Teen Top - Lovefool - 8. rész

*SangMi szemszöge*


L.Joe ült az asztal legvégén, ezt már akkor kiszúrtam, mikor a sorban álldogáltam. Amint észrevettem őt, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam, amit nem tudtam hová tenni. Ideges voltam, az album pedig majdhogynem beleolvadt izzadó tenyerembe.
Remegő, erőtlen térdekkel mentem fel a kis színpadra, ahol a hosszú asztal volt.
Az első, fekete hajú fiú köszönt, majd kedvesen rám mosolygott, s egy gyors csuklómozdulattal lefirkantotta a nevét.
- Köszönjük, hogy eljöttél – biccentett, és visszacsúsztatta az albumot elém.
Visszatükröztem mosolyát, s ránéztem az autogramjára, hogy tudjam a nevét.
- Én köszönöm, hogy itt lehettem, Ricky – hajoltam meg illedelmesen, és arrébb álltam eggyel, közben lopva L.Joe-ra pillantottam.
A következő, szőkés-narancssárgás hajú srác ugyanúgy tett, mint az előző: nem tartott szóval, aminek örültem is, ugyanis nem szerettem volna lebukni, hogy valójában nem is vagyok a rajongójuk, és a nevüket sem tudom.
A harmadik fiúnak nem láthattam a haját, ugyanis hátra csapott snapback volt a fején, plusz egy kerek lencséjű, fekete napszemüveget viselt, amit furcsálltam, tekintve, hogy fedett területen voltunk, de nem is törődtem ezzel különösebben. Rövid hálálkodás után haladtam is tovább. Persze nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá a banda egyetlen olyan tagjára, aki – valamilyen oknál fogva – felkeltette érdeklődésemet.
- Szia! – üdvözölt Niel, vagy Daniel, vagy tudom is én, kicsoda.
Sunny így is, úgy is emlegette őt, amivel teljes zűrzavart csinált elmémben, de legalább elérte, hogy mindkét neve a hallójáratomba égjen – már ha egyáltalán az ilyesmi lehetséges.
- Szia – köszöntem vissza.
- Hogy hívnak? – kérdezte, míg autogramot adott.
- SangMi.
L.Joe meglepő vehemenciával kapta fel fejét, s bámult egyenesen rám. Lábam megremegett (bár eddig sem álltam valami magabiztosan a talajon), és éreztem, hogyan öntött el a melegség a lábujjamtól egészen az utolsó hajszálamig.
- Szép név – somolygott barátságosan Niel (vagy Daniel, nekem édes mindegy).
- Kö-köszönöm – hebegtem, s próbáltam elszakítani tekintetem L.Joe-tól.
- Én köszönöm, hogy eljöttél.
Ó, milyen aranyos! Nem is értem, hogy JungSoo miért tartja őket beképzeltnek. 
Már csak egy ember volt hátra L.Joe-ig, aki nem mellesleg még mindig engem mustrált kérdően.
A soron következő személy húgom üdvöskéje volt. Ha jól emlékszem rá, akkor Chunji.
- Szia – most én köszöntem előbb.
- Helló – mondta kedélyesen.
Nekem akkor is szimpatikus, mondhat a húgom bármit. 
- Vigyázz hazafelé – intett, amikor végzett a dedikálással.
Elbúcsúztam.
Egy lépés volt L.Joe-ig.
Ó, jaj, istenem! A szívem ki akart ugrani a helyéről, amit nem tudtam mire vélni.
Nagy nehezen ugyan, de elé álltam, fejemet viszont nem mertem felemelni.
- Szia, SangMi – szólított meg lágyan.
Zavartan néztem fel, s rögtön el is pirultam.
Megváltozott a frizurája. Két oldalt rövidebbre volt nyírva, felül pedig ugyanúgy meg volt hagyva szép dúsra. Továbbá mintha néhány rózsaszínes tincs is vegyült volna szőke hajkoronájába.
- Ó, szia – feleltem halkan.
Csak szemlélgettük egymást, mint kirakatban szokás az árukat, és nem szóltunk egy szót sem. Hol lesütöttem szememet, hol megszeppenve pislogtam rá, míg ő töretlenül, kisfiús mosollyal az arcán vizslatott. Bal lábamról átálltam a jobbra, s fordítva, egyszerűen nem tudtam úrrá lenni lányos zavaromon.
Mit mondjak? Ő miért nem beszél? Miért vagyok ilyen béna? Ó, istenem, szólaljak már meg! 
- Öhm… Izé… - köszörültem meg kínosan torkomat. Ez az, SangMi, így tovább, a végére talán ki tudsz majd nyögni egy értelmes mondatot. – Aláírod az albumot? – érdeklődtem, mivelhogy az említett dolgot azóta sem látta el a saját nevével.
- Ó, jaj, igen, persze – bólogatott hevesen. – Tessék – csúsztatta vissza elém.
- Köszi – motyogtam. – Nos, akkor nem is tartanám fel a sort.
- Oh, rendben – biccentett aprót. – Remélem, még látjuk egymást.
Nagyra tágult a szemem, de igyekeztem nem a legmegdöbbentebb ábrázatomat produkálni.
- Én is – eresztettem meg felé egy bátortalan kis félmosolyt, s elsétáltam.
A rövid lépcsősor feléről visszapillantottam vállam fölött, hogy még utoljára megnézzem magamnak, s ijedten vettem észre, hogy még mindig figyelt engem.
Nagyot nyeltem, és összerezzenve fordultam előre.
Oké, mégis mi volt ez? És miért nem tudtam semmit sem kinyögni? Miért vagyok ekkora szerencsétlen?! Miért remeg még mindig a kezem? 



*JungSoo szemszöge*


Hátulról a második. Még csak az első embernél tartok. Vészesen közeledek felé.
Tehát… Mennyi az esélye annak, hogy addig át tudok öltözni, s rendbe szedni magam? Nulla. Vagy még annál is kevesebb. Hogy az a…
A Vattacukorfejű vidáman vigyorgott a nagyvilágra. Ó, hogy mennyire szeretném ráborítani ezt az asztalt! 
- Hogy érzed magad? – zökkentett ki elmélkedésemből az egyik fiú. Neki természetesnek ható fekete volt a sörénye, így nem tettem rá magamban semmilyen rosszalló megjegyzést sem.
Rémesen, utálatosan, szörnyen, úgy, mint aki képes lenne levetni magát egy emeletes házról bármelyik pillanatban. 
- Egész jól – küldtem felé egy hamiskás mosolyt. – Te? – kérdeztem vissza, hogy azért csak ne legyek már bunkó.
- Remekül – vigyorgott.
Ha nem lett volna a kezdetektől fogva ellenszenves az egész bagázs, akkor azt mondtam volna, hogy igazán kedves és aranyos teremtés volt ez a feketeség, de mivel nem szimpatizáltam senkivel sem (különösen egy bizonyos személlyel nem), ezért még csak nem is gondoltam ilyeneket.
- Vigyázz hazafelé – engedett utamra.
Aprócskát bólintottam, s arrébb léptem. Még egy fél méterrel közelebb ahhoz a… Oké, kezdek kifogyni a jelzőkből. Maradjon csak Festőpamacs, az a legtalálóbb mind közül.
A következő srác (akit Narancshéjnak neveztem el számomra képtelen, szőkés-narancssárgás hajszíne miatt. De komolyan, mégis ki az isten festeti magát ilyenre?!), még gyorsabban lerendezett, mint az előző, aminek örvendtem is, meg nem is. Boldog voltam, mert közelgett a szabadulásom, viszont ideges is voltam, mert ezzel együtt az az emberke is közelebb került hozzám.
Nyugi van, JungSoo. Ha majd beszól, akkor szimplán kirántod az asztal mögül, és földhöz vágod. 
Ez a gondolat némiképp megnyugtatott.
Már csak két bandatag volt hátra. Chunji szerencsére még nem figyelt fel rám.
A harmadik fiúnak ijesztő, rossz fiús külsőt kölcsönzött a kerek, nagyon sötét üvegű napszemüvege, bár véleményem szerint úgy nézett ki, mint egy vakegér. Egy gengszter vakegér. Különben… Miért van rajta szemüveg, ha ide egyáltalán nem süt be a nap? A csarnok fedett, engem pedig idegesített, hogy nem láttam a szemét. Felfigyeltem alkarján lévő tetoválásaira. Na, mondom én, hogy egy gengszter vakegér! 
- Köszönöm, hogy eljöttél – hálálkodott mély, álmos hangon.
Ez egészen meglepett.
Köszönöm, hogy tönkretettétek a szombatomat, jegyeztem meg fejben epésen, de helyette mást feleltem:
- Köszönöm, hogy eljöhettem.
Na, persze, mi sem egyértelműbb. Annyira hálás vagyok, hogy szavakkal ki sem tudnám magam fejezni. 
- Szia. Hogy vagy? Picit hűvös van ma, nem igaz? – kezdeményezett velem beszélgetést a Chunji mellett ülő fiú.
- Helló – mondtam halkan. Nem akartam, hogy Pamacska észrevegyen még idő előtt. – Megvagyok, köszönöm kérdésed – feleltem illedelmesen. – Hm, igen, kicsit hideg van.
- Ne haragudj, de nem hallottam valami sokat abból, amit mondtál. Meg tudnád ismételni?
Ó, a francba már…
- Persze, bocsánat – szabadkoztam. – Én jól vagyok, köszönöm. Hűvös van, igen. Te hogy érzed magad? – tudakoltam ezúttal normál, hallható hangerővel.
Félve pillantottam fel, hogy ellenőrizzem, Chunji kiszúrt-e vagy sem. Az ütő is megállt bennem, mikor érdeklődve vett engem szemügyre.
Basszus, basszus, basszus…
Egészen eddig eszembe sem jutott az, ahogyan kinéztem. A fiúk annyira természetesen néztek rám, mintha normálisan lettem volna felöltözve. Nyilván találkoztak már koncertjeik, fantalálkozóik, és dedikálásaik során jó pár fajta emberrel, így az én különleges megjelenésem már meg sem lepte őket. Vagy csak jól leplezték döbbenetüket. Viszont tudtam, hogy a Pamacstól nem számíthatok majd semmi jóra sem, ezt pajkosan fintorgó arckifejezése is alátámasztotta.
Frusztráltan igazítottam meg magamon felsőmet, de éreztem, hogy reménytelen a helyzetem.
- Mesésen – rángatott vissza kétségbeesett merengésemből a szőke és barna átmenetben pompázó fiú. – További szép napot – köszönt el, én egy meghajlással búcsúztam.
Elérkeztem hozzá. Remek, most azonnal lelőhet valaki. 
Lehajtott fejjel léptem elé, s próbáltam megacélozni magam, hogy méltóságteljesen tudjam kiállni piszkálódását.
Nem hátrálok meg. Csak határozottan és magabiztosan, mintha a legszebb báli ruhám lenne rajtam. 
Fúj, utálom a báli ruhákat. Különben sem volt nekem egy se. És határozottan nem voltam szépen felöltözve. 
Oké, ezzel nem segítek magamon. 
Húzd ki magad, JungSoo, te jobb vagy ennél! És így is csinos vagy…már amennyire. 
- Ó, Szösz, micsoda kellemes meglepetés! – kiáltott fel nagy vidáman. - És milyen szépen vagy ma is felöltözve - gúnyolódott.
Mély levegőt vettem. Már ennyivel is el tudta érni, hogy felhúzzam magam.
Felpillantottam, szemeim villámokat szórtak.
- Nézd, jobban teszed, ha befogod a szádat. Csak írd alá ezt az akármit, és ne szólj hozzám – morogtam.
- Igenis, főnökasszony, de a második kérésedet sajnálatos módon nem tudom teljesíteni.
A szememet forgattam, s kényszeresen a helyére rántottam hosszú ujjúmat.
- Szóval, mit keresel itt? – kíváncsiskodott.
- Valójában én magam sem tudom – vallottam be őszintén.
- Hiányoltál, mi? – húzta idegesítő kis félmosolyra száját.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire nem. Elrángattak ide, nem önszántamból jöttem – fontam össze karom ellenségesen testem előtt.
- Persze, és az albumot is csak úgy a kezedbe nyomták, ugye? – vonta fel provokálóan a szemöldökét.
- Igen, pont így történt – helyeseltem bőszen.
Elnevette magát.
- Édes tőled, hogy azt hiszed, ezt mind beveszem.
- Szánalmas tőled, hogy azt hiszed, látni akartalak – vágtam vissza.
- Mindenki látni akar – dőlt hátra elégedetten.
Felhorkantam.
- Ó, ugyan már – intettem le. – Ezt még te sem gondolhatod komolyan. Jé, nézd csak! – mutattam fel a csarnok kupolájára. – Máris repedezik a mennyezet, akkorát hazudtál. – Nem, igazából nem láttam semmit.
Szólásra nyitotta volna száját, de nővérem kiáltása félbe szakította:
- JungSoo, gyere már! – dörrent SangMi. Ne… Ő most tényleg…? Ne, ez nem lehet igaz! – Feltartod az egész sort.
A másik irányba néztem, ahonnan számtalan gyilkos pillantás irányult felém. Nem érdekelt. Az sem érdekelt volna, ha rám támadnak. Egyedül az foglalkoztatott, hogy Chunji épp most tudta meg a nevemet. Lehetne ez a nap ennél is rosszabb?! Mi fog még történni? Minek kellett a nevemen szólítania? Esküszöm, hogy ezért kitekerem majd a nyakát!
A felrobbanás szélén álltam.
- Szóval JungSoo a neved – vigyorgott önelégülten a Festőpamacs.
Na, tessék. Máris az emlékezetébe véste.
- Felejtsd el – motyogtam fortyogva a dühtől, és sietősen az utolsó fiú elé toppantam.
- Egyébként tetszik ez a csöves style, Szösz – szólt utánam. – A rózsaszín melltartópántod is aranyos.
Nem hiszem el, hogy ez valóban kimondta. Hogy van pofája…?
Ökölbe szorult a kezem, a számat pedig egy keskeny vonallá préseltem.
Miután megkaptam az utolsó aláírást is, lesiettem a színpadról, és vissza sem néztem.
Ha még egyszer találkozok vele, felrobbantom, határoztam el magamban. 

Higgadtságot erőltettem magamra, hogy elkerüljem a lányok kérdezősködését. Nem akartam a történeteket boncolgatni, ráérünk erre később is.
- Na, hazamehetünk már? – sóhajtottam fel, mikor odaértem a nézőtéren gubbasztó Sunnyhoz.
Átnyújtottam neki az albumot, ő meg elrakta a táskájába.
- Még nem.
- Ó, ne már! – csattantam fel. – Szép volt, jó volt, szerencsésen túléltem a megpróbáltatásokat, de már igazán hiányzik az én édes pici laptopom, szóval szeretnék innen távozni.
- Távozunk, nyugi van – nyugtatott Sunny, s felállt.
- Mondd, hogy enni megyünk. Kérlek! – ragadtam meg kétségbeesetten a pólóját. – Szörnyen kajás vagyok – panaszkodtam. A hasam egyetértően korgott. – Hallottad? Hallottad, hogyan sírt fel a gyomrom? Nem? Akkor hallgasd! – parancsoltam rá, s megpróbáltam lenyomni a fejét az említett testrészemhez, de még időben ellökte a kezemet.
- Parker, ülj meg most már. Kapsz kaját, csak maradj nyugton.
- Sokat kérek. Sok-soook kaját – mondtam dallamosan, és megindultunk a kijárat felé.

***

- Hazudtál! – böktem meg Sunnyt a vállán. – Átvertél! – háborodtam fel.
- Mi bajod van már megint? – förmedt rám.
- Azt mondtad, hogy kapok ennivalót. Hol van akkor? Ebben a parkolóban akarsz piknikezni, vagy mi? És hol van a piknikkosár? Hol van a már jól megérdemelt kajám? Hm? Hol van?! – bújtam arcába.
Egészen ijesztő látványt nyújthattam olyan közelről.
- Sss. Nyugi – rántott vissza nővérem, s nyugtatólag simogatni kezdte a hátamat. – Ne haragudj rá, mindig így viselkedik, ha éhes – magyarázkodott helyettem.
- SangMi, enni akarok – néztem rá könyörögve.
- Tudom, JungSoo, tudom – susogott, s a vállára húzta fejemet.
- Enni… - suttogtam elhalóan.
- Hol vagyunk Sunny? – tudakolta nővérem.
Válasz gyanánt csak a távolba mutatott, egyenesen egy tekintélyes, impozáns létesítményre.
- TOP Media? – kérdeztem, miután leolvastam az épület nevét. – Ugye ez valamiféle étterem? – kérdeztem bizakodva.
- Ne sírj fel – figyelmeztetett Sunny. Nem sejtettem semmi jót sem. -, de ennek az épületnek a Teen Tophoz van köze.
- Neeeee! – kiáltottam föl drámaian, s erőtlenül térdre rogytam.
- Aj, JungSoo, ne fetrengj már a koszos földön – nyalábolt fel testvérem, még mielőtt reményvesztetten elterültem volna a betonon.
- Én szóltam, hogy ne sírj fel – mondta Sunny.
- Becsaptál! – csattantam föl újfent. – Istenkém, éhes vagyok. Ez csak és kizárólag a te hibád! – böködtem.
- Tessék – nyomott kezembe egy szem savanyú almás cukrot, amit a táskája zsebéből halászott elő.
- Egyetlen árva cukorka? Hű, ez igazán laktató, talán belém sem fog majd férni – ironizáltam feldühödötten.
- Legalább nem esik le a vércukorszinted. Most csak ennyivel tudok szolgálni, bocs. Esküszöm, hogy majd meghívlak valamire.
- Ja, ha addig nem halok éhen – forgattam szememet.
- Mondtam, hogy bocsi.
- Miért vagy ilyen nyugodt? – néztem rá gyanakvóan.
- Niel hatása alatt vagyok még mindig – rántotta meg vállát. – Ha látom, megnyugszom.
- A karomon lévő karmolásnyomok nem erről tesznek tanúbizonyságot – morogta halkan nővérem.
- Oké-oké, akkor egy kicsit elragadtattam magam – mentegetőzött.
- Egy kicsit nagyon – tette hozzá SangMi.
- Jó, beismerem, hogy az durva volt – bólintott. – De most konkrétan sokkhatás alatt állok. Megfoghattam…a…kezét… - hebegte.
- Ha meg is nyalod a kezedet az emlékére, én hazafutok – hüledeztem. – El ne ájulj már, könyörgöm.
- Megpróbálok, de közel állok hozzá. Szédülök – nyelt nagyot. – Olyan…közel voltam hozzá. Olyan nagyon közel – motyogta hitetlenkedve. – Annyira szép és én annyira…boldog vagyok. – Könnybe lábadt a szeme.
- Jézusom, ilyen érzelgős és kedves állapotban még ijesztőbb vagy, mint alapjáraton, pedig azért az sem semmi – borzongtam meg, nővérem pedig oldalba vágott. – Mennyi idő, míg visszanyered az eredeti éned? Hiányzol.
- Ha szeretnéd, tarkón vághatlak – ajánlotta fel.
- Á, mindegy, felejtsd el, jól vagy te így még egy darabig – legyintettem.

***

- Már két órája állunk itt ebben a parkolóban, ezt az üres helyet bámulva, és még csak meg sem kérdeztem, hogy mit keresünk itt – kapott észbe SangMi.
Nos, igen, ez a kérdés még csak magamban sem merült föl. Túlságosan is el voltam foglalva az éhezés okozta kínokkal. Azt sem tudtam, hogy miért nem sétáltam el csak úgy.
- Szóval? – tudakolta nővérem.
- A hátitáskámban van egy ajándék Niel számára, azt szeretném neki átadni. A dedikáláson kiment a fejemből, annyira lenyűgözött.
Csak nekem fordult fel a gyomrom a Niel iránt érzett szeretetétől? 
- De lehet, hogy már bementek az épületbe, csak nem ezen a bejáraton. Bár ezt nem értem, mert ezen a helyen szoktak parkolni. Az időbeosztásuk szerint pedig már vissza kellett volna érkezniük – mondta elkomorodva.
- Honnan tudsz te a… Jó, mindegy, talán jobb is, ha nem tudom – hallgattam el.
Értetlenül pislogott rám, majd egyszerűen ignorált:
 – Oké, tudjátok mit? Jobbra, egy utcával arrébb van egy kisbolt, onnan tudtok venni valami ennivalót, tessék, a vendégeim vagytok – nyomott nővérem kezébe néhány wont. – Én megyek, és körüljárom az ügynökséget, hátha rájuk bukkanok. De ne menjetek haza, jó? Kérlek – nézett ránk könyörögve.
Rhee Sunny kedvesen megkér minket valamire? Hol a kandi kamera? 
- Amint bevásároltunk, vissza fogunk ide jönni – biztosította őt SangMi.
- Akkor jó – sóhajtotta bekönnyebbülve barátnőnk. – Siessetek – mondta, majd kettéváltunk.
- Ugye csak hazudtál, és valójában haza fogunk menni? – kíváncsiskodtam, mikor már Sunny hallótávolságon kívül volt.
- Nem megyünk haza, ha egyszer megígértem Sunnynak. Nézd, milyen rendes volt, még pénzt is adott, hogy vegyünk valamit enni.
- Igen, csakhogy ezt közel három órával ezelőtt kellett volna megtennie, mielőtt még kilyukadt volna a gyomrom! – méltatlankodtam.
- A gyomrodnak nincs semmi baja, ne dramatizáld túl. Örülj, hogy most kapsz kaját.
- Ez a legkevesebb azok után, hogy étlen-szomjan elráncigált otthonról. A felháborodásom igenis jogos, erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni – durcáskodtam.
- Tudod, nagyon nehéz téged a nap huszonnégy órájában elviselni – sóhajtotta.

***

A boltot hamar megtaláltuk, s én úgy csörtettem be, mintha valaki kergetett volna minket. Megragadtam egy csinos kis piros bevásárlókosarat, majd végigjárva a sorokat egyre több mindent dobáltam bele: három tábla csokoládé, két zacskó chips, egy csomag csokoládéba mártogatott pocky, egy doboz banános tej, egy tasaknyi keksz, és két nyalóka.
- Ezt így mind? – vonta föl szemöldökét nővérem.
- Éhes vagyok, egész nap nem ettem, és ennek akár a háromszorosát is fel tudnám zabálni, de nem akarom elkölteni Sunny összes pénzét – magyaráztam.
- Nálam is van még egy kis pénzt.
- Mindegy, ennyivel már kibírom addig, míg haza nem érünk.

A kasszától való távozásunk után rögtön a banános tejemet kezdtem szürcsölgetni szívószálon keresztül, s hagytam, hogy SangMi hozza a szatyrot.
Kiléptünk a kisboltból, és nézelődni kezdtünk, hogy merről is jöttünk. Összerezzentünk, s hátrébb ugrottunk, mikor egy sötétített üvegű fekete kisbusz satuféket vágva állt meg – szabálytalanul – a járda mentén, pont előttünk. Riadtan néztünk össze nővéremmel, aztán a földre ejtett italomat figyeltem, hogyan csordogált egyenesen a csatornába. Szívszorító látvány volt.
Ez meg mi a…?
Hangosan fel nem tett kérdésemre a jármű ajtónyitódása válaszolt.
Chunji és egy másik üdvöske pattant ki belőle.
Ez most komoly? Miért szórakozik velem az élet?
- Basszus – motyogtam orrom alatt.
Testvérem lefagyva ácsorgott mellettem.
- Üdv újra, Szösz – köszönt Pamacska.
Szó nélkül megfordultam, hogy visszameneküljek a boltba, de elkapta a csuklómat, és visszarántott.
- Köszöntem – nézett mélyen a szemembe.
- Nem igazán érdekel – rántottam meg vállamat. – Eressz el – sziszegtem fogaim közt.
Felkeltette érdeklődésemet, hogy közben Chunji bandatagja SangMi mellé keveredett, és mind a ketten intenzív pironkodásba kezdtek.
Oké, ráérek ezzel később is foglalkozni, először ki kell iktatom ezt az idiótát.
- Úgy érzem, mi ketten vonzzuk egymást. Mindig összetalálkozunk, ez jelenthet valamit.
- Csak annyit, hogy sosincs szerencsém – dünnyögtem.
- Pedig szerintem pont, hogy mázlista vagy.
- Ezzel az undorítóan nagyképű viselkedéssel nem érsz el semmi jót sem, csak úgy megsúgnám – mosolyogtam gunyorosan.
- Szóval más eszközökhöz kell folyamodnom ahhoz, hogy a kegyeidbe férkőzzem – hümmögött. – Mit ajánlanál?
- Elsősorban azt, hogy kerülj el. Hogy soha ne szólj hozzám. Hogy ne hívj Szösznek. A valódi nevemet meg felejtsd el. Kihagytam volna valamit? Ja, igen: vegyél vissza az arcodból – soroltam.
- Egész listád van? – gúnyolódott.
- Nincs, de össze tudok állítani, ha szeretnéd.
- Én azt szeretném, ha nem lennél velem ilyen ellenséges – vallotta be őszintén.
- Attól tartok, lehetetlent kérsz – biggyesztettem le ajkamat.
- Mi lenne, ha újrakezdenénk? – ajánlkozott. – Szia, Lee Chan Hee vagyok.
Értetlenül pislogtam rá, szörnyülködő fejet vágva.
- Hát te hülye vagy – csóváltam a fejemet. – Inkább hazamegyek.
- Vigyünk el?
- Nem! – kiáltottam.
- Miért? – értetlenkedett.
- Mert nem szállok be csak úgy egy idegen autójába, hogy aztán az a valaki kiraboljon, összeverjen, vagy elraboljon, és aztán odaadjon egy emberkereskedőnek. Már tudod, hogy hogyan hívnak, ezért erősen fontolgatom a névváltoztatást, és ha megtudnád, hol lakom, akkor ennek tetejében még el is kéne költöznöm. Feltéve persze, ha életben hagynál, és nem ölnél meg, mint ahogy azt már említettem. Szóval nem, nem fogsz hazavinni sem te, sem senki sem, akit nem ismerek.
Nagyokat pislantott, és úgy nézett rám, mint akinek két feje nőtt.
- Nem vagy te egy kicsit paranoiás?
- Nincs kizárva, de nem számít. A lényeg, hogy nem megyek veled sehová sem. Különben meg tartozol nekem egy banános tejjel, mivel sikeresen rám hoztad a szívbajt, ami miatt elejtettem – replikáztam, miközben a földre mutattam, ahol egy kis tócsában állt az innivaló.
- Jó, akkor várj meg itt, mindjárt jövök – mondta, majd felrakta napszemüvegét és bement az üzletbe.
Besétált egy boltba napszemüvegben. Egy kisboltba, ahol véletlenül sem fog a szemébe sütni a nap. Megmondtam, vagy megmondtam, hogy hülye?
Újragumiztam hajamat, mert kiszabadult pár hajtincsem, majd testem előtt ellenségesen összefont karokkal várakoztam rá.
- Tessék – nyújtotta át a megérdemelt italomat alig két perc múlva.
- Nem kell.
- Mi az, hogy nem kell? Az előbb mondtad, hogy tartozom neked ezzel.
- Biztosan beletettél valamit. Nem fogom meginni – makacskodtam.
- Hihetetlen vagy, Szösz, komolyan mondom. Még fel sincs bontva, látod? Oda kell beszúrni a szívószálat – bökött a kis dobozon lévő átlyukasztandó fóliára. – Nincs rajta lyuk, tehát nem tudtam belecsempészni semmit sem.
- Nem baj, nem kell.
Erőltetetten nevetett fel.
- Sosem találkoztam még egy hozzád hasonlóan lehetetlen lánnyal, esküszöm.
- Ez jót, vagy rosszat jelent? – érdeklődtem.
- Határozottan jót.
- Kár.
- Miért próbálsz ennyire elutasító lenni? Nem tettem semmi rosszat.
- Reflexszerű, nem én irányítom.
- Megpróbálhatnád.
- Nem akarom.
- És mi van, ha én meg akarlak ismerni? – vonta föl szemöldökét.
- Így jártál – rántottam meg vállamat. – Van jó pár lány, akit megismerhetsz.
- Féltékeny vagy?
- Kire? – ráncoltam homlokom.
- A rajongóimra.
- Úristen, te normális vagy? – szörnyülködtem. – Természetesen nem. Semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben.
- Egészen biztos? – méregetett kétkedve.
- Pamacs, sosem voltam még semmiben sem ilyen biztos – mondtam halál komolyan.
- Pamacs? – kérdezett vissza.
- Basszus – szisszentem fel.
Most komolyan kimondtam hangosan, hogy Pamacs? Istenem, de ciki!
- Oké, szerintem jobb, ha most megyek, vegyük úgy, hogy nem is találkoztunk. A mai nap nem történt meg, rendben?
- Nehéz elfelejteni a melltartópántodat és a hanyag eleganciádat – utalt öltözékemre.
- Akadj le a melltartópántomról – szűrtem fogaim közt.
- De ha egyszer folyton kint vannak! Nem az én hibám, vonzza a tekintetem – mentegetőzött.
Bosszúsan a helyére rántottam a felsőmet.
- Talán egyszer normálisan is fel fogsz majd öltözni – szívózott.
- Ya, nem én tehetek róla, hogy így nézek ki! Nem hagyták, hogy átöltözzem! – keltem saját magam védelmére. – De mindegy, hiába is magyarázkodom neked, az önteltségedtől úgysem hallasz meg, akkor meg minek is erősködjek, nem igaz? SangMi, gyere, induljunk – húztam magam után nővéremet.



*SangMi szemszöge*


Miután kipattantak a kisbuszból a fiúk, L.Joe megállt mellettem, ezzel elérve, hogy a nevemet is elfelejtsem. A szívem remegett, a térdem és a kezem szintúgy, és azért fohászkodtam az égiekhez, hogy el ne vágódjak.
- Szia – hajolt meg mélyen.
- Szia – viszonoztam.
Kínos csend állt be, pedig alig tizenöt másodperce bukkant fel csak úgy a nagy büdös semmiből.
Sarkamon billegtem, azon agyalva, hogy mit is mondhatnék neki, milyen témával hozakodhatnék elő, hogyan törhetném meg a jeget.
JungSooék mellettünk szóváltásba keveredtek, testvérem egészen ingerültnek tűnt.
- Jól elvannak – bökött feléjük L.Joe.
Kuncogni kezdtem.
- A húgom mindig ilyen, ha egy számára unszimpatikus idegennel elegyedik beszédbe. De szerintem nem kell sok idő, és megkedveli majd a barátodat.
- Chunji a neve – segített ki.
- Chunji, oké. Szóval hamarosan jól ki fognak jönni Chunjival, ha továbbra is egymásba fognak majd botlani.
- Ezt honnan veszed? – tudakolta.
- JungSoo hajlamos arra, hogy még idő előtt elítéli az embereket, anélkül, hogy megismerné őket. De ha majd rádöbben, hogy milyen is Chunji valójában, akkor le fog állni a megközelíthetetlen jégkirálynő alakításával.
- Miért, te mit gondolsz, milyen Chunji? – faggatott tovább.
- Biztosan nem olyan, mint amilyennek a testvérem beállítja őt. Nem hinném, hogy egy végtelenül beképzelt, kibírhatatlan alak lenne – magyaráztam.
- Néha tud az is lenni – támasztotta alá JungSoo feltevését. – De a személyisége meghatározó része nem ebből áll, szerencsére. A nap huszonnégy óráját szinte vele töltöm, és még nem öltem meg. Ez egyértelműen jó jel – vigyorgott.
- Talán ezt el kéne mondanod ezt húgomnak is – sóhajtotta. – Egyszerűen hajthatatlan. Pedig Chunji nem adott semmilyen okot arra, hogy így ki ne állhassa őt, de hát ő már csak ilyen makacs.
- Majd alakul ez valahogy. Egyébként mit kerestél ma a dedikáláson? Nem is tudtam, hogy a rajongónk vagy, vagyis nem említetted, mikor az egyetemen találkoztunk – mondta meglepetten.
- Ne vedd magadra, de nem vagyok az. Az egyik barátnőm lebetegedett, a másiknak meg halaszthatatlan elfoglaltsága volt, így eljöttünk tesómmal, hogy aláírassuk nekik az albumokat.
- Ah, értem – bólintott. – Ez rendes dolog volt tőletek.
- Hogy őszinte legyek, nem magunktól jöttünk. Szó szerint kirángatott minket a harmadik barátnőnk a lakásból, hogy elkísérjük őt. Nem is volt választási lehetőségünk. Ó, jut eszembe – kaptam észbe. – Az a bizonyos barátnőnk most éppen a TOP Media körül köröz, és titeket keres, hogy Nielnek át tudjon adni egy ajándékot. Megtennétek, hogy találkoztok vele? Pár perc lenne az egész, és esküszöm, hogy nem fog semmi bajotok sem esni. De nagyon sokat jelentene neki, ha személyesen át tudná nyújtani Nielnek.
- Pe…
- SangMi, gyere, induljunk – cibált maga után hirtelen a testvérem.
A sarkaimmal fékeztem le magam.
- Várj már! – rántottam vissza. – Épp most beszéltem meg L.Joe-val, hogy eljönnek velünk Sunnyhoz.
- Nem, nem egyezem bele! – ellenkezett hevesen.
- Nem is kértem a beleegyezésedet. Mehetünk, fiúk? – néztem a két megszeppenten pislogó srácra.
- Aha, persze – biccentettek egyszerre.

A kisbusz, amivel érkeztek, elhajtott, L.Joe és Chunji viszont velünk együtt sétált. L.Joe próbálta volna javítani egy kicsit a hangulatot, de JungSoo szinte villámokat szórt köztünk, így a légkör ugyanolyan fagyos és feszült maradt.
Csodálatos, testvérem igazán ért ahhoz, hogy hogyan kell elrontani az emberek kedvét. Nagy tapsot neki! 
A rövid út közben felhívtam Sunnyt.
- Hol vagytok már, Young, halálra aggódtam magam! – förmedt rám, ahogy fogadta a hívást.
- Ne haragudj, kiengesztellek, oké? Csak menj oda, ahol ácsorogtunk, jó? Nemsoká érkezünk.
Meg sem vártam, hogy válaszoljon, csak kinyomtam őt.
Mire visszaértünk a parkolóba, Sunny már sírva ölelte Nielt (természetesen a kisbusz előbb gurult be, mint ahogy mi megérkeztünk volna). Sosem láttam még őt ilyen boldognak, és jó érzéssel töltött el, hogy örömet tudtunk neki szerezni. Miután elengedte őt, megállás nélkül hajlongott, és elmormolt jó pár „köszönöm”-öt, miközben a könnyeit törölgette. És ezúttal nem tombolt, nem tépte ki senkinek sem a karját tőből, nem karmolt véresre, csak csendben sírdogált a boldogságtól, és a fiúk nem győzték simogatni a hátát.
Teljesen meghatódtam, és csak remélni tudtam, hogy ezáltal JungSoo is belátta, hogy a banda nem hat öntelt szörnyetegből áll.