Teen Top - Lovefool - 24. rész

*JungSoo szemszöge*

A Han partján, a Seongsan hídnál üldögéltünk nővéremmel egy padon, a fiúkra várva. Nyakamat behúztam, kezeimet pedig zsebre vágtam, hogy minél kevesebb hőt veszítsek. Hiába volt rajtam Chunji pulóvere és a kabát, a hideg szél miatt vacogtam, és éreztem, ahogyan a bőröm kezdett ráfagyni csontjaimra.
- Fázok – jegyeztem meg, s ezúttal nem azért, hogy affektáljak, hanem, hogy megtörjem a csendet. A várakozás még unalmasabb volt így, hogy testvéremmel meg sem szólaltunk.
- Ne panaszkodj – szólt rám, s markába lehelt, hogy melegen tartsa kezeit.
Remek, már meg sem szólalhatok anélkül, hogy rám ne förmedne…
A fagytól kékes-lilás árnyalatot öltő ujjakkal halásztam ki farmerzsebemből a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Ahogy sejtettem: nyolc óra már elmúlt; tíz perccel. Visszacsúsztattam mobilomat, és csak magamban pufogtam a két fiú pontatlansága miatt; nem akartam, hogy SangMi a torkomnak essen csak azért, mert nem tetszett, hogy a srácok késnek. Persze késedelmük nem volt felháborítóan sok, de azért már ennyi miatt is minden okom megvolt a méltatlankodásra.
- Mi van, ha nem találnak ide?
- Ha mi idetaláltunk, akkor ők is ide fognak. Tudod, ők helybeliek – mondta tudálékosan.
Szívesen megjegyeztem volna, hogy attól, hogy itteniek, még lehetnek szerencsétlenek és elveszhetnek, de tényleg nem akartam kirobbantani egy testvérháborút; nővérem érezhetően nem volt a legjobb kedvében.
Jézusom, ha ma este mindent magamban kell tartanom, ezer százalék, hogy fel fogok robbanni!
Úgy döntöttem, ha SangMi nem hajlandó velem rendesen társalogni, akkor én sem töröm magam, ezért minden figyelmemet a cipőmnek szenteltem. Viszont néhány perc múltán pilláim elnehezedtek, s komoly harcot kellett vívnom az ellen, hogy elbóbiskoljak. Megdörzsöltem szememet – direkt nem sminkeltem ki magam, mivel a sötétben, gyér utcai lámpa fényénél Chunjinak úgysem tűnne fel a natúr arcom –, és nagyot ásítottam. A következő ásításomat egy riadt kiáltás szakította félbe:
- Dong! Kan! Álljatok meg!
Egyszerre rezzentünk össze nővéremmel, és automatikusan a lépcső felé kaptuk fejünket, ahol mi magunk is lesétáltunk, hogy leülhessünk a folyó partján.
L.Joe robogott felénk lélekszakadva, előtte pedig két fehér kiskutya futott egymással versengve. Chunji csak nagy lezseren sétált le a lépcsőn, kezében egy pórázzal, melynek végén természetesen szintén egy kutyus volt. Az állatok – és itt most nem a srácokra gondolok – hiába voltak kicsik, bennem mégis felütötte fejét a szörnyű kutyafóbia, ezért reflexszerűen felhúztam a lábamat, és karommal átfontam térdeimet.
- SangMi! – szólítottam meg nővéremet kétségbeesetten, aki azonban már nem volt hajlandó rám figyelni.
L.Joe kedvencei egészen a padunkig loholtak, és farok csóválva kaparni kezdték nővérem lábszárát. Én olyan gyorsan álltam fel, mintha tűzre kapott volna alattam a lóca, testvérem pedig előbb az egyik kutyát, majd a másikat kapta fel ölébe, hogy babusgassa őket.
- Jaj, hát sziasztok, ti kis drágák! – Olyan nyájasan beszélt hozzájuk, mint ahogyan az öreg nénik szoktak a kisbabákhoz.
Hát ez valami fantasztikus…
- Helló, JungSoo – mosolygott rám Byunghun, én csak egy biccentéssel feleltem, s összefontam mellkasom előtt karomat. – Bocsánat, hogy így lerohantak titeket a gyerekek, nem lett volna szabad elengednem őket – szabadkozott, s helyet foglalt SangMi mellett, hogy beszálljon háziállatainak szeretgetésébe.
Így együtt teljesen olyanok voltak, mint egy család, és még az én kemény szívem is megolvadt a látványuktól. Nővérem rögtön szót értett a kutyákkal, fáradhatatlanul simogatta és becézgette őket, ők pedig ezt egy arcon nyalással köszönték meg. L.Joe hol a kutyusokat cirógatta, hol pedig testvéremet figyelte. Tekintete lágy volt, és valami megmagyarázhatatlan szeretet csillogott benne, s azt hiszem, ezzel némán mindent be is vallott SangMinak, noha nővérem ebből nem vett észre semmit sem. Byunghun csak mosolygott rá, de úgy, ahogyan én még nem láttam fiút lányra mosolyogni, olyan tiszta és édes módon, hogy azt kívántam, bárcsak nekem is lenne egy ilyen srác az életemben, aki már csak a szemeivel is az egekig magasztal.
- Szióka, my one and only Szösz – köszönt Chunji dallamosan, félig koreaiul, félig angolul. 

Na, igen, nekem csak ilyen fiú jutott...
Panaszosan sóhajtottam, s szememet forgatva fordítottam irányába fejemet, pedig még igazán elnézegettem volna az L.Joe – SangMi párost.
- Azt hittem, sosem érsz ide. Lassabban nem tudtál volna sétálni? – támadtam rá, és próbáltam tudomást sem venni a kutyájáról, aki bőszen szaglászta a lábamat.
Ne sikíts fel és ne szaladj világgá, JungSoo, bírd ki!
- Egy újabb nap, mikor Szösznek csodálatos kedve van. Milyen szép is az élet! – ironizált.
- Jó, na… Neked is szia. Nem is tudtam, hogy ilyen jó az angolod – mímeltem elismerést, még hümmögtem is.
- Hát, úgy látszik, én erre születtem – tárta szét karjait.
- Egészen eddig azt hittem, az éneklésre – piszkálódtam.
- Arra is. Tudod, én már csak ilyen többfunkciós vagyok. Egy igazi sztár – hencegett.
Felröhögtem. – Jézusom, de undorítóan egoista vagy – csóváltam fejem hitetlenkedve, de aztán hirtelen lefagytam, ugyanis Chunji kedvence fogta magát, és helyet foglalt a cipőmön. Egyszerűen csak lefeküdt rá, és kényelmesen el is fért, olyan pici volt. Nem értettem túlságosan a kutyafajtákhoz, de ha jól tippeltem, akkor ő egy chihuahua volt. – Ööö… Elfáradt? – néztem le.
- Szerintem már is megkedvelt – kuncogott. – Csak azokra szokott ráfeküdni, akiket szeret – magyarázta.
- Oh… - leheltem meglepetten.
- Nem ülünk le?
- De, nem akarok itt ácsorogni – biccentettem.
Karjába vette pöttöm háziállatát, hogy felszabadítsa a lábaimat, és testvéreméktől három paddal arrébb foglaltunk helyet.
Amint leültünk, a kutya megint birtokba vette cipőmet, amitől kissé feszengtem. Persze nem gondoltam azt, hogy ez a pici kutyus bármikor is kárt tudna bennem tenni, de azért jobb szerettem volna megtartani a három lépés távolságot.
- Mi a baj? – kérdezte Chunji, nyilván látszott rajtam, hogy nem éreztem magam komfortosan.
- Semmi, semmi… - hárítottam. Az égvilágon semmiért sem vallottam volna be neki, hogy tartottam az apró jószágától, aki egyértelműen még a légynek sem tudott volna ártani. – Egyébként – tértem másik témára gyorsan – miféle „páros randi” ez? – macskakörmöztem a levegőbe.
- Hogy érted?
- Azt hittem, együtt fogunk csinálni valamit, ha már így négyen vagyunk, erre itt ülünk méterekkel arrébb L.Joe-éktól.
- Miért, szeretnél velük lenni?
- Hát… Igazából nem, nővérem nyűgös, és már akkor sem akart velem beszélni, mikor még nem voltatok itt. Szóval szerintem jobb külön, még a végén megfojtanánk egymást, vagy valami.
- Nem értem, hogy ha nem is akarsz velük lenni, akkor miért jártatod a szádat.
- Muszáj volt valamiért panaszkodnom, SangMi egyik nyűgömet sem hallgatta meg, meg kell értened!
- Hihetetlen vagy – kacagott. – De oké, tessék, panaszkodj nekem, én meghallgatlak – dőlt hátra, mint aki ténylegesen felkészült a várható siránkozásáradatra.
- Hmm… - estem gondolkodóba. – Lecsúszott a cipzáram – vettem észre, amint kabátomra pillantottam.
- És most komolyan ez a bajod? – nevetett. – Ezt nem volt hajlandó meghallgatni az a csúnya, gonosz SangMi? – csücsörített.
Fú, de tudtam őt ilyenkor utálni, mikor a véremet szívta.
- Neeem, erre csak most figyeltem fel – szabadkoztam, és feljebb húztam a kis fémet.
- Várj, jól láttam, hogy az én pulóverem van rajtad?
- Nem – vágtam rá olyan gyorsasággal, amivel egyből elárultam magam.
- Nem hiszek neked, mutasd meg.
- Szóval hazugnak nevezel?
- Szösz, cipzárazd ki a kabátodat.
- Nem! Különben is, hideg van, nem akarok miattad megfagyni.
- Szösz… - sziszegte vészjóslón.
- Nem, Chunji.
- Hát jó – rántott vállat, és letámadott.
Közelharcot vívtunk, s kis híján majdnem le is zuhantam a padról, de aztán megadtam neki magam, így ő fel tudta fedni a dzsekim alatt található ruhadarabot, ami valóban az övé volt.
- Oké, most tekintsünk el attól, hogy tudnálak még tovább is vetkőztetni, de…
- Chunji! – csaptam rá haragosan. – Akkora egy tapló tudsz lenni.
- Te meg át akartál verni! Miért nem akartad beismerni?
- Mit tudom én… - motyogtam orrom alatt, lesütött szemmel.
- Tetszik neked?
- Kényelmes – biccentettem.
- És jó az illata is, mi? – vonta fel provokálóan a szemöldökét.
Tud olvasni a gondolataimban, vagy mi a fene?
- Annyit mondtam, hogy kényelmes. Szeretek pulcsikat hordani.
- Főleg az enyémet.
Csak hallgattam, és ezzel sajna többet mondtam minden szónál.
- Megtarthatod.
- Mi?
- Neked adom, ha már ennyire hozzád nőtt. Fogadok, hogy azóta le sem vetted. De azért néha mosd ki, jó? Nem túl igényes, ha mindig ugyanaz az egy gönc van rajtad – fintorgott. – Ha kell, akkor majd minden mosás után befújom a parfümömmel, hogy megmaradjon rajta az illatom – ajánlotta fel.
Micsoda nagylelkű fiatalemberrel van dolgom, odanézzenek! 
- Köszönöm – húztam félénk mosolyra a számat. – Úgy látom, már nem is vagyok kényelmes – biggyesztettem ajkaimat, amikor mozgást észleltem a lábamnál. Chunji kutyusa fészkelődött a cipőmön. – Mi a neve?
- Meonji. Várj, megszabadítalak tőle.
Felvette az ölébe Meonjit, és picit megemelte az állát, hogy a kutyus a szemébe nézzen. Szeretetteljes mosoly tetszett az ajkán, s valahol mélyen belül meghatott azaz imádat, amely Chunji arcán tükröződött.
- Úgy látom, nagyon szereted őt – mosolyogtam, és egy ujjal megsimítottam Meonji apró tappancsát.
Jézusom, hozzáértem egy kutyához! Önszántamból!
Gyors puszit nyomott kedvence feje búbjára, és rám emelte csillogó szemeit. – Mintha a kislányom lenne – biccentett, s halkan kuncogott a hasonlaton. – Mondjuk szerencsém, hogy ő nem fog átmenni a lázadó kamasz korszakon – vigyorgott. – Azt hiszem, őt már nem tudnám elviselni. Bőven elég nekem Changjo.
- Hogy került hozzád? – érdeklődtem.
- Changjo? – vonta fel szemöldökét. – Hát ő is jelentkez…
- Meonjira gondoltam – vágtam szavába.
- Jaaa – esett le neki. – Egy nap besétáltam egy kisállat-kereskedésbe, mert szerettem volna otthonra egy állatkát.
- Miért, azaz öt nem volt elég? – utaltam a Teen Top többi tagjára.
Harsány nevetésben tört ki. – Úgy látszik, én már csak ilyen telhetetlen vagyok – vont vállat szórakozottan. – Komolyra fordítva a szót: mindig is irigyeltem Byunghunt amiért voltak neki a kutyák. Folyton játszott velük, szeretgette őket, és ilyenkor olyan… felszabadultnak látszott. Szavakkal el sem mondható, mekkora boldogságforrást jelentenek ezek a kis dögök – simított végig Meonji hátán.
- Én félek tőlük – bukott ki belőlem.
Nem hiszem el, hogy bevallottam! Mi van velem?!
Felkapta a kutyát, és az arcomba tolta. – Hogy tudsz félni ettől a drágától?
Meonji megerősítette szeretni való voltát egy arcon nyalással, mire csak halkan kuncogtam, majd Chunji visszaeresztette őt az ölébe.
- Hogyan alakult ki ez a fóbiád? – kíváncsiskodott.
- Csalódtam egy kutyában.
- Csalódtál? – kérdezett vissza, beharapva alsó ajkát, hogy visszafojtsa a kitöréssel fenyegető nevetését.
- Ühüm – bólintottam komolyan, s ekkor már neki is elpárolgott jókedve. – A szomszéd kisfiúnak volt egy kutyája, akivel nagyon sokat játszottam. Akkoriban imádtam a kutyusokat.
- Aztán egyszer bevadult játszadozás közben – folytatta magától, mintha ismerné a történetet.
- Így van – értettem egyet. – Megugatott, majd morogva és vicsorogva a falhoz szorított.
- De ugye nem bántott? – nyílt tágra aggódva a szeme.
- Nem, szerencsére pont kijött a fiú anyukája az udvarra, és elkergette őt.
- Hány éves voltál?
- Olyan négy. Vagy öt. Nem emlékszem már pontosan.
Visszahelyezte Meonjit a földre, majd még közelebb csúszott hozzám, és átkarolta a vállam. – Szegény picikém – simogatta a karom. – Így már érthető – sóhajtotta hajtincseim közé. – De többet ilyen nem fog előfordulni, már itt vagyok neked én.
Szörnyülködve, összeráncolt homlokkal pislogtam rá. – Oké, rendes vagy, Chunji, de nem kell azt hinned, hogy te vagy Superman vagy valami. Nincs semmi ilyesmire szükségem.
- Miért, szerinted nem néznék ki jól egy piros bugyival a nadrágomon? – vonta fel szemöldökét.
Hogy képes ilyen idióta kérdéseket feltenni ilyen tökéletes fapofával?
Kuncogtam. – Hát, ha kívül hordanád az alsódat, akkor sem néznél már ki hülyébben. Neked már minden mindegy – incselkedtem vele.
- Már megint mi bajod a külsőmmel? – háborodott fel, s azt hiszem, ezúttal sértettségét nem csak színlelte.
- Még kérdezed? Szerinted az normális, ha egy felnőtt embernek vattacukor haja van?
- Ó, helyben vagyunk – fonta össze teste előtt a karját, és összehúzott szemekkel meredt maga elé. – Szóval a hajam az örökké zavarni fog téged, vagy mi? Miért akaszt ez téged ki ennyire? Szerinted én nem szeretném, ha mondjuk barna lehetne a hajam? Mit gondolsz, én kértem, hogy fessék ilyenre?
Oké, tehát ezúttal tényleg sikerült őt felhúznom. Aj, de idióta vagyok.
Ráfogtam a combjára. – Ne haragudj, tényleg nagyon bunkó vagyok, én csak viccelődni akartam. – Rám emelte szemét, és őszinte döbbenet tükröződött benne. Nem emlékszem, hogy valaha is bocsánatot kértem volna azért, mert durva voltam vele, és nyilván ezért is leptem őt meg ezzel annyira. – Jó, bevallom, eleinte tényleg nagyon irritált a fejed, mert egyszerűen csak nem tudtam mit gondoljak róla, de mostanra már azt hiszem, hogy… Hát, szerintem már megtetszett – tűrtem fülem mögé egy tincset.
- Jól vagy? – pillogott rám döbbenten.
- Mi? Miért kérded? – értetlenkedtem.
- Épp az előbb voltál kedves hozzám, és bevallottad, hogy tetszik a hajam. Biztos csak álmodok – csípte arcon magát. – Ah, ez fájt – dörzsölte meg a megcsippentett területet. – Basszus, ébren vagyok!
Úgy néztem rá, mintha ő lett volna a leghülyébb ember a Földön, de aztán elnevettem magam. – Furcsa, mi?
- Hát nem is kicsit. Mi van veled?
- Nem muszáj utálkoznom, ha nincs rá konkrét okom, nem igaz?
- Végül is… Ja. – Elbambult, mint aki gondolkozik valamin, majd hirtelen kihúzta magát. – Aha, tudom már, miben sántikálsz! – bökött vállon mutatóujjával.
- Hm?
- Azért vagy ilyen, mert te akarod megnyerni a fogadásunkat.
- Chunji, én n…
- Ne hazudj megint a szemembe, JungSoo Parker! – szólt rám erélyesen.
- Chunji, esküszöm, hogy hülye vagy – csóváltam a fejemet.
- Az lehet, de ezúttal nem! Csapdába akarsz csalni, de megsúgom, hogy ez nem fog sikerülni – pöckölt orron. – Eszesebb vagyok nálad, és hamarabb fogsz te – itt megint megbökött – belém esni, mint én beléd. Figyeld meg! Nem is esni fogsz, sokkal inkább zuhanni! Így van, Szösz, egyenesen belém fogsz zuhanni, és onnan már nem lesz visszaút!
- Na, idefigyelj gyökerek gyöngye – vettem magamhoz a szót, mielőtt még jobban belelovalta volna magát szónoklatába. – Azért voltam veled kivételesen rendes, mert már én magam is kezdek belefáradni a folytonos cirkuszolásba, hiába nehéz ezt elhinni, mivel ugye rólam beszélünk. Este van már, álmos vagyok és ráadásul a hátsóm hozzáfagyott a padhoz, szóval rohadtul nincsen kedvem veled balhézni, értve vagyok? Nem taktikázok, nem hajtok arra, hogy az ideálod legyek, egyszerűen csak emberien akarok viselkedni! De ha neked ezzel bajod van, akkor változtathatok, és most rögtön belefojthatlak a folyóba, csak egy szavadba kerül!
- Te fázol? - kerekedett ki a szeme.
- Nem hiszem el, hogy az egészből csak ennyit fogtál fel, te marha! - emeltem az ég felé tekintetem.
Levette magáról kabátját és a hátamra terítette. – Tessék, így jobb lesz.
- Chunji, ha beteg leszel emiatt, esküszöm, hogy még meg is verlek. Vedd vissza, megvagyok én nélküle is, de azért köszi – adtam vissza dzsekijét. – És különben is, nem versz át. Nem kell játszanod a lovagot, mivel egy: mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy az, és kettő: nem dőlök be neked.
- Ó, szóval azt hiszed, én is beszálltam a játékba?
- Még jó, hogy azt hiszem, mivel eleve te találtad ki ezt az egész hülyeséget! – csattantam fel. – Na, de kapd fel a kabátodat.
- Mi az, csak nem féltesz? – széles mosoly terült el arcán, miközben visszaöltözött.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó, csak nem akarom, hogy bajod essen. Nincs sok kedvem ahhoz, hogy ápolgassalak.
- Ki mondta, hogy ápolnod kéne?
- Jaj, ne játszd már a hülyét, te is tudod nagyon jól, hogy az első dolgod az lenne, hogy hörögve felhívnál, hogy menjek át, és főzzek neked levest.
- Nem is tudsz főzni.
- Egy zacskós levessel még megbirkózom.
- Hát hidd el, hogy betegen pont nem arra lenne szükségem.
- Jó, akkor ha elkapsz valamit, nehogy felmerj keresni.
- Nem foglak, efelől biztosíthatlak.
- Rendben, ezt megbeszéltük.
- De még mennyire, hogy meg!
Néhány másodpercig hallgattunk majd: - Nővérkeruhát sem vennél fel a kedvemért? – kérdezte ártatlanul. – Attól biztosan jobban lennék.
Fintorogtam. – Már megbocsáss, de nem fogok segíteni neked kiélni a mocskos kis perverzióidat.
- Hm, kár, pedig már kezdtem reménykedni.
- Chunji! – csaptam rá a karjára. – Mit képzelsz te rólam?
- Nyugi már, Szösz, eleve nincsenek is perverzióim – mentegetőzött. – Ha csak az, hogy…
- Nem akarom hallani! – vágtam szavába, s mindkét tenyeremet a fülemre tapasztottam.
Fejét hátravetve tört fel belőle hangosan a nevetés, így megfigyelhettem az ádámcsutkáját. Ha azt mondtam volna, nem tetszett, amit láttam, hazudtam volna. Megfogott, ha egy fiúnak ennyire kiállt az ádámcsutkája. Na, nem mintha Chunjit a „fiú” kategóriába soroltam volna, ő számomra egy külön állatfajt képezett.
A vállaimnál fogva félig maga felé fordított, és szorosan magához ölelt, míg az én kezem még mindig a fülemen volt.
- Karolj már át, te lány – szólt rám hangosan, hogy halljam.
Mosolyogva sóhajtottam egyet, és eleget tettem kérésének.
- Olyan boldoggá tudsz tenni, Szösz, nem is tudod – motyogta alig hallhatóan. Mintha egy titkot osztott volna meg velem, egy hétpecsétes titkot, amit nem akart, hogy más is halljon rajtam kívül.
- Hát… Te engem nem igazán – feleltem.
Hirtelen eltolt magától, és dühösen meredt rám. Arca láttán muszáj voltam elröhögni magamat, pedig szerettem volna komoly ábrázattal húzni az agyát.
- Jaj, te majom – borzoltam össze haját. – Szerinted itt lennék most, ha nem bírnálak?
- Igen, mert kicibáltalak volna a lakásból – vigyorgott.
- Jó, az igaz, de… Nem tudom, egy idő után már tuti, hogy kihívtam volna rád a rendőrséget.
- A vicces az, hogy ezt ki is nézem belőled. És eleinte tartottam is tőle, hogy bíróság elé kell majd állnom zaklatásért, vagy valami hasonlóért.
- Akkor miért zargattál állandóan? Le is állhattál volna.
- Mert érdekel, hogy ki vagy valójában, Szösz. Tudom, hogy sokkal több rejlik benned, mint azaz állandóan affektálós, kiállhatatlan lány, akit folyton mutatsz magadból.
- Oh, tehát már kiállhatatlan vagyok?
- Úgy csinálsz, mintha ezt nem tudtad volna már eddig is magadról.
Megbántva biggyesztettem le ajkaimat, ő pedig felnevetett.
- Jaj, ne nézz már így, még a végén megsajnállak, és megcsókollak.
- Jézusom, meg ne merd tenni! – hőköltem hátra ültömben.
- Ami késik, nem múlik, Szösz – kacsintott rám.
- Tudod, az igazság az, hogy előbb vetném le magam egy szakadékba.
- Uh, hát ekkorát sem hazudott még senki sem – húzta a száját.
- Elmész te a fenébe, komolyan beszélek!- keltem saját magam védelmére.
- Tudom, hogy most is azon gondolkodsz, vajon hogyan csókolhatok – harapta meg alsó ajkát.
- Jesszusom, ne, ne csináld ezt, egyáltalán nem vagy vonzó.
- Valóban nem? – hajolt közel hozzám, arcunk között alig hagyott néhány centimétert.
Olyan gyorsan és váratlanul mozdult, hogy szabályosan megijedtem, és a szívem egy pillanat erejéig megállt. Orromba kúszott parfümének erős illata, rágótól mentolos lehelete pedig csiklandozta hidegtől kicsípett arcomat. Annyira közel volt hozzám, hogy még a szemem is belefájdult, ahogy próbáltam vele tartani a szemkontaktust.
- Szóval nem érzel semmit, hogy ilyen közel vagyok? Nem érzel késztetést arra, hogy tovább csökkentsd a távolságot? – búgta provokálóan.
Benedvesítettem ajkaimat, nagyot nyeltem, majd miután végre ráleltem hangomra, megszólaltam: - Ha nem mászol ki most azonnal a képemből, sikítok.
Francba, nem igaz, hogy jobb nem jutott eszembe. 
Gonosz kis félmosolyra húzta száját, és rám tapadt. Nem, hál’ Istennek nem csókolt meg, mindössze a homlokomra lehelt egy lágy puszit. Ezúttal nem volt nyálas, hanem… aj, basszus, pont olyan volt, amilyenre véleményem szerint minden lány vágyott. Olyan… érzéki.
JungSoo, most állj le. 
Lefagyva, lebénulva bambultam a semmibe, miután elhúzódott, fogalmam sem volt arról, mégis hogyan kéne reagálnom, vagy mit kéne mondanom ezek után.
- Reménykedtél benne, mi? – röhögött kajánul.
Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek, és válaszolni tudjak. – Nem, Chunji, semmiben sem reménykedtem – mondtam szenvtelen hangon.
- Aha, azért nézel így akkor, ugye?
- Miért, hogyan nézek?
- Hát így! Mint aki bánja, hogy nem kapott az alkalmon.
- Tévedsz – szűkítettem össze szemeimet –, egyedül azt bánom, hogy nem fejeltelek meg, amikor lehetőségem volt rá.
- Szösz, más emberek megfejelése nem a legnőiesebb cselekedet, amit valaha is tehetsz. És nem is helyes dolog – okított.
Hah, mintha érdekelt volna.
- Mert egy védtelen lányt zaklatni annyira helyénvaló? – vágtam vissza.
- Még hogy te védtelen, hát persze! – hahotázott. – Ezt te sem gondolhattad komolyan.
- Kezd elegem lenni belőled, ha érdekel.
- Nem, nem igazán – csóválta meg fejét. – Én jól szórakozom.
- Én viszont álmos vagyok – panaszoltam.
- Most azt akarod, hogy engedélyt adjak arra, hogy a vállamra hajtsd a fejed?
- Nem, esküszöm, hogy meg sem fordult a fejemben.
- De megengedem.
- Akkor sem akarom – ellenkeztem.
- Dehogynem! – kiáltott fel, és rányomott a vállára. – Na, így már sokkal kényelmesebb, nem?
Oké, tényleg az volt, és jaj, az illata…
- De – vallottam be, hiába nem akartam.
Egy apró sóhaj kíséretében ráhajtotta fejemre az övét. – Többször kéne ide eljönnünk. Olyan jó itt lenni.
- És mi van a heggyel, ahol a múltkor voltunk?
- Ja, igen, oda is eljárhatnánk. Több időt akarok veled eltölteni, Szösz.
- Az kéne még! Bőven elég ennyi is belőled.
- Komolyan beszélek, többet kell találkoznunk. Meg akarlak ismerni. És nem olyan felszínesen, mint az a Soobin gyerek. Azt szeretném, ha mellettem önmagad lennél – mondta, s játszani kezdett az ujjaimmal.
- Honnan tudod, hogy milyen vagyok vele? – ráncoltam homlokomat.
- Láttalak titeket a Café Daniban.
- Ah, igen, hogyan is felejthettem el – forgattam szememet. – De beszélni nem hallottál minket.
- Nem is volt rá szükség, az arcodról is le tudtam olvasni mindent. Rá valahogy… máshogy nézel, és a tekinteted mindent elárul, tudtad? Szóval csak láttam rajtad, hogy vele nem voltál nyers, olyan, amilyen velem.
- Azért, mert vele nem kell olyannak lennem. Ő anélkül is tudja, hol vannak a határok.
- Azért vagy vele figyelmesebb, mert még nem tudod kiadni neki magad – javított ki. – Mind a ketten tudjuk, hogy te igenis affektálós vagy, és néha durva. Oké, nem néha, hanem sokszor. Ezt egyszerűen képtelen vagy levetkőzni. És mellettem ezt kiadod magadból, viszont mellette egyszerűen nem mered. Ergo nem vagy önmagad.
Hallgattam, és átgondoltam, amit mondott. Soobinnal valóban máshogy viselkedtem, visszafogottabb voltam a társaságában, s még akkor sem adtam hangot fáradtságomnak és kínomnak, amikor konkrétan kipurcantam a hosszú sétától. Mindvégig éreztem, hogy őt máshogyan kezeltem, de egészen idáig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Chunjinak talán valóban igaza van… 
- És most ezzel mit akartál mondani?
- Hm, nem is tudom, talán csak fel akartam nyitni a szemed. Ha valaki mellett nem tudod az igazi Szöszt adni, akkor felesleges időt ölnöd belé.
- Szeretek Soobinnal lenni - feleltem bizonytalanabbul, mint ahogy szerettem volna.
- Mégis feszengsz a társaságában, Szösz. De oké, ha nem akarod ezt belátni, az a te dolgod. Nekem egyelőre annyi is elég, hogy most itt vagy velem. Majd ráébredsz a dolgokra, amikor akarsz, de tudd, hogy én itt vagyok – simította meg hüvelykujjával az enyémet. – És most megtennénk, hogy nem beszélünk egy kis ideig? Élvezni akarom veled a csendet.
- Hát persze.
Még közelebb vont magához a vállamnál fogva, s karomat kezdte el simogatni, amit ezúttal nem zaklatásként fogtam fel. Sőt, még jól is esett, valahogy már nem vacogtam; melegen tartott.

Nem is bántam, hogy többet nem szólaltunk meg, így legalább tudtam egy kicsit gondolkodni, mert agyalni valóm az akadt bőven ezután a beszélgetés után. Ámulatba ejtett, ahogyan elém tárta az igazságot. Mert igen, ténylegesen igaz volt minden szava, és emiatt a hideg is kirázott. Félelmetes volt, milyen jól kiismert ilyen rövid idő után, és, hogy milyen tökéletesen tudott olvasni már csak az arckifejezésemből is. Mintha már ősidők óta ismertük volna egymást.
Chunji az más volt, mint Soobin, konkrétan a szöges ellentéte. És bár sokszor meg tudtam volna őt fojtani, mégis ki tudtam mellette bontakozni. Elküldhettem őt a francba, nem bántódott meg, vagy ha esetleg meg is sértettem őt, pár perc duzzogás után felengedett. Soobinak egyszer sem mertem visszaszólni, holott köztudott volt, hogy a szájalás éltetett engem. Ha akár csak egy napig is nem szájkaratéztam volna valakivel, tuti, hogy belebetegedtem volna. Finomkodtam vele, megválogattam a szavaimat, és ez valóban nem én voltam. Nagyon nem.
Oké, de most mit kezdjek ezzel a felismeréssel?
Halkan fújtam ki a levegőt, és elmerengve néztem a széltől lágyan fodrozódó folyót.
Chunji is összezavart. Nem voltam az a fajta lány, aki élvezte volna a folytonos ölelkezést, a testi kontaktust és a puszilkodást, de ha Pamaccsal mindez megszűnt volna, azt hiszem, hatalmas űr tátongott volna bennem. Már hozzászoktam, hogy folyton piszkált, hogy állandóan megérintett, hogy szeretett csak úgy, indokolatlanul megölelni engem, és összeroppantani a csontjaimat. Eleinte persze idegenkedtem tőle, és nem volt kedvemre, de mostanára már egészen megbarátkoztam a ténnyel, hogy Chunji szeretett velem érintkezni.
Na, jó, ez iszonyatosan furán hangzott.
Homlokomon éreztem szuszogását, s minduntalan rajta kattogott az agyam.
Hogy értette azt, hogy neki egyelőre elég az is, hogy most vele vagyok? Mire gondolt, mikor azt mondta, boldoggá teszem őt? Miért akart biztosítani afelől, hogy ő itt van velem?
Csupa-csupa kérdés voltam.
Olyan… érdekes figura volt. Legtöbbször az idióta, mindenből viccet csináló énjét mutatta, de aztán valahogy mindig meg tudott lepni a komoly oldalával is. Sejtettem, hogy több volt ő egy szimpla gyökér srácnál, és végre valahára késztetést éreztem rá, hogy minden felével megismerkedjek.
Igen, határozottan készen álltam arra, hogy több időt töltsek el vele, s ezt azzal jeleztem, hogy némán megszorítottam a kezét. Ő is erősebben fogott rá az enyémre, és azt hiszem, ezzel mindent megbeszéltünk.

Teen Top - Lovefool - 23. rész

Október 11., csütörtök
SangMi szemszöge


Épp az íróasztalom fölé görnyedtem, és az egyik egyetemi kiselőadásommal foglalatoskodtam, amikor kopogás nélkül, váratlanul és kelletlenül berontott a szobámba JungSoo.
- Kopogni? – förmedtem rá, és lapoztam egyet a könyvemben.
- Minek kérnék engedélyt arra, hogy bejöhessek? – értetlenkedett.
- Mert előfordulhat, hogy zavarsz. Mint például most. Tanulni próbálnék.
Halk puffanással vetette le magát az ágyamra. – Holnap nincs is óránk.
- De attól nekem még el kell készülnöm az előadásommal hétfőig.
- Az még messze van.
- Akkor sem akarom az utolsó percben összecsapni.
- Nos, ha elújságolom neked, hogy mit írt nekem Chunji KakaoTalkon, akkor rögtön meg fogsz feledkezni arról az izéről, amit éppen csinálsz.
- Ha nem L.Joe-val kapcsolatos az a dolog, akkor nem érdekel – dünnyögtem, és minden erőmmel próbáltam a sorokra fókuszálni.
- Páros randira invitáltak – közölte velem olyan nemes egyszerűséggel, mintha csak azt mondta volna, hogy Chunji gyökér.
- Hogy mi?! – Becsaptam a tankönyvet, és plafont verdeső szemöldökkel fordultam felé. – Mit mondtál? – kérdeztem vissza csak, hogy elkerüljem a félreértéseket.
- Jól hallottad. Ha akarod, akár meg is mutathatom neked az üzenetet.
- De miért, vagy hogy, vagy mit jelentsen ez, és mikor, meg miért és… hogyan?! – hadartam eszeveszett sebességgel.
- Kétszer kérdezted, hogy miért.
- Kit érdekel, inkább válaszolj már! – kiáltottam rá türelmetlenül.
- Akkor most kétszer feleljek a miértre? – vonta össze szemöldökét.
- JungSoo!
- Oké-oké. Chunji azt mondta, örülne, ha holnap össze tudnánk futni valamikor estefelé a folyónál.
- Mármint te meg ő?
Bólintott. – És jönnél te is. Meg persze Byunghun.
- Ez most… Ez most komoly?
- A legkomolyabb – biccentett. – Na?
- Mi na?
Sóhajtott. – Szerinted? Benne vagy? Mert akkor válaszolok Chunjinak.
- De L.Joe tud róla?
- Chunji neki szólt elsőnek.
- És belement?
- Ne legyél már hülye, kérlek szépen – forgatta a szemét. – Gondolod, ha nem tetszett volna neki az ötlet, akkor Chunji rám szólt volna, hogy hívjalak el téged is?
- Hát mit tudom én, én nem ismerem Chunjit, te vagy vele együtt sülve-főve.
- Ez nem igaz! – tiltakozott azonnal. – Ő van velem, és nem én vele. Hatalmas a különbség.
- Jól van, most már tényleg leállhatsz a jégkirálynő alakításával, tudom, hogy bírod őt.
- Nem tagadom – vont vállat hetykén.
- Istenem, mié… Várj, micsoda? Te most komolyan beismerted? – kerekedett el a szemem.
- Úgy néz ki.
Széles vigyorra húzódott ajkam, és leültem mellé az ágyra. – Tetszik is neked, mi? – böktem oldalba.
- Azért ne essünk túlzásokba.
- Akkor miért van rajtad most is a pulcsija, amit még vasárnap felejtett nálad? – szurkáltam finoman az oldalát továbbra is.
- Mert… - túrt egy kósza tincset füle mögé zavartan, és megigazította magán a számára kissé nagy felsőt. – Mert kényelmes – nyögte ki nagy nehezen.
- Aha, szóval pusztán csak ezért – néztem rá amolyan „ne hidd, hogy ezt beveszem” tekintettel.
- Meg mert ez akadt a kezembe – magyarázkodott tovább.
- Ühüm – mosolyogtam, és próbáltam volna megcsiklandozni a hasánál, de csak fapofával ellökte a kezemet.
- Egy: nem vagyok csikis, és ezt nagyon jól tudod, kettő: ne kombinálj. Jól éreztem magam Pamaccsal a múlt héten, ezt be is vallottam neked, amikor elmeséltem a találkozónkat. Többről viszont nincs szó, fogd fel azzal a csöpp agyaddal – pöckölt homlokon.
- És mi van a fogadásotokkal?
- Mi lenne?
- Mi lesz, ha neked lesznek majd előbb erősebb és komolyabb érzéseid?
Nevetni kezdett. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem jönnék össze vele.
- Pontosan erről van szó. Hogy úgy ismerlek, mint a tenyeremet, ezért jól tudom, hogy mi lesz a vége ennek az egész huzavonának.
- Ja, azt én is. Vagy megfojtom Chunjit, vagy pedig a barátom lesz.
- Szóval a barátod…
- Nem úgy! Barát. Barátilag.
- Barátilag barát. Úgy látom, a fogalmazással még mindig akadnak problémák.
Megütötte a vállam. – Menj a fenébe.
- Egyébként tudod, mit nem értek?
- Na, mit?
- Hogy miért egyeztél bele egy második találkozóba is, ha nem tetszik neked Chunji.
- Mert, ha nemet mondanék, akkor is kirángatna a lakásból, szóval egyszerűbb egyből belemenni, már belefáradtam az állandó cirkuszolásba.
- Ideje volt már – jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Gyilkosan rám nézett, majd folytatta: - És különben is, számomra ez csak egy egyszerű haveri találka, az meg már egy más dolog, hogy Chunji randevúnak hívja.
- Talán erről őt is tájékoztatnod kéne.
- Minden egyes nap elmondom neki, hogy ne lásson a dolgok mögé semmi többet, de szerinted hallgat rám? Mintha a falnak beszélnék. A fejébe vette, hogy olyan fiú lesz, aki bejönne nekem.
- Ó, hát akkor nem kell nagyon törnie magát – szaladt ki a számon.
- SangMi, nekem nem jön be, érted? Nem. Tetszik. Chunji. Fogadd el! – csattant fel. - Kedvelem őt, de egyáltalán nem úgy. És ezt nem akarom még egyszer elmondani, mert kezd elegem lenni belőled.
- Hát jó, ha te mondod… - motyogtam. Szólásra nyitotta száját, ám mielőtt még újból kiakadhatott volna, folytattam: - Szóval akkor holnap?
Lenyelte, amit mondani akart, majd biccentett. – Holnap.
- Négyen?
- Négyen. Ha ki nem nyírlak addig.
- De akkor biztos, hogy L.Joe is ott lesz?
Idegesen nézett rám. – Igen, SangMi, ezer százalék, hogy ő is ott lesz – mondta szájbarágósan, az én szívem pedig nagyot dobbant. – Akkor megírhatom Chunjinak, hogy elmegyünk?
- Aha.
Bólintott, és felállt, hogy átmenjen a szobájába – gondolom ott felejtette a telefonját.
- JungSoo! – szóltam utána, ő pedig ingerülten fordult hátra. Kellőképpen kiakasztottam őt a kérdéseimmel.
- Mi az már megint? – förmedt rám.
- L.Joe is randinak számítja a holnapi napot? – kérdeztem félénken, éreztem, ahogyan az egész fejem lángolt.
- Ja – vetette oda kurtán, és ott hagyott.
Hitetlenkedő, mégis örömteli mosoly terjedt szét arcomon, ami egészen a fülemig ért, és magamhoz vettem egy párnát, hogy aztán azt magamhoz ölelve, fojtott hangon visítsak.

Görcsösen szorongattam telefonomat markomban, olyan erővel, mintha csak attól tartottam volna, hogy felbukkan a semmiből valaki, és kikapja a készüléket a kezemből. Üres tekintettel meredtem magam elé, alsó ajkamat fogaim közé szorítva gondolkodtam a húgom és a köztem lejátszódó párbeszéden. L.Joe találkozni akart velem. Sőt! Randevúzni. E felett nem tudtam napirendre térni. Boldog voltam, majd szétvetett az öröm, de ugyanakkor ott volt bennem a félelem is. Nem akartam arcra esni. Ez de hülyén hangzott, hisz mégis ki akarna? Tartottam attól, hogy valamit félreértettem vagy, hogy JungSoo olvasott rosszul valamit KakaoTalkon, vagy esetleg Chunji vezetett félre.
Tudtam, hogy csak úgy kaphatok biztos választ kérdéseimre, ha ráírok Byunghunra. Ehhez azonban kellő bátorság is kellett volna…
Múlthét szombat óta nem beszéltünk valami sokat kedvenc Teen Top tagommal. KakaoTalkon váltott üzeneteink szűkszavúak voltak és nem túl tartalmasak, leginkább hangulatjelek nélkül kommunikáltunk, és mind a ketten próbáltuk a legminimálisabbra csökkenteni a bepötyögött karakterek számát. Kínosan viselkedtünk, ő is és én is, s mindennek a hátterében a szombaton történtek álltak.

Miután JungSoo kikiabálta magát Chunji miatt, magára hagytam őt, és visszamentem a szobámba. Byunghun még mindig édesdeden aludt az ágyam közepén, bal karját a feje alá tette, mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Amilyen halkan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót, s azon gondolkodtam, mitévő legyek: visszafeküdjek-e mellé, vagy üljek-e le az asztalomhoz, hogy onnan figyeljem őt álmában. Az első ötletem valahogy sokkal kecsegtetőbbnek hangzott, és őszintén szólva felháborítóan nagy idióta lettem volna, ha kihagyom ezt a felkínálkozó lehetőséget. Szóval óvatosan elhelyezkedtem mellette, s felemeltem a takarót, hogy becsusszanhassak alá. Szememet végig rajta tartottam, figyelve, vajon felébred-e mocorgásomra, de legnagyobb szerencsémre úgy aludt, mint a bunda, és semmit sem érzékelt az én kínkeserves helyezkedésemből. Lehajtottam a párnámra a fejem, az oldalamon feküdtem, és visszafojtott lélegzettel vizsgálgattam a profilját, ami ilyen közelről még gyönyörűbb volt. Halvány rózsaszín ajkai résnyire nyíltak, hogy azon keresztül vegye a levegőt – ugyebár az orra be volt dugulva szegénykémnek a megfázás miatt –, pisze orra finom puszi után kiáltozott, s nehezemre esett megállni, hogy ne simítsak végig hibátlan, tökéletes arcán. Mindene lenyűgöző volt, szó szerint minden vonása, de ami a leginkább tetszett nekem, az az éles állkapocs vonala volt. Másodpercenként vissza kellett fojtanom egy sóhajt, és a vágyamat, hogy megérintsem őt. Iszonyatos volt.
Már éppen mellkasára helyeztem volna kezemet, mikor ráncba szaladt homloka, s nyöszörögni kezdett. Riadtan lehunytam szememet, és alvást színleltem; nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok.
A következő pillanatban egyszerre guvadt ki a szemem, és hagyott ki egy ütemet a szívem. Mázli, hogy L.Joe pillái mindvégig lehunyva maradtak, elég kínos lett volna, ha cintányérnagyságú szemekkel bámulok rá alig néhány centiméterről.
Köpni-nyelni nem tudtam. Byunghun pozíciót változtatott, oldalvást feküdt, engem pedig a fenekemnél fogva vont közelebb magához. Hátsómra csúsztatta tenyerét, majd magához húzott engem, így arcát milliméterek választották el az enyémtől. Közvetlen közelről szuszogott rám, lehelete csiklandozta bőrömet, ami roppantmód tüzelt a ténytől, hogy L.Joe keze még mindig alfelemen nyugodott. Mereven feküdtem ebben a pozitúrában, levegőt is alig kaptam, a szívem pedig soha nem tapasztalt gyorsasággal vert. Fogalmam sem volt róla, mihez kéne kezdenem: maradjak-e így, vagy hámozzam-e le magamról Byughunt, de végül az első opciót választottam, hogy ne zavarjam meg L.Joe álmát, s ki tudja hány percen keresztül még így hevertünk egymás mellett. Kipirultam, számon keresztül szaporán vettem a levegőt, és szememet le sem tudtam venni Byunghun bűnösen csábító ajkairól. Úgy éreztem, forog velem a világ és, hogy menten elájulok, de mindez valahogy mégis helyénvalónak tűnt. Szürreálisnak, de helyénvalónak. L.Joe közelsége, teste melege nem tűnt idegennek, megszokott volt, és mindennél jobban esett. És bár a vér csak úgy száguldott az ereimben, mégis egyfajta nyugalommal árasztott el a jelenléte. Valljuk be, imádtam. Átkozottul.
Hosszú percek – talán órák – teltek el, mire végül megmoccant. Lélegzetvétele már nem volt egyenletes, s hangosabban nyöszörgött, mint korábban, így tudtam: felébredt. Becsuktam szememet, mielőtt még kinyithatta volna sajátját, mert nem tudtam volna ezek után a szemébe nézni anélkül, hogy arcom lángra ne lobbant volna. Magamban elfojtott sóhajtással nyugtáztam, hogy elkapta kezét rólam, az ágy pedig recsegéssel jelezte, hogy Byunghun felült.
Vége volt az idillnek.
Néhány percnyi színlelés után én magam is „felkeltem”, s onnantól kezdve semmi sem volt olyan, mint azelőtt. L.Joe távolságtartó volt, rideg, én meg nem tudtam, hogyan viselkedjek.


Tehát ezért nem mertem ráírni. Tartottam az elutasító viselkedésétől és attól, hogy eltaszítom őt magamtól, noha lövésem sem volt róla, hogy mégis mi rosszat tettem. Elvégre ő taperolt le engem, és nem fordítva!
Addig-addig bűvöltem mobiltelefonomat, amíg egy sóhaj kíséretében meg nem nyitottam a KakaoTalkot. Meg kellett törnöm a jeget, nem várhattam arra, hogy ő tegyen felém lépéseket.

Szia, zavarok?

Te sosem. :)

Nagyokat pislogtam, és hatalmasabb kérdőjel voltam, mint szombaton. Egészen idáig idegenként viselkedett, most meg hirtelen átvált a régi kedves énjére? Mi történik?

Csak egy kérdésem lenne.

Igazából millió-egyszáz is lett volna, de nem akartam őt lerohanni.

Hallgatlak. :)

Akkor áll a holnapi nap?

Nem tudtam magam rávenni arra, hogy hangulatjeleket használjak, a zavarodottságom nem engedte.

Jaj, hát persze! Már alig várom. :)

A szívem nagyot dobbant, a kezem pedig megremegett. Jaj, Byunghun, mihez kezdjek veled?...
Mielőtt még válaszolhattam volna, hozzátette:

Régen láttalak már. Hiányzol. :(

Sikítani lett volna kedvem a boldogságtól.
Mégis ki érti ezeket a férfiakat?


Október 12., péntek


Lázasan készülődtünk este, én körülbelül minden ötödik percben megnéztem magam a tükörben.
- Úgyis kabát lesz rajtad, mit számít, mi van alatta? – kérdezte unottan húgom, a szobaajtóm keretének támaszkodva, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Miért baj az, hogy csinos akarok lenni?
- Elmondom még egyszer: kabát lesz rajtad. Nem fogja látni, mit viselsz.
- Akkor majd kicipzározom.
- Persze, hogy aztán majd megint megfázz, ugye? SangMi, ne legyél már hülye, így is tetszeni fogsz L.Joe-nak, ebben biztos vagyok.
- Tuti? – biggyesztettem le ajkamat.
- Tuti – biccentett. – Ha nem, akkor megverem.
- Ez kedves – fintorogtam, de elnevettem magam. – És te így jössz? – böktem felé fejemmel.
A Chunjitól lenyúlt pulóverben volt meg egy egyszerű farmerban, haja ki volt engedve.
- Így kényelmes – vont vállat.
- Te nem akarsz tetszeni Chunjinak? – incselkedtem vele.
- Szerinted nem elég imponáló az, hogy az ő ruháját hordom? – vonta fel szemöldökét. – Azt fogja hinni, hogy amióta nálam hagyta, azóta le sem vettem magamról.
- Mert így is történt.
- De esküszöm csak azért, mert jól érzem magam benne! – védekezett.
- Ez az oka annak is, hogy szagolgatod?
Kikerekedett a szeme, feje pipacsvörössé vált a másodperc tört része alatt.
- Én…
- Láttalak, amikor a konyhában szagolgattad, csak éppen nem szóltam semmit.
Összepréselte az ajkait, s ahelyett, hogy rám nézett volna, inkább a földet bámulta mereven.
- Lebuktál, JungSoo – nevettem harsányan.
- Ez nem jelent semmit – morogta.
- Hát persze, hogy nem. Az égvilágon semmit sem – vigyorogtam.
- És mi van akkor, ha szerintem jó az illata, hm? – háborodott fel. – Ez talán bűn, vagy mi?
- Egy szóval sem mondtam.
- Akkor meg akadj le rólam – küldött felém egy gyilkos pillantást, és kiviharzott a szobámból.
Rosszabb, mint egy óvodás, esküszöm…

- Milyen randi ez, hogy saját magunknak kell elmenni a helyszínre? – méltatlankodott angolul a húgom, hogy a sofőr ne értsen minket.
Éppen egy taxiban ültünk, úton a fiúk felé. Az én tenyerem úgy izzadt, mintha muszáj lett volna neki, a szívem pedig zabolázatlanul kalapált a gondolatra, hogy hamarosan láthatom Byunghunt.
- Aj, ne panaszkodj már annyit – szóltam rá. – Te is nagyon jól tudod, hogy próba után jönnek. Örülj neki, hogy egyáltalán szánnak ránk időt.
- Örülök, de akkor is… Annak a majomnak van autója.
- Ja, ami épp a közös lakásuk előtt dekkol. Mondták, hogy a kisbusszal mentek a táncpróbára.
- De minek táncikálnak még, ha már rég lecsengett az albumuk promóciója?
- És neked miért kell mindig elégedetlenkedned? – förmedtem rá.
- Azért, mert én én vagyok! – csattant fel, mintha teljesen jogos lenne felháborodása.
- Ja, így már értem – ironizáltam. – Boldog vagy, hogy találkozol vele? – Direkt nem használtam Chunji nevét, a taxisofőr előtt nem akartam őt megnevezni.
Néhány másodperc erejéig csak összeszűkített szemekkel meredt rám, majd legyőzötten felsóhajtott. – Igen… - forgatta meg szemét.
- Akkor meg fogd be a szádat! Lehetnél vele egy kicsit megértőbb. Kihajtja a lelkét is, de ahelyett, hogy hazamenne végre pihenni, inkább eltölt veled egy kis időt. Hálásnak kéne lenned, mert nem sok srác tenné meg ezt érted. Főleg azok után nem, ahogyan viselkedtél. Észre sem veszed, mekkora kincs hever a lábad előtt, csak teljesen természetesnek veszed, hogy körbeugrál téged az a szerencsétlen fiú. Erőltesd meg magad, és szállj le arról a rohadt magas lóról. Viselkedj vele normálisan, és nehogy meg merd most neki említeni, hogy taxiznunk kellett, mert ott helyben nyírlak ki, esküszöm! Engedd meg végre neki, hogy közeledjen feléd, mert így egy idő után rád fog unni, aztán meg majd a te szád fog sírni. Igen, tudom, hogy már vasárnap is engedékenyebb voltál vele, és ezért még komolyan meg is dicsérlek, de könyörgöm, ne ess vissza minden egyes alkalom után az utálat fázisába. Mert NEM utálod őt. Képes lennél felfogni végre?
Meghunyászkodva bámult ölében pihentetett kezére, úgy festett, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, viszont mostanra megbánta bűneit. Kezdtem őt megsajnálni, de kénytelen voltam kifakadni. Elegem volt abból, ahogyan viselkedett, mikor mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy kedvelte Chunjit. Hiába próbálta tagadni, hiába igyekezett utálattal beszélni róla, hiába törte magát, nem tudta őt utálni. Rámenős, levakarhatatlan stílusa ellenére sem.
Véleményem szerint Chunji pont olyan volt, akire JungSoonak szüksége volt.
- Igen - motyogta alig hallhatóan. - Jól fogok viselkedni, megígérem.
Mintha egy kisgyerekkel beszélgetnék, komolyan mondom!
- Akkor kedveled őt? - Mindenképp az ő szájából akartam hallani.
Mély csönd, egy nagy levegővétel, majd: - Azt hiszem. De nem akarom, SangMi, nem akarom... - nézett rám kétségbeesetten.

~

Sziasztok! :) Ezer bocsánat, ezúttal nem új résszel jelentkezem, de ígérem, hogy a szünetben azon leszek, hogy minél többet tudjak frissíteni. Mostanában összejöttek a dolgok, a suli mellett semmire sincs sajna időm, de azért majd megpróbálom összekapni magam, mert az írást semmiféleképpen sem szeretném abbahagyni. Nélküle már nem lennék az, aki vagyok.

Szóval. Az IKON rappereiről, BOBBY és B.I-ról szóló magyar oldalon több fordítással is találkozhattok, köztük a NYLON magazin interjújával. Nem tudom, hogy Közületek ki szereti őket, de azért gondoltam, megosztom veletek, hátha valakit érdekelne. :) Nézzetek be! 

Katt!  

 SooRa

Teen Top - Lovefool - 22. rész

*JungSoo szemszöge*

A parkolóban, ahol megálltunk, már jó néhány kocsi sorakozott, de még így is találtunk magunknak helyet. Chunji leállította a motort, s lehajtotta magának a napellenzőt, amibe egy tükör is be volt építve. Fejére húzta szürke pulóverének a kapucniját, és eligazgatta a haját, hogy még csak véletlenül se látszódjon ki egyetlen egy vattacukortincse se, majd a napszemüvegét is felhelyezte.
- Mi van, be fogunk törni valahová, hogy álruhát veszel fel? Tudod, igazán szólhattál volna, mert akkor tuti, hogy nem a szűkített szárú farmeremet kapom magamra – zsörtölődtem.
- Nem, csak emberek közé fogunk menni. Bár minket nem nagyon szoktak felismerni, de azért jobb az elővigyázatosság – magyarázta.
Kuncognom kellett. – Nem ismernek fel? – kérdeztem vissza. – Akkor mégis miért van ilyen nagy arcod, ha a saját rajongóid sem szúrnak ki téged a tömegben? – piszkálódtam.
- Oké, állj le, ez nem jelent semmit – csitított. – Sőt sokszor még előnyös is. Mint például most.
- Tényleg, igazán elárulhatnád már, hogy mégis hová hoztál.
- A városfalhoz.
- Ó, már láttam róla képeket, igazán szép hely.
- Hát, most láthatod élőben is – paskolta meg a combomat, de amint észrevette, hogy gyilkos pillantásokkal illetem ezért, elhúzódott. – Látod, ilyen egy különleges randihelyszín – hencegett, és kilökte az autó ajtaját, én pedig a szememet forgatva kászálódtam ki a járműből.
Mielőtt még elindulhattam volna arra, amerre az ösvényt láttam, megragadta a karomat, és visszahúzott.
- Azért, ha lehet, ne keltsünk feltűnést, és ne szólíts a nevemen.
- Oké, akkor majd Pamacsnak hívlak, abból úgyse fogják kitalálni, ki vagy. De egyébként is, mit gondolsz? Hogy majd berohanok a tömegbe, és elüvöltöm magam, hogy „Hé, emberek, Lee Chanheeval, a Teen Top énekesével randevúzom!”, vagy mi? Szerinted szeretném, hogy bárki is tudjon arról, hogy képes vagyok veled mutatkozni az utcán? Már megbocsáss, de ez nagyon is rossz fényben tűntetne fel engem – affektáltam.
- Tehát akkor tényleg randizunk – vigyorgott.
- Gratulálok, sikerült kiragadnod a lényeget – morogtam.
- És még csak nem is tagadod – mosolygott fülig érő szájjal töretlenül.
- Rajtad már a legjobb és legképzettebb dilidokik sem tudnának segíteni, komolyan mondom.
- Ha már úgyis így randizgatunk, akkor miért nem sétálunk kézen fogva? – ignorálta piszkálódásomat.
- Jaj, hagyjál már a hülyeségeddel – sóhajtottam.
- De komolyan. Úgy még jobban elvegyülnénk.
Felvontam a szemöldökömet. – Most tényleg?
- Ha már álcázom magam, csináljam rendesen – vont vállat.
- Azt mondtad, fel sem szoktak ismerni titeket.
- Jó, ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy sose figyelnek fel ránk az emberek.
- Hidd el, hogy most se fognak. Így, hogy beöltöztél, csak szimplán úgy nézel ki, mint egy idióta, nem pedig úgy, mint egy idióta egy bandából.
- Ez igazán kedves – fintorgott. – És mi lesz, ha mégis kiszúrnak majd? Pont te mondtad, hogy nem akarod, hogy bárki is megtudja, hogy képes vagy együtt lenni velem.
Csípőre vágtam a kezem, és úgy gondolkodtam. – Hát…
- Na, Szösz, ne kéresd magad.
Panaszosan fújtam ki a levegőt. – Jól van – nyújtottam felé kezemet, s ő készségesen megfogta, sőt még az ujjainkat is összekulcsolta. Ragyogó szemekkel eresztett meg egy – tőle szokatlan és furcsa – kisfiús félmosolyt. – De csak azért – emeltem fel mutatóujjamat –, hogy ne szúrjunk szemet senkinek se.
- Csakis azért – biccentett. – Na, gyere, már vár az Inwangsan teteje.
- Hogy micsoda? Most komolyan hegyet fogunk mászni?!

Iszonyatosan hosszú út vezetett fel az Inwangsan hegytetőre. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam úgy, hogy mindvégig Chunji kezét szorongattam, és folyton figyeltem, hogy az emberek felkapják-e a fejüket a mellettem ballagó üdvöskére, de amint észrevettem, hogy a kutya sem kíváncsi ránk az ott lézengő emberek közül – akik főleg turisták voltak –, egészen komfortossá vált a helyzet. Egy idő után már nem is érdekelt, hogy Pamacs ujjai össze vannak fonódva az enyémmel, és teljesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy Chunji nem számít hétköznapi embernek.
Kellemes őszies idő volt, bár a szél kicsivel erősebben fújt, mint azt én szerettem volna, de egy cseppet sem bántam. Az igaz, hogy a lábaim már kezdtek zsibbadni a felfelé való kutyagolás miatt, de valamiért mégsem sajnáltam. Még örültem is, hogy ezúttal nem a négy fal közt lustálkodtam. Ráadásul Chunji tényleg egy különleges helyre hozott el, ugyanis a városfalat mindössze a Google segítségével barangoltam be ez idáig.
Miközben sétáltunk, én mindvégig a falat tapogattam a szabad kezemmel.
- Annyira gyerekes vagy – jegyezte meg Chunji. Mialatt beszélt, a hangját elmélyítette, hogy ne ismerjék meg.
- Ezt soha nem fogom kinőni.
Már egészen kiskoromban is ezt csináltam; ha elmentem egy fal, vagy kerítés mellett, erős késztetést éreztem rá, hogy végighúzzam rajta a kezem, és meg is tettem. Persze anya mindig leszidott, amiért összepiszkoltam a praclim, de én folytattam tovább, és ez a szokásom a mai napig megmaradt.
- Miért tart mindenki visszafelé? – kíváncsiskodtam.
- Gondolom azért, mert hűvös van, és késő délután.
- Akkor mi miért most jövünk?
- Mert most jobb.
- Miért?
- Jézusom, Szösz, rosszabb vagy, mint egy tudatlan kis hét éves – szörnyülködött. – Befejeznéd a kérdezősködést?
- Nem igaz, hogy ilyen nehéz megválaszolni egyetlen egy kérdést – méltatlankodtam.
- Egymás után hármat is feltettél.
- Bocsáss meg, amiért kommunikálni akarok veled, de tényleg! Ígérem, többet nem fog előfordulni – duzzogtam.
- Azért, mert ekkor romantikusabb – nyögte be halkan.
- Mi? – szaladt fel a szemöldököm.
- Azért jövünk csak most, mert ekkor romantikusabb. Így, hogy ránk fog sötétedni – ismételte el.
- Jaaa. Értem. Nehezedre esett elmondani?
- Hogy őszinte legyek… Igen.
- Én viszont örülök, hogy bevallottad.
- Miért?
- Látod, most meg te kérdezősködsz – böktem vállon.
- Ez egyetlen kérdés volt.
- De akkor is.
- Inkább válaszolj, én is megtettem.
- Azért, mert így legalább tudom, hogy gondolkodtál azon, hogy mi hogyan legyen a találkozónkon.
- Ha tudni akarod, tegnap óta mást sem csináltam, csak ezen agyaltam.
- Akkor jó – vigyorogtam.
- Most miért vagy ilyen vidám? – nézett rám gyanakvóan.
- Talán baj, hogy jókedvem van?
- Nem egyáltalán nem, csak nem értelek.
- Egyszerűen csak örülök neki, hogy gondoltál rám. Vagyis… Vagyis a találkozónkra – helyesbítettem.
Rászorított kezemre. – Te folyton a fejemben motoszkálsz.
- Hm. – Mindössze ennyi volt a válaszom, s egészen biztos voltam abban, hogy el is pirultam.
Hogy mi a fene volt velem? Fogalmam sem volt róla.

- Jesszus! Hát ez valami iszonyatosan szép – bámultam le a városra.
A hegy tetejéről mindent be lehetett látni, rengeteg épület terült el előttünk, s mindez olyan hatást keltett, mintha csak egy makett asztalt csodáltunk volna, nem pedig magát Szöult.
- Ez nem a végállomás, Szösz – szakította félbe gyönyörködésemet Pamacs.
- Miről beszélsz? Eddig tartott az út is. Innen már csak lefelé vezet az ösvény.
- A-a, odanézz – mutatott ujjával egy magasabb pontra, ahová egy roppant rövid, de annál meredekebb lejtő vezetett fel. Mondanom sem kell, oda még csak véletlenül sem kanyarodott kikövezett út.
- Chunji, én itt nem vagyok hajlandó felmenni - torpantam meg. Csak azért szólítottam a nevén, mert itt fent már senki sem volt rajtunk kívül.
- Dehogynem.
- De nem - tiltakoztam.
- Szösz, ez nem is olyan vészes.
- Akkor sem. Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti, hogy elvágódom, és felsértem mindenemet.
- Jó, akkor felsegítlek.
- Kizárt dolog. El sem bírsz.
- Majd tollak hátulról.
- Mi? Nem! - ellenkeztem.
- Na, gyerünk, Szösz. - A hátam mögé állt, és erősen megragadta a csípőmet.
- Eressz el!
Tolni kezdett. - Akkor is felmegyünk, akár tetszik, akár nem.
Olyan erővel nyomott hátulról, hogy a lábaim mozogni kezdtek. Szépen megindultunk felfelé, hogy elérjük a legmagasabb pontot, és amikor picit elbizonytalanodtam léptemben, Chunji mereven tartott és támasztott, hogy magabiztosan tudjam továbbfolytatni a mászást.
- Egy picivel csúsztasd feljebb a kezed - morogtam hátra.
- Igenis, főnökasszony.
- És vedd le a szemed a hátsómról - tettem hozzá, de erre már nem érkezett felelet. - Hallod?
- Persze, nem vagyok süket, de tudod te, milyen nehéz...
- Chunji! - vágtam a szavába felháborodottan.
- Oké, oké, értettem, majd akkor nézem a talajt, az amúgy is izgalmasabb, mint a feneked.
- Lekötelezel - forgattam meg szememet, hiába nem láthatta hátulról.
Az egész mindössze tíz-tizenkét lépés volt, én mégis kipurcantam, mire feljutottunk.
- Miért nem volt nekünk jó ott lent? – kérdeztem dühödten, miközben a térdeimen támaszkodtam meg, hogy kifújjam magam.
- Jaj, ne csinálj már úgy, mintha ez annyira kimerítő lett volna – emelte tekintetét az égbolt felé.
- Tudd meg, hogy igenis elfáradtam!
- Gyere, inkább ülj le ide mellém – paskolta meg a kopár földet maga mellett, miután lehuppant.
Szó nélkül mellékuporodtam. A hegy azon része, ahol önkényesen helyet foglaltunk, egészen kicsike volt, tíz embernél több talán fel sem fért volna.
- Szóval, miért nem maradhattunk ott? – firtattam továbbra is.
Rám nézett, majd felemelte a kezét, jelezve, hogy fogjam meg. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, de azért csak megtettem azt, amire szavak nélkül kért. Végül is azok után, hogy legalább másfél óráig gyalogoltunk kéz a kézben, már teljesen mindegy volt. A combjára helyezte összefonódott mancsainkat, csak ezután szólalt meg:
- Itt hangulatosabb. Nem vesznek körül minket azok a kötélből készült korlátok, amik mellett végig elhaladtunk. Itt fent nincsen senki.
- Mivel ez egy kijelöletlen hely! – háborogtam.
- Nem igaz, mert most már a miénk – simogatta meg kézfejem a hüvelykujjával mosolyogva, de nem is igazán törődtem vele. – Szerintem innen sokkal szebb a kilátás.
Vetettem egy újabb pillantást Szöulra, s igazat kellett adnom Pamacsnak. Bár a látkép mondhatni semennyit sem változott, mégis valahogy… Másabb volt a hangulata. Főleg így, hogy csak ketten voltunk fent a magasban.
- Szeretek ide eljönni.
Biccentettem. – Megértem.
- Egyébként nem fázol? Olyan hideg a kezed.
- Hát, nincs melegem, ami azt illeti.
Eleresztett, és vetkőzni kezdett.
- Tessék, vedd fel – nyújtotta felém a pulóverét.
- Chunji, meg fogsz fázni.
- Azt mondtam, hogy vedd fel – erősködött.
- Aj, jó – egyeztem bele, s átbújtattam a fejemet a felsőjén.
- Aranyos vagy – mosolygott, ahogy igazgattam magamon a ruhadarabot.
- Ja, képzelem – forgattam szememet. – Körülbelül mint egy óvodás a bátyja pulcsijában.
- Az én óvodásom – húzott magához úgy, hogy átvetette a karját a vállamon, s megtámasztotta az állát a fejem tetején.
- Chunji, csak azért, mert „randizunk” – macskakörmöztem a levegőbe –, még nem kell úgy viselkedned, mintha egy párt alkotnánk.
- Ssssh – csitított. – Ne rontsd már el a pillanatot. Különben is, a barátok is szoktak ölelkezni.
- De akkor is…
- Miért, ez most fáj neked, hogy így ülünk itt?
- Nem…
- Vagy esetleg zavar?
- Nem, csak…
- Akkor meg nincsen semmi csak – jelentette ki határozottan.
- Értettem – sóhajtottam beletörődve. – Fázik az… alfelem – motyogtam.
- Oh – mondta meglepődötten, majd elengedett, felállt, s leült a hátam mögé, két lába közé zárva engem. Karjait átkulcsolta a hasamon, és a vállamra hajtotta a fejét. – Így jobb?
- Miért lenne jobb? – nevettem. – Ettől függetlenül még ugyanúgy a hideg talajon ülök. De várj. – A telefonomat és a kulcsomat kivettem a fekete, négyzet alakú oldaltáskámból, és becsúsztattam őket a farmerzsebembe, majd a félliteres ásványvizes palackot nekitámasztottam Chunji lábainak. Megtámaszkodtam a tenyeremen, hogy fel tudjam magam tornázni.
- Ugye nem akarsz felállni? – tudakolta riadtan.
- Nem, csak beteszem a táskámat a fenekem alá, hogy ne fázzak fel. – Eligazítottam magam alatt a „párnámat”: - Így ni.
- Akkor így már jó?
- Ühüm. Te nem fázol?
- Nekem tökéletes így – támasztotta meg fejét a vállamon, és szorosabban ölelt hátulról.
- Szóval akkor azért másztunk fel ide, hogy leüljünk a földre?
- Jó, legközelebb cipelek magammal két kempingszéket, hogy ne kelljen összekoszolnod magad.
- Egyáltalán nincsen azzal bajom, hogy koszos leszek, vagy valami, félreértesz. Ha kényes lennék rá, akkor hidd el, nem ücsörögnék itt.
- Akkor? Nem tetszik itt?
- De-de, nagyon…kellemes minden. És pont ez az. Honnan tudtad, hogy én inkább az a fajta lány vagyok, aki jobb szeret csak úgy elmenni egy random helyre, és lekuporodni ott? Hogy nem vagyok olyan, aki szeret beülni valahová?
- Ráéreztem. És reménykedtem abban, hogy ez majd be fog neked jönni.
- Imádom. Többször kéne eljönnünk ide.
- Mármint… Te meg én? – lepődött meg.
- Hát… Akár – rántottam vállat.
- Tudod, hogy mi fogott meg benned? – váltott témát hirtelen, én meg csak pislogtam nagyokat.
- Hallgatlak – dünnyögtem.
- Hogy akaratos vagy.
- Látod, mennyit ér az akaratom – kuncogtam. – Most is itt ülök, miközben ölelsz engem.
- Igen – helyeselt –, de csak mert az én akaraterőm erősebb a tiednél. – Rávágtam a combjára, bár nem olyan erősen. – Hé! – röhögött. – Látod, ez is tetszik. Hogy sosem hagyod magad.
- Mazochista vagy esetleg?
- Ha rólad van szó, akkor igen.
- Ez esetben bármikor elverlek, csak egy szavadba kerül. Vagy akár le is vethetlek innen a magasból most rögtön.
Nevetni kezdett. – A humorodat is szeretem.
- Én meg azt bírom, hogy ezeket nem is azért mondom, hogy vicces legyek, hanem azért, mert így is gondolom őket, de te mindig olyan jól szórakozol, mintha ténylegesen valami poént mesélnék neked.
- Azért, mert olyan szöveged van, amivel egyszerűen nem tudlak komolyan venni. De nagyon kedvelem ezt benned.
- Szóval jó fejnek tartasz?
- Ez nem egyértelmű?
- Hát én nem tudom. Azért csodálkozom, hogy még nem utáltál meg azok után, ahogyan viselkedtem veled.
- Őszintén szólva még imponáltál is az agresszivitásoddal, és azzal, hogy folyton a pokolra kívántál.
- Egyébként van egy olyan érzésem, hogy már nem is utállak. Annyira – tettem hozzá, és mind a ketten felnevettünk.
- Csak azért, mert ezt benyögted, még nem fogod megkapni a pulcsimat.
- Honnan tudtad, hogy erre pályázok?
- Egyszerűen csak látszik rajtad, hogy jól érzed benne magad.
- Háttal ülök neked, nem láthatsz rajtam semmit sem.
- Ha azt mondom, hogy látszik rajtad, akkor látszik rajtad, na. Ne kötekedj.
- Jól van, na, le ne harapd már ezért a fejem.
- De bizony leharapom – mondta, majd morogva a nyakamba fúrta arcát, amivel harsány kacagást váltott ki belőlem.
- Csikizel, hagyd abba! – vinnyogtam, miközben a lábát ütögettem. Miután végre befejezte kínzásomat, még egyszer rásóztam a combjára. – Te hülye.
- Jaj, te hülye – utánozott engem elváltoztatott, vékony, nyávogós hangon. – Szeretem, mikor ilyen jó kedvű vagy.
- De ez akkor sem volt szép. Ezután az a minimum, hogy nekem adod a felsőd.
- Oké, majd átgondolom. – Néhány másodpercnyi hallgatás után ismét megszólalt: - Amúgy nem vagy az esetem.
- Az előbb itt soroltad nekem, hogy mennyi mindent szeretsz bennem meg, hogy mi fogott meg téged, erre most képes vagy benyögni, hogy nem vagyok az eseted. Komolyan megáll az eszem, hihetetlen egy gyökér vagy te – csóváltam a fejem szórakozottan. – De megnyugtathatlak, mert te sem vagy az enyém.
- Majd fog ez még másként is lenni.
- Úgy gondolod?
- Úgy.
- Hát nekem meg az a véleményem, hogy előbb leszek én az ideálod, mint te az enyém.
- Ó, igen?
- Igen – hátrafordultam hozzá, hogy kihívóan a szemébe tudjak nézni.
- Fogadunk? – vonta fel szemöldökét.
- Kezet rá.
- Jól van, megegyeztünk, Szösz – rázta meg praclimat.
Tehát… Tehát arra tettünk fogadást, hogy kinek fog előbb megtetszeni a másik… Hát ez valami…fantasztikus.
Még elcsevegtünk mindenféle idióta és lényegtelen dologról – például, hogy ő szeret-e zokniban aludni vagy, hogy melyik müzlifajtát szereti a legjobban –, együtt megnéztük a gyönyörű naplementét és utána úgy döntöttünk, ideje sátorfát bontani.

- Na, ne már, hogy fogok én innen lejutni? – torpantam meg.
- Várj - mondta, és gyorsan lefutott a rövid lejtőn.
- Ez nem fair, neked olyan egyszerűen megy! - nyafogtam.
- Gyere, szaladj le te is - intett kezével.
- Te magadnál vagy? Alig látlak téged is, nemhogy a sötét talajt! – A kijelölt ösvény, ahol feljutottunk idáig, az ki volt világítva, de mivel ez a szakasz még csak véletlenül sem volt kijelölve, ezért ezt a részt sötétség borította.
- Elkaplak, Szösz.
- De...
- Bízz bennem - nézett rám komolyan. Esküszöm, ilyen arcot még sosem vágott. Ábrázata mindig olyan vidám és játékos volt, s most semmi ilyesmit nem láttam rajta.
Talán éppen ez az, ami rávett arra, hogy megiramodjak. Egy nagy levegővétel után megindultam lefelé, ám a lejtő legvégén kibicsaklott a bokám, így egy harsány sikítást követően az arcom célba vette a földet. Mielőtt még kapcsolatot létesíthettem volna a talajszemcsékkel és kavicsokkal, Chunji elkapott, ezért arcom csak a pólójába fúródott. Segített két lábra állni, és mélyen a szemembe meredt. - Jól vagy? - Csak bólintottam, ő pedig halványan elmosolyodott. - Mondtam, hogy elkaplak. Na, menjünk tovább.
Kézen fogott, de én egy lépés után felszisszentem, és megálltam. - Fáj a bokám - panaszoltam.
- Kibicsaklott?
- Szerintem igen.
Háttal fordult nekem, és kicsit megrogyasztotta a térdeit.
- Ööö... Most mit csinálsz? - szaladt ráncba homlokom.
- Elcipellek az autóig.
- De igazán nem kell, ma...
- Egy szót se - vágott szavamba. - Mássz a hátamra, te szerencsecsomag.

Út közben jó erősen átfontam a karjaimat és lábaimat körülötte, bár néha a kezeimet nem kapaszkodásra használtam, hanem arra, hogy a hajába túrjak.
- Mit csinálsz? - kérdezte, mikor ujjaim a tincseit szelték.
- Hogy őszinte legyek, ezt már azóta ki szerettem volna próbálni, mióta megláttalak - vallottam be.
- Miért?
- Tudni akartam, hogy vajon tapintásra is olyan-e a fejed, mint a vattacukor.
- És mit állapítottál meg? - tudakolta szórakozottan.
- Hogy a vattacukor nincs ilyen puha.
- Ez jót jelent?
- Ühüm. Jó fogdosni. Nem zavar?
- Nem, mert végre magadtól is hozzám értél, anélkül, hogy kényszerítettelek volna - kuncogott. - És különben sem lát most senki, így nem érdekel, hogyan áll a hajam. De amúgy csak, hogy tudd: az ajkam is puha.
- Hülye - csaptam vállon finoman, nevetve, s ő is röhögni kezdett.

A hazafelé vezető utat végigénekeltük. Persze az ő hangja klasszisokkal jobb volt, mint az enyém, de én cseppet sem zavartattam magam, én is úgy kornyikáltam, mintha meglett volna a kellő tudásom hozzá. Chunji persze többször is megkért, hogy hallgassak el végre, mielőtt még maradandó károsodást okoznék a dobhártyájában, de mit sem törődtem panaszával, nekem akkor is dalolni volt kedvem, ha megvolt hozzá az adottságom, ha nem.

Leparkolt a házunk előtt, s leállította a motort. - Várj, te még ne szállj ki.
Veszteg maradtam, mert megkért rá, viszont a biztonsági övemet kicsatoltam.
Gyors, hosszúra nyújtott léptekkel megkerülte a kocsit, majd kinyitotta az én oldalamon lévő ajtót. Hátat fordított nekem, s leguggolt.
- Gyere a hátamra.
Felmásztam rá, ő pedig nehézkesen kiegyenesedett, majd bevágta az ajtót, és lezárta az autót.
Egészen a bejárati ajtónkig cipelt, s csak ott ért a két lábam újra a talajhoz.
- Ne vigyelek fel az ágyadba?
- Nem, innentől szerintem menni fog egyedül is, de köszönöm - mosolyogtam.
- Még egy őszinte mosoly - pöckölte meg boldogan az orromat. - Hozzá tudnék szokni a látványához.
- Hát, talán többet láthatod majd ezek után - vontam vállat derűsen.
- Szóval jó kis első randi volt? - kérdezte csillogó szemekkel.
Bólintottam. - Köszönöm a mai napot, Chunji.
Megint elővette komolyabbik pillantását, és úgy vizsgálgatott. - Most szívesen megcsókolnálak, de te nem olyan lány vagy, akivel ezt meg lehet tenni rögtön az első találkozó után.
- Bolond - löktem meg a vállát kacagva.
- De ennyi szerintem még belefér - mondta, s arcon puszilt, én pedig kővé dermedtem. - Szép álmokat, Szösz - búgta érzékien lágyan, majd végigsimított a karomon, s sarkon fordult.
- Neked is - suttogtam háta után még mindig lefagyva,és földbe gyökerezett lábakkal végignéztem, ahogy bepattant autójába, és elhajtott.
Távozása után körülbelül két perccel kezdtem el kutakodni a kulcscsomóm után. Mikor megleltem, a zárba illesztettem a megfelelő kulcsot, de mielőtt még beléptem volna a lakásba, zavartan és üres tekintettel azt mormogtam magam elé:
- Basszus...

Teen Top - Lovefool - 21. rész

*JungSoo szemszöge*

Amikor hazaértem, a ház túlontúl is csendes volt, már-már sértette a fülemet a némaság, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis csapkodással felrázom a lakást. Először a bejárati ajtót vágtam be magam mögött, majd miután lerúgtam magamról a cipőmet, úgy trappoltam fel az emeletre, mint egy sértett elefánt, s végül a szobaajtómat is olyan erősen csaptam be, hogy félő volt, kiszakad a keretből. Fel-alá járkáltam néhány másodpercig, de aztán ledobtam magam az ágyra, és a kezeimet kezdtem el tördelni. Fújtattam, a számat harapdáltam, és azt kívántam, bárcsak itt lenne Chunji, hogy haladéktalanul meg tudjam őt fojtani. Mert megérdemelte volna.
De nem csak rá voltam mérges, hanem saját magamra is. Mert akár be is ronthattam volna a konyhára, ahol azaz idióta bujkált, hogy aztán belefojtsam őt egy kiló cukorba, vagy bánom is én, mibe. De nem, én ehelyett inkább megfutamodtam, és kirohantam a Café Daniból, mint valami hülye. Képes voltam behódolni Chunjinak, végrehajtani azt, amire kért, és mindennek tetejébe még totálisan meg is sértettem Soobint. Szegényt faképnél hagytam, szó szerint elmenekültem tőle, és még csak azt sem vártam meg, hogy ő tisztességesen elköszönjön tőlem, vagy akár csak kinyögjön egyetlen szót is. Ráadásul a hamburgeremhez hozzá sem nyúltam! Persze ez már csak a kisebb veszteség volt, azt, hogy így viselkedtem Soobinnal, sokkal jobban bántam. Oké, a burgerért is fájt a szívem rendesen, nem mondom, hogy nem…
És Soobinnal tulajdonképpen egy értelmes mondatot sem váltottam a kávézóban. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy lépést tartsak Chunji üzeneteivel. Mert annak a gyereknek úgy járt a keze a billentyűzeten, hogy szerintem kis híján majdnem lángra is kapott.
Égtek volna le az ujjai a kézfejéről…
Utáltam magam. Egyenesen gyűlöltem, amiért nem rontottam rá Pamacsra, és nem nyomtam le a telefonját a torkán.
Kopogtak. Annyira ideges voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon, ezért figyelmen kívül hagytam. A következő pillanatban viszont már nővérem is bent toporgott a szobámban, azonban nem néztem rá.
- Történt valami? – kérdezte halkan, riadtan. Amikor tudta, hogy ideges vagyok, nem igazán mert a közelembe jönni, vagy megszólítani.
- Annyira, de annyira utálom Chunjit! – Valahogy mégis sikerült rátalálnom hangomra, hogy felkiálthassak, és még egy ártatlan párnát is a földhöz vágtam.
És fékeveszett hadarásba kezdtem. Nagy vonalakban vázoltam a történetet: hogy Soobin mennyire édes volt az elején, hogy mennyire kidöglöttem a hosszú út folyamán, hogy összefutottam a Teen Toppal, és aztán érkeztek a KakaoTalk üzeneteim. Ő csak pillogott rám nagyokat, próbálta nem elveszteni a sztori fonalát, és igyekezett meghagyni köztünk a három lépés távolságot.
Az eszeveszett regélés után levegő után kellett kapkodnom, annyira légszomjam volt. A szívem hevesen dobogott, olyannyira felhergeltem magam, és legszívesebben szétvertem volna a ház falát. Vagy bármi mást. Akármit. Jó, leginkább Chunjit.
SangMi várt néhány szusszanásnyi időt, majd nekem szegezte kérdését:
- Miért nem tiltod őt le, ha ennyire zavar?
Pár pillanatig csak nagyokat pislogtam, átgondolva, hogy amit kérdezett, az egyáltalán nem volt hülyeség, sőt.
- Hm? – Túl sokáig meredtem rá kikerekedett szemekkel, így nem érthette, mégis mi játszódhatott le bennem, mi miatt fagytam le.
Alig láthatóan megráztam fejemet, hogy magamhoz térjek.
- Nekem ez hogy nem jutott eszembe!? – kaptam homlokomhoz, s már nyúltam is a telefonomért, hogy megtegyem a kellő lépéseket annak érdekében, hogy Pamacs végre leszálljon rólam. – Te egy zseni vagy, komolyan mondom! – ujjongtam, miközben bekapcsoltam a telefonomat.
- Igen, mondták már egy páran – dobta át haját a vállán peckesen.
- Ezért kapsz tőle… Mi a… - szakítottam félbe saját magamat. Mikor betöltött a mobilom, automatikusan csatlakozott a wifihez, így rögtön meg is kaptam Chunji üzenetét, ami miatt elállt a szavam.
- Mi az?
- Megint írt… - morogtam.
- És mit?
- Egyébként még mindig azon nevetek, hogy az a srác képes volt téged egy kávézóba elhívni randizni. Milyen ötletes – olvastam fel hangosan.
- Oh. Most mit írsz? – tudakolta, amint látta, hogy csak úgy ég az ujjaim alatt a telefonom képernyője.
- Miért, a te randiötleted talán jobb volt? – mondtam ki a leírt válaszomat.
- JungSoo, ezt félre fogja érteni… - motyogta nővérem.
- Ezen mégis mit értene f… Válaszolt! – rándultam össze, amint megpillantottam az újabb kis szövegbuborékot. – Várj, Szösz, te most azt hiszed, hogy amikor biciklizni voltunk, az randinak számított?
- Látod, erről beszéltem – paskolta meg vállamat SangMi.
- Még hogy én randinak vettem! – háborodtam fel. – Hát ez hülye, basszus, mégis ki akarna randevúzni ezzel a sorscsapással?
- Erre mit lépsz?
- Hogy mit lépek? Inkább hová lépek! Az arcá … - Félbeszakított az új üzenet.
- Akkor oké, mert én is – olvasta fel helyettem testvérem.
- Na, jó, most lépek az arcába! – Nővérem kuncogni kezdett. – Te csak ne nevess, jut egy láb neked is! – fenyegetőztem, és ingerülten pötyögni kezdtem: - Nem randiztunk, hülyegyerek, előbb tanítanék meg beszélni egy majmot és kezdenék el vele összejárogatni, mint veled.
Testvérem nevetni kezdett, mire a lehető legharagosabban meredtem rá. – Bocsi, de téged egyszerűen nem lehet komolyan venni ilyen szövegekkel – szabadkozott.
- Pedig halál komolyan gondoltam! Ezer százalékosan biztos vagyok benne, hogy előbb kezdenék el vonzódni egy állathoz, mint hozzá.
- Ühüm… - dünnyögte.
- Mi az, nem hiszel nekem? – csattantam. – Várj, írt ez a nyomorult.
- Mit?
- Mindenféle röhögő hangulatjelet.
- Ez nem lep meg.
- Röhögj csak, de mi akkor sem randevúztunk – gépeltem vissza.
- Jó, akkor tudod mit? Randizzunk valamelyik nap. Megmutatom neked, milyen egy igazi találka.
Miután ezt elolvastam, azt hiszem, sokkot kaptam. Vagy zárlatos lettem. Vagy csak szimplán besokalltam. Ökölbe szorult a kezem és vonallá préseltem az ajkaimat, képes lettem volna széttépni Chunjit úgy, mint egy kutya. Pusztán szájjal.
- Oh – jött a sokatmondó reakció testvéremtől. – Oh – ismételte meg magát alig öt másodperc múlva. – Hát. Nem is tudom.
- Mit nem tudsz? – ráncoltam homlokom.
- Hogy biztassalak-e.
- Magamtól is meg tudom őt fojtani, nem kell nekem ehhez semmiféle biztatás.
- Nem arra értettem. Hanem arra, hogy beszéljelek-e rá arra, hogy találkozzatok.
-NEM! – Szinte visítottam.
- Minden bizonnyal ott kéne lennem a közelben, hogy megakadályozzalak, ha esetleg olyat akarnál tenni, ami a világ összes országában büntetendő.
- Hidd el nekem, hogy nem tudnál az utamba állni.
- De akkor is bele kéne menned. Lehet, hogy tök jól éreznéd magad.
- Te beteg vagy, hallod, nézettesd meg magad – néztem rá elképedve. – Nem akarhatod azt, hogy ezek után eltöltsek vele x időt! A mai nap folyamán átlépett egy bizonyos határt, látni sem akarom őt.
- Adhatnál neki egy esélyt.
- Egy esélyt mire?
- Hogy visszaférkőzzön a kegyeidbe.
- Soha nem állt hozzám közel, nem értem, miről beszélsz – tiltakoztam.
- De majdnem. Kezdted megkedvelni, ismerd csak be. Kár lenne annyiban hagyni ezt a kialakulóban lévő kapcsolatot.
- Kapcsolatot?! – kérdeztem hisztérikusan.
- Ezúttal barátságra gondoltam, ne legyél már úgy kiakadva.
- De igenis ki vagyok akadva! Mert ez a mai egy tök szép napnak indult, aztán jött Chunji, mert neki ugye mindig jönnie kell, és elrontott mindent. Mindent, érted? És most töprenghetek azon, hogy mégis hogyan engeszteljem ki Soobint! És… Te most elvárod tőlem azt, hogy tekintsem semmisnek Pamacs elmebaját, és randizzak vele. Nem hiszlek el. Sem téged, sem őt.
- Szerintem Soobin nem is haragszik rád, ne nyavalyogj már.
- De én igenis haragszok Chunjira!
- Jó, lépj túl rajta és találkozzatok.
- Soha!
- JungSoo, nagyon jól tudod, hogy Chunji nem az a fiú, akit le lehet rázni. Ha ő randizni akar veled, akkor randizni fog. Ha át akar jönni hozzánk, akkor át fog jönni. Ha veled akar lógni, akkor megteszi. Nem tehetsz ellene semmit. És ez szerintem jól van így.
- Jól van így?! Ez szerinted normális dolog? Esküszöm, hogy elmegyek most már a bíróságra, és távoltartási végzést kérek ellene!
Nevetni kezdett. – Inkább válaszolj neki KakaoTalkon.
- Azon kívül, hogy rohadjon meg, nem sok mondani valóm van neki, ezért nem.
- Egyezz már bele – nógatott.
- Mit nem értesz azon, hogy nem?
Mielőtt még elkezdhetett volna érvelni, félbeszakította hosszas diskurzusunkat a KakaoTalk idegesítő hangja.
- Ezt nem hiszem el… - forgattam meg bosszúsan szememet.
Nővérem kapott a telefonom után, és hangosan olvasni kezdett. – A vasárnapi napunk általában szabad, szóval szerencséd van. Olyan fél ötre legyél kész. Nemleges választ nagyon jól tudod, hogy nem fogadok el. 
- Tedd el a telefont, mielőtt még ripityára töröm… - sziszegtem.
- Chunji a végzeted, JungSoo. A végzet elől pedig nem menekülhetsz el.



*Október 7., vasárnap*



- Nem! Soha! Akkor sem! Nem, és kész! – háborogtam. Délután két óra volt, és a hajmosás ellen protestáltam.
- Zsíros hajjal akarsz találkozni Chunjival?
- Szerinted pont érdekel, milyen a fejemen a szőr? – háborodtam fel. – Szerinted pont érdekel Chunji?!
- JungSoo, akkor is meg fogod mosni a hajadat, ha akarod, ha nem. Nem engedem, hogy így menj el. Te egy rendes lány vagy, nem pedig egy szerencsétlen hajléktalan!
- Teszek rá!
- Meg. Fogod. Mosni – tagolta.
- Kényszeríts – néztem rá összehúzott szemekkel, kihívóan.
- Hát jól van, te akartad – vont vállat hetykén, és nemes egyszerűséggel kirúgta a lábamat. Nem viccelek. Egyik percben még stabilan álltam a talajon, a másikban pedig már a földön feküdtem útban a fürdőszoba felé, ugyanis SangMi húzni kezdett maga után, mint valami bőröndöt.
Mi a…?!
- Te mióta vagy ketrecharcos? – érdeklődtem, és elkezdtem ficánkolni, hogy kiszabaduljak a szorításából.
- JungSoo! – ripakodott rám, és a körmét a bőröm alá vájta.
- Ez fáj! – szisszentem fel.
- Tudod mit? Rohadtul nem érdekel! Akkor is meg fogom mosni a hajad, ha ezért vérnek kell folynia!
Komolyan nem hittem el magunkat. Mind a ketten tizennyolc évesek voltunk.  Egyetemisták voltunk. Mind a ketten értelmes, jól nevelt lányoknak tartottuk magunkat. Mégis képesek voltunk ezért civakodni. Konkrétan pankrációt rendeztünk útban a fürdőszoba felé. 

Persze gondolom mondanom sem kell, hogy nővérem győzött. Megint. Mint mindig. Csak két hónappal volt nálam idősebb – ugyebár nem voltunk vér szerinti testvérek – de mégis mindig ő vert el engem. Valahogy sosem tudtam bevédeni magam, ezért állandóan ő kerekedett felül rajtam, és ezt annyira, de annyira utáltam. Talán jobban, mint Chunjit.
Felrángatott engem a padlóról, megragadott, és úgy lökött be a fürdőszobába, mint egy élettelen rongybabát. Egészen addig taszított, míg a lábam bele nem ütközött a kád szélébe, majd a nyakamnál fogva lenyomott, hogy a testem kilencven fokos szöget zárjon be. Egyik kezével szorosan tartott, a másikkal pedig megnyitotta a csapot. Levette a helyéről a zuhanyrózsát, s rám irányította a vízsugarat.
Visszavonhatatlanul vesztettem.


Görbe háttal gubbasztottam az ágyamon, miközben nővérem a hátam mögött terpeszkedett, és a hajamat szárította.
- Annyira utállak. Annyira nagyon. Iszonyatosan. Szörnyen. Fú, de nagyon! – nyűglődtem, de nem hallott engem a hajszárító búgásától.


- Na, most már takarodj! – hőköltem hátra, és védekezően magam elé tettem a kezem.
- JungSoo… - sóhajtotta fásultan.
- Te csak ne JungSoo-zz itt nekem! – szegeztem felé mutatóujjamat.
- Akkor is ki foglak sminkelni - nézett a szemembe elszántan.
… És úgy is lett. Bár összeverekedtünk, mégis megtette. A kezembe adta a tust, és addig nézett engem a legcsúnyább tekintetével, amíg ki nem festettem magam. Muszáj voltam megcsinálni, amire utasított, mert már attól tartottam, hogy megelégeli a szenvedésem, és kiszúrja a szemem azzal a sminkcuccal. A hajamat már ő vasalta ki, hogy szög egyenes legyen, és kiválasztotta nekem a ruhámat is. Többé már nem hisztiztem, nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy sodorjon az ár, mialatt magamban elátkoztam nyomorult sorsomat.

Fél öt előtt tíz perccel visszaparancsolt a fürdőszobába, hogy fogat mossak, majd a számba tömött egy rágót, rám erőszakolta a cipőmet, átdobta fejemen a táskámat, befújt parfümmel, és legvégül… szabályosan kihajított engem az utcára. Még azt is hallottam, ahogyan mögöttem kulcsra zárta az ajtót.
Ez volt mindennek a teteje.
Mivel saját kulcscsomómat „egészen véletlenül” nem vágta hozzám, ezért azon kezdtem el gondolkodni, hogy vissza kéne másznom az ablakon; de éppen akkor, mikor ez a fantasztikus ötlet megfogant elmémben, Chunji leparkolt a házunk előtt.
Kínomban már hahotázni akartam.
- Szia, Szösz. Hú, de… Jól nézel ki. – Egy perce sem volt még a láthatáron, mégis elérte azt, hogy kinyíljon a bicska a zsebemben.
Életem során már sikerült azt megtanulnom, hogy a feltűnési viszketegségben szenvedő embereket úgy lehet a legjobban kihozni a sodrukból, ha ignoráljuk őket, ezért direkt nem feleltem neki.
- Oké, látom dühös vagy rám – támaszkodott neki nagy lazán az autójának. – Elmondanád, mit követtem el már megint? – fonta össze karjait teste előtt. Visszanyeltem, ami először kikívánkozott volna belőlem, és inkább a cipőm orrát bámultam. – Szösz, kérdeztem valamit. – Felsóhajtott, mikor leesett neki, hogy nem fog választ kapni. – Tudod, iszonyatosan gyerekes az, amit csinálsz.
- Mert az talán nem, hogy konkrétan elüldözöl egy kávézóból, csak azért, mert téged zavar, hogy egy fiúval vagyok? – csattantam fel hirtelen, megfeledkezve arról, hogy némasági fogadalmat tettem.
- Nem, az nem – csóválta fejét. – Szóval ez a problémád? – vonta fel szemöldökét, amiért szívesen képen töröltem volna.
- Meg az, hogy lélegzel – biccentettem.
Kuncogni kezdett. – Na, gyere, szállj be a kocsiba, kiengesztellek.
- Nem – vágtam rá habozás nélkül.
- Szösz… - szólított meg bosszúsan.
- Ha most azzal akarsz előhozakodni, hogy átvetsz a válladon, ha nem leszek hajlandó engedelmeskedni, akkor ki kell, hogy röhögjelek. Mind a ketten tudjuk, hogy meg sem bírnál mozdítani.
Elővette nadrágjának zsebéből a telefonját, és pötyögni kezdett rajta, figyelmen kívül hagyva azt, hogy hozzá beszéltem.
- Most mit csinálsz? – tudakoltam. Felpillantott, gonoszan elvigyorodott, de nem mondott semmit. – Chunji… Chunji, mi a fenét csinálsz?
A füléhez emelte készülékét. – Majd a nővéred biztosan segít téged betuszkolni a kocsiba. – A szája fülig ért, annyira nagyon meg volt elégedve magával.
Nagyon jól tudtam, hogy SangMi azon nyomban ugrana, hogy Chunji segítségére legyen, és azzal is tisztában voltam, hogy kettejük ellen semmi esélyem sem lett volna. Máskor talán mégis megpróbáltam volna a lehetetlen, és szembeszálltam volna velük, de ezúttal jobb ötletnek találtam elkerülni az újabb verekedést. Ma már annyiszor birkóztam testvéremmel, hogy az összes energiám odalett.
- Oké, oké, oké, nyomd ki azt a telefont, jövök már – hadartam, és lesiettem a kocsijához. Győzelemittas mosollyal arcán csúsztatta vissza mobiltelefonját a zsebébe. – Ne vigyorogj, inkább menj arrébb, mert beszállnék – morogtam barátságtalanul.
- Tudod, Szösz… Amit Chunji akar, azt…
- Chunji megszerzi – fejeztem be helyette unottan. – Igen, igen, világos, te idióta. De nehogy azt hidd, hogy ezt annyiban fogom hagyni. Na, hord magad arrébb – löktem meg, és kinyitottam magamnak az ajtót, hogy helyet foglalhassak az anyósülésen.

- Szóval nem vagy hajlandó hozzám szólni? – kérdezte, mikor megálltunk egy piros lámpánál.
- Eltaláltad.
- Most beszélsz hozzám – kuncogott.
- Aj, fogd be.
Oldalra fordította a fejét, hogy megvizsgálja az arcomat. – Ki vagy sminkelve.
- Hú, neked aztán jó szemed van – gúnyolódtam.
- Szép vagy.
Picit hallgattam, majd nagy nehezen kipréseltem magamból egy választ: - Kösz.
- Ne legyél már ilyen kedvtelen – lökött meg egy picit a vállamnál fogva.
- Még egy ilyet csinálsz, letöröm a kezed – fenyegetőztem. – Különben is, milyen legyek? Talán örüljek, hogy tegnap tönkretetted a találkozómat, most pedig rákényszerítettél arra, hogy eltöltsek veled egy kis időt?
Közben a lámpa zöldre váltott, így végre nem engem figyelt. – Sajnálom.
- Mégis mit? – ráncoltam homlokom.
- Egyértelműen nem azt, hogy belerondítottam a dolgokba. Csak azt, hogy haragszol rám.
- Fordulj fel! – csaptam rá combjára.
Nevetni kezdett. – Még mindig aranyos vagy, mikor kiborulsz.
- Miért tetted? – kanyarodtam vissza főproblémámhoz.
- Nem akartam, hogy vele legyél, ennyi az egész – vonta meg vállát.
- De miért?
- Mert… Azt szeretném, ha az én barátom lennél.
- Te most komolyan körbe akarsz engem pisilni, Chunji? Nem vagyok egy tárgy, amit birtokolhatsz. Azzal töltöm el a szabadidőmet, akivel akarom, és neked ebbe egyszerűen nincs beleszólásod.
- Nos, úgy látszik, hogy mégis van.
- Nem, nincs! Nem igaz, hogy mennyire értetlen vagy, komolyan, mintha a falnak beszélnék. Ezt nem csinálhatod, nem érted? Nem is ismered Soobint, nem tudom, miért vagy vele ennyire ellenséges.
- Te még csak a nevemet sem tudtad, amikor elhatároztad magadban, hogy szívből utálsz.
- Jó, az teljesen más dolog – legyintettem. – A lényeg, hogy nem sajátíthatsz ki magadnak. Lehetünk barátok úgyis, hogy közben nem rombolod le a kapcsolataimat.
- Mi tetszik benne? – kérdezett rá kertelés nélkül.
- Az, hogy semmiben sem hasonlít rád – szaladt ki a számon meggondolatlanul.
Ezt most… Ezt most komolyan… Tényleg kimondtam?!
- Basszus… - leheltem magam elé, és elfordítottam a fejem, hogy kinézzek az ablakon.
Csend telepedett ránk, amit hirtelen nem tudtam értelmezni. Mármint… Azt hittem, hogy majd előveszi szokásos nagyképű stílusát, és visszakérdez, hogy „Mi van, túl helyesnek számítok neked, vagy mi?”, vagy akármi, de ehelyett csak ült mellettem teljesen lefagyva.
Megköszörülte a torkát. – Vagyis…?
Ó, nem hiszem el, hogy tényleg erről kell beszélgetnünk. – Vagyis ő nem rámenős, Chunji.
- Én sem vagyok az – védekezett ridegen.
- Á, neeem, te tényleg nem – ironizáltam. – Állandó jelleggel megjelensz a ház előtt, anélkül, hogy előzetesen megkérdeznéd,  nekem alkalmas-e, és máris a hálószobámban kutakodsz. Te nem elhívsz egy találkára, te elcibálsz. Nem érdeklődöd meg, hogy mikor érek rá, te csak szimplán kijelented, hogy rá kell érnem, mert mind a ketten tudjuk, hogy így is, úgyis rám fogod erőszakolni magad. Ez nem normális dolog, lásd be. Az emberek nem így szereznek barátokat.
Elszomorodva nézte az utat. - Bocsi…
- Most mégis miért kérsz bocsánatot?
- Amiért ilyen vagyok. Teljesen igazad van, ez így nem jó.
- Örülök, hogy belátod – biccentettem aprót.
- Szóval akkor tényleg tetszik neked Soo… Izé…
- Soobin – segítettem ki.
- Ő – bólintott.
- Talán. Nem tudom. Nem csúnya, és ráadásul kedves srác.
- Tehát szereted a kedves fiúkat?
- Ki ne szeretné őket? – Ezt a hülye kérdést, te jó isten… 
- Akkor kedves leszek.
Felszakadt belőlem a nevetés. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – paskoltam meg a combját, magam sem értem, miért.
- De, komolyan. Olyan leszek, aki bejönne neked.
- Te most fenyegetőzöl? - röhögtem.
- Majd meglátjuk – húzta pimasz mosolyra ajkát.
- Jól van, majd meglátjuk - egyeztem bele. - Egyébként hová viszel?
- Egy különleges helyre. Véletlenül sem egy kávézóba – vetett rám egy gyors, sokatmondó pillantást. – Bebizonyítom, hogy én jobb vagyok.