Házinyúlra nem lövünk - Egy [Chanyeol]

Újra itt voltam: egyenruhában, nadrágzsebbe süllyesztett kezekkel, hátitáskával hátamon meredtem öreg iskolám kovácsoltvas kapujára, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak még mindig otthon lehetnék, és addig aludhatnék, ameddig csak akarok. Az első napokat minden évben nehezen éltem meg. Minden kezdet kínzó és nyögvenyelősen megy, főleg akkor, ha tanévről van szó. Már a hideg is kirázott a feleltetések előtti mély csöndek gondolatától, a témazáróktól, a tanárok szigorától és üvöltésétől. Lábam nem mozdult, a lelkem nem vett rá, hogy belépjek a gimnázium udvarára. Bevonulásom azt jelentette volna, hogy visszavonhatatlanul is végzős diákká avanzsáltam. Így viszont, hogy az épület előtt billegtem sarkamon, volt még pár percem becsengőig, hogy barátkozzam a gondolattal.
A három évem olyan gyorsan elszaladt, hogy az egész csak egyetlen hétnek tűnt. Nemrég még idegesen ültem be az első gimis órámra – ijesztő volt hirtelen annyi új, ismeretlen arcot látni a már jól megszokott általános iskolás haverok helyett – most pedig már vészesen közelgett az utolsó kicsengőm. Már most elegem volt a továbbtanulás és a jövőnk körüli felhajtástól, azonban még csak el sem kezdődött igazán. Bár anyám szinte naponta mutatott nekem egyetemeket a nyáron, a valódi őrület még hátra volt.
Lelki szemeim előtt láttam egy pergő homokórát, ahogyan jelzi, már nincs sok időm hátra.
Lehunytam szememet, azt kívántam, bárcsak az egész csak álom lenne, az egész iskolakezdés csak egy lidércnyomás, a diákok moraja pedig illúzió.
Nekem jött valaki, így egy lépést tettem előre, szemhéjam rögtön felnyílt. Kim Jongin haladt el mellettem, s nézett vissza rám válla fölött, idegesítő és gunyoros félmosollyal az arcán. Még kacsintott is! Zsebemben ökölbe szorult a kezem.
- Ne húzd fel magad már az első napon – szólított meg egy testetlen hang. Tudtam, ki próbál meg lenyugtatni.
Az összes haragom elszállt, vigyorogva fordultam meg.
- Mi az, csak nem hazataláltál? – öleltem magamhoz legjobb barátomat, Byun Baekhyunt, hogy utána egy barackot nyomjak a fejére.
Még csak nem is beszéltem vele a nyári szünet alatt, túlságosan el volt foglalva a Föld körbeutazgatásával. Mázlista. Míg én anyám kávézójában segédkeztem, ő tevegelt, delfinekkel úszott és literszámra nyelte a tenger sós vizét. Pofátlanul jó színe volt, mellette sápadt kísértetnek nézhettem ki. A nap kiszívta barna haját, így most homok szőke árnyalatban hullott homlokára, még kölykösebb hatást kölcsönözve arcának.
- Már azt hittem, hogy elraboltak, és rabszolgaként piramist építesz egy szál ágyékkötőben valahol Egyiptomban – viccelődtem, bár próbáltam minél komolyabb arccal beszélni.
- Ne fantáziálj – bökött vállba nevetve. – Majd mesélek – kacsintott jókedvűen.
Tisztában voltam vele, hogy ez a „Majd mesélek” magában foglalt legalább öt-hat lányt ártatlan kis flörtökkel, gyönyörű helyeket, finomabbnál finomabb ételeket, különleges italokat, és annyi fényképet, amivel ki lehetett volna plakátolni az egész iskolát.
Kipréseltem magamból egy halk sóhajt, amit meg sem hallott. Néha igazán tudtam őt irigyelni, az én sivár életem túlontúl is ingerszegény volt az övéhez képest, bár az is igaz, hogy Baekhyun és családja elég magasra tette a lécet. Kevés olyan ország volt, ahol ne jártak már volna legalább egyszer.
- Tudod, azért nem haltál volna bele egyetlen egy hívásba – zsörtölődtem.
- Van fogalmad arról, milyen drága lett volna? – hüledezett.
- Mert egy világ körüli nyaralás talán olcsó volt? – tártam szét karomat méltatlankodva.
- Ssss. – Lábujjhegyre állt, hogy fejemet a saját vállára húzhassa. Simogatni kezdte hajamat, mire értetlenül pislogtam magam elé. – Most már itt vagyok, nem lesz semmi baj – suttogta. – Ha tudtam volna, hogy ennyire megviselt a hiányom, akkor adtam volna jelet magamról. De minden rendben lesz, oké? Megígérem, ne félj – csitítgatott, holott erre semmi szükség nem volt.
Egy erős mozdulattal löktem el magamtól.
- Istenem, hogy te mennyire hülye vagy – forgattam szememet. A mellettünk elhaladó diákok furcsán méregettek minket. – Nem, még csak véletlenül sem ismerem ezt a buzit! – kiáltottam mindenkinek és mégis senkinek. Persze ezzel nem javítottam helyzetünkön, sőt…
- Ó, Mr. Park, mennyire örülök, hogy az ön mocskos szájával kezdhetem a tanévet! – dörrent osztályfőnököm a hátam mögül. Reflexszerűen rezzentem össze, nyakamat behúzva. – El sem tudja képzelni, mennyire hiányzott!
Pirulva fordultam meg, hogy mélyen meghajolhassak Baekkal szinkronban. Mr. Moon csak rá jellemző laza módon biccentett, majd nevetve megveregette vállamat. Igazán kedveltem őt, amiért vele mindig lehetett viccelődni, és sosem küldött minket homlokegyenest az igazgatói irodába, ha „véletlen” kicsúszott a szánkon egy-egy obszcén szó. Már maga a megjelenése is mosolyt csalt az arcomra – tekintélyes sörhasa volt, amin alig ért össze kockás inge (csakis kockásat hordott!), őszes haja és bajsza volt, és folyton mosolygott, a szeme sosem vesztette el vidám ragyogását. Ő volt a legjobb fej tanár az egész suliban, és hatalmas mázlink volt, amiért őt kaptuk osztályfőnöknek.
- Gyere már, hülyegyerek – vágott tarkón Baekhyun, és a nyakkendőmnél fogva húzni kezdett.
- Ha nem engedsz el, rögtön az első szünetben a budiba nyomom a fejed – fenyegetőztem, s kirántottam „pórázomat” a szorításából.
- Semmit sem változtatok a nyár alatt, srácok! – ölelt mind a kettőnket magához a semmiből felbukkanó Eunmi, az egyetlen olyan barátom, aki ellenkező nemű volt.
Lefagytam, de aztán kaptam egy jól irányzott bökést a bordáim közé haveromtól, és visszaöleltem az apró termetű lányt, akinek édes illata körbelengett minket.
- Velem találkoztál a szünetben, ha nem emlékeznél – motyogtam elfúlva, ugyanis karjai már csakis az én nyakam köré fonódtak, Baek diszkréten kivonta magát a csoportos ölelkezésünkből.
Letettem őt a földre. Fülig érő szájjal, hatalmas, csillogó szemekkel pislogott ránk. Hirtelen azt is elfelejtettem, merre vagyok arccal.
- De már két napja nem is beszéltünk – biggyesztette le pici ajkait. – Hiányoztál – állt lábujjhegyre, hogy hajamba túrhasson. Az ilyen mondataival tudott nagyon, de nagyon összezavarni. Oké, a barátok mondhatnak olyanokat egymásnak, hogy „hiányoztál”, meg hogy „szeretlek”, de… Mindegy. – Jó újra látni, Baek – bokszolta vállba, mire ő csak félmosollyal az arcán dörzsölni kezdte a megütött területet.
- Csak finoman, Eunmi, még a végén összetöröd szegény gyámoltalan fiút – húztam Baekhyun agyát.
- Sokszor nem is értem, miért vagyunk haverok – forgatta szemét bosszúsan.
- A tanévnyitó ünnepség alatt öljétek meg egymást, oké? El fogunk késni – mondta Eunmi, és a hátunknál fogva tolni kezdett minket.

✧✧✧

A csengőszó szakította félbe meredt bámulásomat – természetesen az előrébb, és tőlem balra ülő Eunmit néztem szinte pislogás nélkül. Azt hiszem, ha ez így megy tovább, rendszeres szemcsepphasználatra leszek rászorulva.
- Akkor én most kimegyek az iskola elé, és elszívok egy szivart. Ne romboljátok le szünetben a tantermet, ha megkérhetlek rá titeket. Álló falakat szeretnék látni tíz perc múlva is – távozott az osztályból Mr. Moon.
Baekhyun éppen mondani akart volna nekem valamit, mikor Jongin elkiabálta magát:
- Oké, gyerekek, kinek hogy telt a nyara?
Az egész osztály egy emberként ülte körbe a padját, csak mi ketten maradtunk a helyünkön.
Hangosan sóhajtva, kénytelen-kelletlen hallgattam végig a többiek élménybeszámolóját. Nagyrészt persze csak Jongin járatta a száját, életbevágóan fontosnak tartotta, hogy mindenkinek eldicsekedjen hajmeresztő éjszakáiról, féktelen bulijairól, és első osztályú, egy hetes szavatosságú barátnőiről. A fiúk irigykedve, magukban pufogva ülték végig történeteit, míg a lányok csüngtek minden szaván.
Orrom alatt dünnyögtem, amikor láttam, hogy Eunmi is úgy mered rá, mintha a messiás jelent volna meg előtte.
Úgy döntöttem, inkább járok egyet, a gyomrom nem volt hajlandó befogadni Jongin visszataszító visszaemlékezését. Fel is álltam, és már el is jutottam az ajtóig, azonban Jongin felfigyelt rám, s utánam szólt:
- Na és veled mi a helyzet, Chanyeol? Ezúttal sikerült mást is arcon puszilnod az anyukádon kívül? – gügyögött.
Megtorpantam, kezem azonnal ökölbe szorult. Mindig tudta, hogyan bosszantson föl, ehhez értett a legjobban. Na meg ahhoz, hogy mindenkit az ujja köré csavarjon, majd eldobjon, mint valami ócska rongyot. Gusztustalan.
Akár el is sétálhattam volna, de tudtam, hogy válaszolnom kell valamit, máskülönben azt hallgathatnám majd egészen év végéig, hogy milyen egy impotens gyökér vagyok.
Nagyot nyeltem, de megembereltem magam. Megfeszítettem államat, és magabiztosan megfordultam.
- Ó, több is volt annál, Jongin – húztam sejtelmes mosolyra számat.
- Anyáddal? – vonta föl szemöldökét.
Egyesek röhögésben törtek ki, mások csak pislogtak, feszülten várva a folytatásra.
- Hát, gondolj, amit akarsz – rántottam meg vállamat, és átléptem a küszöböt.
- Várj – szólított meg megint. Túlságosan is kíváncsi volt. – Azt akarod mondani, hogy már nem vagy szűz? – kérdezett rá köntörfalazás nélkül.
Visszafordultam a terembe. Próbáltam szemrebbenés nélkül hazudni, holott majdnem félrenyeltem a saját nyálamat.
Mindenki rám szegezte tekintetét, köztük Eunmi és Baek is, és rohadt módon zavarban éreztem magam a kérdő pillantások kereszttüzében.
Pókerarc, Chanyeol, pókerarc!
Ismételten széles, sokatmondó vigyorra kunkorodott ajkam.
- Oké, kölykök, üljetek le most azonnal, hamar akarok végezni ezekkel az osztályfőnöki-órákkal, vár az asszony ebédre – tért vissza hasát simogatva Mr. Moon.
A többiek döbbenten foglaltak helyet saját asztaluknál. Baekhyun hátulról böködött, Eunmi zavartan pillantgatott hátra rám, Jongin érdeklődve vizslatott, én pedig csak elégedetten mosolyogtam magam elé.
Hivatalosan is megkezdtem végzős évemet.