Teen Top - Lovefool - 7. rész

*JungSoo szemszöge*

SangMi csak késő délután esett haza, de rögtön nekem is támadt:
- Mégis hol a fenében voltál?!
- Neked is szia – feleltem közönyösen.
- Válaszolj! – parancsolta. – Hol voltál?! Hogy merészeltél engem otthagyni? Volt szíved elsétálni? Mégis hogy voltál képes lelépni úgy, hogy tudtad, én bent vagyok? Tudod te, mit kellett átélnem? Van fogalmad róla? Nem hallok a bal fülemre! – kiáltotta. Ritkán láttam őt ilyen ingerültnek. – Az egész egyetem egy emberként szurkolt annak a Nielnek, vagy Danielnek vagy ki az istennek. Mind úgy üvöltöztek, mintha nyúzták volna őket, érted? Mintha nyúzták volna őket! – hangsúlyozta ki. – Sunny alig bírt megülni a hátsóján, állandóan a karomat markolászta és karmolta, és nem, véletlenül sem törődött vele, hogy ez fáj nekem. Pedig rohadtul fájt! Próbáltam lefejteni magamról, de persze, hogy nem sikerült. Az a lány egy vadállat, esküszöm! – kerekedett ki a szeme. – Tudod te, mekkora erő van benne? Ó, honnan is tudhatnád… – sóhajtotta. – Na mindegy – legyintett. – Visszatérve… MiMi úgy süvöltött, mintha megszállta volna egy démon, de komolyan. Miatta nem hallok rendesen, ha erre eddig nem jöttél volna rá. Sissy meg mindig megpróbált a nyakamba mászni, hogy jobban láthasson, szóval jobban teszed, ha kárpótlásul megmasszírozol. Ennyi igenis kijár nekem – nézett rám villámló tekintettel. – Mindenki elvesztette a fejét, csak azért, mert egy híres fiú izzadt és bűzlött a tornatermünkben, fel tudod ez fogni? Csak kosarazott, édes istenem, mi ebben olyan lélegzetelállító? Nem értem az emberiséget. Elegem van, hulla vagyok, sajog mindenem, és soha többé nem akarok visszamenni abba az őrültek házába. Ja, és nekem kell majd adnod a nyalókádat, amit Sunnytól fogunk kapni, mert te nem érdemelted ki azzal, hogy cserben hagytál, erről nem is vagyok hajlandó vitát nyitni. Most pedig menj arrébb – lökte le lábamat a kanapéról. – Le kell feküdnöm – dobta le magát mellém.
- Azt hittem, már sosem veszel levegőt.
- Ya, ne csipkelődj, tényleg nagyon kivagyok! – bökött felém fenyegetően a mutatóujjával. – Szóval… Hol is voltál? Mert még mindig nem válaszoltál.
- Leszakadtam tőletek, aztán az emberek visszalöktek a tesiterem bejáratához. Hülye lettem volna, ha visszafurakodtam volna, tehát hazajöttem.
- Ennyi történt?
- Ööö… Aha – hebegtem.
- Hallgatlak.
- Belebotlottam az egyik üdvöskébe – vágtam fancsali képet. – Maga volt a megtestesült rémálom. Attól a rózsaszín fejtől még mindig kiráz a hideg.
- Nem kéne őt ennyire elítélned. Nem is ismered.
- De azt tudom róla, hogy beképzelt.
- Mik a bizonyítékaid? - vonta föl szemöldökét.
Töviről-hegyire elmeséltem neki rövid „találkámat” Chunjival. Esküszöm, hogy a rosszullét kerülgetett, ahogy visszaidéztem a történteket.
- Csak viccelődött. Nem biztos, hogy nagyképű. Nekem egészen szórakoztatónak tűnik – kelt testvérem ismételten a védelmére.
- Miért véded őt ennyire?
- Mert nem tudhatod, milyen ember is ő valójában. Csak találgatsz.
- Az igazság az, hogy nem is akarom megtudni, milyen.
- Lehet, hogy többször is fogod még őt látni – vont vállat. – Úgy hallottam Sunnytól, hogy Niel, vagy ki sokszor meg szokott fordulni az egyetemen. Tudod, a testvére is idejárt, így a tanárok előszeretettel hívják meg a suliba különféle rendezvényekre, Sunny pedig mindig mindent tud, szóval… Ne reménykedj benne, hogy ez volt az utolsó viszontlátásotok.
- Majd nagy ívből elkerülöm őt.
- Te tudod.
- Nagyon is jól tudom – zártam le a témát. – Mind a kettőnknek jobb lesz így.
Neki azért, mert sértetlen marad a csinos kis pofija, nekem pedig azért, mert nem lesz öngyilkos még több agysejtem. 
- Neki főleg – kacagott, én meg csak a szememet forgattam. - Most pedig masszírozz meg.


Szeptember 22., szombat 
*SangMi szemszöge*


Már reggel kilenckor ébren voltam, s mivel nem találtam semmi ehetőt sem a hűtőben, elsiettem a legközelebbi kisboltba. Tízkor már jóllakottan, farmerban és egy bordó hosszú ujjúban lustálkodtam a kanapén, a TeleShop csatornájára meredve. Éppen egy ágynemű garnitúrát ajánlgattak a kedves nézőknek, mikor vadul dörömbölni kezdtek a bejáraton. Riadtan rezzentem össze, légzésem felgyorsult, ahogy a ricsaj egyre csak erősödött. Kitágult szemekkel tápászkodtam fel, és sétáltam a szűnni nem akaró zaj irányába. Remegő kezekkel nyomtam le a kilincset, s lassan nyitottam ki az ajtót, először csak fél szemmel kukucskálva ki.
- Jézusom, a szívbajt hoztad rám! – kiáltottam megkönnyebbülten, amikor megláttam Sunnyt. – Van csengőnk is – jegyeztem meg mintegy mellékesként.
- A méltatlankodást tartogassuk későbbre – tolt félre. – Hol van JungSoo? – kérdezte, miközben önkényesen benyomult a lakásba.
- A szobájában, gondolom – rántottam meg vállamat. – Mi történt már megint? – tudakoltam gyanakodva.
- JungSoo! – kiabálta el magát, figyelmen kívül hagyva engem. A ház alapjaiban rengett meg, az én fülem pedig megfájdult. – JungSoo, gyere le, de azonnal! – parancsolta, majd felém fordult. – Oké, jól leszel így. Vedd a cipőd, rohannunk kell – adta a soron következő utasítást. – JungSoo! – dörrent újfent, ugyanis testvérem azóta sem jelent meg.
Bár nem értettem, hogy mi ez az egész, mégis úgy tettem, ahogy kérte. Sunny elvesztette amúgy is csekély türelmét, s megindult a lépcső irányába.
- JungSoo! – szólította meg ismét, amikor már az utolsó lépcsőfokon állt.
Húgom végszóra bukkant fel, én ekkor már indulásra készen ácsorogtam a nappaliban, tökéletesen rájuk látva.
- Kigyulladt a ház? – ásította.
Annál sokkal rosszabb történt, gondoltam magamban. Talán el kéne költöznünk. Á, Sunny így is, úgy is megtalálna, tehát mindegy. 
- Hát te meg hogy nézel ki? – döbbent meg barátnőnk.
- Mi bajod van a ruhámmal? – kérdezett vissza, és megigazította az otthoni kinyúlt hosszú ujjújának a vállrészét, de a következő pillanatban a melltartó pántja ismételten kikandikált. Túl nagy volt rá az a felső, és a bemelegítőnadrágja sem tűnt a legpasszosabbnak. – Ez akadt hirtelen a kezembe.
- Jó, mindegy is – legyintett Sunny -, most nincs időnk az átöltözésre. Maximum majd letagadunk. Na, siessünk, így is futnunk kell majd, ha kiszálltunk a taxiból.      
- Futnunk? Taxi? Milyen taxi? Miért kéne futnunk? Már megint miről maradtunk le? – értetlenkedett húgom, mialatt Sunny már húzta is őt maga után.
Na, igen, ezekre én is kíváncsi lettem volna.
- Fogd, majd a kocsiban felveszed – nyomta kezébe sportcipőjét, s elhagytuk a házat. Testvérem csak meglepetten, mit sem értve pislogott.
A házunk előtt parkoló autóig zokniban jött, közben halkan szitkozódott.
- Elárulnád végre valahára, hogy hová megyünk és miért? – fakadt ki testvérem, mikor már úti célunk felé tartottunk.
- A sportcsarnokba megyünk. Ti fogjátok aláíratni Sissy és MiMi albumát. Várjatok, máris adom – kotorászott táskájában. – Tessék – nyújtotta át őket.
- Teen Top? – vonta fel szemöldökét JungSoo, amint rápillantott a borítóra. – Ez visszataszító – vágott undorodó képet.
- Miért nekünk kell aláíratni? – firtattam.
- Sissy az unokaöccsére vigyáz, és nem meri megkockáztatni, hogy emberek közé hozza azt a kisördögöt, MiMinek pedig elment a hangja a tegnapi sikoltozástól, ezért az anyja ki sem engedi a lakásból, folyamatosan meleg teát önt le a torkán. És mivel egy ember csak egy tárgyra kérhet autogramot, így rátok gondoltam, hogy segíthetnétek, hogy szerencsétlenek ne maradjanak le erről. Tudom rólatok, hogy nem lépnétek le a dedikált albumokkal – magyarázta.
- Akkor sem kéne nekem, ha fizetnének azért, hogy megtartsam – mondta húgom.
Kuncogni kezdtem.
- Meg fogod szeretni a fiúkat, efelől semmi kétségem sincs – felelte Sunny.
- Ne vegyél rá mérget – dünnyögte testvérem. – Hihetetlen, hogy már megint látnom kell őket – temette tenyerébe arcát. – Mivel érdemeltem ezt ki? Miért büntetnek? – sóhajtotta gondterhelten.
Megsimogattam volna a hátát, hogy nincsen semmi baj, nyugodjon meg, de Sunny köztünk volt, így nem fértem hozzá.
- Nem hogy örülnél! – csattant fel barátnőnk.
- Bocsáss meg, hogy nem lelelem örömömet öt majomban! – háborodott fel JungSoo is.
- Hatan vannak! Hatan! – javította ki.
- Bánom is én – forgatta szemét. – Akkor sem bírom őket.
- Nem tudod te, mi a jó – legyintett Sunny.
- Ó, igen, valószínű, hogy még én vagyok a defektes, és nem azok a különböző ízesítésű vattacukorfejűek – méltatlankodott.
- Akadj már le a hajukról, könyörgöm – szóltam közbe fásultan. – Igen, mindannyian festettek, és mi van akkor? Ez neked fizikai fájdalmat okoz? Erősen kétlem, szóval lépj szépen tovább.
Szívesen elhallgattam volna még az értelmetlen civakodásukat, de JungSoot már kezdtem megelégelni, ugyanis folyton a Teen Top megjelenését ócsárolta, amióta csak előadást tartottak nekünk az egyetemen, és ez kezdett már roppant unalmassá válni.
JungSoo előredőlt, s nagyra nyílt szemekkel, vonallá préselt szájjal nézett rám.
- Végre! Látod, nővérednek legalább van esze. Igazán példát vehetnél róla.
- Persze, fogjatok csak össze ellenem – sértődött meg húgom, karjait ellenségesen fonta össze teste előtt.
Remek, össze vagyok zárva két sértődékeny óvodással. Ennél mesésebb nem is lehetne a szombatom… 
- Öhm… - köszörülte meg a torkát a sofőr. – Megérkeztünk, hölgyek.
Köszönöm, köszönöm istenem! 
Amilyen gyorsan csak tudtam, kipattantam a taxiból, és nagyokat sóhajtoztam. Visszasírtam a kényelmes kanapénkat és a TeleShoppot, egész egyszerűen nem volt már erőm. Sunny és JungSoo kész energiavámpírok tudtak lenni, főleg, ha együtt voltak. Máris kipurcantam.
Sunny szállt ki utoljára az autóból, mivel ő fizetett. Miután mind a hárman megvoltunk, már-már sprintelve közelítettük meg a sportcsarnokot.
Oké, helyesbítenem kell: ezután purcantam ki.
A létesítmény előtt már egy egész embertenger gyűlt össze, így lehetetlennek tűnt, hogy valaha is eljussunk a kapuig. Az emberek túlságosan is tömötten álltak, még csak egy tűt sem lehetett volna leejteni közéjük.
- A francba… - szisszent fel Sunny. – Tudtam, hogy hamarabb kellett volna elindulnunk.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hazamegyünk? – csillant fel testvérem szeme.
Ó, pici, naiv JungSoo…
- Foggal-körömmel kapaszkodjatok belém, oké? Előretörünk – közölte a „haditervet”.
Meg sem várta válaszunkat, csak erősen megragadta kezünket, s csörtetni kezdett. Minden egyes pillanatban neki ütköztem valakinek, s könyökök fúródtak belém. Akárhányszor elhaladtam valaki mellett, az közel sem kedvesen szólt utánam. Nőttön-nőtt félelmem, miszerint bármelyik percben kitörhet a tolakodásunk miatt egy felkelés, de Sunnyt semmi sem érdekelte, ő céltudatos, rettenthetetlen tankként nyomakodott az emberek között. Kis híján mindig majdnem lemorzsolódtam, de aztán gyorsan csuklója után kaptam, nem akartam, hogy a tömeg beszippantson. Egyedül simán lapossá tapostak volna, míg Sunnyval biztonságban voltam.
Furcsa, hogy a mindenkit megrémítő személy jelentette most számomra a tökéletes menedéket. Néha nagyon is jól tud jönni, hogy barátnőnk nem retten meg semmitől sem.
Úgy éreztem magam, mintha a dzsungelbe csöppentem volna, csakhogy itt indák helyett karok fonódtak körém, vagy éppenséggel akadályozták a továbbjutásomat. Kezdtem rosszul lenni a sokaságtól, és attól, hogy mások teste nyomódott szorosan az enyémnek, már levegőt is alig kaptam.
Leharcoltan ugyan, de megérkeztünk a főkapuhoz, ami azonban még le volt zárva. Az első sorban álltunk meg jó néhány rajongóval együtt, a többiek mögöttünk helyezkedtek el.
- Mindenki egyben van? – vizslatott minket Sunny. – Nem ütötték ki a fogatokat? Esetleg az egyik szemeteket? Minden végtagotok a helyén van? – kérdezősködött.
- Minden oké, kivéve, hogy itt vagyunk – mondta JungSoo a térdén támaszkodva. – Soha többé nem vihetsz ennyi ember közé, értetted? Soha többé – lihegte.
Sunny szólásra nyitotta száját, azonban hirtelen kinyitották a bejáratot. A rajongókból eget rengető hangok szakadtak fel. Barátnőnk tudta dolgát, újból megragadott minket, hogy beljebb kerüljünk, még mielőtt elgázoltak volna minket az izgatott fanok.


*JungSoo szemszöge*


A biztonsági őrök nehezen tudták elérni, hogy a rengeteg, fanatikusságtól elvakult ember libasorba rendeződjön, de azért a végén csak összejött nekik. Minden elismerésem az övéké.
Hármunk közül Sunny állt legelöl, SangMi középen, én pedig leghátul. Egyértelműen nem volt itt a helyem. Nem csak unott, semmivel sem törődő ábrázatommal tűntem ki, hanem a ruházatommal is. Fekete bemelegítő-alsó volt rajtam, ami egy picit bőnek bizonyult, felülre meg egy egészen sötétlila hosszú ujjút kaptam magamra, amely már réges-rég elvesztette eredeti alakját. Szinte lógott rajtam, annyira ki volt nyújtva, a vállrésze például folyton lecsúszott, így mindenki üdvözölhette melltartópántomat.
Szégyenkeztem. Úgy éreztem magam, mint valami otromba zsákállatka, állandóan igazgattam magamon a göncöket. Soha az életben nem tettem volna így ki a lábamat az utcára, az egyszer biztos. De mikor meghallottam, hogy Sunny üvöltözte nevemet, gyorsan felpattantam ágyamról, s ruhaneműk után kezdtem el keresgélni (mivel addig pizsamában lebzseltem), de sajnos hirtelen csak ez a két darab akadt kezembe. Ha tudtam volna, hogy házon kívülre fog elráncigálni, tuti, hogy kutakodtam volna még a szekrényemben.
Még csak nem is engedte, hogy átöltözzem! Sőt, nem is reggeliztem!
Egyetértően kordult egyet a hasam. Szuper…
Arra sem volt időm, hogy tükörbe nézzek. Smink nélkül, minden bizonnyal rémes frizurával szobroztam egy helyben, SangMi tarkójára meredve idegesen. Lehúztam csuklómról hajgumimat, s frufrumat szabadon hagyva egy laza copfba kötöttem hajamat. Remélem, így tűrhetően festek…
Tettünk egy lépést előre.
Ó, édes istenem, mennyire nem akarok itt lenni, főleg nem így! 
Úristen… Mi van akkor, ha a Festőpamacs meg fog szólni? Ne… Jézusom, nem akarom, hogy megalázzon… Ó, hogy az a… 
Frusztráltan újra lófarokba kötöttem hajamat. Majd megint és megint. Megütögettem SangMi vállát.
- Úgy nézek ki, mint valami kukás – motyogtam, mikor megfordult, s a szám szélét rágcsáltam.
- Ó, ugya…
- Ja, valahogy úgy – erősített meg Sunny, félbeszakítva nővéremet. – De nyugi, mindenki azt hiszi, hogy valami alvilági hiphopos vagy. Nem keltesz nagy feltűnést.
Nos, nem éreztem magam sokkal jobban ettől, sőt…
Felsóhajtottam.
A sor haladt tovább.
Haza… Haza akarok menni… 
Görcsösen, elfehéredő ujjakkal szorongattam az aláírandó albumot, roppantmód feszült voltam. Esélyét sem láttam annak, hogy elszökjek, s elkerüljek egy kínos találkát Mr. Öntelttel, és a tudat, hogy nincs menekvés, egészen apokaliptikus kedélyállapotba taszított.
- Ne aggódj, nem nézel ki rosszul – mosolygott rám biztatóan SangMi.
- Biztos? – vontam kérdőre. – Elmondhatod, ha siralmasan festek.
- Hát… Oké, én nem mutatkoznék így, de… Sportos külsőt kölcsönöznek neked ezek a ruhák – nyögte ki végül.
Futó pillantást vetettem magamra, és elfogott a pánik. Ez több volt, mint siralmas.
- Sportosan csöves? – nevettem erőltetetten.
- Maradjunk csak a sportosnál.
- Maradjunk csak a csövesnél – sóhajtottam lemondóan. – Hihetetlen, mennyire képtelen helyzetekbe tudok kerülni… - dünnyögtem.
 - Ez Sunny velejárója – vont vállat. – Törődj bele.
- Amíg így nézek ki – mutattam magamra -, nem tudok.
Újból helyére igazgattam magamon felsőmet, hogy le ne essen rólam.
- Mondtam már, hogy nem olyan vészes a helyzet.
- Nem tudok hinni neked… - motyogtam. – Amint hazaértünk, kidobom ezt a hosszú ujjút, hogy soha többé ne akadjon a kezembe – esküdtem meg.
- Gyertek már! – szólt ránk Sunny, aki már jóval előrébb állt.
Követtük barátnőnket, hogy a sor ne miattuk akadjon meg.
Cipőmet nézegettem, hogy palástoljam nyugtalanságomat, csakhogy semmi sem segített rajtam. Ugyanúgy ott voltam, ahol nem akartam, olyan ruhában, amilyenben nem akartam. Ezen nem volt mit szépíteni.
Gyerünk, JungSoo, szedd össze magad. A szépség belülről fakad, akár még jól is kijöhetsz ebből, ha magabiztos vagy! 
Reszketegen szívtam be a levegőt, majd ki is fújtam.
Oké, menni fog. Nem szégyenkezem. 
Magabiztosan emeltem fel fejemet, s ő volt az első, akire rátévedt pillantásom. Pár méterre ült egy hosszú asztal mögött, és éppen az egyik rajongóhoz beszélt mosolyogva. Vészesen közel volt. Túlságosan is közel.
Ó, basszus, basszus, basszus…