Első hallásra szerelem 5. rész - Yongguk [Final]

- Na, mi volt? Azt hittem, már sosem hívsz. Mesélj! Hol voltatok? Mit csináltatok? Úristen, megcsókolt? Mondd, hogy megcsókolt! Jézusom, tényleg megcsókolt? Beszélj már, JiNa, mire vársz még? – hadart megállás nélkül Jiyoon, mikor felhívtam reggelizés után.
- Mi lenne, ha néha levegőt is vennél? – forgattam szememet.
- Inkább mondd el végre, hogy mi az isten történt tegnap este – parancsolt rám.
Részletesen be kellett számolnom, még a köztünk lezajló párbeszédekből is idéznem kellett, minden egyes információmorzsát meg akart kaparintani. Sokszor visszakérdezett, és rengeteg mondatomat kellett megismételnem. Főleg az olyan részeket kellett hangoztatnom és többszöri ismétléssel az emlékezetébe vésnem, amikor Yonggukkal veszélyesen közel voltunk egymáshoz. Ezekért a pillanatokért élt. Olykor-olykor izgatottan sikkantott fel, vagy motyogott egy „Úúúúúúristen!”-t a telefonba. Teljesen magán kívül volt, szerintem jobban örült, mint én.
- És nem csókolt meg?! – fakadt ki történetem végén. – Komolyan mondom, ha otthon lennék, most azonnal átugranék, hogy mind a kettőtöket megverjem!
- Miért, hol vagy már megint? – lepődtem meg.
- Nyaralok – csengett vidáman hangja.
- Hogy micsoda? És nekem erről miért nem szóltál már megint? – akadtam ki.
- Hirtelen jött az ötlet, hogy utazzunk el, és különben is, milyen lett volna, ha felhívlak a létfontosságú randevúd közepén?
- Nem volt létfontosságú… - motyogtam.
- A francokat nem volt az! – kiáltotta. – De azért ne haragudj.
- Már hozzászoktam…
- Jó, akkor haragudj, bánom is én! – háborodott fel. – Most van fontosabb dolog is annál, minthogy a te sértett lelkeddel foglalkozzam. Szóval… Mikor találkoztok megint?
Ó, igen, gondoltam, hogy a „fontosabb dolog” alatt Yonggukot érti. 
- Nem találkozunk.
- Mi az, hogy nem találkoztok? Ezt hogy kell értelmezni? – értetlenkedett.
- Úgy, hogy nem találkozunk.
- Soha?
- Soha.
Felvisított, a telefont ijedten tartottam távolabb fülemtől.
- Teljesen megőrültél? – nyöszörögtem, amikor végre lecsillapodott.
- Mi az, hogy sosem találkoztok már? Mi a franc ütött mind a kettőtökbe?!
- Mivel megfogadta, hogy nem fog többé keresni, ha elmegyek vele egy utolsó randira, ezért nem fogok felőle többet hallani.
- Hívd fel te, észlény.
- Ismersz…
- De ez így rohadtul nincs rendben! Életed legjobb estéjét töltötted el vele, és most ez az egészet hagynád a feledés homályába veszni? Nem, JiNa, meg se forduljon a fejedben! Fel fogod hívni, értetted?
- Igenis…
- Helyes. Most viszont le kell tennem. Ne legyél idióta, majd még beszélünk. Hívd fel!
- Ok…
Végig sem tudtam mondani, kinyomott.

***

 Felkeltem. Sóhajtottam. Reggeliztem. Fogat mostam. Gondolkodtam. Sóhajtottam. A telefonomat méregettem. Megnyitottam az üzeneteimet. Átolvastam az sms-eket, amiket már kívülről fújtam. Négyszer-ötször felsóhajtottam. Zsebre vágtam mobilomat. Ismét előkaptam. Újfent elraktam. Megint kezembe vettem. Összeszűkített szemekkel meredtem rá, majd a kanapén lévő párna mögé dugtam, s úgy csináltam, mintha nem tudtam volna, hol van a kis készülékem. Ténferegtem a lakásban. Próbáltam lekötni magam. Szüntelen agyaltam. Fel-le járkáltam. Látványosan szenvedtem. Ebédeltem. Sóhajtottam. Igyekeztem valami hasznosat csinálni. Eljött az este. Lefürödtem. Fogat mostam. Sóhajtottam. Ágyba bújtam. Nagy nehezen és sóhajtozva elaludtam – minden egyes napomat így lehetett leírni.
Egy hét telt el. Hét napja egyik panaszos sóhajom követte a másikat, kezdtem magamat az őrületbe kergetni.
Igazából fogalmam sem volt róla, mégis miért nem kerestem fel őt én. Tudtam, hogy ő nem fogja felemelni a telefont a fogadalma miatt, de legbelül bizakodtam, hittem benne, hogy bármelyik percben felhívhat. Nos, nem tette. Nekem pedig felütötte fejét női büszkeségem, és nem hagyta, hogy egy férfi után fussak. A józanabbik énem viszont azt hangoztatta, hogy nem egy szimpla férfiről volt ez esetben szó, hanem Yonggukról, aki két találkozó alkalmával elérte, hogy személyén kívül más se járjon fejemben, s aki bizalmasan kitárulkozott nekem.
Na, igen, még egy dolog, amit nem értettem. Azóta is kérdőn álltam a történtek előtt. Yongguk önéletrajzának töredéke váratlanul ért, felkészületlen voltam, és nem tudtam, mégis miért osztott meg velem ennyi mindent ilyen rövid ismeretség után. Bár hogyan is készülhetnék fel arra, hogy valaki bejelenti: másfél évvel ezelőtt elhunyt az édesapja?
A szörnyű törés az életében, a vesztesége volt az, ami összekötött minket. Azáltal, hogy megosztotta velem múltja egy meghatározó momentumát, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. És hogy őszinte legyek, szerintem pontosan ez volt a célja: megbízva bennem beavatott élete fontos részletébe, így megmutatva, hogy komolyak a szándékai, s – bármennyire barom is, de – nem csak szórakozik velem. Végül is ilyesmit nem mesélünk el csak úgy akárkinek, nemde? Szükségem volt arra, hogy további agysejtjeimet is elpusztítsa, és tudtam jól, hogy ő is igényt tart rám.
Mégsem tettem semmit a belső vívódáson kívül. Valami mindig visszatartott, megakadályozott abban, hogy én tegyek lépéseket őfelé. Talán a régebbi fogadalmam szabott gátat nekem. Sosem esküdöztem, az újévi ígéreteket teljesen feleslegesnek tartottam, mert ismerve magam tudtam, hogy sosem tudnám betartani őket – komolyan, most csak azért nem tömnék be még egy (vagy három) szelet süteményt, mert éjfélkor, pezsgőtől zúgó fejjel kijelentettem, hogy „Ebben az évben csinos leszek!”? Ugyan már -, viszont arra megesküdtem, hogy nem fogok futni senki és semmi után sem – a buszokat is inkább lekéstem, minthogy eszeveszett módjára loholtam volna utánuk. A büszkeségem mindig vészcsengőként szólt közbe, mikor magamhoz vettem a telefont.

***

- Ha nem hívod fel, átkot szórok rád innen a távolból. Higgy nekem, megvannak a módszereim! – fenyegetőzött barátnőm, mikor fogadtam hívását.
- Honnan tudod, ho…
- Honnan, honnan… - vágott szavamba bosszúsan. – Na, mégis honnan tudnám, hogy már megint szerencsétlenkedsz? Könyörgöm, ne legyél már marha! Azt mondtad, hogy felkeresed! – háborodott fel. – Átvertél! Tedd félre a büszkeséged, és ne legyél a saját magad sorscsapása.
- De…
- Mi de? – kérdezte hisztérikusan. – Milyen kifogásod van már megint? Azaz ellenvetésed, hogy Yongguk teljesen rendben van, helyes, mély a hangja, jószívű, humoros, jó kiállású és maga a megtestesült tökély a számodra? Igen, igazad van, ez tényleg szörnyűséges, jól is teszed, hogy eldobod őt magadtól! – replikázott.
- De Jiyoon… - sóhajtottam.
- Nincs semmi „De Jiyoon”! Állj már a sarkadra, és keresd őt meg, vagy esküszöm, hogy nem állok jót magamért!
- Onnan nem tudsz bántani – mondtam, bár tudtam, hogy valahogyan ezt is el tudná intézni, csak igazán akarnia kéne.
- Egyszer hazamegyek.
- Ja, ha felhagysz az ingyen éléssel – horkantam fel. – Nem gondolod, hogy ideje lenne valami munka után nézned? – akadékoskodtam.
- Csak azért, mert frusztrált vagy a saját bénaságod miatt, még nem kéne rajtam leverned! – csattant. – Legyél mással bunkó, JiNa, de ne velem. Tudod, hogy teljes mértékben igazam van, éppen ezért vagy ingerült. De az isten szerelmére, ez nem az én hibám! Ha ennyire zavar már téged is, hogy ekkora idióta vagy, akkor rajta, lépj. Hidd el, hogy nem fogsz belehalni. Ha nem fogsz semmit sem csinálni, csak ülsz a babérjaidon és tépelődsz, akkor csúnyán ellátom majd a bajodat, a kedvenc tűsarkúmra esküszöm!
Mosolyra görbült a szám, de nem hagytam, hogy elnevessem magam, mert félő volt, hogy átnyúl a telefonon – ő ezt is megoldotta volna – és kitekeri a nyakam.
Visszavonulót kellett fújnom, tudtam, hogy nincs értelme tovább hadakoznom.
- Oké – adtam be derekamat.
- Nem értem, miért kell nekem mindig fenyegetőznöm.
- Ne haragudj – szégyelltem el magam.
- Semmi baj, már hozzászoktam, hogy ilyen esetekben mindig egy kis köcsög vagy.
- Kösz… - forgattam szememet.
- Most ne mondd, hogy nincs igazam! Már megint! Mindig igazam van, JiNa.
- Jó, oké, igazad van, elhallgattam.
- Nagyon helyes. Vigyázz magadra, és mássz rá olyan gyorsan, ahogyan csak tudsz – adta ki a hadiparancsot.
- Jiyoon! – szóltam rá.
Halkan kuncogott.
- Erőszakold meg.
- Mi a… Jiyoon, elég legyen! – léptem fel erélyesebben.
Hahotázni kezdett.
- Oké-oké, leálltam. Csak szerezd meg magadnak, és legyetek boldogok, jó?
- Jó… - motyogtam orrom alatt.
- Szeretlek.
- Én is téged, te őrült. További jó nyaralást – köszöntem el, s letettem.


Több percen keresztül forgattam telefonomat a kezemben (kétszer el is ejtettem, de szerencsére nem lett semmi baja), míg végül rá tudtam venni magam arra, hogy megnyomjam a hívást kezdeményező gombot. A szívem hevesen, rendellenesen vert, amíg kicsengett, s kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam a hangját. Még a lábam is beleremegett mély, férfias tónusába.
Mennyire hiányzott!
- Mi az, felcserélődtek a zaklató és a zaklatott fél szerepei? – tudakolta vidáman.
- Neked is szia, Yongguk – dünnyögtem.
- Még a nevemre is emlékszel? Miféle meglepetéseket tartogatsz még?
- Sőt, még a vezetéknevedre is, és az arcodat is fel tudom idézni lelki szemeim előtt. Na, ez is meglepett?
- Sokkal inkább lesokkolt – viccelődött tovább. – Ezek szerint szoktál rám gondolni?
Igen. Sokszor. 
- Nem – hazudtam csípőből.
- Aha, persze. Akkor miért hívtál? Mert elfelejtettél?
- Beszélgetni támadt kedvem – vallottam be őszintén.
- Oké, beszélgessünk – egyezett bele. – Mi újság van veled?
Miért nem esett le neki, hogy arra vágyom, hívjon el egy találkozóra, hogy aztán élőben, szemtől szemben társalogjunk? 
- Öhm… Semmi különös – nyögtem ki nagy nehezen.
- Aha, az jó. Tartalmas élménybeszámolót adtál az elmúlt egy hetedről – élcelődött.
- Szóval számolod, hogy hány napja láttál utoljára? – vontam föl szemöldököm, hiába nem látott.
- Én… Nem, csak… Izé… Hát, szóval… - hebegte zavartan.
Hová tűnt a múlt heti magabiztos énje? Mi ez a bájos, kisfiús viselkedés?
- Lebuktál, Yongguk – nevettem fel.
- Nem! – tiltakozott. - Én tényleg nem, én csak… Á, igen, meg is van! Akkor volt egy iszonyatosan fontos focimeccs a tévében, ezért tudom ennyire pontosan.
- Aznap este velem voltál, csak úgy mondom…
- Visszanéztem az interneten – vágta rá.
- Nem tudod magad kimagyarázni, ne is próbálkozz.
- De…
- Semmi de, mondom, hogy felesleges törnöd magad.
- Annyira igazságtalan vagy, JiNa! – durcáskodott.
- C’est la vie.
- Persze, beszélj csak más nyelven, hogy még véletlenül se értselek, miért is ne? – csattant fel.
- Azt mondtam, hogy „ilyen az élet” – fordítottam le neki.
- Szörnyen nehéz lett volna egyből ezzel kezdened – dörmögött. – Különben meg honnan tudsz…
- Franciául? – segítettem ki. – Jiyoon, tudod, a barátnőm szeret nyelveket tanulni. Tanított nekem néhány kifejezést – magyaráztam.
- Ah, értem. Bár rohadtul szexi, ha így beszélsz, mégse használd ezt a nyelvet, kérlek. Vagy bármilyen mást a koreain kívül. Nem akarok hülyének tűnni.
- Nos, azt hiszem, ezzel elkéstél… - húztam az agyát.
- Ya, JiNa, ha nem fejezed be…
- Akkor mi lesz? Kinyomod a telefont? Ó, jaj, csak azt ne! – jajveszékeltem drámaian.
- Igen, pontosan ezt fogom csinálni! Nem viccelek!
Természetesen nem szakította meg a hívást, hanem fesztelenül csevegtünk tovább, de leginkább csipkelődtünk, mint két tinédzser. Szórakoztató volt, és élettelinek éreztem magam, csak azért, mert ő volt a vonal túlsó végén.
- Ne haragudj, igazán beszélnék még tovább is veled, de el kell intéznem néhány ügyet. Tudod, az étterem…
- Oh, oké, persze, menj csak, megértem – mondtam csalódottan.
- Emlékezz a nevemre továbbra is.
A szememet forgattam.
- Jó – sóhajtottam.
- Hű, milyen meggyőző voltál.
- Nem foglak elfelejteni, YongJoon. – Csak azért is máshogy hívtam.
- Ha azt hiszed, hogy vicces vagy, akkor hatalmasat tévedsz! – háborodott fel, akárcsak egy hisztis kisgyerek.
Harsányan nevettem fel.
- Oké, bocsi – kacagtam. – De szerintem akkor is humoros vagyok.
Mély csönd állt be.
- JiNa… - szólalt meg végül komor hangon.
A szívem nagyot dobbant. Ugye most hív el valahová? Látni akar, igaz?
- Hm? – kérdeztem izgatottan.
Megköszörülte a torkát.
- Jó volt újra hallani a hangodat.
- Ó. Kösz, vagyis… izé. A tiédet is – pirultam el.
- Igen, azt mindjárt gondoltam – kuncogott.
- Muszáj mindig mindent elrontanod? – méltatlankodtam.
- Ez belém van kódolva, nem tehetek ellene semmit. Na, de tényleg rohannom kell, így is késésben vagyok. Ha pedig valójában elkések, akkor tudd, hogy téged foglak okolni mindenért.
- Vállalom a felelősséget. De azért ne vezess gyorsan.
- Nézzenek oda, valaki félt engem!
- Igen, féltelek, te mamlasz, és mi van akkor?
- Semmi. Édes vagy.
- Menj már.
Miért kell zavarba hoznia?
- Oké, főnökasszony. Jó legyél.
- Te is. Szia – köszöntem el.

***

Így ment ez néhány napon keresztül: csakis telefonon keresztül érintkeztünk. Mindig megkerestem, mindenféle kis pitiáner ügyet meg akartam vele osztani, de úgy tűnt, Yongguk ezt nem bánta.
Ő sosem érdeklődött felőlem, állandóan nekem kellett őt felhívnom, bár szinte mindig felajánlotta, hogy visszahív, nehogy szívinfarktust kapjak majd a telefonszámlámtól.
- Szia, Yongguk.
- Várj, kinyomlak.
Néhány másodperc múlva már világított is a neve a kijelzőn. Felragyogott az arcom.
- Na, itt vagyok. Mi újság?
- Semmi különös. Ezúttal csak azért hívtalak, hogy jó éjszakát kívánjak – vallottam be, arcom pedig rögvest lángba borult.
- Ó, ez aranyos – mondta vidáman. – Szép álmokat, majd még beszélünk.
Ja, ha én csörgetlek meg - gondoltam bosszúsan.
- Neked is – mosolyogtam bárgyún.
- Álmodj velem.
- Istenem, ezt fejezd már be – nevettem, s leraktam.
Boldogan sóhajtottam, és lekapcsoltam a lámpát.

***

Augusztus közepe volt már, ami annyit jelentett, hogy az iskolában megint beindult az élet. Értekezletek voltak, megbeszélések, órarend-, és tanterv-összeállítások, amiktől rosszul voltam. Nem arról volt szó, hogy a hátam közepére sem kívántam a munkámat, mert az igazat megvallva nagyon is szerettem a gyerekekkel foglalkozni, de ettől a tanév előtti fejetlenségtől a hideg is kirázott.

Egyik délután, pont egy megbeszélés után beestem lakásomba, és rögtön levetettem magam a fotelembe, hogy kifújjam magam. Teljesen lefárasztottak. Majdhogynem vérre menő harcok folytak a délelőtt folyamán azért, hogy eldöntsék, az elsősöknek hanyadik órára tegyék be a testnevelést. Őrültek.
Ki kellett magam panaszkodnom, így kikerestem Yongguk nevét a névjegyzékből.
- Hulla vagyok – kezdtem el a beszélgetésünket. Az utóbbi hívásainkat már nem is indítottuk köszönéssel.
- Na, mit csináltál már? – tudakolta.
- Tulajdonképpen semmit, de az iskola egy igazi energiavámpír.
- Iskola? Még egyetemista vagy? – döbbent meg.
- Nem. Tanár vagyok – közöltem.
- Jézusom!
- Mi az? – ráncoltam homlokom.
- Szegény gyerekek! Hány kicsit sirattattál már meg azzal, hogy artikulálatlanul visítottál vele és kibírhatatlannak nevezted?
- Nem is szoktam artikulálatlanul visítani! – tiltakoztam. – És különben sem vagy vicces.
- Nem is viccnek szántam.
Erre már nem tudtam mit felelni.
- Nem gondoltam volna – szólalt meg ismét.
- Mit?
- Hogy tanár vagy. Nekem a tanárokról mindig idős, ijesztő, kockás pamutszoknyát viselő csoroszlyák jutnak eszembe.
Kuncogni kezdtem.
- Várj. Ugye neked nincs pamutszoknyád? – kérdezte bizakodva.
- Ami azt illeti… Van.
- Na neee! Ne csináld! Ezt nem hiszem el. Csak viccelsz, igaz? Mondd, hogy viccelsz.
- De nem kockás – nyugtattam meg.
- Ez csak egy leheletnyit enyhít ezen a szörnyűséges tényen.
- Hé, az a szoknya igenis szép! – keltem szegény ruhadarab védelmére.
- Oké, biztosan jól állhat rajtad, mivel formásak a lábaid meg a feneked is. Hű, de még mennyire, hogy az, de… - Itt elhallgatott.
Csak fogtam a telefonomat, és nagyokat pislogtam magam elé.
- Basszus, ezt most tényleg kimondtam hangosan… - motyogta.
- Na-nagyon úgy tűnik – dadogtam.
- Baszki…
Olyan kínos csend állt be, hogy kénytelen voltam elnevetni magam.
- JiNa, ne röhögj, így is ég a fejem – dünnyögte.
- Bocsi, csak… - kacagtam – Á, mindegy is. Szóval csinosnak tartasz – kúszott egy elégedett mosoly az arcomra.
- Ja – mormogta.
- Aj, ne csináld már, ne legyél zavarban – noszogattam. – Kimondtad, kész. Inkább ismerkedjünk, mit szólsz hozzá?
Viharosan fújta ki a levegőt.
- Rendben van. Tehát milyen tantárgyat is tanítasz, te pamutszoknyás csinos kis tanár néni?
Elvigyorodtam.
- Irodalom és nyelvtan.
- Ó, érdekesnek hangzik. Mesélj még. Van esetleg fenyítőpálcád, és kerek pápaszemed is?

Mindenre kíváncsi volt: hány órát húzok le egy nap, mennyi osztályt tanítok, buktattam-e már meg gyereket, milyen a menza, hogy néz ki az iskola. Azt hittem, sosem fog kifogyni a kérdésekből, de azért aranyosnak találtam érdeklődését.

Ezentúl egymás megismerésére szenteltük telefonbeszélgetéseinket. Rengeteget mesélt gyerekkoráról, hogy merre mentek nyaralni, mit kapott születésnapjára, milyen tanuló volt régen, miről álmodott, ki volt az első barátja az óvodában, melyik tantárgyat gyűlölte a legjobban, milyen sérüléseket szenvedett el rosszcsont kisfiúként. Sosem untatott, és örömmel fogadtam minden egyes információt róla. Persze cserébe nekem is regélnem kellett magamról. Úgy tárulkoztunk ki a másiknak, hogy közben nem is láttuk egymást, ami viszonylag fura volt, de már a második csevegésünk után meg is szoktam.
Kezdett összeállni egy kép róla, és a valódi személyiségéről, és ezzel el is érte azt, hogy még jobban megkedveljem őt. Imádni való természete volt, mindig hangosan hahotáztam, és sosem akartam megszakítani a hívást. Bármeddig képes lettem volna elhallgatni dörmögő hangját és érces nevetését, legszívesebben felvettem volna egy hangrögzítővel, hogy aztán újra és újra lejátsszam magamnak.
Bár egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, a bűvös „Mikor érnél rá egy találkozóra?” kérdés sosem hangzott el köztünk, ami kezdett igazán frusztráló lenni. Yongguk közeledett felém, de közben meg mégsem, és ez egészen összezavart. Talán nem akart tolakodó lenni, kitudja. Igen, nagyon jól tudtam, hogy akár én is invitálhattam volna valahová, de… nem, egyszerűen nem vitt rá a lélek, így megmaradtunk a napi – akár kétórás – telefonbeszélgetéseknél.
Viszont hiányzott. Egyre jobban.

***

Az délelőtti iskolai megbeszélés után csak álltam a kapu előtt, s könyékig merültem a táskámban: a telefonomat keresgéltem minden erőmmel. Mikor megtaláltam, egy elégedett mosoly kúszott arcomra, ami viszont rögtön el is tűnt, amint rápillantottam a képernyőre. Yongguk nem keresett. Sem egy sms, sem egy nem fogadott hívás, sem egy hangposta. Semmi. De hát mit is vártam?
Pár másodpercig szemeztem a névjegyzékkel, de aztán bezártam, s a GPS alkalmazást nyitottam meg helyette.


A kilátó – mivel nappal volt – nyitva állt. Az elején gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, de a vége felé már lassult iramom; kifulladva értem fel. Néhány percig levegő után kapkodtam, aztán sikeresen összeszedtem magam, egyenletesen lélegeztem.
Már tudom, miért nem mentem inkább testneveléstanárnak. 

Meredtem bámultam a távolba, számos emberi pontocskát felfedezve a messzeségben. Egyedül voltam, amit nem is bántam. Jó volt hallgatni a nyári szellő susogását, ahogy áthaladt a fák lobja közt. Nyugodt voltam, de fele annyira sem, mint amikor Yongguk is velem volt.
Ez az ő kis nyugihelye, itt kéne lennie. 
Istenkém, mennyire hiányzik. Már-már felőröl. 
Mennyire utálom magam azért, amiért nem tudok kezdeményezni. 
Összeszoruló szívvel idéztem fel legutolsó találkánkat. Hallottam mély, medveszerű nevetését, az én kuncogásomat, lelki szemeim előtt láttam csupa fog, ezer wattos mosolyát, s mintha az enyhe, langyos szél magában hordozta volna férfias, jellegzetes parfümének aromáját. Bármit megadtam volna azért, hogy ismét átöleljen, és kidörzsölje arcomat az egynapos borostájával.
Fogom őt valaha is látni?
Szomorkás sóhaj hagyta el számat.


Csak ácsorogtam ott utána sóvárogva, őt képzelve magam mellé. Váratlanul tényleg megéreztem az illatát, mint mikor együtt voltunk.
Oké, kezdek hallucinálni. 
Hirtelen két erős kéz fonódott derekam köré, s kulcsolódott össze hasamon. Összerezzentem, de nem sikítottam, nem tettem semmit sem. A másik testének melege nyugalommal árasztott el. A pacsuli fejbe kólintott, s amint megéreztem bőrömön az ő szúrós arcát, világossá vált. Hatalmasat nyeltem. Az ütő is megállt bennem, és szívem szerint felpofoztam volna magam, hogy kiderítsem: álom-e, vagy valóság az, ami történik, de nem akartam idiótának tűnni.
- Helló, tanár néni – búgta fülembe.
Tényleg ő az. 
Libabőr lepett el a lábujjamtól a fejem búbjáig. Szorítása enyhült, így meg tudtam fordulni, hogy szemben legyek vele.
Egyenesen két mélybarna íriszébe néztem, s ez is elegendő volt ahhoz, hogy szívem megbolonduljon. Csak szemlélgettük egymást némán, a megfelelő szavak után keresgélve, mintha elsőnek láttuk volna a másikat. De ismerős volt minden vonása: a borosta, a vékony, kívánatos ajkai, amik most is pajkos, szemtelen mosolyra görbültek, vidáman csillogó szeme, sötét haja… mind-mind ugyanolyan volt, miként az emlékezetemben is élt, vagy talán még szebb is.
Lassan nyílt ki a szám, de még mielőtt megszólaltam volna, végignyaltam kiszáradt párnámon.
- Szia – mondtam egészen halkan. Ha nem állt volna hozzám annyira közel, tuti, hogy nem hallja meg üdvözlésemet.
Hihetetlenül boldog voltam a viszontlátás miatt, így nem is türtőztettem magam tovább, - lábujjhegyre állva – átkulcsoltam a nyakát, s még közelebb vontam őt egy szoros ölelésre. Néhány másodperc erejéig csak mereven, leengedett karokkal állt tovább, de aztán hátamra csúsztatta tenyerét.
- Hiányoztál – motyogtam.
Akkor döbbentem rá, mégis mit mondtam, amikor a csend felelt. Kitágult szemekkel pislogtam magam elé, s gondolatban jó erősen tarkón vágtam magam.
- Öhm… Vagyis… Izé…
Úgy van, JiNa, rontsd csak tovább a helyzeted…
Kellemesen hátborzongató tónusban nevette el magát.
- Te is nekem. Szóval ezért is vagy itt? – kíváncsiskodott.
- Igen – helyeseltem.
- Tudod, akár meg is kérhettél volna, hogy találkozzunk. Mindennap beszéltünk telefonon.
Na, ne mondd, lángész!
- Hát jó, de…
- De közbeszólt a női büszkeséged, nem igaz? – Meg sem várta válaszom, folytatta: - Mindegy, a lényeg, hogy most láthatlak – támasztotta meg az állát a fejemen. – Van valami programod?
- Szerinted akkor itt lennék már közel két órája? – kérdeztem vissza.
- Akkor máshogy fogalmazok: szeretnél mára programot?
- Az attól függ. Mit ajánlasz? – kacérkodtam.
- Egy délután nálam? Semmi puccos hely puccos emberekkel. Csak lazítunk egy picit.
- Hm… Nem is hangzik rosszul.

***

„Semmi puccos hely” – mondta Yongguk, majd felvitt engem a leírhatatlanul puccos lakására, egy négyemeletes, újgazdag panelnak a negyedik emeletére.
- Gyere – ragadta meg kezemet, s mielőtt még levethettük volna a lábbelinket, gyorsan végigmutatta nekem a helységeket.
Bár nem volt hivalkodóan nagy, mégis pénzszaga volt. Az egész csak egy pici előszobából, egy nagyobb hálószobából – ami egyben a nappali is volt – fürdőszobából, mosdóból, konyhából és étkezőből állt. Tipikus agglegény fészek, leszámítva, hogy hiányoztak a gusztustalan, mosatlan alsónadrágok, és a bűzölgő zoknik, továbbá a többhetes kajamaradékok sem tűntek fel sehol sem. Makulátlanul tiszta volt minden, amiért kijárt neki egy képzeletbeli piros pont. Kifinomult volt és nem túl zsúfolt, éppen annyi tárgy és bútor volt mindenhol, amennyire biztosan szüksége lehet egy egyedül élő személynek.
- Ennyit a lakásnézőről – tértünk vissza az előszobába. – Érezd magad otthon – mondta, miközben levetette lábbelijét.
Fogalmam sincs, hogy honnan jött hirtelen az arcátlanságom, de lerúgtam magamról én is a topánkámat, s rögtön befutottam a hálószobába, és beugrottam az ágyba.
Fehér, barna, és krém – ez a három szín dominált. Az ágynemű szép krémszínű volt, míg a bútorok sötétbarnák voltak. A szobában egy kanapé, egy kávézóasztal, egy nevetségesen nagy falra erősített tévé, egyetlen ruhásszekrény volt, a kanapé mellett pedig két oldalt egy-egy kis éjjeliszekrény volt elhelyezve (amit nem tudtam mire vélni. Mármint… Az ilyeneket az ágy mellé szokták tenni, nem? Jó, a fekvőhelyet jobb oldalról a fal határolta, szóval csak egyet tudott volna odarakni, de… Na, mindegy, végül is tanár vagyok, nem pedig lakberendező).
- Mit csinálsz?
Feltornáztam magam ülőhelyzetbe, hogy láthassam.
Az ajtófélfának támaszkodott, karjait összefonta mellkasa előtt.
- Otthon érzem magam – vontam vállat.
Szélesen vigyorogva csóválta a fejét.
Beljebb sétált. Levette magáról zakóját, s egy könnyed mozdulattal a kanapéra dobta. Minden mozdulatát ámulva követtem figyelemmel.
A pólót is, a pólót is! – kérleltem magamban, de sajnos a sztriptíz ennyiben ki is merült. Helyette inkább bemászott mellém.
Visszafojtott lélegzettel néztem rá, miközben ő egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Arcomból elsöpört néhány kósza tincset, majd az arcomon simított végig hüvelykujjával. Érintésére megremegtem, reszketve szívtam a levegőt. A szeme csillogott, majd az a gyönyörű szempár az ajkamra tévedt. Vészesen közelített felém, s mikor már alig volt köztünk távolság, megadva magam lehunytam a szememet.
El sem hiszem…
- Azt hitted, mi? – suttogta, s hirtelen lecsapva rám csiklandozni kezdett.
Úgy visítottam, mint akit gyilkoltak, a fejem ide-oda hánykolódott – ez volt az egyetlen olyan testrészem, ami még mozgásképes volt.
- Ez rohadtul nem volt fair – szűrtem mérgesen fogaim közt.
Leállt kínzásommal, de azért a kezeimet még mindig lefogva tartotta a fejem fölött.
- Megváltoztál – nézett mélyen a szemembe.
- Huh? – préseltem ki eme „értelmes” kérdést magamból. Csak ennyire futotta, tekintve, hogy lihegtem a közelharc okozta fáradalmak miatt.
- Mindegy – rázta meg a fejét, s lekecmergett rólam. – Rendelek valami ennivalót, mit szólsz?

***

Amíg várakoztunk, korgó hassal néztünk egy vígjátékot. Amikor éppen nem nevettem, azon töprengtem, hogy mit értett azalatt Yongguk, hogy megváltoztam. Talán észrevette, hogy a lehető legkevésbé sem utasítom el a közeledését? Hm…
Megszólalt a kaputelefon, félbeszakítva hahotázásunkat.
- Megjött a kaja – vigyorgott, majd felállt, hogy a bejárathoz siessen.
Bezárta maga után az ajtót, ami ekkor még nem is keltett bennem semmiféle gyanút. Odasétáltam az ágyhoz, ahol a kis táskám volt, s kutatni kezdtem benne: a pénztárcámat kerestem. Mikor megtaláltam, boldogan sétáltam volna ki a szobából, azonban a zárt ajtó utamat állta.
Mi a…?
Rángatni kezdtem a kilincset, de nem használt, nem tudtam kijutni.
Csengettek.
Dörömbölni kezdtem az ajtón, és fáradhatatlanul cibáltam, abban reménykedve, hogy megadja magát és végre kitárul.
Belém hasított a felismerés.
- Bang Yongguk! – dörrentem. – Engedj ki, te idióta! – üvöltöztem torkom szakadtából, közben pedig ütemesen dübögtem. – Yongguk! Most azonnal gyere vissza, és nyisd ki ezt a szaros ajtót, vagy esküszöm, hogy felkoncollak! – fenyegetőztem olyan hangosan, ahogyan csak tudtam, mindemellett próbáltam olyan zajt kelteni, ami csak kitelt tőlem. – Hogy lehetsz te ekkora barom?! Engedj ki, te elmeháborodott! En-gedj ki! – tagoltam ingerülten. Az öklöm már sajgott. – A francba veled, Bang Yongguk!
Hisztérikusan sikítottam, és több másodpercig kitartottam a magas hangot. Sosem produkáltam még ilyen kirohanást, és még szerintem is nevetségesen viselkedtem, de szörnyen felhúzta az agyamat, így nem tudtam magam türtőztetni.
Fordult a zárban a kulcs. Gyorsan magamhoz vettem két párnát.
- Mégis mi a fenéért zártál be? – vágtam hozzá az egyiket, mikor betoppant. – Te idióta, kiállhatatlan barom – dobtam neki a másikat is.
Természetesen mind a kettő elől sikeresen elhajolt.
- Nem tudtál volna kicsivel csendesebben vergődni? – förmedt rám. – Kihallatszott teljesen a folyosóra. Most azt hiszik, hogy valami beteges emberrabló, vagy szervkereskedő vagyok, és a lakásomon tartom az áldozataimat.
- Szerinted érdekel, hogy mégis mit gondolnak rólad? – vágtam neki még egy díszpárnát. – Én akartam kifizetni a kaját! – méltatlankodtam.
- Igen, tudom, pontosan ezért zártalak be – vigyorgott önelégülten.
- Egy kicseszett zseni vagy, komolyan mondom – forgattam szememet.
Letette az ennivalót a kávézóasztalra, s odasétált hozzám. Törökülésbe rendeztem lábaimat, ő velem szemben helyezkedett el.
- Kár is tagadni – rántotta meg a vállát.
- Esküszöm, hogy megfojtalak! – rontottam rá.
Ledöntöttem, s mellette térdelve a fejére szorítottam az utolsó kézre eső párnát.
Akkorát lökött rajtam, hogy a földön kötöttem ki.
- Uramisten, JiNa! – kiáltott fel, s lekúszott hozzám. – Jól vagy? – segített feltápászkodni.
- Ez is miattad van – dünnyögtem a karomat dörzsölve.
- Ne haragudj – nézett rám esdeklőn.
- Hülye – bokszoltam finoman vállba. – Megbocsátok, ha hagyod, hogy kifizessem a rendelésünket.
- Akkor inkább haragudj rám az idők végezetéig – fojtotta el csírájában a vitát.

- Akkor csak a felét hadd álljam én – alkudoztam továbbra is, közel öt perc elteltével.
Nem figyelt rám, csak pálcikái közé fogott egy szusitekercset.
- Hallod? – böktem meg. Nem reagált. – Yongguk – szólítottam meg megint. Semmi felelet nem érkezett. – Bang Yongguk – sóhajtottam. – Annyira gyerekes vagy – löktem meg. – Meddig akarsz ignorálni, hm? – Nem válaszolt. – Hát, jó, ha nem szeretnél velem beszélgetni, akkor akár haza is mehetek – mondtam, s fel is álltam, hogy összeszedjem cókmókomat, és távozzak.
Erősen ragadta meg karomat, s visszarántott a kanapé elé a földre. Kis híján az ölében kötöttem ki; megilletődve, felgyorsult szívveréssel pislogtam magam elé.
Az államnál fogva fordította fejemet maga felé.
- Maradj – nézett mélyen a szemembe.
Nagyon közel volt hozzám, orrunk majdhogynem összeért. Nagyot nyeltem, s csak egy apró bólintással feleltem.

***

- Fú, tele vagyok – dobta el magától az evőpálcikát, majd leült a kanapéra, s hátradőlt.
- Én is – csatlakoztam hozzá.
Felhúzta pólóját, s a hasát kezdte el simogatni. Királykék bokszer alsója kontrasztban állt fekete nadrágjával, és természetesen vonzotta a tekintetemet.
Érzékelte, hogy ledermedve meredtem rá, és kidolgozott hasizmára (sajnos nem látszott az összes kocka, annyira nem tolta fel magán a rövid ujjút), ezért megszólított:
- Mi az? – tudakolta szórakozottan.
Elvörösödve sütöttem le szememet, s megköszörültem torkomat.
- Öhm… Semmi, semmi… Nézzük tovább a filmet, oké? Csak… Nézzük a filmet – hebegtem, s a távirányító után nyúltam, ami azonban ki is esett a kezemből.
Yongguk jókedvűen kacagott rajtam.
- Nyugi van, JiNa – vette fel azt, amit én sikeresen elejtettem. – Mély levegő, ki és be – tanácsolta. – Rágót? – halászott ki zsebéből egy csomagot.
Eljött az a pillanat, amikor megfojtom őt. 
Helyette inkább csak kivettem egy szemet, belepréselődtem a kanapéba, és a tévére pislogtam, mintha nem lennék hatalmas zavarban.

***

Váratlanul megszólalt a telefonja a tőlünk balra lévő kis komódon.
- Bocsi, de ezt fel kell vennem – szabadkozott, s megállította a filmet, majd egy pillanatra a szívemet is. Akarom mondani a mobilja után nyúlt.
Egyik pillanatban még magam elé bámultam, a másikban már a hátamon feküdtem (lövésem sem volt róla, hogy hogyan kerültem ebbe a pozitúrába), s fölém tornyosult. Bal karján támaszkodott meg a vállam mellett, a jobbjával pedig nyújtózkodott. Nagyot nyeltem, megszeppenve pislogtam rövid ujjú felsőjének fehérségébe. Arra számítottam, hogy miután megkaparintotta mobiltelefonját, akkor majd szépen lemászik rólam, de ismételten meglepett: rajtam maradt, úgy fogadta a hívást.
- Szia – üdvözölte a vonal túlsó végén lévő félt kivirulva, közben mindvégig a szemembe nézett. Köpni-nyelni nem tudtam. – Nem, nem zavarsz, mondjad nyugodtan – mosolygott rám. Arcomon éreztem rágóillatú leheletét. Édes, mégis férfias illata megbódított. Mégis mi a francot csinál? – Aha…Aha…Hm… - Tartotta a szemkontaktust, mélybarna íriszei magukba szippantottak, nem eresztettek. Felkavaróan közel volt hozzám, a szívem olyan erőteljesen vert, hogy azt hittem, menten átszakítja mellkasomat. Nem lettem volna meglepve, ha tényleg megtette volna. – Ó… Ez érdekes…Aha…Komolyan?...Jézusom!...Aha… - Mi az isten ez? Miért van felettem, én miért fekszem, ő miért nem hajlandó lekecmeregni rólam, és én miért érzem égető szükségét annak, hogy megcsókoljam? – Hm… - Ha még egyszer hümmög egyet, esküszöm, hogy felképelem! Hogy tud valaki ilyen istentelenül szexin hümmögő hangot kiadni? Hogy?! – Ja… De miért?...Ó, értem…Hm… - Az isten szerelmére, Bang Yongguk! Mi a fenéért akarsz te engem eltenni láb alól? És én miért beszélek hozzád gondolatban? Jézusom, teljesen begolyóztam! – Szóval ennyi lenne? – Igen, ez az, tedd csak le azt a rohadt telefont, mielőtt még szörnyet halnék! – Majd értesíts a továbbiakról – mosolygott. Mi a szartét mosolyogsz?! – Rendben, szia – bontotta a vonalat. Megint nyújtózkodott, hogy visszategye eredeti helyére a mobilt. Megkönnyebbülve sóhajtottam hasába (ahogy picit előrébb nyúlt, az arca helyett a hasával szemeztem. Jesszusom, majdhogynem a sliccét tolta a képembe!) Még utoljára mélyen a szemembe nézett: - Hm… Bocsi, de ez fontos hívás volt – szívta be alsó ajkát. Azt a rohadt… Újból ez a „Hm”! És mi volt ez az egész a szájával?! 
Az agyam felmondta a szolgálatot.
Visszatornázta magát ülőhelyzetbe, de rögtön fel is állt. Én csak bénultan feküdtem tovább, mint egy fadarab, amit épp most pisilt le egy kutya.
- Kérsz inni? – villantotta rám csupa fog mosolyát.
Direkt húzta az agyamat, nem kellett atomfizikusnak lennem ahhoz, hogy erre rájöjjek.
Nagy nehezen összeszedtem magam, s követtem őt a konyhába.
Ezt a játékot ketten játsszák. 


Yongguk a hűtőben kotorászott.
- Szóval mit is mondtál, hol vannak a poharak? – pipiskedtem, hogy elérjem a felső konyhaszekrényt is.
- Én nem mo… Mi a… - halt el a hangja. – JiNa!
- Hm? – néztem rá vállam fölött, s fenekemet egy picivel jobban kinyomtam.
Sosem voltam az a flörtölős fajta, és kifejezetten gyűlöltem a szajhás megnyilvánulásokat, de ezúttal úgy döntöttem, elnyomom efféle érzelmeimet. Yongguk mocskosan játszott, így nekem is be kellett keményítenem, és nyilvánvalóan nem tudtam volna őt lenyűgözni egy helyesírási szabállyal vagy egy híres költő önéletrajzával a klasszicizmus, vagy bármi más korából.
Kikerekedett szemekkel vizslatott, verejtékes csatát vívott azért, hogy figyelmét ne alfelemnek szentelje. Nagy nehezen tudtam visszafojtani a kitöréssel fenyegető nevetésemet. Visszatértem a keresgéléshez.
 – Sehol sem találom őket! – panaszkodtam, mialatt a poharakat pakolgattam arrébb.
Mély hangján röhögött fel, majd odasétált mellém. Átfogta derekamat, keze veszélyesen közel volt fenekemhez.
- Ó, nézd csak, itt vannak, pont a szemed előtt – mondta szórakozottan, készségesen belemenve a hülye színjátékomba, és szabad kezével előbb egy, majd még egy poharat emelt le.
- Jaj, milyen vak vagyok! – kaptam számhoz elképedten.
Fejcsóválva hahotázott.
- Az őrületbe kergetsz, JiNa.
- Épp ez a célom – motyogtam orrom alatt, remélve, hogy nem hallotta meg.


A pohár kólánkat szorongatva tértünk vissza a szobájába. Rögtön levetette magát a kanapéra.
- Hoppá! – mondtam, mikor „egészen véletlenül” az ölébe ültem. – Ne haragudj, nem direkt volt – szabadkoztam, s végül én is helyet foglaltam egy szabad területen.
Sokkolva, sűrűn pislogva, üres tekintettel meredt maga elé, ádámcsutkája a nyelés alkalmával fel-le mozgott.
Összeszűkített szemekkel fordult felém.
- Most mi az? Mondtam, hogy ne haragudj – tettettem az ártatlant.
Nem szólt semmit, csak bosszús ábrázattal kortyolt egyet szénsavas üdítőjéből.
Gondolatban lepacsiztam magammal.

***

Úgy határoztunk, filmmaratont tartunk. Próbáltam kizárni őt, és azt a vonzalmat, amit iránta éreztem, de egyszerűen nem ment. Közel ült hozzám, a kezünk folyton majdnem összeért, és ez egyfajta frusztrált állapotba taszított. Szívem szerint ingerülten megcsókoltam volna, de ehelyett csak számat beharapva igyekeztem a filmre koncentrálni.

Az első vígjáték felénél pisilnem kellett.
- Merre is találom a mosdót? – tudakoltam.
- Ó, hát a fürdőszoba mellett, arra – mondta, s a kezével mutatta az irányt, közben pedig megfeszítette bicepszét.
Úristen! Olyan keménynek néz ki, mint egy kő. 
- Oké, abbahagyhatod az erőlködést, nehogy a végén elpattanjon egy ér a fejedben – intettem le, és távoztam, de még azét hallottam röhögését.

***

A hatodik film után a szemem már le-leragadt, fáradtságos csatát vívtam az álomba zuhanás ellen.
- JiNa – bökte meg a vállamat Yongguk.
- Hmmm – dünnyögtem, ahogy szemhéjam lecsukódott.
- JiNa. – Ezúttal ujjait a bordáim közé fúrta.
Picit fészkelődtem, de nem voltam hajlandó életet lehelni magamba.
- Hagyj, Yongguk – nyögtem erőtlenül, s fejem hátrahanyatlott a kanapé támlájára.
- JiNa, JiNa, JiNa – böködött.
- Hallgass már – kérleltem.
Megfogta az egyik hajtincsemet, s a végét az orrlyukamba dugta.
- Ülj már meg – hadonásztam vakon, remélve, hogy eltalálom. Persze csukott szemmel erre nem sok esélyem volt.
- Mindjárt jövök – mondta, és kiment a szobából.
Ajtónyitódást majd záródást hallottam, aztán pedig vízcsobogás tompa neszét.
Már éppen elragadott volna az édes tudatlanság, mikor felnyalábolt az ölébe.
- Most szépen ágyba duglak, nagyon fáradt vagy – súgta lágy hangon.
Olyan gyenge voltam, hogy még a karomat sem tudtam mozdítani, hogy legalább átkulcsoljam a nyakát. Lehunyt pillákkal zötykölődtem, remélve, hogy nem ejt el.
Éreztem, hogyan hajolt egyre lejjebb és lejjebb velem. Arra számítottam, hogy hátam majd a puha matracnak fog simulni, de hatalmas meglepetést okozott (megjegyzem, igazán gyanakodhattam volna, mivel az ágya fele annyi távolságra sem volt a kanapétól, mint amennyit megtett velem, sőt ha valójában „ágyba dugott” volna, akkor ajtókon sem kellett volna átmennünk, de túlságosan is kába voltam ahhoz, hogy gyanút fogjak).
Csobbanásom után riadt, meglepett sikolyom hasította ketté a levegőt. Rögtön kipattant a szemem, s a másodperc tört része alatt felmértem tartózkodási helyemet.
Beledobott a fürdőkádba. Egy bazi nagy, vízzel teli kádban voltam.
Egy ember számára minek ekkora fürdőkád?
Yongguk hangosan hahotázott, hétrét görnyedt és a hasát fogta.
Kis rohadék…
A kisebb szívinfarktustól, amit átéltem, teljesen fölélénkültem, az élet és az erő visszaszállt belém.
Mérgesen kievickéltem, s csurom vizesen lépdeltem mögé.
- Akkora egy sunyi barom vagy! – kiáltottam, és tolni kezdtem, hogy belökjem a kádba, hiába is tűnt ez lehetetlen küldetésnek. – Most szépen megfürdesz te is.
Hadakozott, s csak pár lépést volt hajlandó megtenni.
- Mássz már bele! – parancsoltam.
A vállammal feszültem neki a hátának.
Megindult. Abban a pillanatban elhittem, hogy valójában lakozik bennem annyi nyers erő, hogy meg tudtam őt mozdítani, sőt mi több: mozgásra késztetni, de a következőben megértettem, hogy ez az egész a terve része volt. Sikítozva zuhantam a kádba. Megint. De ezúttal ő is mellettem volt. Magával rántott, s még csak ellenkezni sem tudtam, mikor egy kézzel megemelt, hogy át tudjon tenni a kád peremén, olyan gyorsan történt minden.
- Szemét! Szemét vagy! – méltatlankodtam.
Még hangosabb nevetésbe kezdett, válla rázkódott.
- Jól van, nevess csak – motyogtam orrom alatt vészjóslón, s arcon fröcsköltem.
- Hé! – tiltakozott.
- Megérdemled! – böktem felé mutatóujjammal, és újból képen töröltem őt egy jó nagy adag vízzel. – Hah, nesze neked! – vágtam diadalmas képet.
Kisebb vízi harc tört ki köztünk, a fürdőkád tartalmát rövid időn belül megcsapoltuk.
- Elég, JiNa, elég! – lebegtette meg a képzeletbeli fehér zászlót, de nem hagytam abba.
- Majd akkor lesz elég, ha én azt mondom. Nem úszhatod meg a szemétségeidet csak úgy – morogtam, s további vízi pofonokkal sorjáztam.
Kijött a béketűrésből, gyorsan mozdult, kezemet elkapta, erősen szorította, s közben az ölembe fészkelte magát.
Egyértelművé vált, hogy ki győzött le kit.
Meg sem bírtam moccanni.
- Milyen szemétségeket? – szűrte fogai közt.
Levegőt is alig kaptam. Vészesen közel volt hozzám, még mindig mentolos lehelete csiklandozta arcomat. Pólója teljesen átnedvesedett, így a vízzel átitatott anyag sejtelmesen láttatni engedte izmos hasát, s mellkasát.
Számat beszorítva fojtottam vissza egy nyögést.
Minden erőmmel azon voltam, hogy tartani tudjam vele a szemkontaktust, és ne a kockáit számolgassam, ő viszont úgy tűnt, már réges-rég felhagyott a szemezéssel. Az összes figyelmét mellemnek szentelte. Természetesen én sem úsztam meg szárazon, rövid ujjú, fehér ingem feszesen tapadt rám, szemérmetlenül kihangsúlyozva domborulataimat, amikbe már-már lyukat égetett tekintetével.
Szaporábban vettem a levegőt, mellkasom ritmikusan emelkedett és süllyedt, s kezdett nagyon is szűknek tűnni kettőnk számára ez az alapjáraton hatalmas kád.
Szájára pillantottam, azokra az érzékien ívelt párnákra. Nyelvével megnedvesítette alsó ajkát, majd felnézett. Tekintetünk összekapcsolódott. Szeme egészen feketébe hajló volt, még a lélegzetem is elállt gyönyörű íriszének csillogásától.
Nagy levegő, JiNa, ki, aztán be. 
De ha egyszer ennyire döbbenetesen vonzó!
- Milyen szemétségeket, JiNa? – biccentette oldalra a fejét.
Nem tudtam válaszolni. Hol ajkát, hol szemeit, hol a testét pásztáztam, így képtelen voltam összeszedni egyetlen épkézláb mondatot is.
- Ez szemétségnek számít? – kérdezte, s mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy micsoda, beharapta alsó ajkát.
Elcsigázottan, direkt, hogy engem kínozzon. Tekintete izzott, perzselt, én pedig lángba borultam.
Fájdalmasan hunytam le szememet.
- És mi a helyzet ezzel? Ez szemétségnek számít?
Pilláim meglepetten pattantak ki, ahogyan hátra simította vizes hajamat, s száját nyakam vékony, érzékeny felületére tapasztotta. A következő pillanatban már a nyelvét is megéreztem bőrömön.
Betelt a pohár.
- A francba veled, Yongguk! – morogtam, s ellöktem magamtól, de csak annyira, hogy megcsókolhassam.
Ezúttal ő volt megdöbbenve, de nem visszakozott. Szinte azonnal mélyítettük a csókot, oldalra fordította a fejét, s nyelvével befurakodott enyémhez. Eleinte finomkodva ízlelgetett, majd másodpercről másodpercre vált szenvedélyesebbé. A vezető, vagy inkább uralkodó szerepét az első másodpercben ő kaparintotta meg magának, de ezt egyáltalán nem bántam. Értett ahhoz, hogy hogyan kell észvesztően jól csókolni, így okom nem volt panaszkodásra. A gyomrom feszes görcsbe rándult, a szívem a torkomban dörömbölt, a vér eszeveszett tempóban száguldott ereimben.
Hátrálni kezdett, a kád másik végébe ült. A kezemnél fogva húzott most az ő ölébe, s miután elhelyezkedtem, ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Ujjaimmal nedves tincsei közé túrtam – annyira régóta meg akartam már ezt tenni. Belenyögött a csókba, ezzel elérve, hogy egész testemben bizseregjek.
Még egyszer megszakítottuk ajkaink kapcsolatát: amikor áthúztam fején a felsőjét. Elém tárult kidolgozott, megmunkált felsőteste, ami még gyönyörűbb volt, mint ahogy azt elképzeltem.
- Ne bámészkodj annyit, lesz még rá időd – mormogta, s ismét lecsapott számra, karjaival szorosan ölelve.

***

Lepedőbe, s egymásba gabalyodva ért minket a hajnal.
Yongguk fölém tornyosult, két kezét vállaim mellett támasztotta meg. A nyakhajlatomba fúrta az arcát, magában morgott, s apró puszikkal hintette be bőrömet. A libabőr azonnal megjelent, és a hideg is rázott.
- Enyém vagy – mondta két csókocska közben.
- A tiéd – feleltem egyetértően.
Az övé. Milyen jól esik ezt kimondani! Boldogsággal tölt el. 
- Van egy saját tanár nénim – vigyorgott. – Akkor ezt azt jelenti, hogy magántanuló vagyok?
- Istenem, hogy te mekkora hülye tudsz lenni - kuncogtam, és beletúrtam dús hajába.
- Talán éppen ezért fekszel most az ágyamban – csókolt meg.
- Ez a legfőbb oka, igen – helyeseltem.
- Boldog vagyok. Szeretek hülye lenni - vallotta be őszintén. Most komolyan, normális?! Mégis ki mond ilyeneket? – Annak is örülök, hogy megváltoztál.
- Ezt jó néhány órával ezelőtt sem értettem.
- Nem voltál velem elutasító, mint régebben. Végre nem küzdöttél tovább ellenállhatatlan vonzerőm ellen.
- Hohó, valaki magas lovon ül. Csak nehogy nagyot ess róla.
- Majd te elkapsz, nem igaz? – simított végig arcomon. – De nem fogok hülyeséget csinálni, ha már egyszer az enyém vagy.
- Nagyon helyes. Vagy különben kénytelen leszek neked egyest adni, ha már egyszer a magántanulóm vagy. – Mély hangon kuncogni kezdett. - De most már aludjunk – vezettem hátára kezemet -, fáradtságos napon vagyunk túl.
- Az biztos – nevetett. Mind a ketten tudtuk, mire gondolt. – De én nem szeretnék még aludni – csókolgatott szüntelen. – És abból következtetve, ahogyan a hátamat karmolászod, mint valami kismacska, szerintem te sem.
- Yongguk, én té…Tényleg álmo…Álmos vagyok – próbálkoztam erőtlenül.
De ő meg sem hallott, közben bejárta nyakamat, államat, s ez is elég volt ahhoz, hogy az álmosság tovaszálljon.
- Kibírhatatlan vagy, mondtam már? – kérdeztem vidáman, majd magamhoz vontam őt egy érzéki csókra, megadva neki magam.
Mert csak az övé vagyok. 


Másfél évvel később, február tizennégy

- Gyerekek, nyissátok ki az irodalmi szöveggyűjteményt a hetvennyolcadik oldalon. Ki szeretné hangosan felolvasni ezt a rövid kis történetet? – kérdeztem a kicsi diákjaimtól.
Öt-hat pici kéz lendült a magasba, de aztán a gyerkőcök hirtelen az ajtó felé kapták fejüket. Érdeklődve néztem én is oda, s egy kisebb sokkhatás ért, mikor Yonggukot láttam meg a küszöbön.
Ennyi idő után sem tudtam hozzászokni a látványához, és ahhoz, ahogy az érzelmek megrohamoztak, akárhányszor csak megpillantottam, vagy rágondoltam.
- Yongguk! – kiáltottam meglepődve. – Hát te meg… Mi ez a… - böktem a kezében lévő szürreálisan nagy rózsacsokorra. – Mi ez az egész? – értetlenkedtem.
- Neked is szia, picim – vigyorgott, s beljebb fáradt.
- Yongguk, óra van – mutattam a kitágult szemekkel ücsörgő gyerekekre. – Nem alkalmas – sutyorogtam.
- Nem érdekel – suttogta vissza. – Srácok, ugye nem bánjátok, ha egy picikét lopok az órátok idejéből?
- Neeem – érkezett az egyöntetű válasz.
- Akár az egészet is ellophatja a bácsi – szólalt fel az osztály legcsintalanabb tagja.
- Ezt megjegyeztem ám, JaeWook – mondtam, mire a kisfiú lejjebb ereszkedett a széken.
Yongguk elnevette magát.
- Ez a tiéd – nyújtotta át nekem a meseszép csokrot.
- Milyen gyönyörű! Mintha egy hercegnőé lenne! – kiabálták közben a kislányok.
- Tetszik nektek, ugye? – vontam be őket is a beszélgetésbe. – Köszönöm. Imádom. Imádlak – pusziltam arcon (a gyerekek miatt nem engedtem meg többet). – Keresek ennek az álomnak egy vázát.
Az ablakhoz sétáltam, ahol láttam is egyet.
Kivettem belőle a művirágokat, s helyükre az enyéimet tettem.
- Na, már csak víz ke… - a torkomra forrt a szó, elkerekedett szemekkel néztem a térdelő Yonggukra, mikor visszafordultam felé.
Ő most? Ez most? Ez… Az, amire gondolok? Az, ugye?
- Yon…Yongguk – hebegtem, s gyorsan letettem a virágvázát az asztalomra, mielőtt még kiesett volna remegő kezeim közül.
Kotorászni kezdett elegáns szövetkabátja belső zsebében, majd egy kis vörös dobozkát húzott elő onnan.
A szívem kihagyott egy ütemet, s a szemem rögvest könnybe lábadt a meghatottságtól.
- Yongguk… - motyogtam elhalóan az orrom alatt, kezemet pedig a szám elé kaptam. – Yongguk, édes istenem.
- Hwa JiNa… Bár kiállhatatlan, fárasztó, és kibírhatatlan vagyok, de azért… - Itt drámaian szünetet tartott. – Hozzám jönnél feleségül?
Még ő is megdöbbent, mekkora erővel rohantam őt meg, s ugrottam rá. Alig tudott felállni, s elkapni, de azért mégsem ejtett el – plusz törzse köré fontam lábaimat, hogy biztosan ne huppanjak a fenekemre. Hirtelen arról is megfeledkeztem, hogy volt egy kisebb nézőközönségünk, minden megszűnt rajta kívül.
– Igen, igen, igen, igen – ismételgettem örömittasan. – Ezerszer is igen.
- Csókot, csókot, csókot! – kántálták nagy lelkesen diákjaim.
- Hallotta a srácokat, jövendőbeli Mrs. Bang? – vonta föl szemöldökét.
- Kristálytisztán – biccentettem, s birtokba vettem ajkait, míg ő felemelt, és megpörgetett.