Első hallásra szerelem 4. rész - Yongguk

A kocsiban túlontúl is csöndes volt, mikor tegnap annyira szükségesnek érezte, hogy megállás nélkül jártassa száját. Csak bárgyún mosolygott maga elé, miközben szórakozottan dobolt a kormányon. Kérdőn méregettem őt, amit vagy nem vett észre, vagy csak nem akarta lereagálni. Mikor megálltunk egy lámpánál, megszólaltam.
- Mitől van ilyen jó kedved? – fordultam felé.
Vigyora még szélesebb lett, apró kis ráncok jelentek meg tőle a szeme sarkában, ami sokkal derűsebbé tette arcát. Kedvem lett volna végigsimítani rajta, de türtőztettem magam.
- Semmi különös miatt – rántotta meg vállát. – Csak itt vagy velem – somolygott – és egy különleges helyre fogunk elmenni ma.
- Ó – tátottam el számat fülig pirulva. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárki is ennyire örüljön a velem együtt töltött perceknek. Simogatta lelkemet és hálás voltam neki. – Köszönöm – böktem ki kissé vékonyabb hangon, mint ahogy szerettem volna.
A lámpa zöldre váltott, az autó elindult, így Yongguk figyelmét ismét az út élvezhette ki. Hihetetlenül ostobán hangzik, de akkor úgy éreztem, féltékeny vagyok magára a közútra. Nem tudtam hová tenni ezeket, az érzelmeim ismeretlen vizekre eveztek, nem tudtam rajtuk kiigazodni.
- Mit? – ráncolta szemöldökét, viszont nem nézett rám.
Tényleg, mit is?
- Hát… - sütöttem le szememet, az ölembe ejtett kezemet figyeltem. – Hogy azok után is felkerestél, ahogy viselkedtem veled – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ugyan, ezen nincs mit megköszönnöd.
Igazán szégyelltem magam, amiért rövid ismeretségünk óta próbáltam kedvét szegni és visszariasztani, ő viszont goromba viselkedésem ellenére is igyekezett életben tartani a hangulatot, és jól kezelni engem, holott ezt egyáltalán nem érdemeltem meg.
Nem éreztem helyénvalónak azt, hogy éppen mellette gubbasztottam az anyósülésen, hogy engem fuvarozott el egy olyan helyre, amelynek már csak a gondolatától is felvillanyozódott, hogy engem fürdetett csodálattal teli pillantásaiban. Másnak kellett volna a helyemben lennie, egy olyan lánynak, aki azért töri magát, hogy beleszeressen, és nem azért, hogy kiállhatatlannak találja.
Halkan sóhajtottam fel.
Határozottan megváltozott bennem valami. Beláttam, hogy amit tettem, és ahogy tettem, az nem volt helyes, legszívesebben kitöröltem volna a tegnapot, hogy újraélhessünk minden percet, és hogy a kezdetektől fogva szerethető lehessek.
Lövésem sem volt róla, mi késztetett rá, hogy meggondoljam magam, és teljesen másként álljak a kialakult helyzethez. Az is lehet, hogy Jiyoon szörnyűséges filozofálása ütött fejen, tényleg halványlila gőzöm sem volt. Egyedül azt tudtam, hogy jóvá akarom tenni az összes eddigi elutasításomat – amiből ugyebár volt egy jó pár. Legalább hetven telefonhívást és közel ugyanennyi sms-t ignoráltam csak ebben a néhány napban. Jézusom, emiatt több évig vezekelhetek majd!
Bocsánatot akartam kérni, hogy legalább egy elmulasztott tárcsázást jóváírjak.
- Yongguk, nézd…
- Megérkeztünk! – csillant fel sziporkázó boldogsággal a szeme.
- Ó, oké – húztam bágyadt mosolyra számat.
Gyorsan leparkolt egy üres helyre. Kíváncsian pillantottam ki az ablakon: („meglepően") egy zsúfolt parkolóban voltunk. Kinyitotta nekem az ajtót, tenyerébe csúsztattam kezemet. Érintésére a hasamban lévő pillangók valami idétlen párzási táncba kezdtek. Gondolatban rovarirtót fújtam rájuk, de nem használt.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? – kérdezte, miközben az autók között szlalomoztunk. – Nem? Akkor most mondom. Várj!
Hirtelen megállt, én pedig értetlenül pislogtam rá.
- Mire várjak?
- Drámai szünetet akartam tartani – rántotta meg vállát. – Gyere ide – nyújtotta kezét. Megragadtam, s közelebb vont magához. Alig volt köztünk tíz centiméternyi távolság, kábultan néztem mélybarna íriszeibe. – Gyönyörű vagy – mondta halálosan komolyan.
Nem bírtam ki, hangos nevetésben törtem ki. Néhány másodperc múlva ő is felröhögött dörmögő hangján.
- Most elrontottad a drámai hatást – méltatlankodott vigyorogva, majd átfogta derekamat, amit hagytam is neki. Engedtem, és boldog voltam, az arcomról levakarhatatlan volt a mosoly.

***

Egy étterembe vezetett – kezét véletlenül sem emelte le rólam, de ezt egy cseppet sem bántam -, ami dugig volt.
Megálltunk egy kis pultnál, ahol egy öltönyös főpincér fogadott minket.
- Ööö… Yongguk. Nem hinném, hogy lenne szabad asztal – motyogtam, de nem is figyelt rám.
- Jó estét! – köszönt illedelmesen meghajolva, én követtem.
- Ó, főnök, szép estét! – illetődött meg a „főnök” váratlan felbukkanása miatt a fiatal férfi, és ő is üdvözölt minket.
Meglepődve vizslattam Yonggukot, de ezúttal sem vett rólam tudomást.
- JiNa névre van asztalfoglalásunk – fogta picivel erősebben a derekamat.
Jóleső bizsergés járt át, hogy az én nevemmel foglalt helyet, szívem szerint szorosan magamhoz öleltem volna, de ehelyett csak megsimítottam rajtam lévő kezét.
- Igen, persze, erre jöjjenek.

***

Feszélyezve éreztem magam a fényűző, ámulatba ejtő közegben. A plafonról több káprázatos, óriási csillár is alácsüngött, közel tíz percig csakis azokat csodáltam, mint egy kisgyerek első karácsonya alkalmával a színes gömbdíszeket. Minden aranyozott és fehér színben pompázott, mégsem mondtam volna csicsásnak, mert kimondottan ízléses és kifinomult volt. Csak számomra túlságosan is pénzszaga volt, és ezt nem szerettem, Yongguknak viszont nem tehettem szóvá.
A köröttem lévő nőkön káprázatosabbnál káprázatosabb kisestélyik voltak, nyakukban pedig olyan ékszercsodák fityegtek, amiknek még csak véletlenül sem akartam megtudni az árát. Az én szűkített szárú farmerom a virágos toppommal erős kontrasztban állt az ő öltözékükkel.
- Szóval te vagy itt a góré? – törtem meg a már percek óta beállt csöndet.
- Apámé a hely, csak rám ragadt a főnök jelző. Mondtam már nekik, hogy ne hívjanak így, de nem tudják megjegyezni – sóhajtott.
- Ó, milyen szörnyű életed van! – ironizáltam. Nem mosolyodott el, csak kifejezéstelen arccal maga elé meredt. Mi rossz csúszott ki a számon? - Miért nem mondtad, hogy ilyen helyre hozol? – tereltem el a figyelmét. - Úgy kitűnök itt, mint egy apáca a kuplerájban – húztam számat.
Rám nézett, végre nem volt üres a tekintete.
- Egy: akkor nem lett volna meglepetés; kettő: én sem csíptem ki magam - mutatott magára. Egyszerű fehér pólót viselt, amiben sejtelmesen kirajzolódott mellizma, alul pedig csak egy szimpla farmer volt rajta, mégis kifogástalan volt -, tehát tökéletesen passzolunk; és három: gyönyörű vagy így is, nem kell rád semmiféle giccses ruha. Senki sem figyel minket, vagy ha mégis, ne is törődj velük – simította meg az asztallapon pihegő kézfejemet.
Belepirultam bókjába – az este alatt sokadszorra.
- Ezt fejezd be – morogtam.
- Mit? – szökött fel szemöldöke.
- Azt, hogy folyton zavarba hozol – sütöttem le szememet.
- Nem tehetek róla, ilyen zavarba ejtően lehengerlő vagyok – villantotta rám tipikus öntelt mosolyát, amit mégis úgy szerettem.
Uramisten, mit mondtam? Illetve… Mit gondoltam? Ah, mindegy.
A szememet forgatva kuncogtam.

***

Étkezés közben nem vette le a szemét rólam, tudta, hogy ezzel megint el tudja érni, hogy fülem csúcsáig vörös legyek. Direkt húzta az agyamat: érzékien végignyalt felső ajkán, ily módon jelezve, hogy ízlett neki a főétel. Vagy így adva jelét annak, hogy ma szánt szándékkal ki fog engem készíteni. Kis műsorát fuldoklással díjaztam – épp akkor ittam vizet (Yongguk elutasította a pezsgőt, mivelhogy ő a sofőröm, ezért én sem kértem; nem szeretek egyedül becsiccsenteni).
- Mi a franc, Yongguk, meg akarsz ölni? – csattantam fel felháborodottan, két köhögés között.
Többen is minket néztek – egyesek megvető pillantásokat lövelltek felénk, mások kíváncsian vizslattak minket, de ez engem már a lehető legkevésbé sem érdekelt. Majdnem kinyírt, az isten szerelmére!
- Én nem csináltam semmit sem – tettette az ártatlant.
- Istenem, hogy te… Te milyen egy… Annyira… Olyan… Egy kis… - hebegtem fulladozva.
- Kinyögnéd még ma? – kacagott.
- Kiállhatatlan, fárasztó és kibírhatatlan vagy, Bang Yongguk, tudd meg! – böktem felé mutatóujjammal.
- Szerintem a kiállhatatlan és a kibírhatatlan azok egymás szinonimái, szóval nem is értem, miért mondtad el mind a kettőt – kötekedett. – Olyan, mintha ugyanazt ismételted volna meg.
- Látod? Látod?! Ki-bír-ha-tat-lan! – tagoltam.
- És ki-áll-ha-tat-lan, ezt ne felejtsd el – utánzott.
Fájdalmasan lehunytam szememet, az agysejtjeim keservesen nyöszörögve hajtottak végre öngyilkosságot. Mikor felnyitottam pilláimat, rögtön a vigyorgó képébe „botlottam”, így kénytelen-kelletlen elnevettem magam.

***

A fenséges vacsora végeztével majdhogynem ökölharcot vívtunk, hogy eldöntsük a ki-fizesse-ki-a-számlát vitát.
- Legalább a felét, Yongguk! – esdekeltem.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem?
- De ha csak a felét állom? – alkudoztam makacsul.
- Még csak a negyedét sem fogod állni, JiNa. Kész, vége, pont! Fogadd el, gyerünk, lépj tovább! – veszekedett.
- Jó, akkor nem fogok innen mozdulni – fontam össze magam előtt a karomat, és amolyan „Na, ezt kapd ki!” fejjel meredtem rá, még a szememet is összeszűkítettem.
- Hát oké – vonta meg vállát, majd egy hirtelen mozdulattal a vállára kapott.
Egy apró, riadt sikoly szakadt fel belőlem. Ha eddig nem is figyeltek minket, akkor ezután biztos, hogy az összes figyelmet sikerült kivívnom magunknak. Fejjel lefelé zötykölődtem, széles hátát ütöttem, de nem eresztett el, erősen tartott.
- Engedj már el! Engedj el! Tegyél le! A fejembe száll az összes vér, eressz el! – jajveszékeltem.
Lábam csak akkor ért talajt, mikor a parkolóba értünk.
- Neked teljesen elment az eszed?! – kiáltottam. – Épp az előbb ettem magam teli, erre te fejjel lefelé kirángatsz az étteremből? Neked teljesen elment az eszed? – ismételtem meg magam.
- Ezt már kérdezted, JiNa – csipkelődött.
Elengedtem fülem mellett.
- Jézusom! Kipukkanok – támaszkodtam neki kocsijának. – Édesapád nem fogja bánni, hogy egy vagyont költöttél az én étkeztetésemre?
- Szállj be az autóba – felelte ridegen.
Oké, megint mit szúrtam el?
Úgy tettem, ahogy kérte; rekordidő alatt bepattantam az anyósülésre. Mély csend telepedett ránk, ami megijesztett. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ezúttal mégis mivel nyúltam mellé, de nem mertem érdeklődni.
Megköszörülte torkát, kissé megugrottam, ahogy megzavarta a némaságot.
- Apám meghalt, JiNa – motyogta.
Kitágult a szemem, kezemet szám elé kaptam.
- De hát azt mondtad, hogy…
- Hogy ő a főnök, igen, tudom – bólintott egyetértően. – Az övé az egész üzletlánc. Az övé volt – helyesbített. – Ránk hagyta. Hárman vagyunk testvérek, mind a hárman kaptunk egy saját éttermet, plusz anyám is birtokol egyet. A többit felváltva, vagy közösen igazgatjuk – magyarázta. – De sosem tudom magamat főnöknek nevezni, vagy annak gondolni. Számomra mindig is ő lesz az. Senki sem léphet a helyére, tudod? – fordította oldalra fejét, hogy tekintetünk egymásba fúródjon. Elszorult a torkom. – Pótolhatatlan, és nekem nincs jogom hozzá, hogy úgy hívassam magam, ahogy őt hívták évtizedeken át. Nem tettem le annyit az asztalra, amennyit ő, és soha nem is fogok – halt el a hangja.
Könnyek kezdték csípni szememet, de nem akartam magam elsírni. Rászorítottam a kormányt szorító kezére. Hálásan nézett rám, s igyekezett mosolyogni.
- Büszke lenne rád, Yongguk, és biztosan ő is úgy szeretett, mint te őt – próbáltam vigasztalni.
Hallgattunk. Éreztem, hogy tennem kell valamit, hogy nem hagyhatom, hogy magába zuhanjon, hogy magával ragadják az emlékek és a gyász mocsarába süppedjen. Kicsatoltam biztonsági övemet, és a botkormányon áthajolva – nehézkesen – megöleltem. Váratlanul érte tettem, csak pár másodperc múlva zárta körém ő is karjait. Néhány percig így ültünk, közben a hátát, vagy a tarkóját simogattam. Fülembe szuszogott, a bőrömet apró libabőr borította, szívem hevesen dobogott. Akármeddig képes lettem volna szorításában ücsörögni; olyan meghitt volt, hogy szívesen megállítottam volna az időt.
Elhúzódtam tőle, de mielőtt visszafészkeltem volna magam az ülésembe, homlokára leheltem egy ártatlan puszit. Azt hiszem, még az ütő is megállt benne (bennem is), és levegőt is elfelejtett venni (én is), olyan riadtan meredt maga elé, mintha arra kértem volna meg, hogy az én kedvemért kínozzon meg egy kisállatot (én sem festhettem másként).
A kisebb elmezavara után visszaszerezte régi énjét: a szeme sarkában lévő kis vidám ráncokkal indította be a motort.
- Csatold be magad, még nincs vége az estének – vigyorgott.
Én is visszanyertem lélekjelenlétem, és boldog izgatottság kerített hatalmába.
- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, Yongguk – szólaltam meg.
Mindössze egy apró biccentéssel felelt.

***

Úti célunkhoz sötétedés után értünk (bár számomra még mindig nem volt világos, hová megyünk, ezt a környéket nem ismertem).
Kavicsok zörögtek talpunk alatt, miután elhagytuk az autót. Yongguk a kezemet fogta, amitől az gyomrom egy kibogozhatatlan csomóba szorult, az arcom pedig tüzelt.
- Oké, hová viszel? – faggattam.
- Majd meglátod – rázott le ennyivel. Nem hagytam magam.
- Mondd el! – erősködtem.
- Nem.
Közben hüvelykujjával az enyémet simogatta, ami nyugtatóan hatott rám.
- Naaa!
- JiNa, körülbelül két percen belül megtudod, ne hisztizz már! – szólt rám. – Különben sem értem, hogy nem szúrja ki a szemed – sóhajtott fel.
- Micsoda? – pislogtam körbe. – Mit kéne látnom? Yongguk, itt nincs egyetlen lámpa sem, az egyetlen dolog, ami kiszúrja a szemem, az a sötétség. És egyúttal megjegyezném azt is, hogy ijesztő, hogy egy kikövezetlen utat járunk, és hogy erre nincs semmi, csak bokor bokor hátán, szóval ha az a célod, hogy kiontod az életemet anélkül, hogy erről bárki is tudomást szerezne, jó helyet választottál, gratulálok.
- Ha nem lennél, ki kéne találni, komolyan mondom – puszilt halántékon.
Nagyot nyeltem. Mióta is ilyen bensőséges a viszonyunk, hogy puszilgatjuk egymást, kézen fogva sétálunk, és a derekamat karolgatja? Mikor léptünk át egy bizonyos határt, és én mikor bontottam le a védelmi rendszerem?

***

- Megjöttünk – álltunk meg.
- Egy kilátó? – néztem fel.
- Egy kilátó – helyeselt.
- Ó! – mondtam izgatottan, de aztán lehervadt a mosoly az arcomról. – Már csak egy gond van.
- Tériszonyod van? – kérdezte aggódva.
- Nem, imádom a magasságot és a kilátókat, de Yongguk… Ezeket este lezárják, ha ezt eddig nem tudtad volna – világosítottam fel. - Így akarják elkerülni, hogy itt kövessenek el öngyilkosságot az emberek.
Sejtelmes mosolyra húzta száját, s megköszörülte torkát. Az egyik bokor mögül egy fiatal férfi lépett elő, én meg halálra rémültem, Yongguk karjába markoltam.
Most jött el a pillanat, mikor az alvilági haverjaival agyonveret? Azért lehet egy utolsó kívánságom? 
A férfi meghajolt előttünk – hűha, micsoda illedelmes bérgyilkos! – majd Yongguk kezébe ejtett egy kulcscsomót. Mi az, ezzel fog fejbe vágni, hogy elájuljak?  
- Kösz, Himchan, jövök neked eggyel.
- Ugyan, semmiség. Bár nem fogok megsértődni, ha elviszel majd ezért vacsorázni – kacsintott. – Érezzétek jól magatokat, gyerekek, távozáskor majd azért zárjátok be a kaput. Majd találkozunk, haver – intett, és távozott is.
- Azt hittem, vele együtt fogsz kivégezni – motyogtam, miközben ő már azzal volt elfoglalva, hogy minél gyorsabban kinyissa a bejáratot.
- Leállnál ezzel az egész összeesküvés-elméletgyártása dologgal? – forgatta szemét. – Soha nem bántanálak.
- Jól van na, csak viccelődtem – bokszoltam vállba finoman. – Honnan vannak ilyen összeköttetéseid, hogy még ezt az esti kiruccanást is el tudtad intézni?
- Apám sok embert ismert, ezáltal én is. Himchan régi jó barátom, az ő apja pedig az én apám haverja volt. Himchannak is elég messzire elér a keze, szoktunk egymásnak szívességeket tenni. De ne kíváncsiskodj annyit, inkább gyere, nézzünk szét fent – ragadta meg kezemet, s maga után húzott.

***

- Imádom ezt a helyet – könyököltünk ki a párkányra mind a ketten.
- Sokat jártál már itt? – tudakoltam.
- Mikor apa meghalt másfél éve, majdnem minden nap idejöttem – mesélte elmerengve. – Itt olyan… szabadnak érzem magam. Hatalmasnak. Egész Szöul a lábunk alatt hever – mutatott a távolba. Apró fényes pontokat láttam, a hatalmas, impozáns épületek eltörpültek. Nagyon magasan voltunk, amit leginkább a lábamban éreztem: a felfelé vezető lépcsősor soha véget nem érőnek tűnt, azt hittem, a végtelenségig szedtük a fokokat, a combom és a vádlim nem tetszésüket állandó sajgással adták tudtomra. – Nem tudom miért, és hogyan, de erőt gyűjtök, mikor itt vagyok. Lenyugtat. Azt az érzést keltette bennem mindig is, mintha minden rendben lenne, nem lenne semmi baj. Most nyilván hülyének tartasz – kuncogott.
- Nem, dehogyis, egyáltalán nem! – tiltakoztam. – Mikor még tíz éves voltam, sokat veszekedtem Jiyoonnal, mert ő barátkozott egy másik lánnyal is. Ilyenkor mindig nagyon sírtam, és elmentem sétálni a kutyámmal. Találtam egy picike kis dombot, ami akkoriban még óriási hegységnek tűnt számomra. Minden vitánk alkalmával leültem a dombtetőre, és csak simogattam a kutyámat, miközben a többi gyereket néztem a közeli játszótéren. Engem ez nyugtatott meg, imádtam ott lenni. Tessék, nevess ki!
- Ez aranyos – mosolygott rám őszintén. – Nem nevetlek ki. Biztosan nagyon szeretheted Jiyoont, ha már ennyi ideje ismered.
- Mintha a nővérem volna – értettem egyet.
Csak bámultunk a messzeségbe, gondolatainkba merülve. Furdalt a kíváncsiság, hogy mi okozhatta Yongguk apukájának halálát, de nem akartam tapintatlan lenni, s rákérdezni, így csak némán törtem fejemet.
- Agyvérzése volt – adott választ fel nem tett kérdésemre.
- Ó… - mormoltam orrom alatt.
- Teljesen lebénult, saját magát sem tudta ellátni. Kórházban töltött pár hónapot, de aztán feladta a harcot – csuklott ez a hangja. – Nehéz volt felfogni, hogy nincs többé, rohadt nehéz. De mikor itt álltam a magasban, úgy éreztem, velem van. – Könnyeket láttam csillogni szemében.
Szorosan magamhoz öleltem őt, nem bírtam tétlenül ácsorogni.
- Most is veled van, Yongguk. Mindig is veled lesz – simítottam végig hátán. – És most már én is itt vagyok – nyugtatgattam.
Teste elernyedt, nagyot sóhajtott, szorítása erősödött, s egy halk „Köszönöm”-öt mormogott fülembe.

***

- Brrr, hideg van – panaszkodtam. Fogalmam sincs, mióta lehettünk már idefönt, de a bőröm már kezdett a csontjaimra fagyni.
- Vigyelek haza?
- Ne! Nem azért mondtam.
- Helyes – vigyorgott. – Akkor gyere ide – zárt két karja közé, arcát az enyémhez szorította.
- Szúrsz. Szoktál te borotválkozni?
- Szóval szúrok? Na, és most milyen? – kérdezte, majd fel-le mozgatta arcát, teljesen hozzám dörgölve.
- Yongguk, elég! – nevettem hangosan. – Hagyjál már, lehorzsolod a bőröm! – próbáltam eltolni magamtól.
Hahotázva engedett el.
- Gratulálok, igazán értesz ahhoz, hogyan öld meg a meghitt pillanatot – morogtam.
- Ne haragudj – mondta bocsánatkérő hangsúllyal, s még a fejét is lehajtotta. – Jóváteszem, oké? Csak gyere közelebb – kérlelt.
Tettem felé pár lépést, de direkt nem mentem hozzá túl közel, ezért fáradtan sóhajtva, egy határozott mozdulattal magához rántott, hogy tovább fűtsön saját teste melegével. Elégedetten fúrtam fejemet mellkasába, ami alatt vadul dübörgött szíve.

***

Hazafelé tartottunk kocsijával. Csalódott voltam, amiért máris vége volt közös esténknek, de tudtam, semmi sem tarthat örökké. Igyekeztem palástolni levertségemet, így a rádióval együtt dúdolgattam.
- Ugye nem tetszett az étterem? – szólalt meg váratlanul.
- Deee.
- Hazudsz.
- Nem hazudok, csak…
- Csak?
- Én inkább az a tipikus otthon, a nappali padlóján, pizzás dobozból evő lány vagyok.
- Igen, gondolhattam volna. Csak tudod, ki akartam tenni magamért, és emlékezetessé szerettem volna tenni az utolsó esténket, amit együtt töltöttünk.
- Az utolsót? – szökött fel a szemöldököm.
- Már nem is emlékszel? Egyességet kötöttünk: csak akkor találkozol velem, ha utána nem kereslek. Az ígéreteimet be szoktam tartani.
Fájdalom nyilallt szívembe. Hogy kérhettem meg ilyenre? És miért hiszi azt, hogy én nem lennék képes felemelni azt a rohadt telefont? Hát ennyire vak? Nem voltam elég árulkodó a mai nap folyamán? Mit kellett volna még tennem? Egy transzparenssel járkálni rajta egy „Bejössz, cseszd meg!” felirattal?
- Kitettél magadért, tényleg – mosolyogtam hamiskásan. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a nyugihelyedet, sokat jelentett.
- Nyugihelyemet? – értetlenkedett.
- Így neveztem el a kis dombomat – magyaráztam.
- Á, már értem – biccentett. – Örülök, hogy tetszett.
Te tetszettél a legjobban, az isten szerelmére! 
Hangosan sóhajtva néztem ki a sötét éjszakára az ablakon keresztül., többet nem szóltunk.

***

Az ajtómig kísért.
- Nos, itt volnánk.
- Ja – vágtam rá, aztán észbe kaptam, hogy nem most kéne bunkónak lennem, amikor egészen idáig olyan szépen viselkedtem. – Nézd, Yongguk, ezt már akkor meg akartam tenni, mikor az étterem felé tartottunk. Szóval, szeretnék bocsánatot kérni. Mindenért. Hogy annyiszor leráztalak, hogy elutasító és kiállhatatlan voltam.
- És kibírhatatlan – tette hozzá.
- Istenem, fejezd már be, jó? – ütöttem karon. – Akadj le erről a szinonimáról – parancsoltam.
- Nem történt semmi, JiNa – ignorálta az előző utasításomat. – Különben is, a maival kárpótoltál mindenért.
- Akkor jó – fújtam ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam. – Igazán jól éreztem magam, köszönöm – kunkorodott apró mosolyra ajkam.
- Én köszönöm. Örülök, hogy megismerhettelek – lehelt finom csókot homlokomra, melytől automatikusan kirázott a hideg, s jóleső bizsergés járt át. Még utoljára végigsimított arcomon, és mélyen a szemembe nézett. – Aludj jól.
- Te pedig óvatosan vezess haza.
- Úgy lesz. Jó éjt – intett.
- Jó éjszakát - integettem utána.
Néztem, hogyan pattant vissza autójába, és csak akkor pattintottam fel lakásom bejáratának zárát, mikor elhajtott.
Lámpát nem is kapcsoltam, a sötétség pont illett rossz kedvemhez. Vakon botorkáltam be a nappaliba. Szinte rögtön belerúgtam fotelomba, így lüktető lábujjakkal le tudtam magam rá vetni.
A szívemet mázsás súly nyomta, és a lelkem sem volt sokkal könnyebb.
Máris hiányzott.