előtt. A jelenlévőket lekötötte a furakodás, a pipiskedés, az ágaskodás.
Lassan odasétált velem az ajtóhoz, a kezeimet véletlenül sem engedte volna el. Elég idiótán éreztem magam hátrafogott karokkal.
Egyik rabláncról kerültem a másikra. Ilyen az én szerencsém.
- Egy napig karatéztam még gimis koromban, szóval jobban teszed, ha elengedsz – fenyegetőztem.
- Nem tudsz megfélemlíteni, de szép próbálkozás, karatekölyök – gúnyolódott. Hozzám simult hátulról, s bennem roppantmód felment a pumpa. Mi ez az egész?!
- Legalább hadd forduljak veled szembe – kértem.
Hányingerem van attól, ha hozzám préselődsz, tettem hozzá gondolatban.
Ezt a kérésemet teljesítette, így újra vattacukorfejével szemezhettem.
Fúj. 
Most elöl fogta össze csuklóimat.
- Mivel mindenki le van kötve a mi drága pici Nielünk bénázásával a pályán, így itt nem fognak észrevenni – súgta fülembe. Kirázott a hideg, de csak a rosszulléttől.
Valóban úgy volt, ahogy mondta: egy fej sem fordult azóta sem felénk, továbbá senki sem jött ki, hogy csendesebben viduljunk.
- Innen nem lehet látni semmit. – Az egyetlen dolog, amire szép kilátás nyílt, az jó pár emberi hát és tarkó volt. Lélegzetelállító volt, mit ne mondjak. A meccsnek csak a hallgatója voltam: a biztató, szurkoló kiáltások, a sípszók, a lábdobogások és a labdapattogtatás zaja kihallatszott a tesiterem elé is.
- Talán ez nem is baj. Akár be is csukhatom az ajtót – mondta, s úgy is tett. Ennyit a kosármeccs vagy edzés vagy mit tudom én minek a nézéséről.
Amíg bezárta a bejáratot, elengedett, de én valamilyen oknál fogva erre nem eszméltem fel, és így nem is menekültem el. Miért? Miért vagyok ilyen bamba?
Visszalépett elém, s újra megfogta kezemet.
- Szeretnék elmenni – morogtam a lehető legbarátságtalanabbul.
- Akár meg is ismerhetnénk egymást – ajánlkozott.
- Akár haza is mehetnék – vetettem fel én is az ötletemet.
- Hm, nem, nem hinném – felelte, s erősebbre vette szorítását, csak azért, hogy emlékeztessen rá: még mindig fogva tart.
- Legalább engedj el.
- Hogy aztán elfuss? Nem, bocsi, így maradunk.
Ó, hogy az a…
- Szóval… Mi a neved, Szösz? – tette fel az első kérdését.
- Eddig sem árultam el, ezek után sem fogom.
- Honnan érkeztél?
- Az albérletünkből? – kérdeztem vissza.
- Albérletünkből? Mi ez a többes szám? – kíváncsiskodott.
Jesszusom, minek kellett felkeltenem az érdeklődését?
- Pont az. Többes szám – magyaráztam meg.
- A pasiddal laksz? – faggatott.
- Ha azt mondom, igen, akkor leszállsz végre rólam?
- Szóval nincs barátod. Remek. – Remek?! Eleve mi köze van hozzá? És miért vág ilyen jól az esze? – A kérdésedre válaszolva pedig: nem. Akkor sem szálltam volna le rólad.
- Van egy találó szó az olyasfajta emberekre, mint amilyen te is vagy.
- Helyes? Vonzó? Szórakoztató? Ellenállhatatlan? Lélegzetelállító? – A fejemet ráztam szörnyülködő arckifejezéssel. – Ó, várj, várj! Akkor tudom már! Tökéletes?
- Parazita – közöltem unott ábrázattal, végig a szemébe nézve.
Meglepetten pislogott párat. Nyilvánvalóan nem ezt a választ várta.
- Nos, ez nem volt túl kedves – biggyesztette le vékony ajkait.
- Talán azért, mert nem is akartam az lenni.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen harapós vagy – húzta idegesítő kis félmosolyra ajkát.
Egyértelműen provokált.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen öntelt majom vagy. Ó, vagyis várj, mégis! Az első perctől kezdve ez volt a meggyőződésem – szúrtam oda.
Elnevette magát.
- Mi olyan vicces azon, hogy sértegetlek? – ráncoltam szemöldököm.
Minden bizonnyal nem lehet normális szegény. 
- Aranyos vagy – nyögte ki végül.
- Szomorúan hallom.
Ismét kuncogott.
- Tehát akkor vissza a kérdésekhez. Kivel laksz? Barátnő? Testvér? Szülők?
- Nem válaszolok – makacskodtam.
- Nem jó dolog, ha ilyen zárkózott vagy.
- Nem leszek egy idegen számára egy nyitott könyv! – csattantam fel.
- Ó, értem, akkor előbb a kegyeidbe kell férkőzni, igaz? – mosolygott szórakozottan. – Hm, azt hiszem, ez egyszerű lesz.
- Ja, főleg úgy, hogy soha többé nem is foglak látni – ironizáltam.
- Soha ne mondd, hogy soha – kacsintott. – Most viszont megyek, mielőtt még kijönne a tömeg – engedett el. – Jó legyél, Szösz – csavart ujjai köré egy szőke hajtincsemet. Utálkozva néztem rá, s rögtön el is eresztette hajamat. – Még látjuk egymást valahol, ebben biztos vagyok – vigyorgott, és elsétált.
Pufogva bámultam egyre távolodó háta után, mikor megszólalt a telefonom. Sms-em érkezett SangMitól.

Hol a fenében vagy?! 

Jókor tűnik fel neki a hiányom…
Szememet forgatva írtam neki vissza:

Hazafelé tartok. Majd mesélek. 

Egy rövid válasz érkezett rá:

Kapd be.