If I had a chance, would you let me know? - Niel [3. rész; Final]

If I had a chance, would you let me know? 

3. rész

*Niel szemszöge*




Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, a bennem felgyülemlett méregnek és bosszúságnak hangot adva.
- Na, hogy ment? – tudakolta Chunji, aki a konyhámból tért vissza a nappaliba egy csomag chipsszel kezében. A zacskó kibontása kisebb morajlással járt, de ez nem zavarta meg a lakásomban tanyát vert haverjaimat, akiket én csördítettem össze, hogy tanúi legyenek a hogyan-rontsuk-el-Hea-randiját-az-ellenszenves-megijesztett-budi-kefével nevezetű akciómnak.
Körbenéztem. Byunghun és Minsoo a kanapén nyomorogtak egymás mellett, viszont ellentétesen – Byunghun lába Minsoo orrlyukát csiklandozta, de a fiú csak morgott anélkül, hogy felébredt volna, a dívány előtt pedig Changhyun és Jonghyun telepedett le, vadul, teljes átéléssel kiabálva nyomkodva az XBOX konzolját. Felsóhajtottam. Teljes volt a csapat.
Újra ChanHee felé fordultam.
- Beégettem – vigyorogtam önelégülten, s meglengettem előtte Hea plédjét. – Vagy legalábbis azt hiszem – rántottam meg vállamat, majd magamhoz vettem egy maréknyi rágcsálnivalót.
- Ideges volt? – kérdezte két rágás között.
- Konkrétan kiherélt a szemével – biccentettem, miután lenyeltem a számban lévő falatot.
- Akkor jó munkát végeztél – veregetett hátba.
- És most hogyan tovább? – vetődtem le egy fotelba, aminek Chunji a karfájára ült le. Kérdőn néztem fel rá, ő pedig elmerengve bámult vissza rám.
- Várunk egy picit – szólalt meg végül.
- Én ebbe beleőrülök. – A levegő gondterhelten tolult ki belőlem, mintha csak valaki kiszorította volna testemből az utolsó szuszt is. Egy nagy lélegzetvétellel kellett pótolnom az oxigént.
- Tudom, de muszáj, hogy együtt töltsenek egy kis időt ahhoz, hogy a megzavarás tökéletes legyen, és kellő hatást érjen el – tette morzsás kezét vállamra, mintegy megnyugtatásként, de rajtam ez nem segített.
- De… Mi van, ha az a barom rányomul? Hea meg sem tudja magát védeni, ha elkezd vele erőszakoskodni! – estem pánikba.
Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az a marha egy eldugott helyre csábítja őt, ahová véletlenül sem téved senki sem, aztán egy sikátor falához szorítva elkezdi őt fogdosni, miközben mocskos szavakat sugdos a fülébe, Heát pedig kirázza a hideg, és sírva könyörög neki, hogy eressze szabadon, de a zselézett hajú nyomorult csak hangosan röhög, és próbálja minél gyorsabban és minél kevesebb erőfeszítés árán megbecsteleníteni őt.
Éreztem, ahogyan az összes vér kiszaladt arcomból, s nagyot nyeltem, fájdalmasan lehunyva szememet.
- Ne gondolj már ilyenekre, könyörgöm – lökött meg finoman ChanHee.
Pilláim felpattantak, visszacsöppentem a valóságba. Magamhoz szorítottam Hea alvótársát, aminek tipikus Hea-illata volt.
- Oké, igazad van, nem biztos, hogy egy büntetett előéletű ember karmai közé vetette magát – bólintottam. – De mi van, ha mégis? – aggodalmaskodtam töretlenül, homlokomon hideg verejték ütközött ki. – Chunji, én nem élem túl, ha bármi baja is esik, istenem, annyira féltem őt, mi lesz velem, ha…
- Inkább nézd ezeket az idiótákat – szakított félbe, és a videó játékkal játszadozó fiúk felé bökött, akik egymás arcát tolták el egyik kezükkel, míg másikkal ugyanúgy igyekeztek úrrá lenni a játékon. Elnevettem magam. – Na, látod – somolygott ChanHee. – Minden rendben lesz, csak ne hisztizz bepánikolva, mint valami kis csaj – paskolta meg lábamat, mire csak a szememet forgattam.

***

- Hívd – nyomta kezembe telefonomat Chunji, kizökkentve a még mindig tartó Changhyun vs Jonghyun harc bámulásából.
- O-oké, de mit mondjak? – vettem el. Nagyokat pislogtam hol a készülékre, hol pedig rá.
- Tök mindegy, csak beszélj – kaptam az utasítást.
- Hát… Jól van – nyögtem ki.
ChanHee csendre intett mindenkit – jó, igazából már ketten aludtak, de a másik két idióta hangosabb volt egy seregnyi óvodásnál.
Idegesen, számat durván rágcsálva emeltem fülemhez mobilomat. Csak csöngött és csöngött.
- Mi bajod? – fogadta hívásomat roppant „aranyosan” Hea.
- Heaaa! – Direkt elhúztam a nevét, hogy tovább idegesítsem. – Milyen rég hallottam a hangodat!
Chunji beharapta ajkát, hogy visszafojtsa kitöréssel fenyegető nevetését. Ő volt az egyetlen, aki rám figyelt.
- Nem érek rá, Niel – mondta fagyosan.
Hah, mintha engem ez annyira érdekelt volna.
- Áthívtam a fiúkat, hogy együtt hülyüljünk a délután. Nem akarsz csatlakozni?
Kifújta a levegőt. Magam előtt láttam feszült arcát, és a szívem is beleremegett, hogy nem volt velem. Hiányzott.
- Mint már azt az előbb is említettem, nem érek rá – válaszolt kimérten.
- Ó, de azért gondold már át – húztam a számat.
- Oké. – Roppant rövid csend állt be. – Átgondoltam – jelentette be.
- Na, és? – Bár tudtam válaszát, azért rákérdeztem.
- Természetesen nem megyek át hozzád – közölte.
- Hm, kár – biggyesztettem le ajkamat. – Mindegy, azért majd még hívlak.
- Meg ne merd te…
Nem tudta befejezni, bontottam a hívást.
Chunji elégedetten pacsizott velem, és még Changhyun és Jonghyun is elszakították tekintetüket a tévém képernyőjéről, hogy elismerően nevessenek.
Kezdtem magam jobban érezni.

***

- Szia, Hea! – csicseregtem örömittasan úgy körülbelül negyedórával később.
- Niel… - sziszegte.
- Elkezdtük nézni a Hobbitot, nem tartasz velünk? – ajánlottam fel. Egyébként ez nem volt igaz, minden változatlan volt – Jonghyun és Changhyun még mindig egymást ütlegelte, mialatt elvakultan játszottak, Minsoo és Byunghun pedig továbbra is egymás mellett szundítottak, néha-néha motyogva valamit.
- Nem! – csattant fel.
- Ha gondolod, videóhívást indítok, és akkor onnan is tudod nézni – ajánlkoztam.
- Niel! – Hangja átcsapott hisztérikusba. Tudtam, hogy béketűrése határait feszegetem.
- Ne csináld már, tök buli lenne.
- Szia – köszönt el határozottan, majd kinyomott.
- Egyre feszültebb, mi? – vigyorgott ChanHee.
- Az nem kifejezés – kuncogtam.

A következő hívásomat már nem is fogadta, így SMS-sel próbálkoztam. Hát persze, hogy nem érkezett rá válasz. Új eszközökhöz kellett folyamodnom.
Mind az öt fiútól begyűjtöttem a telefonjukat, és azokról zaklattam egyetlen legjobb barátnőmet.
- Szia, Minsoo, mi a baj? – Fintorogva nyugtáztam, hogy „Minsoonak” első csörgés után felvette a mobilt, és kedvesen is beszélt „vele”.
- Na, biztos, hogy nem jössz át? – erősködtem.
Amint meghallotta a hangomat, megszakította a beszélgetést.
Amikor Byunghun mobiltelefonjáról próbálkoztam, az sem vált be, sajnos volt annyi esze, hogy tudja, én igyekszem vele felvenni a kapcsolatot.
Sóhajtozva pillantottam Chunjira, útmutatásra várva.
- Mit tegyek? Semmire sem reagál – tártam szét karomat.
- Szerintem kitettél magadért – nyugtatott. – Biztos vagyok benne, hogy olyannyira felhúzta magát, hogy már ahhoz a sráchoz sincs egy jó szava sem.
- Merem remélni.

***

Hosszú csengőszó hasított bele az éjszakába. Összerezzentem, a fiúk pedig kérdőn néztek rám.
- Nyitom – motyogtam, és az ajtóhoz léptem.
Egy kipirult, ziháló Hea várt rám a küszöb másik oldalán.
- Annyira, de annyira utállak, Ahn Daniel! – fogadott „szeretetteljesen” sikoltozva. – Mi a franc volt ez az egész? Teljesen elment az a maradék eszed is? – méltatlankodott.
- Csendesebben – tártam ki ajtómat, hogy rálásson a horkoló Minsoora és az álmában beszélő Byunghunra. – Egyesek aludnának.
- Nem érdekel, érted? – bökött mellkason.
- Hea, mások is laknak ezen a folyosón, akik hallnak minket.
- Jó, akkor gyere be, te idióta, akkor is le foglak üvölteni, akár tetszik, akár nem – hadarta, majd kinyitotta saját lakásának bejáratát, és a szó szoros értelmében berugdosott.
- Szóval, mi a problémád? – tudakoltam mosolyogva, csak, hogy tovább húzzam az agyát.
- Az, hogy kiállhatatlan vagy! Nagyon jól tudtad, hogy randim van, mégsem voltál rám figyelemmel! – böködte fáradhatatlanul mellkasomat. – Nem értek rád a hülyeségeid később? Nem tudtad volna mondjuk másnap odaadni azt a rohadt takarót? – háborodott fel. – Jézusom, legszívesebben fejbe vágnálak magával az ajtóval, komolyan mondom! – kiáltott fel.
Sosem láttam még ilyen állapotban, és nem tudtam, hogy most sajnáljam-e, hogy nem tudtam még jobban felpaprikázni, vagy éppenséggel azt bánjam, hogy szemét voltam.
- Ott magyarázkodtam miattad! Soha, ismétlem, soha nem fogom elvinni a telefonomat, ha valakivel találkozom, a saját életemre esküszöm! – tette szívére kezét.  – Torkig vagyok veled! Nem is értem, mi ütött beléd, de remélem, hogy holnapra kialszod, mert ha ez így fog tovább menni, én a falnak megyek! Vagy a te fejedet húzom keresztül egy falon, még majd eldöntöm – tette hozzá.
A nevetés szégyentelenül szakadt fel belőlem, nem tudtam magam tovább türtőztetni.
- Ya, azt hiszed, csak viccelek? Hát vedd tudomásul, hogy nem, drága Ahn Daniel, ténylegesen meg foglak verni, ha ezt folytatod! – fenyegetőzött. Végignéztem apró valóján. Ezt elég nehezen tudtam elképzelni, így még szélesebbre húzódott ajkam. – Na, jó, tudod mit? Menj haza, és nézd tovább a Hobbitot, vagy mit, látni sem akarlak! – tuszkolt ki otthonából. – A szemem elé ne merj kerülni, vagy különben… - Inkább nem fejezte be a mondatát, csak erősen bevágta utánam az ajtót.
Röhögve tértem vissza hajlékomba.

***

Négy teljes napig nem jelentkezett, én meg nem mertem őt keresni, mert tartottam tőle, hogy visítva üldözne el lábtörlőjéről. Tényleg nagyon hiányzott már, folyton az ablakban lógtam a ház előtt való felbukkanására várva.
A bűntudat kezdett rajtam eluralkodni, belül ostoroztam magam, amiért tönkretettem az estéjét. Be kellett látnom, hogy igazán megérdemelt már volna egy kis boldogságot, és az én aljas viselkedésem tisztességtelen volt vele szemben. De akkor sem hagyhattam, hogy azzal a fiúval összejöjjön! Nem volt Heához méltó, így meg kellett akadályoznom, hogy komolyabbra forduljanak köztük a dolgok.
Addig-addig emésztettem magam, míg arra a határozásra nem jutottam, hogy muszáj bocsánatot kérnem tőle.
Amint kinyitottam az ajtót, Heába botlottam. Visszatántorodtam, kitágult szemekkel néztem rá, közben nagyokat pislogtam.
- Jóváteheted bűnödet.

***

- Chunji! Ez a lány megőrült – panaszkodtam, amint haverom felvette a telefont.
Rögtön az ő nevét kerestem ki telefonkönyvemből, ahogy elváltam Heától.
- Na, mi történt már?
- Azt akarja, hogy vegyek részt egy randijukon – hüledeztem. – Normális?!
- Micsoda? – csodálkozott.
- Jól hallottad. Elhívja a Rómeóját magához, és nekem is ott kell lennem. Még mindig nem tudom elhinni. Azt mondta, így jóvátehetem azt, hogy elrontottam a legutóbbi vele töltött estéjét.
- Ezzel mégis hogy tennéd jóvá? – értetlenkedett.
 - Na, ez az, hogy én sem értem – fogtam orrnyergemet a hüvelyk- és mutatóujjam közé. – Szerintem ezt ő sem gondolta át, vagy komolyan fogalmam sincs, mégis mit gondolt, mikor ez az ötlet az eszébe jutott. Szerintem bekattant, vagy megszállta valami, vagy nem is tudom. Esetleg nincs egy profi démonűző haverod, vagy valami? Végrehajthatnánk rajta egy szeánszot, hogy megtisztítsuk, mert itt valami nincs rendben, az tuti.
- Tedd tönkre az estét – szólalt meg szárazon.
- Hogy mi? – szökött fel a szemöldököm. – Nem, haver, szó sem lehet róla, Hea elevenen fog megnyúzni, aztán majd a bőrömből készít magának egy cuki kis szőnyeget. Kösz, de kihagynám, szebb halált is el tudok magamnak képzelni.
Halkan nevetett.
- Ne mondd már, hogy félsz tőle.
- De! Öhm… Khm… - kapartam meg torkomat. -  Akarom mondani persze, hogy nem, hisz’ férfi vagyok!
- Ó, igen, erős, bátor, rettenthetetlen férfi – röhögött tovább.
- Jó, akkor be is bizonyítom, hogy az vagyok! – bátorodtam fel. – Mondd, mit tegyek.

***

Hea kanapéján gubbasztottam, úgy érezve magam, mint egy zsák krumpli, vagy mint egy díszpárna. Magamhoz vettem a poharamat, hogy igyak egy kis kólát.
Hea belibbent a nappaliba. Mesésen nézett ki farmer sortjában és fekete topjában, rajta pedig a kék-fekete kockás kigombolt ingében.  Ha akartam volna sem tudtam volna levenni róla a szemem, túlságosan is lenyűgözött. Kellemes parfümillatot árasztott magából, igyekeztem észrevétlenül nagyokat szippantani belőle. Hosszú haját nemes egyszerűséggel felgumizta, én mégis úgy gondoltam, így akár még az oltár elé is járulhatna.
Aztán elkaptam tekintetem róla, amiért ilyen ijesztő irányba terelődtek gondolataim.
- Niel-sshi – szólított meg.
Simogatta lelkemet a becézés, nagyon rég hallottam már a szájából.
Mosolyogva fordultam felé.
- Kérlek, ne égess be, ne tegyél csípős megjegyzéseket, és ne ronts el semmit, oké? – kért meg halál komoly arccal.
- Hát szoktam én ilyen szörnyűségeket tenni? – mímeltem sértődöttséget.
Fáradtan sóhajtott.
- Egyszer nagyon csúnyán elverlek – csóválta fejét, szája sarkában viszont ott volt egy aprócska mosoly.
Csengettek, én pedig megfeszültem. Utoljára még összenéztünk Heával, aki azt sugallta, hogy tényleg jobban teszem, ha meghúzom magam, és jó kisfiú módjára viselkedem, majd távozott, hogy beengedje a számomra nagyon is felesleges és irritáló vendéget.
Idegesen fészkelődtem helyemen.
És végül beállított, nekem meg felfordult a gyomrom.
Nevetségesen nagy virágcsokorral állított be, s látványosan megpuszilta Heát – az én Heámat! - és gusztustalanul felfalta őt tekintetével.
Orrom alatti morgással jeleztem nemtetszésemet.
- Khm – köhintettem, hogy tudtukra adjam, én is itt vagyok.
- Ó, HyunSu, hadd mutassam be neked Nielt, de már találkoztatok – kapott észbe. – Niel, ő itt HyunSu.
Az általam ráaggatott „megijesztett budi kefe” becenév százszorta jobban tetszett, de ezt inkább megtartottam magamnak. De azért csak nem bírtam ki mosolygás nélkül, főleg, hogy most is hasonlóképpen nézett ki, mint mikor utoljára láttam őt. Annyi volt a különbség, hogy ezúttal fehér rövid ujjú volt rajta, ami szintén láttatni engedte hivalkodó mellizmát. Halkan felhorkantam.
Kelletlenül ugyan, de kezet ráztam vele.
Míg Hea kisietett a konyhába, hogy rágcsálnivalót hozzon, kínos, mély csend telepedett a nappalira. Az ujjaimat vizsgálgattam – el kellett valamivel terelnem a figyelmemet Mr. Hajzseléről, hogy ne törjek ki kontrollálhatatlan viháncolásban. Ez volt életem eddigi legjobb gúnyneve, esküszöm!
Mikor visszatért legjobb barátnőm, HyunSu felpattant mellőlem, s átkarolta a derekát, szorosan magához húzta.
Lépnem kellett.
- Ó! Én hülye, a kabátomban hagytam a telefonomat! – kiáltottam fel nagy drámaian, majd szétválasztva őket, szépen komótosan elmentem közöttük.
Amint elhaladtam, újra összefonódtak.
- Nem is hoztál kabátot – szólt utánam Hea.
- Jaj, hát milyen feledékeny vagyok, tényleg nem! – kaptam homlokomhoz, és azzal vissza is fordultam.
Újfent szétszedtem őket, és ezt szégyentelenül élveztem.
Hea halkan sóhajtott.
- Most mi az? – érdeklődtem ártatlanul, s magamhoz vettem a sós mogyoróval teli kis tálat.
- Semmi – rogyott le mellém, maga után húzva HyunSut.
Összehúzott szemöldökkel néztem végig, hogyan vetette át az én Heám vállán a karját. Gondolatban már legalább hatszor kinyírtam ezt a zselétől csöpögő bájgúnárt.


Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne érezzék jól magukat. Akárhányszor közelebb kerültek egymáshoz, kiborítottam valamit – a ropogtatni valókkal teli tálakat, az italomat, Hea innivalóját, a virágos vázából a vizet, körülbelül olyan voltam, mint elefánt a porcelánboltban. Közös filmnézésünkbe telefonhívások rondítottak bele – megkértem Chunjit, hogy rejtett számról hívogassa hol Hea mobiltelefonját, hol pedig a vezetékes telefonját, és legnagyobb szerencsémre tartotta a szavát. Sosem engedtem, hogy érintgessék egymást, így vagy úgy, de mindig közéjük furakodtam. Én pofátlanul élveztem a helyzetet, ők már annál kevésbé.
Mikor Hea kiszaladt a mosdóba – mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében az idegességtől -, HyunSu felé fordultam.
- Szóval, mit tudsz Heáról? – kíváncsiskodtam.
Összeráncolt szemöldökkel bámult rám.
- Mikor született? Mi a kedvenc színe? Hogy hívják a szüleit? Melyik iskolákba járt?
- Izé…
- Hány kiskanál cukorral issza a kávéját? Mit dolgoznak a szülei? Melyik filmen sírt a legtöbbet? Mi a legégőbb dolog, ami valaha vele történt?
- Hát…
- Milyen zenét szeret hallgatni? Milyen színű a fogkeféje? Milyen pozícióban szeret aludni? Mi az első dolga, mikor felébred reggel?
- Khm…
- Melyik könyv a kedvence és miért? Hogy hívták a kiskutyáját? Melyik sütit imádja? Hogy hívják azt a lányt, aki általános iskolában hatalmas ellensége volt?
- Ööö…
- Hogy csúfolták a gimnázium első osztályában? Mi a legrosszabb visszatérő rémálma, és mit kell vele tenni, ha felriad éjszaka? Milyen országokba szeretne ellátogatni? Ki a kedvenc írója? Mikor alszik el este? Általában mikor kel fel? Mit szokott reggelizni? Miért nem szeret visszagondolni az érettségire? Milyen mosóport használ? Milyen időközönként cserél ágyneműhuzatot? Mi az a dolog, amin közel tíz percig nevetett megállás nélkül? Ki törte össze először a szívét, és hány éves volt akkor? Melyik tantárgyból volt a leggyengébb, és mi volt az erőssége? Melyik tanár pikkelt rá? Hm? Hallgatlak – fontam össze karomat magam előtt. – És mennyire gondolod komolyan? Ugye nem csak játszani akarsz vele? Ő nem olyan lány, akit csak úgy eldobhatsz magadtól, haver – hajoltam közel hozzá. – És egy utolsó kérdés… Ki mernél ellenem állni egy Fifa mérkőzésre? – Résnyire szűkített szemekkel néztem rá, hogy még fenyegetőbbnek tűnjek.
HyunSu szörnyülködő arckifejezéssel akart volna felelni, de Hea épp ekkor toppant be.
- Miről maradtam le? – tudakolta édes hangon. – Minden rendben? – érdeklődött, mikor érzékelte a feszültséget.
- Én inkább hazamegyek, Hea, nekem ebből rohadtul elegem van – mondta HyunSu, majd felpattant, hogy távozzon.
- HyunSu, várj már, mi a baj?
- Ne fáradj, tudom, merre kell kitalálnom ebből az őrültekházából – motyogta, s elhagyta köreinket. Az ajtó hangosan csapódott be utána.
- Ezt meg vajon mi lelte? – próbáltam tettetni a mit sem sejtő hülye gyereket.
Hea száját harapdálva, kiguvadt szemekkel, dühtől kipirulva nézett rám. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy csintalan kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Még a nyakamat is behúztam, úgy vártam, hogy felrobbanjon.
- Megmondtam neked, hogy ne cseszd el ezt az egy átkozott estét! – kezdte véget nem érőnek tűnő szidalmazását. – És te erre mit csináltál? Hát persze, hogy elcseszted! Ez is mire volt jó? Hm? Komolyan áruld el, mert fogalmam sincs, mi a francot követtem el, amiért ezt érdemeltem tőled. – A méregtől úgy hadart, hogy alig értettem. – Hogy lehetsz ilyen, most komolyan? Az oké, hogy te nem bírod HyunSut, ezt még le is nyelem. De miattam miért nem tudtad volna összekapni magad? Rám miért nem gondolsz? – Szívesen félbeszakítottam volna, hogy csak rá tudok gondolni, de mégsem tettem. – Hihetetlen, mennyire utálatos tudsz lenni – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Végre rám talált egy értelmes fiú, erre jössz te, és mindent tönkreteszel! Hogy volt ehhez merszed? – Felálltam, hogy közelebb merészkedjek hozzá. Ez olyan érzést keltett bennem, mintha oroszlánszelídítő lettem volna. – Utállak, utállak, utállak! Érted? Ezerszer is utállak! – Lassú léptekkel közeledtem felé. Ő csak szitkozódott, mindenféle baromnak elhordott, amit tulajdonképpen meg is érdemeltem. Teljesen kikelt magából, soha életemben nem láttam még valakit ilyennek. Váratlanul a derekánál fogva magamhoz öleltem, ajkamat a homlokának nyomtam. – Engedj el, Daniel, vagy nem állok jót magamért! – kiáltotta, és a mellkasomat kezdte el ütögetni.
- Sssh – csitítottam, s szorításomat még erősebbre vettem. – Ne haragudj rám, Hea. Szeretlek – csúszott ki számon.
- Ne mondd ezt! Soha többé ne mondd ezt! – vergődött karjaim közt. – Te sosem gondoltad így. Soha! A szavaknak súlya van, és ezzel ne dobálózz, főleg ne nekem, megértetted? Ha szeretnél, ha csak egy kicsit is szeretnél, betartottad volna, amit megfogadtál!
- Én nem ígértem meg semmit sem, Hea, egy szóval sem mondtam, hogy illedelmesen fogok viselkedni.
- Mert egy rohadék vagy! – kiabálta.
- Én vagyok a rohadék? Hea, az a fiú úgy tapadt rád, mint légy a szélvédőre! Már az első találkozásotok alkalmával majdnem telibe markolta a feneked, hát nem igaz, hogy nem vetted észre, vagy, hogy neked ez tetszett! – hitetlenkedtem. – Te sokkal jobbat érdemelsz nála.
- Ó, igen? Mégis kit? Hm? Kit érdemlek, Daniel? Ki felel me…
- Például engem – mormoltam szavába vágva.
Lesütöttem szememet, mikor döbbenten, fürkészve mustrálni kezdett.
A francba, ezt egyáltalán nem akartam kimondani…
Hazudtam. A legkevésbé sem voltam jó a számára, amikor oly’ sok könnyet hullajtott már miattam. Csak szenvedett, és ennek én voltam az oka. Nem voltam neki való, és ez kegyetlenül szíven ütött.
- Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza elfojtott hangon.
Nem volt visszaút. Lépnem kellett, mielőtt még elveszítettem volna őt. Mély levegőt vettem.
Most, vagy soha. 
- Megkérdezted, hogy tudatnám-e veled, ha lenne nálam esélyed. Én tényleg próbáltam tudatni, hogy megveszek érted. Hát nem láttál át rajtam, te kis hülye? – simítottam ki arcából a lófarkából kiszabadult rakoncátlan tincset. – Mindent miattad csináltam, mert… Szeretlek, Hea, ez az igazság – fújtam ki a rekeszizmaim közé szorult levegőt. – Megölt a tudat, hogy beleszerettél valaki másba. Utáltam magam. És utáltam azt is, hogy keresztbe kellett neked tennem, de nem láttam más megoldást. Ne haragudj rám – néztem mélyen a szemébe, ami hitetlenül csillogott. – És azért se, mert folyton elutasítottalak. Akkora hülye voltam – nevettem kelletlenül. – De minden megváltozott, mikor részegen Rómeó és Júliát kezdtél nekem szavalni, majd felcipeltelek magamhoz, és végül megcsókoltalak. – Kitágult a szeme, szája elé kapta apró kezét. – Igen, jól hallottad, az a Harry Potter sztori kitalált volt, nem szerepelt a történetünkben semmiféle koszos szőnyeg és mérges járókelő. Megcsókoltalak, Hea, mert annyira sírtál, hogy nem szeretlek. És azóta feje tetejére állt a világom – simítottam végig alsó ajkán, ami érintésemtől kissé megremegett. Reszketve szívta be a levegőt. – Rájöttem, hogy mekkora idióta voltam, amiért nem vettelek észre, és elkezdtem közeledni feléd, de aztán te úgy határoztál, hogy beújítod magadnak Mr. Megijesztett Budi Kefét – húztam el számat.
- Kicsodát? – ráncolta értetlenkedve homlokát.
- HyunSut – magyaráztam.
Kuncogni kezdett, majd csak hallgattunk. Hagytuk, hogy a kimondatlan szavak közénk telepedjenek. Mind a ketten az elhangzottakat emésztgettük. El sem hittem, hogy mindezt kimondtam. Mintha nem is én beszéltem volna, mintha csak külső szemlélő lettem volna.
- Nem csak te tartozol vallomással, Niel-sshi – szólalt meg végül. Elpirult, s most határozottan nem a méreg és a düh hatására.
- Hm? – pislogtam rá.
- HyunSu színésznek tanul, a drámacsoportomban találkoztam vele.
A szívem kihagyott egy ütemet.
- De hát azt mondtad, hogy…
- Nem mondtam igazat – biccentett. – Megkértem, hogy játssza el a barátjelöltemet. Abban reménykedtem, hogy ez majd hatni fog rád – nézegette félszegen a padlót.
Magam elé meredtem.
A lelkem több ezer mázsányi tehertől szabadult meg.
- Ez nem volt szép dolog, Hea – morogtam.
- Még te beszélsz? – tárta szét karját.
- Akkor ez az egész csak színjáték volt? Az a fene nagy felháborodásod az előbb csak az előadás része volt?
- A kiakadásom az száz százalékosan valódi volt. Komolyan az agyamra mentél! – bokszolt vállon. – Mindent kiborítottál, amit csak lehetett, Niel, szóval segíthetsz takarítani – vágott durcás arcot.
- Bármikor, bármelyik nap segítek – leheltem apró csókot homlokára. – Annyira, de annyira hülye voltam. Mindent jóváteszek, ígérem, oké? Minden a lehető legjobb lesz – szorítottam magamhoz, államat a feje búbján támasztottam meg, ő pedig pólómba fúrta arcát.
- Hallottam, mit mondtál HyunSunak. Hogy miket kérdeztél tőle.
- Ó, jaj, ne már – szörnyülködtem. – Ezt már igazán nem akartam.
- Meghatott. Jól esett – húzott még közelebb magához, mintha csak attól tartana, ha nem kapaszkodik belém elég erősen, köddé válok. – Még soha semmi nem tett ilyen boldoggá, Niel – nézett fel szemeimbe.
Egymásra meredtünk, szerelmesen és csodálattal, pislogásokkal kommunikálva. Minden világossá vált. Egymás mellett kellett lennünk, nem volt helye több játszadozásnak. Kezdetét kellett vennie valami szépnek, valami újnak és visszamondhatatlannak.
Csökkenteni kezdtük a kettőnk közti amúgy is csekély távolságot. Vészesen közelgett ajka, isteni illata megcsapta orromat. Életemben nem vágytam még így az érintésére.
Szájunk félúton találkozott. Néhány röpke, szívremegtető pillanat után mélyítettük a csókot, nyelveink is egymásra leltek, hogy aztán lassú, mégis szenvedélyes, mindent felperzselő táncban forrjanak össze. Szemhéjamon belül ezeregy csillagot láttam, a gyomrom görcsbe rándult, jóleső borzongás járt át. Örömömre nem találtam megfelelő szavakat, legszívesebben lefutottam volna az utcára, hogy mindenkit egy meleg ölelésben részesítsek, de ehelyett csak tovább öleltem Heát, az én Heámat, akit jobban ismertem és szerettem bárkinél. Teljesnek éreztem magam.
Csak egy pillanatra szakadtam el tőle, hogy azt mondhassam:
- Én vagyok a világegyetem legszerencsésebb idiótája.