Teen Top - Lovefool - 4. rész

*SangMi szemszöge*


Az első hét zökkenőmentesen ment, könnyedén vészeltem át a napokat. Talán azt is kimertem volna jelenteni, hogy jól éreztem magam, ami elég furcsán hangzott, mert ugyebár egy oktatási intézményről volt szó, és köztudott, hogy az iskolák semmiféle élvezettel nem tudnak szolgálni, inkább csak megölik az ember bárminemű életkedvét is.
Minden órát megúsztunk alig negyedórányi üldögéléssel, ugyanis az összes tanár azon az elven volt, hogy az első éveseket inkább nem riasztják el az első adandó alkalommal, hanem csak bemutatkoznak, s ismertetik velünk a tanmenetet. Volt olyan tanóra, amit teljesen kihagyhattunk, mert összehívták a teljes kommunikáció és médiatudomány szakot, hogy az egyetem hatalmas edzőtermében letérdelve tegyük meg fogadalmunkat, miszerint nem fogunk szégyent hozni az iskola hírnevére, nem fogunk betévedni sztriptíz bárokba (?), és nem fogjuk körberohanni az intézmény épületét úgy, ahogy a világra jöttünk, tehát teljesen meztelenül (???). Viccesre sikeredett a fogadalomtétel, főleg, hogy az utolsó évesek állították össze számunkra az ígéretek listáját – nos, igen, gondoltam is, hogy az igazgatóság nem kért volna meg minket ilyesmikre. Az egyetem legidősebb diákjai majd’ megszakadtak a nevetéstől, míg a tanárok nem győztek szörnyülködni és hangot adni nemtetszésüknek. Nem lepődnék meg azon sem, ha jövőre már eltörölnék ezt az egész esküdözést.

Mikor felhívtam apát, hogy megejtsük szokásos napi beszélgetésünket, egy kérdéssel kezdtem élménybeszámolómat:
- Te mióta vagy jóban a végzős kommunikáció és média szakosokkal? – tudakoltam szórakozottan.
- Miről beszélsz, kislányom? – értetlenkedett.
- Ma eskütétel volt az egyetemen. Találd ki, mit kellett megfogadnunk.
- Hogy jól fogtok tanulni? – tippelt.
- Apa, legyen már egy kicsivel több fantáziád – sóhajtottam. – Gondolkozz.
A vonal túlsó végéről csak a hosszú csend felelt.
- Itt vagy? – ráncoltam homlokomat.
- Persze, hogy itt vagyok, de fogalmam sincs, mégis mi lehetett az.
- Barkóba? – ajánlottam fel.
- Nem vagyok jó benne, SangMi, ezt te is tudod. Nem lehetne, hogy egész egyszerűen elmondod? Úgy nem növelnéd tovább apád telefonszámláját, ami már így is hat számjegyű lesz.
- Már megint túlzol – korholtam. – De oké, legyen. A fogadalomban az is benne állt, hogy nem megyünk sztriptíz bárokba.
- Na, látod, hogy ez nem csak az én fejemben fordult meg! – csattant fel elégedetten. – Ugye megfogadtad? – kérdezte halál komolyan.
- Apa! – szóltam rá.
- Megfogadtad vagy sem? – erősködött tovább.
- A szívemre volt téve a kezem, miközben megesküdtem rá. Elégedett vagy?
Hangosa fújta ki a levegőt.
- Akkor jó.
Néha komolyan úgy gondolom, hogy a szülők egy teljesen másik bolygóról származnak…

***

A második hetet már teljes jogú, beavatott egyetemi hallgatóként kezdtük meg húgommal. Az oktatók bekeményítettek – kezdetét vette a soha véget nem érő körmölések sorozata, egyes tanórákon pedig már meg is kaptuk, miből kell beadandót csinálni. Rögtön meg is bántam azt a kijelentésemet, hogy élvezem, hogy idejárhatok. A véleményem hirtelen tett egy száznyolcvan fokos fordulatot: egyedül a szünetek voltak azok, amiknek teljes szívemből, igazán tudtam örülni, minden mást a pokolra kívántam. Bele sem mertem gondolni, hogy ha már most az ágyam után és szabadságért siránkoztam, akkor mi lesz majd velem később, például a vizsgaidőszakban, amikor majd ténylegesen agyon kell magam hajszolni. Mielőtt még bepánikoltam volna az örökkévalóságig tartó tanulás gondolatától, eltereltem figyelmemet – JungSoot néztem, hogyan próbált megkenni magának egy szendvicset. Már az agyvérzés határán állt, folyton az orra alatt szitkozódott, én viszont jót nevettem rajta. Először majdnem elvágta az ujját, majd aztán a kés majdnem beleállt a lábfejébe, és ha mindez még nem lett volna elég, semmi sem maradt meg a kezében, hol egy paradicsomkarikát ejtett le a földre, hol pedig egy szelet felvágottat. Bár mulatságos volt, mégis szörnyű volt nézni, mennyire béna.
- Add már ide – kaptam ki kezéből egy kenyérszeletet, hogy véget vessek kínszenvedésének.
Összeszorított szájjal nézett rám.
- Nem tudtál volna hamarabb közbeavatkozni, mielőtt még ideg összeroppanást kaptam volna? – méltatlankodott, én meg csak kuncogtam.



Szeptember 13., csütörtök
*JungSoo szemszöge*



A szerencsétlenségi sorozatom nem ért véget. Félórával később ébredtem fel, mint ahogy szerettem volna, és már magában ez is kiborított, azonban nem kellett sokat várnom arra, hogy megint felkiáltsak mérgemben. Annyira „ügyes” voltam, hogy amikor tejet akartam önteni a reggeliző tálamba, a doboz kicsúszott az álmosság miatt még nem olyan erős szorításomból, majd a pultra érkezése után eldőlt, és a fehér lötty végigfolyt lábamon, utána pedig a földön egy tócsává nőtte ki magát a folyadék. Szerencsére még mindig pizsamanadrágban voltam, így nem történt akkora baj. Azonban fogmosásnál már nem volt ekkora mázlim.
Mikor már kiöblítettem számat, s a mosdókagylón megtámaszkodva néztem a tükörbe, szemet szúrt egy fehér folt a mellkasomon, és nem, már rég nem a pizsama felsőm volt rajtam. Éppen válogatott szavakkal szórtam átkot a túlzott habzásra hajlamos fogkémre, mint valami boszorkány, amikor benyitott SangMi, kezében az összes cuccommal – táskámat, telefonomat, cipőmet szorongatta,
- Most azonnal kapd magadra, és menjünk – lökte elém lábbelimet.
- Jó, muszáj várnod rám még egy kicsit – mutattam leköpött pólómra.
- Hoztam pulcsit – halászta ki az említett ruhadarabot hátitáskámból.
- És? – Nem értettem, ezzel mégis mit akart mondani.
- Össze tudod magadon húzni, tudod, erre találták fel a cipzárt – mondta tudálékosan, úgy, ahogy én szoktam beszélni, ha magyarázok valamit.
- Túl meleg van ahhoz, hogy én pulóverben legyek egész nap. Sietek, egy perc alatt kész vagyok.
Próbáltam kislisszolni a fürdőszobából, de utamat állta.
- Aha, na persze. Megfigyeltem már, hogy mostanában te sem tudod egykönnyen eldönteni, mit vegyél fel, szóval vagy felveszed ezt – mutatta fel pulcsimat – vagy egyedül mész suliba.
Gyűlöltem társaság nélkül menni bármerre is, ezzel ő is tisztában volt.
- Akkor itthon maradok – fontam össze testem előtt a karomat ellenségesen.
- Ilyen opciót nem adtam meg – vágta hozzám a kardigánt.
A szememet forgatva kaptam el, s bújtam bele.
- Jó lenne, ha megjegyeznéd, hogy bár a nővérem vagy, attól még véletlenül sem vagy az anyám, és nem áll módodban parancsolgatni nekem – mérgelődtem. – Különben is, csak két hónap van köztünk! – háborodtam fel.
- Hallgass már el, és gyere, már így is késésben vagyunk.

***

- Ez egy szörnyű nap lesz, én mondom! – sóhajtottam. – Látod, erről beszéltem! – tártam szét karomat, amikor nekem jött és kis híján elsodort egy diák az egyetem aulájában. Viszont a heves karlendítésnek az lett az eredménye, hogy kicsaptam valaki szemét. Ijedten néztem rá ártatlan áldozatomra, s hatalmasat nyeltem. Sunny volt az.
- Bo…
- Szerencséd van Parker, hogy most jó kedvemben találtál – dörzsölgette a megütött területet. Ha lett volna rajta szemfesték, tuti, hogy szétmázolta volna.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel.
- Minek örülünk? – tudakolta SangMi.
Sissy válaszul csak felfelé mutogatott. A plafonról egy hatalmas plakát csüngött alá, a rajta lévő feliratot hunyorogva vettem szemügyre.
- Üdv újra itt, Niel – olvastam fel a szöveget. – Ki az a Niel? – ráncoltam szemöldököm.
Sunny, Sissy és MiMi csak cinkosul összenevettek, MiMi még meg is lökte picit a vállamat, majd válasz nélkül hagyva Sunny elkezdett az előadó felé húzni, ahol mindnyájunknak órája volt.

***

A helyiség már megtelt tanulókkal, konkrétan tömegnyomor volt. Az emberek lassan araszoltak előttem, kezdtem meggyulladni pulóveremben, és a türelmem is fogytán volt. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy a hátsó sorok teljesen beteltek, sőt még a középső részlegen sem lehetett egyetlen szabad helyet sem találni. Sunny azóta sem engedett el, így a kezemnél fogva ráncigált le egészen a legelső széksorig.
- Nem, Sunny, én nem akarok legelőre ülni! – sipákoltam, és próbáltam volna szabadulni tőle. Csak egy röpke másodpercre tudtam megállni, ugyanis a következő pillanatban már hátulról lökött nővérem, elölről pedig még mindig Sunny igyekezett kitépni tőből a karomat.
- A földön csak nem ülhetsz, Parker – rántott még egyet végtagomon.
- Á, finomabban – szisszentem fel. Bár erősen kételkedtem benne, hogy szerepelt volna a szótárában az a szó, hogy „finoman”, vagy, hogy „gyöngéden”.
- Akkor meg szedd a lábaidat – parancsolta. – Ne akard, hogy visszaadjam neked azt az ütést – fenyegetőzött. Rögtön befogtam a számat.
SangMi és Sunny közt foglaltam helyet. Soha életemben nem ültem ilyen közel a tanári asztalhoz, és ez nagyon nem tetszett nekem. Utáltam szem előtt lenni. Morogva dobtam le magamról pulcsimat, hogy legalább a hőségérzettől megszabaduljak, ha már a furcsa szorongástól nem tudtam. Valahogy éreztem, hogy ez nem egy átlagos óra lesz, és belső énem azt súgta, ma fel sem kellett volna kelnem. Na, igen, a katasztrófasorozatom is ezt igazolta.
A tanár késett, a teremben pedig mindenki be volt zsongva, aminek nem tudtam az okát. A diákok izgatottan cseverésztek szomszédjaikkal, mellettem Sunny, Sissy és MiMi és megállás nélkül fecsegett és viháncolt, egyedül én ültem úgy, mint aki a halálítéletére várt – a homlokomat a hideg fapadon támasztottam meg, és hangosan sóhajtottam, bár nem mintha ez a káoszban hallatszott volna. Olyan érzésem támadt, mintha még mindig a gimnáziumban lennénk, ahol a kamaszoknak parancsolni sem lehet, és nem pedig az egyetemen, ahová állítólag érett felnőtt emberek nyertek felvételt. Jó, oké, azért magamról sem állítottam volna azt, hogy kiforrott, megfontolt fiatal nő lettem csak azért, mert elhagytam a középiskola épületét, de azért ez a kontrollálhatatlan hangzavar már nekem is sok volt. Vagy talán magából a napból volt már elegem így reggel nyolc óra tájékán, nem tudtam.
- Pszt – bökött oldalba SangMi.
Nagy nehezen felemeltem fejemet.
- Minek pisszegsz, mikor mindenki üvöltözik? – ráncoltam szemöldököm. Nem felelt, csak pislogott rám. – Mondjad - ösztönöztem beszédre.
- Te tudod, ki az a Niel?
- Szerinted, ha tudnám, akkor megkérdeztem volna a lányoktól alig tíz perccel ezelőtt, hogy „Ki az a Niel?”.
- Jól van, már megint harapós kedvedben vagy.
- Még csodálkozol? – háborodtam fel. – A mai nap folyamán mást sem csináltam, csak bénáztam! – csattantam.
- Hozzászokhattál már volna – motyogta maga elé, de még így is hallottam.
- Jobb, ha ma nem piszkálsz – lövelltem felé gyilkos pillantásokat. – Ez az óra is rémes lesz.
Gondolom, megkérdezte volna, hogy ezt mégis miért hiszem, de mielőtt még egyetlen hang is elhagyhatta volna a száját, hangos ajtócsapódással jelezte a tanár, hogy megérkezett. Magas férfi volt, fekete tincsei közé vegyült néhány ősz hajszál is. Testes volt, de nem kövér, és mindig zakóban láttam őt az iskolában, aminek ujja állandóan krétaportól fehérlett, holott a táblákra táblafilccel lehetett írni, így a por származása örök rejtély maradt.
Nem volt egyedül, hat másik fiú követte őt, mire egyes tanulókból földöntúli hang szakadt fel. Ijedten rezzentem össze, s kitágult szemekkel néztem körbe, majd hangosan feljajdultam, ugyanis Sunny belemélyesztette körmeit csupasz alkaromba, és teljesen átszellemülve figyelte az új jövevényeket. A professzor minden jelenlévőt csendre intett.
- Oké-oké, tudom, hogy ez egy különleges pillanat, és, hogy nem láthatják a Teen Top tagjait nap mint nap testközelből, de kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, és ha lehet, senki se kapjon itt helyben szívinfarktust – viccelődött. SangMival kérdőn néztünk össze, mi ketten voltunk azok, akik csak szimplán halláskárosodást szenvedtek, de nem vesztették el a fejüket. – Ms. Rhee, megkérhetném, hogy engedje el a padtársa karját, mielőtt még vér folyna? – szólt rá Sunnyra, aki még mindig öt körmével kapaszkodott húsomba. Ő engedelmeskedett, én pedig hálásan néztem a férfira, aki megmentett, miközben a fájó területeket dörzsölgettem. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy a számomra idegen látogatók szórakozottan néztek engem. Haha, igazán vicces, hogy majdnem leamputálta a kezemet Sunny, kár, hogy ezen én nem tudok még csak mosolyogni sem. Nem nyerték el ezzel a tetszésemet, ennek egy fancsali grimasszal jelet is adtam. – Köszönöm – biccentett kedélyesen a tanár úr. – Tehát, mint tudják, Niel – mutatott az egyik fiúra – régebben sűrűn fordult meg nálunk testvére, David miatt, aki iskolánk egyik nagy-nagy büszkesége, és bár már David nem tanul nálunk, Niel így is veszi a fáradtságot, hogy beugorjon hozzánk egy-egy órára. Ez esetben egy előadásra – szónokolt büszkén, látszott rajta, hogy szimpatizál az előttünk felsorakozó fiúkkal. A terem ismételten felbolydult, pusmogások hallatszottak, és teljes szívemből azt kívántam, bárcsak még mindig az ágyat nyomnám, és nem is gondolnék az egyetemre. – Nyugalom, hölgyek-urak, biztos vagyok benne, hogy a banda szívesen ad majd önöknek egy-egy autogramot, csak győzzék kivárni az óra végét eszméletvesztés nélkül. Ez az előadás az én ajándékom, de biztosíthatom magukat, hogy jövő héttől kezdve tényleg belevetjük magunkat a tananyagba. – Egyöntetű sóhaj volt a válasz. – Említettem már, mennyire imádom, mikor ilyen lelkesek? Na, mindegy is, nem is rabolnám tovább a szót, helyet foglalok az asztalomnál, beszéljetek, fiúk – adta át a stafétabotot a „betolakodóknak”. Igen, annak tartottam őket, szörnyen irritált a jelenlétük már csak azért is, mert kimosolyogták nyomoromat. Az akkor sem volt vicces, azóta is fáj a karom!
Bemutatkozással kezdték, pedig véleményem szerint teljesen felesleges volt. Csak SangMi és én nem tudtuk, kicsodák, viszont én a lehető legkevésbé sem voltam rájuk kíváncsi. Mindegy, azért a fülemet mégsem foghattam be, mint valami idióta, így kelletlenül ugyan, de végighallgattam, kit milyen névvel láttak el születéskor.
Sorban hajoltak meg, olyan volt, mintha betanulták volna, vagy mintha egy komplett koreográfiát adtak volna elő, a meghajlások között mindig négy másodperc volt. Igen, számoltam, nem volt jobb dolgom.
- Niel – kezdte a „produkciót” az a srác, akit a professzor már csak a tekintetével is az egekig magasztalt. Hajszíne valahol a szőke és a barna közötti árnyalatban pompázott. Festett volt, rögtön meg tudtam állapítani. Egyszerű kék kockás inget viselt fakó farmerral és barna bakancsszerűséggel.
- CAP – mutatkozott be a legmagasabb. Mégis miféle hülye név ez? Kit nevez el sapkának az édesanyja? Ennyire utálták szegény gyereket, hogy ilyen névvel „áldották” meg, vagy mi? Hangja mély volt és elcsigázott, párás tekintete arról árulkodott, hogy álmosság gyötörte. Nos, ezzel nem volt egyedül. Sötétbarna, dús haja a homlokára hullt. Fekete térdnadrág volt rajta kosaras cipővel és atlétával, így tetoválásai szabadon látszottak. Próbáltam volna kisilabizálni az alkarján elterülő formát, de a bemutatkozás haladt tovább, így a soron következő fiúra figyeltem.
- L.Joe – hajolt meg a legalacsonyabb. Szőke hajába piros kendő volt kötve. Na, még egy festett. Oké, le kéne állnom a méltatlankodással. De, ha egyszer olyan ellenszenvesek! És különben is, a természetesség már nem divat? Egyszínű, fekete pulóver volt rajta szintén térdnadrággal, és sportcipővel. Észrevettem, hogy neki is elég fura neve volt, de inkább már nem is tettem magamban rá megjegyzést.
- Én Chunji vagyok – szólalt meg a következő, akinek kopottas rózsaszín-lila haja volt. Jézusom! Fejjel esett bele egy festékes vödörbe, vagy esetleg őt használták festőhengernek egy szobafestés alkalmával? Igazán érdekelt volna a története. Rajta fehér ing volt, alatta fekete atlétával, alul pedig rózsaszín térdnadrágot viselt. Ez most komoly? Rózsaszín?
JungSoo, állj már le – korholtam magam.
- Sziasztok, engem Rickynek hívnak. – Kuncognom kellett édes kiejtésén, ugyanis az R betűt L-nek ejtette. Fekete haja volt. Végre egy természetes fiú, köszönöm, Istenem, köszönöm! Ő volt az egyetlen, aki nem szúrta a szememet.
- Én pedig Changjo vagyok – zárta a bemutatkozást egy kopottas szőkés-narancssárgás hajú fiú. Az ő frizurájáról már inkább nem is gondoltam semmit.
Természetesen minden srác nevének elhangzása után egy kisebb üdvrivalgás tört ki a hallgatóság között. Elegem volt, haza akartam menni, nem pedig olyan embereket hallgatni, akik alig lehettek nálam egy-két évvel idősebbek, mégis mindenki úgy elalélt tőlük, mintha magával a megváltóval találkoztak volna.
A fiúk felváltva beszéltek egy-egy híresebb és nagyobb rádiónál tett látogatásukról, megosztották a műsor leforgása közben szerzett tapasztalataikat. Azt hiszem csak én voltam az az egyetlen egy személy, aki nem ájuldozott, sőt nem tanúsítottam semmiféle érdeklődést. Nővérem tátott szájjal hallgatta őket. Neki már akkor is az volt az álma, hogy egy híres-neves rádiónál dolgozzon, mikor még tízéves koromban hozzájuk költöztünk anyával. Én viszont az újságírás felé kacsintgattam, így nem kötött le a Teen Top, vagy mit tudom én kicsoda beszámolója.
Épp a cipőmet mustráltam olyan behatóan, mintha a cipőfűzők sziszegő kígyókká változtak volna, amikor éreztem, hogy valakinek a tekintete lyukat éget bőrömbe. Felnéztem, és ledermedtem. A festőecset figyelt engem fülig érő szájakkal. Vagyis pontosabban mondva a mellkasomat. Homlok ráncolva pillantottam magamra, hogy mégis mit bámul oly’ nagyon, mikor észrevettem, hogy a fehér fogkrémfolton szórakozik. Bosszúsan kaptam magamra pulcsimat – közben véletlenül leütöttem Sunnyt, de őt ez most a lehető legkevésbé sem érdekelte, mert teljes kábulatban volt -, és össze is cipzáraztam, hirtelen az sem foglalkoztatott, hogy meggyulladtam. Összefontam karomat magam előtt, és a lehető legbarátságtalanabbul meredtem vissza a rózsaszínfejűre. Küldött felém még egy széles mosolyt, majd tekintetével mással kezdett el kacérkodni, míg – azt hiszem – Changjo beszélt.
Istenem, de ciki! Legszívesebben beleolvadtam volna a padlóba, vagy legalább a székembe. El akartam tűnni, de az órának még korán sem volt vége. Lesütött szemekkel gubbasztottam, és próbáltam nem törődni vele, hogy a vattacukor fiú – nem tudtam őt Chunjinak nevezni, a gúnynevek sokkal jobban estek lelkemnek - pillái néha-néha felém rebbentek. Szívem szerint leütöttem volna, vagy minimum megdobtam volna a ceruzámmal, de ehelyett csak igyekeztem kerülni a szemkontaktust, amit ő mindenáron fel akart velem venni. Beégtem egy – minden bizonnyal – híres ember, akarom mondani suhanc előtt! Tudtam, hogy nem lett volna szabad ma megjelennem a suliban, egyszerűen tudtam! Ha legközelebb lesz egy olyan zsigeri érzésem, hogy ágyban kell maradnom, akkor bizony úgy fogok tenni, az életemre esküszöm!
Nyugi, JungSoo, soha többé nem fogod őt látni, mit érdekel, mit gondol most? – nyugtattam magam.
A tanóra hátralévő részét száj rágcsálva töltöttem.

***

Csengőkor a diáksereg megrohanta a fiúkat, én pedig azon voltam, hogy minél hamarabb kijussak ebből a fejetlenségből. Az idegeim tönkrementek, egy roncs voltam, és nem segített a gondolat sem, hogy sikeresen leégettem magam a leköpött felsőmmel.
Elköszöntem SangMitól, mert ez az egyetlen óránk volt ma – hála a jó égnek -, nekem viszont szükségem volt egy kis magányra ezek után az őrület után, így bementem a könyvtárba, annak reményében, hogy ott nyugalomra lelek. Amint beléptem a helyiségbe, megcsapott a könyvek jellegzetes illata, fülemet pedig a lapozással járó nesz, ami zene volt számomra. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy kicsivel higgadtabb legyek. Megtaláltam egy érdekesnek tűnő könyvet, le is emeltem a polcról, s letelepedtem egy üres asztalhoz. Alig telt el néhány perc, s a mögöttem lévő asztalkát körbeülte három lány, akiket nem igazán zavart, hogy könyvtárban voltak, így hangosan kivesézték a Teen Top előadását. Önfeledten kacarásztak, mintha tizennégy évesek lennének, és mind a hat fiút kielemezték, szinte hallottam, hogyan ér az asztallaphoz egy-egy nyálcseppjük. Fel ment bennem a pumpa, azonnal visszatettem a könyvet a helyére – pedig szívesen kikölcsönöztem volna, de nem bírtam volna kivárni a soromat -, és kivágtattam a könyvtárból.
Az egyetem főbejáratát hatalmas tömeg zárta el, ezért szitkozódva sétáltam át a hátsó kijárathoz, amit alig használtak. Távozásomkor nekimentem egy fiúnak, aki – legnagyobb meglepetésemre – elkapta a karomat. Riadtan néztem rá. Chunji volt az.
Mi a...?
Meglepetten bámultam rá.
- Minden oké? – kérdezte.
Döbbenten pislogtam rá, miközben még mindig a csuklómat szorította.
- Hm? – Ezzel tudatta, hogy még nem feleltem.
- Mi közöd hozzá, te két lábon járó, flörtölő festőpamacs? – szabadítottam ki magam fogságából amikor magamhoz tértem, és siettem is tovább.
Jó, ez egy picit nagyon is bunkóság volt a részemről, de nem tudtam szó nélkül megállni azt, amit leművelt az óra alatt. Mindenkire úgy kacsintgatott meg mosolygott, mint valami cukros bácsi, aki a bokorba akarja csábítani a lányokat!
Halk nevetést hallottam hátam mögül, és ez még jobban fölbosszantott, de nem fordultam vissza, hogy nyársa húzzam.