Teen Top - Lovefool - 5. rész

Szeptember 17., hétfő

*SangMi szemszöge*

 Kettőnk közül azt hiszem, JungSoo élvezte a legjobban a pénteki egyetemmentes napot – sikerült úgy összeállítanunk az órarendünket, hogy csütörtökön egy órát kelljen végigszenvednünk, míg a hét ötödik napján teljesen szabadok voltunk. Bár így sem tudtunk teljes mértékben kimaradni a Teen Top őrületből – ugyebár már eleve részt vettünk egy előadásukon, továbbá a lányok (Sunny, Sissy és MiMi) úgy érezték, feltétlenül tájékoztatniuk kell minket mindenről, ami az iskola falain belül, vagy éppenséggel az udvaron történt pénteken, így sűrűn hívogattak minket, bele-bele sikoltva a telefonba. Mélyről, lelkük legsötétebb bugyraiból feltörő hörgéseik vérfagyasztóak voltak.
Halál komolyan időt kell szakítanom a fül-orr-gégészet felkeresésére.
Húgom egyre nehezebben tolerálta barátnőink heves érzelem megnyilvánulásait. Körülbelül a hatodik hívás után inkább már nem is tartotta a füléhez a telefont, tudta, hogy úgyis csak artikulálatlan, lelket kilehelő ordibálásra számíthat a vonal túlsó végéről, így csak letette saját készülékét a konyhaasztalra, és hagyta, hadd sivítsanak szabadon.
Őszintén szólva engem igenis szórakoztatott kirohanásuk, nevetve hallgattam hadarásukat, amit sokszor nem is értettem tisztán. Persze a mobilt inkább néhány centiméterre tartottam fülkagylómtól, félve a dobhártyaszakadás veszélyétől.

 Igazán örültem, hogy három olyan személy is volt az egyetemen, akikkel beszélhettünk órák között és után. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, na, nem mintha lett volna más választásunk. Sunny – akihez véleményem szerint nagyon is passzolt a diktátor megnevezés – kézben tartotta kapcsolatunkat, és azon volt, hogy szorosabbra fűzze a köztünk lévő szálakat. Ránk parancsolt, hogy minden egyes nap együtt ebédeljünk, és az utasítást persze nem lehetett megtagadni. Egyedül csütörtökön és pénteken kaptunk „kimenőt”, azért annyira ő sem volt megszállott, hogy bent tartson minket az iskolában csak azért, hogy együtt fogyasszuk el az ételünket. Néha szünetekben kaptunk tőle egy „S.O.S” sms-t – egyébként fogalmam sincs, honnan szerezte meg a telefonszámunkat, mert tőlünk meg sem kérdezte -, és ilyenkor azonnali hatállyal egy fához kellett sietnünk, ami egy padot árnyékolt be terebélyes lombjával az udvar azon részén, amely igen közel volt az „A” épülethez, ahol az óráink körülbelül kilencvenkilenc százaléka volt. Ha esetleg valaki elfoglalta a helyünket – oké, semmi jogunk nem volt a sajátunknak nyilvánítani, mert nem állt rajta a nevünk -, akkor Sunny egész egyszerűen arrébb tessékelte őket, eleinte kedvesebb hangnemben, majd egyre dühösebben. Én nem vitatkoztam volna Sunnyval, az tuti. Ha ő azt mondja, valami az övé, akkor az úgy is van, felesleges tovább ragozni a dolgokat.  Mellesleg az ilyen „vészhelyzet” esetekben csak arról akart minket tájékoztatni – elvetemült – barátnőnk, hogy kinek tudta meg a nevét, családi hátterét, és minden mást, amiről tulajdonképpen mi nem is akartunk hallani, de őt ez egy cseppet sem zavarta. Mondta és mondta az információkat, mi pedig csak hallgattunk, és próbáltuk fent tartani az érdeklődés látszatát. Nagyon nehéz volt, de nem szerettük volna elrontani Sunny heves beszámolóját.

 Szóval szépen lassan kezdtük elfogadni a tényt, hogy otthont változtattunk. Természetesen nehéz volt. Folyton eszembe jutott London, apa és mostohaanyám, a régi barátaink, azok a tájak, amiket majdhogynem minden egyes nap láttam, a suliba vezető út, amit akár bekötött szemmel is meg tudtam volna tenni, az osztályfőnökünk rémes viccei, egyszóval minden, mi a mindennapjainkat betöltötte.
 Ideje volt befogadni újdonsült lakhelyünket.
 A hétvégén tartottunk egy hosszú-hosszú sétát, aminek az lett a vége, hogy testvéremmel mind a ketten megfogadtuk: soha, de tényleg soha nem vetemedünk még egyszer ilyesmire. Hulla fáradtak voltunk, viszont volt pozitívuma is kiruccanásunknak: Szöul teljesen magába szippantott minket. Gyermeki áhítattal, nyitott szájjal jártunk-keltünk a belvárosban, alaposan végigmérve a különböző boltok kirakatba állított kínálatát, megfigyelve azt a rengeteg siető embert körülöttünk, magunkba szívva a színeket, hangokat és illatokat. Merőben más volt, mint Anglia. Érezhetően más kavalkádba csöppentünk, más impulzusok értek. De szerethető és mesés volt a maga sajátos módján, és a honvágyat hirtelen háttérbe szorította, elnyomta egy új érzés: a boldogság és a várakozás érzete. Kíváncsivá tett az új élet gondolata, s szüntelen a jövőn kattogott az agyam. Készen álltam belevetni magam az új világunkba.

 Lelkesedésem természetesen megcsappant hétfő reggel, mikor megszólalt a mobiltelefonom hihetetlenül idegesítő ébresztője.
 Ezúttal átugrottam a reggeli őrüljünk-meg-mert-nem-tudjuk-eldönteni-hogy-mi-a-fenében-vágjunk-neki-a-napnak szakaszt, és inkább azt az összeállítást aggattam magamra, ami a legelőször megtetszett – nem variáltam, nem bizonytalanítottam el magam, „határozott nőként” döntöttem. Azt hiszem, apa büszke lenne rám ezért.
 Mire leértem a konyhába, JungSoo már reggelizett: dörmögve, le-leragadó szemekkel kanalazta barackos joghurtját. Meg akartam kérdezni, minek köszönhető „rózsás” kedve, de megelőzött:
- Sunny hajnali négykor küldött nekem egy sms-t – dugta arcomba telefonját, a már megnyitott üzenettel a képernyőjén.

Folytatódik az őrület. ;) Készülj, vadászni fogunk. :D <3 

- Ezt mégis mire értette? – ráncoltam homlokom.
- A múlt hét miatt arra tudok következtetni, hogy elmebajának nagyon is sok köze van hat fiúhoz, akik makacs módon megtagadják a természetességet – dünnyögte.
- Ó, Teen Top? – kérdeztem vissza, ő pedig csak biccentett egyet, majd hozzátette:
- Már most elegem van belőlük.
- Nem ártottak neked – mondtam, mire egy gyilkos pillantás volt a válasza.
Behúztam a nyakam, mikor összeszűkítette szemét.
- Vigyorogtak, amikor Sunny majdnem levájta rólam a bőrömet! – csattant. – Aztán a rózsaszín habfejű kiröhögött, mert fogkrémes volt a felsőm! – háborgott tovább.
- Miért, szerinted az nem vicces, ha valaki egy leköpött rövid ujjúban jelenik meg akárhol is? – vontam föl kérdőn a szemöldököm.
Összeszorította száját, s mielőtt kitörhetett volna, elhessegettem készülődni, ugyanis még mindig pizsamában volt.
- És ezúttal figyelj oda fogmosásnál! – kiáltottam utána, a hűtőben kutatva.
- Megteszek minden tőlem telhetőt – morogta vissza.

***

Az egyetem csöndes volt – illetve a legutóbbi „látogatásunkhoz” képest mindenképp annak lehetett mondani. Mielőtt beléptünk volna az épületbe, JungSoo megszorította a kezemet, és mély levegőt vett. Bezárult mögöttünk az óriási kétszárnyú bejárat, s húgom ajkát harapdálva várta, hogy a fejüket vesztett diákok süvöltése megsüketítse őt. Amint érzékelte, hogy nincs „veszélyben”, kifújta az addig bent tartott levegőt, és elengedte kezemet.
Látványosan szaglászott körbe.
- Nem érzek hajfesték és önteltség szagot! – derült jobb kedvre.
Nevetve, szememet forgatva bokszoltam bele a vállába.
- Nem tudhatod, mi rejtőzik a csillogás mögött, JungSoo – okítottam, miközben a nagy előadóterem felé tereltem. Azaz csak reméltem, hogy jó irányba tartottunk; még mindig képes lettem volna elveszni az iskola falai közt.
- Nekem akkor is unszimpatikusak voltak, bárki bármit mond – rántotta meg vállát.
Tudtam, hogy felesleges tovább erőlködnöm, ő már eldöntötte, hogy utálja a fiúkat, és mégis ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? Végül is nekem az ég adta egy világon semmi közöm nem volt a bandához, így nem ütött szíven, ha egy-két rossz szót mondott róluk.

***

Sikeresen eltaláltunk az óránkra. Ahogyan betettük a lábunkat az előadóba, Sunny, Sissy és MiMi kapálózva jelezték, merre találjuk őket. Mellettük foglaltunk helyet – Sunny akaratával nem érdemes ellenszegülni, ezt a rövid ismeretségünk alatt le tudtam szűrni -, de ezt roppant hamar meg is bántuk.
- Szerintetek ma is eljönnek? – fordult felénk csillogó szemekkel MiMi.
- Kics…
- Istenkém, olyan jó lenne! – vágott szavamba ábrándozva Sissy.
- De Nielre rá ne merjetek nézni, ő az enyém! – fenyegetőzött Sunny.
Testvérem gondterhelten nézett rám.
- És nektek ki tetszett? – tudakolta Sissy. – Chunji? L.Joe? Ó, de nem szeretem L.Joe-nak hívni, a Byunghun sokkal aranyosabb.
- Szerintem a Hunnie még édesebb – tette hozzá MiMi.
Húgommal homlok ráncolva néztünk egymásra.
- Ne már, az olyan nyálas – csatlakozott Sunny fintorogva. – Az L.Joe szerintem férfiasabb – osztotta meg velünk saját nézeteit.
Kezdetét vette egy soha véget nem érő diskurzus a lányok között, amit én pislogva hallgattam, JungSoo pedig nagyokat sóhajtott mellettem, s fejét a padon pihentette. Mikor már legalább öt perce tartott a srácok kielemzése, húgom felpattant.
- Gyere – bökött fejével az ajtó felé.
Idegesen néztem barátnőink irányába, de mivel egyikőjük sem figyelt ránk, így nyugodt szívvel kaptam fel táskámat, s hagytam el testvéremmel az első óra helyszínét.

- Ha ez így fog menni tovább, új barátnők után kell néznünk – motyogta JungSoo.
- Te is tudod, hogy az lehetetlenség. Már a „szekta” tagjai vagyunk. Mi vagyunk a „kiválasztottak” – macska körmöztem a levegőbe.
Elnevette magát.
- Fárasztóak tudnak lenni – panaszkodott, s elindult céltalanul az üres intézményben.
A tanórák már folytak, és mivel reggel nyolc volt, így nem lézengtek az emberek jobbra-balra, egyedül mi kóvályogtunk úgy, mint akik a világukat nem tudják.
- És nem hinném, hogy ezzel véget ért volna ez az egész felhajtás – paskoltam meg a vállát. Halkan sóhajtozott. – Abban sem merek már bízni, hogy végleg kitárgyalták azt, hogy melyik fiút hogy kéne nevezni. Komolyan, most nem tök mi…
- Állj! – tárta szét karját, hogy nekiütközzek.
- Mi a…
- Sssss! – fogta be a számat, míg másik kezével előre mutatott.
Követtem ujja irányát, így megpillantottam az egyik Teen Top tagot, aki fülhallgatóval fülében táncolt. Háttal állt nekünk, mégis felismerhető volt – kicsi termete volt, szőke hajkoronával és benne a piros kendővel. Olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy még mi is hallottuk. Viccesen riszálta alfelét, láthatóan élvezte a dallamot.
Megfordult, de csukva volt a szeme, így nem látta, hogy figyeljük őt.
- Uramisten, gyere, gyere már, gyorsan! – sipákolt JungSoo. – Észre fog venni, és meg fog minket fertőzni, talán még a hajunkat is befesti! – jajveszékelt.
Húzni kezdett, de én csak két lépést voltam hajlandó megtenni, aztán lecövekeltem, és tovább néztem a fiút, akinek hirtelen nem jutott eszembe a neve. Mivel húgom azt hitte, követem, így amilyen gyorsan csak tudott, elfutott. Istenem, hogy mennyire gyerekes tud lenni!
Számat beharapva bámultam a srácra, aki tovább táncolgatott. Szórakoztató látványt nyújtott, ahogy egymagában egy hatalmas iskola belsejében ropta, kizárva a külvilágot, csakis fenekének mozgására koncentrálva.
Kuncogni kezdtem, nem bírtam tovább.
Szemei váratlanul kipattantak, s döbbenten meredt rám. Abbahagyta a mozgást, füléből kirángatta a fülest, és nagyokat pislogott, én szintúgy. Realizálódott bennem, hogy túlontúl is sokáig szemeztem vele, ezért elkaptam tekintetem róla, mintha nem kísértem volna figyelemmel egyszemélyes produkcióját.
Zavarban voltam, elpirultam, a szememmel a fényes padlót pásztáztam, miközben görcsösen billegtem sarkaimon, s nem tudtam, mit kéne tennem ezek után. Sétáljak el, mintha mi sem történt volna, vagy kezdeményezzek beszélgetést? Á, ugyan már, ő egy idol, nincs sem ideje, sem energiája ahhoz, hogy velem társalogjon.
- Khm… - köhintett.
Ismét ránéztem: a tarkóját vakargatta édes kisfiús szorongásában.
- Izé… L.Joe vagyok – hajolt meg feszélyezetten.
- SangMi – mutatkoztam be. Konkrét nevet ő sem mondott, ezért úgy éreztem, elég, ha csak a keresztnevemet tudatom vele.
- SangMi – ismételte utánam egy apró biccentéssel kísérve. – Szóval… Mindent láttál, igaz?
- Igen – bólintottam.
Alig tudtam megállni, hogy ne kacagjam el magam újra.
- Ó… Hát ez… Nos… Ez elég kínos – nevetett fel erőltetetten. – Azt hittem, mindenki órán van, olyan kihaltnak tűnt a suli – szabadkozott. – SangMi… Megkérhetlek rá, hogy ez köztünk maradjon? – Hangja bizakodó volt.
- Persze, hogyne – somolyogtam. – Különben sem készítettem videót, így senki sem hinne nekem – rántottam meg vállamat.
- Még az a szerencse – fújta ki zajosan a levegőt. – Neked nincs órád? – vonta föl szemöldökét.
- Ööö… De, van – hebegtem.
- Ó, szóval lógunk? – vigyorgott, én pedig majdhogynem elaléltam.
- Va-valami olyasmi – dadogtam. Hangom idegesítően magas és vékony volt.
Helytelenítőn csóválta a fejét, széles mosollyal arcán. Az én orcám tüzelt, szerettem volna a föld alá ásni magam.

***

Leültünk az egyik beltéri kőasztalhoz, egymással szemben helyezkedtünk el. Igazából, ha valaki megkérdezte volna, mégis hogyan keveredtünk ide, nem tudtam volna megmondani. Annyira zavarban voltam, hogy az emlékezetem kihagyott, s mire feleszméltem, már az asztallapon lévő telefonját babrálta, miközben én a képernyőjét tanulmányoztam, csak azért, hogy ne kelljen rápillantanom.
Talán megkérdezte, van-e időm arra, hogy egy őrült és rémes hobbitáncossal ücsörögjek egy kicsit, tényleg nem tudom. Valami ilyesmi rémlett.
Zavart voltam. Nem értettem, miért akart velem akár csak egy szót is váltani, s, hogy miért ajánlotta fel nekem értékes szabadidejét.
Nyugtalanul kémleltem körbe.
- Nincs itt senki – szólalt meg. – Reggel van még ahhoz, hogy sokan legyenek itt szabadon, és nem az órán görnyedve. Ezért is gondoltam, hogy semmi baj nem származhat abból, ha egy kicsikét táncolok – forgatta meg szemét saját ostobaságán. – Bár téged nem lehetne „bajnak” nevezni – húzta féloldalas mosolyra a száját.
E-ez meg mit jelentsen? 
- Ó – nyekeregtem. Milyen sokat mondó! – Hát… Szerintem jól mozogsz – jegyeztem meg mintegy mellékesként. Közömbösnek és nyugodtan akartam hallatszani, viszont már csak a vörös fejem is árulkodott arról, mennyire nem voltam higgadt.
- Megnyerő volt a csípőkörzésem, mi? – nevetett aranyosan.
- Hát, mi tagadás – kuncogtam én is.
- Ah, ez még mindig olyan kínos – temette két kezébe arcát.
- Nem kell szégyellned, mindenki szeret saját kiselőadást tartani. Oké, egyesek ezt az otthonukban zavarják le, és nem egy olyan helyen, ahol bárki megláthatja őket.
- Ya, ne tetőzd a zavaromat! – bökte meg finoman a vállamat.
Érintésére megdermedtem, kitágult szemekkel néztem rá. Váratlanul ért.
- Ööö… Khm… Szeretnéd hallani, mit hallgattam, amikor teljesen beégettem magam?
Apró biccentéssel feleltem.
- Jó, bevallom ez egy kicsit önteltség lesz a részemről, ugyanis a banda egyik dalára táncoltam, de remélem, nem bánod, hogy a saját számunkat mutatom meg neked.
- Nem, dehogyis – ráztam fejemet.
- Ha jól sejtem, nem ismersz minket – biccentette oldalra a fejét, állát kézfején támasztotta meg.
- Jól sejted.
- Kiszúrtam már… Ööö… Csütörtökön?
- Igen, akkor voltatok bent – értettem egyet.
- Na, igen, szóval kiszúrtam csütörtökön, hogy nem keltél ki magadból, a többiekkel ellentétben.
- Ó, észrevettél? – csodálkoztam.
- Legelöl ültél, ráadásul közted és a leghangosabb lány között egyetlen egy ember volt, szóval nem volt nehéz.
A „leghangosabb lány” megnevezés Sunnyt takarta, tudtam jól.
- Szóval honnan érkeztél? – érdeklődött.
- Angliából. Apám koreai, így mindig is vonzott ez az ország. A második otthonomként tekintek rá. Gondoltam, ide jelentkezem egyetemre. Szeretnék majd itt letelepedni, és visszacsalogatni apát is – vázoltam fel előtte tervemet.
- Reméljük, sikerül majd – mosolygott. – Melyik karon vagy?
- Bölcsészettudományi karon, kommunikáció és médián. Érdekel a rádiózás, nagy álmom, hogy egy híres rádiónál dolgozzak. Húgom pedig az újságírás felé kacsintgat, együtt érkeztünk.
- Jó dolog, ha nem vagy egyedül ebben a nagyvárosban.
- Nélküle talán el sem jöttem volna.
- Biztosan nagyon szeretheted – somolygott kedvesen. – Na, akkor megmutatha…
A hangos csengőszó vágott szavába.
- Úristen, rohannom kell, a srácok biztos várnak már, a következő órában megint van egy előadásunk – hadarta. – Majd még látlak, örülök, hogy megismerhettelek – simított végig vállamon, ahogy sietős léptekkel elhaladt mellettem.
Nagyokat pislogtam. Egy széles mosoly terült el lustán arcomon, és valamiért boldogság járta át minden egyes sejtemet.
Aztán eszembe jutott gyerekes testvérem, és az örömöt az aggodalom vette át.

***

*JungSoo szemszöge*


Úgy futottam, ahogy a lábam bírta, talpam hangosan csapódott a fényes járólapnak. Felrohantam a lépcsőn, kettesével vettem a fokokat, így mire felértem a második emeltre, teljesen kifulladtam. Térdeimen támaszkodtam meg, úgy ziháltam. Istenem, hogy én mennyire utálok mozogni!
- Ez meleg helyzet volt – leheltem.
Nem érkezett válasz.
Oldalra kaptam fejemet, s ekkor vettem észre, hogy tulajdonképpen magammal beszélgettem. Nővérem nem volt sehol sem.
Elkapta! A festett szőkeség csapdába ejtette egy szem testvéremet! És még csak el sem tudtam tőle búcsúzni!
- Basszus – szisszentem fel fáradtan.
A tőlem balra elnyúló folyosón valaki megköszörülte a torkát, hogy tudassa, nem vagyok egyedül.
Riadtan néztem arra, amerről a köhintést hallottam.
A rózsaszínfejű cukros bácsi vizslatott engem, szórakozottan mosolyogva.
Ne! Ne, ne, ne, csak ezt ne! 
Miért nem szóltak arról a hírekben, hogy be fog köszönteni a festett fejűek apokalipszise, én meg majd menekülhetek előlük fejvesztve, hogy engem ne fertőzzenek meg? Vörös riasztást kellett volna kiadniuk!
Menekülőre fogtam volna a dolgot, ám amikor sarkon fordultam, utánam szólt:
- Szóval két lábon járó, flörtölő festőpamacs, hm?
Lábam a földbe cövekelt, nem mozdultam.
Fülemet megütötte léptei hangja, lassan közeledett felém, én pedig elcsigázottan fordultam meg, hogy szemben legyek vele.
- Valakinek jó a memóriája – jegyeztem meg gunyorosan.
- A te nevedre viszont nem emlékszem – állt meg előttem.
Arca derűs volt, ami engem roppantmód dühített. A legkevésbé sem szerettem volna szórakoztatni őt az ellenséges, agresszív magatartásommal.
- Mert talán nem is mondtam meg? – kérdeztem vissza, testem előtt összefontam karjaimat.
- És elárulnád? – Egy nagyon picit oldalra biccentette a fejét.
Résnyire szűkítettem a szememet.
- Nem, mert akkor rám kereshetnél bármelyik közösségi oldalon, megtudnád a szüleim, a barátaim, sőt még a volt tanárjaim nevét is, megtudnád, hová jártam iskolába, hol laktam és most hol lakom, aztán betörnél hozzám, miközben én mit sem sejtve aludnám az igazak álmát, és másnap reggel arra ébrednék fel, hogy az ágyammal a nyílt tengeren hajókázom útban a semmi felé, s mindezt csak azért, mert rád aggattam egy szerintem nagyon is találó gúnynevet – hadartam el egy szuszra.
Harsány röhögés szakadt fel belőle, még a válla is rázkódott.
- Ez jó – törölgette a szemét. – Színes a fantáziád, nem gondolkodtál rajta, hogy írj egy mesés könyvet, Szőkeség? – vette kezébe egyik szőke, picivel vállam alá érő tincsemet.
- Szőkeség? – mordultam fel, hangot adva nemtetszésemnek, s egyúttal le is csaptam kezét.
- Mivel nem tudom a becses neved, így kell egy megszólítás – rántotta meg a vállát. – Mi az, nem tetszik?
- Nem – morogtam. - Egyáltalán nem tetszik, ne merészelj így hívni.
- Hát, én sem említettem egy szóval sem, hogy ki lennék békülve a festőpamacs megnevezéssel, de az élet ilyen, úgy kell elfogadni a dolgokat, ahogy jönnek.
- Ó, nézzenek oda, milyen bölcs valaki – forgattam szememet.
- Nem tagadom… - nevetett. – És nézzenek oda, valaki normálisan fel tudott öltözni – bökött felsőmön egy pontra.
Lenéztem oda, ahová mutatott, mire orron pöckölt az ujjával.
Fintorogva, dühösen néztem rá.
- Óvatosan a fogkrémmel, Szőkeség – haladt el mellettem. – Még látlak – intett bal kezével, ahogy távolodott.
- Fordulj fel! – kiáltottam utána.