2014. november 14., péntek

Teen Top - Lovefool - 26. rész

Október 20., szombat
*JungSoo szemszöge*




Halálra untam magam. Próbáltam volna érdeklődést mímelni, igyekeztem fenntartani ébrenlétem látszatát, de az igazság az volt, hogy az álomba zuhanás szélén álltam.
És emiatt a világ legszörnyűbb emberének éreztem magam.
Nem volt elég az, hogy a vetítőterem legelső sorában ültünk, mivel már csak oda kaptunk jegyet, de Soobinnak ráadásul sikerült egy olyan filmet kiválasztania, amitől minden életkedvem elment. Borzalmas volt, rémes, nézhetetlen, irtózatos. Az egész életemet megbántam miatta!
A film a tipikus, agyonhasznált, iszonyatosan közhelyes alaptörténeten nyugodott: volt egy tehetős csitri és egy hátrányos helyzetű suhanc, akik – mily meglepő – olyan szinten egymásba habarodtak, hogy már a jó isten sem tudta volna őket kigyógyítani a szerelemnek csúfolt kórságból. Persze a közös útjuk nem volt akadálymentes; a lány szülei mindenképp azt szerették volna, ha a kis hercegnőjük egy kis hercegbe szeret bele, ezért foggal-körömmel harcoltak szerencsétlen fiú ellen. Voltak boldog perceik, és voltak könnyhullatós pillanataik, melyek miatt legszívesebben eret vágtam volna. És volt olyan ember a teremben, aki képes volt sírni! Komolyan nem hittem el. Mikor meghallottam az erőltetett szipogást, majd az azt követő orrfújást, lejjebb csúsztam székemen, és tenyerembe temettem arcomat.
Soha semmilyen filmet nem utáltam még ennyire.
Nem akartam látványosan unatkozni, de egyszerűen nem bírtam magammal. Egyik sóhajom követte a másikat, a hajamat csavargattam szórakozottan, az oldalfrufrumat összeborzoltam, a szemembe sepertem, majd újra eligazgattam, továbbá az ujjaimmal is játszadoztam. Olyan voltam, mint valami hiperaktív gyerek, akinek a figyelmét egyszerűen képtelenség lekötni, és, hogy őszinte legyek, nem is éreztem magam többnek nyolcnál.
Amikor az egyik sóhajtás hangosabbra és viharosabbra sikeredett, mint ahogyan én azt elterveztem, Soobin felém fordította a fejét. A szememet gyorsan a kivetítő vászonra tapasztottam, mintha mindvégig a filmet néztem volna, s próbáltam úgy festeni, mint aki örül annak, hogy itt lehet, és meg sem fordult a fejében az, hogy esetleg el is áshatná magát élve, mert az is élvezetesebb lenne ennél a förtelemnél.
Váratlan dolog történt: Soobin a kezét az én kézfejemre helyezte, amit aztán nyugtatólag elkezdett simogatni a hüvelykujjával. Ettől a mozdulattól a szívem valamiért a torkomba szökött, és az arcom is lángolt. Hirtelen minden dühöm – amit a mozifilm generált – elszállt, és valami sokkal kellemesebb érzés költözött a mindent felemésztő világutálat helyére. Mintha kicseréltek volna: egy perccel ezelőtt még fel tudtam volna gyújtani az egész kócerájt, most viszont csak meglágyult szívvel, kissé megszeppenve pillogtam egymást fedő kézfejeinkre. Annyira jó volt, ahogyan bizsergésre késztetett!
Más nem történt, csak fogta kezemet, de azt hiszem, akkor és ott nem is vágytam volna többre.
Szikrázóan rám mosolygott, s nézte tovább a filmet.

A stáblista lefutása után Soobin ragaszkodott volna hozzá, hogy mi legyünk az utolsók, akik elhagyják a termet, én viszont azon voltam, hogy minél előbb szabadulhassak, ezért magam után húzva kiráncigáltam őt a mozi előterébe.
- Na, hogy tetszett? – kérdezte somolyogva, de amint elhúztam a számat, elkeseredett arcot vágott. – Nem volt jó?
- De, tényleg nagyon élveztem – magyarázkodtam hadarva. – Főleg azt imádtam, hogy ennyire eredeti volt. Sosem láttam még csak ehhez hasonló filmet sem.
- Akkor jó, már kezdtem egy kicsit megijedni.
Ezt nem hiszem el! Hangomból csöpögött a szarkazmus, és ez neki mégsem tűnt fel. Süket talán, vagy mi van? Eszem megáll.
- Esetleg egy pizzában még benne vagy? Természetesen én fizetek – ajánlotta fel.
- Persze, jól hangzik – biccentettem.
Magam előtt láttam Chunji lesajnáló mosolyát, s próbáltam őt kiverni a fejemből.

A pizzázó a plázában volt, a mozival egy emeleten, így szerencsére nem kellett messzire mennünk.
- Tudod, nekem az tetszett a legjobban a filmben, hogy a lány meg a fiú soha nem adták fel egymást – mondta két harapás közben.
- Aha…
Égető szükségét éreztem annak, hogy a szememet forgassam, de leállítottam magam.
A francba már, hogy Soobinnal nem lehetek önmagam!
- De egyébként mázlink van.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam homlokom.
- Nekünk majd nem kell ilyen csatákat vívnunk. – Az arca őszinte boldogságot tükrözött.
Mivel erre nem tudtam mit felelni, ezért csak zavartan fészkelődtem ültömben, s magamhoz ragadtam papírpoharamat, hogy igyak néhány korty kólát.
- Nézd, mindig is rossz voltam az ilyesmiben, és soha nem tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni… És lehet, hogy ezt még túl korainak fogod tartani, de… Nos, az a helyzet, hogy tetszel nekem, Soo. Nem szeretnélek most ezzel elijeszteni, csak azt szerettem volna, hogy tudd. És, hogy tisztában legyél vele, hogy mik a szándékaim.
Az arcom jobban égett, mint valaha, s hatalmas zavarban voltam; kedvem támadt lesüllyedni az asztal alá. A létező összes szó ráforrt a torkomra.
Panaszosan fújta ki a levegőt, és a tarkóját vakargatta. – Na, lehet, hogy ezt ne…
- Nekem is tetszel – bukott ki belőlem hirtelen.
Meglepődve pislogott rám, s én még döbbentebben meredtem vissza rá. Ez csak úgy kicsúszott a számon, még én magam sem voltam rá felkészülve, és tulajdonképpen olyan volt, mintha más beszélt volna helyettem.
Soobinnak sikerült előbb felfognia, mit mondtam, én még mindig le voltam bénulva. De ő csak elmosolyodott, szelíden, lágyan, szeretetteljesen, és ráfogott az asztallapon pihentetett kezemre.

Vallomásaink után csak hallgattunk, s csendben iszogattuk üdítőinket, miközben Soobin nem emelte el a kezét az enyémről, és ezt valahogy… kínosnak éreztem. Beszélgetnünk kellett volna, nevetgélnünk, szívnunk egymás vérét, húznunk a másik agyát… Pont, mint Chunjival. De ehelyett csak némán szemeztünk, ha nem az asztallapot tanulmányoztuk behatóan éppen.
Talán túlságosan is elhamarkodott volt ez a vallomás.
Egyszerűen utáltam magam, amiért erre gondoltam, s azért is, mert Chunji eszembe jutott.

A hazafelé vezető utat is szótlanul töltöttük, és az egyetlen dolog, ami ébren tartott, az az volt, hogy Soobinnal kézen fogva sétáltunk. Arcom piros színe az istenért sem akart halványodni, nevetségesen zavarban voltam; mintha még mindig tizenöt éves lettem volna, akinek a világ legnagyobb fejleményét jelentette, ha egy fiú ráfogott a kezére.
Szedd már össze magad, JungSoo!
Egészen a bejárati ajtóig kísért, majd a lábtörlőnkön megállva szembefordultunk egymással, hogy elköszönhessünk.
- Köszönöm, hogy szántál rám időt.
- Nincs mit megkö…
Mondatomat befejezni már nem tudtam, száját az enyémre tapasztotta, ezzel hallgattatva el engem.
Szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek el; annyira nagyon le voltam sokkolva, hogy még pislogni is elfelejtettem – csak bámultam az ő lehunyt pilláira teljesen ledermedve, mint egy köztéri szobor.
Mire reagálhattam volna – vagy akár csak pisloghattam volna egyet – Soobin elhúzódott; tarkóját masszírozta, elpirulva villantotta rám ragyogó mosolyát, az én szívem pedig egy szempillantás alatt olvadt egy nagy-nagy pacává.
- Majd írok Skype-on. Légy jó! – S azzal sarkon is fordult.
- P-persze, meg… oké. Szia! – köszöntem utána bénán, és remegő kézzel kezdtem el a kulcsom után keresgélni.
Ezt nem hiszem el, ezt egyszerűen nem hiszem el…

Lerúgtam magamról cipőmet, s úgy vonszoltam be magam a nappaliba, mint egy lélektelen zombi.
- Szia, na, mi újság? – üdvözölt nővérem, aki a kanapén ült és tévét nézett. – Miért vágsz ilyen rémült arcot, mi történt? – tudakolta ijedten.
Kézmozdulatokkal jeleztem, hogy adjon nekem is helyet, ezért gyorsan kihúzódott a szófa szélére, én pedig lefeküdtem mellé a hátamra. Csak úgy fértünk el, hogy a két lábamat az ölébe vette.
- Mesélj – ösztönzött beszédre.
Kifújtam az addig bent tartogatott levegőt, majd fékeveszetten hadarni kezdtem: - Oké, szóval ugye moziba mentünk, amiről csak annyit mondanék, hogy a film egyszerűen nézhetetlen volt, már azon gondolkodtam, hogy megfojtom magam a puszta két kezemmel, de aztán Soobin megfogta a kezem, így hát mégsem vetettem véget az életemnek, utána meg elmentünk pizzázni, és jaj, a pizza az nagyon finom volt, de ott bevallotta Soobin, hogy tetszem neki, meg én is bevallottam neki, hogy tetszik nekem, aztán hazakísért és megcsókolt, és nem tudom, úgy érzem, ez még korai volt, és nem tudom, mit gondoljak, kérlek segíts! – Hosszú-hosszú mondatom végén megragadtam egy díszpárnát, s belefúrtam arcomat.
- Megcsókolt?! – kérdezett vissza hitetlenkedve.
- Meg – feleltem, hangomat tompította a párna. – De nem csókolóztunk – tettem hozzá.
- De hát ez tök jó, ne izélj már! – csapott rá lábamra.
- Nem tudom, SangMi… – dünnyögtem orrom alatt. – Szerinted nem lett elkapkodva ez az egész?
- Ha mindketten kedvelitek a másikat, és komolyan is gondoljátok, akkor egyáltalán nem. Különben is, nem a kezedet kérte meg, az csak egy ártatlan kis csók volt, te hülye! Nem kell mindent véresen komolyan venned.
- Hát jó…
- Inkább örülj!
- Örülök…
És tényleg így is volt, de valami mégis nyomasztott. Furcsa, és rossz érzés kerített hatalmába, belül szorongtam.
- Aha, azt látom. Mi a baj?
- Igazából… Fogalmam sincs. Csak… Alig tudok róla valamit. Azt hiszem, jobban meg kéne ismernünk egymást, mielőtt még komolyabbra fordulnának a dolgok.
- És ki tart vissza?
- Senki…
- Na, akkor meg? Majd többet jártok össze, többet beszélgettek, és szépen ki fog alakulni minden magától. Ne görcsölj már rá mindenre! Annyira merev vagy. Inkább élvezd, hogy van egy ilyen rendes és helyes fiú, aki azon van, hogy a barátnője legyél. Szerencsés vagy – csípett bele hasamba, mire összerezzentem. – Én a fél karomat is odaadnám, ha Byunghun színt vallana.
- Egyszer majd eljön az is, nyugi – vigasztaltam. – És reméljük, hogy azért majd nem kell megcsonkítanod magad.
- Úgy legyen – kuncogott. – Egyébként meg kéne beszélnünk, hol gyűljünk össze a lányokkal holnap.
Nemtetszésemnek hangos nyöszörgéssel és nyafogással adtam hangot: - Nem akarok menniii! Találkozóm van Chunjival, neki amúgy is hamarabb elígérkeztem.
- Aj, JungSoo, ne nyávogj már, könyörgöm – morogta barátságtalanul.
- Persze, nekem hallgatnom kell, de ha arról lenne szó, hogy te nem láthatod a te kis drága L.Joe-dat, akkor már menten eljönne a világvége! – háborogtam, véleményem szerint teljesen jogosan.
- Majd találkozol Chunjival holnapután.
- De holnapra beszéltük meg, nem fogod fel?
- A lányokat sem hanyagolhatjuk el. Szólj Chunjinak, hogy közbejött valami.
- Nem.
- JungSoo…
- Ne mondd már, hogy te az én helyemben most fognád magad, és lemondanád L.Joe-t!
- Ó, szóval most azt állítod, hogy Chunji neked olyan, mint nekem Byunghun?
- Igen. Mármint neeem, nem úgy értettem – javítottam ki gyorsan magam. – Neked tetszik L.Joe, Pamacs viszont csak a haverom. Vagy valami olyasmi. Csak szerettem volna már szívni egy kicsit a vérét, ennyiről van szó.
- Aha, hát persze – mormogta.
- Nem kell hinned nekem, mert konkrétan hidegen hagy, mit gondolsz erről az egész Chunji-dologról, de azért legalább megpróbálhatnál megérteni engem.
Hosszasan hallgatott, majd megpaskolta lábszáramat. - Jó.
- Micsoda?
- Jó, benne vagyok. A délelőttöt Sunnyékkal töltjük, délután pedig azt csinálsz Chunjival, amit akarsz.
- Mi? Ez most komoly? – ültem fel gyorsan, izgatottan.
- Ja – bólintott száját rágcsálva. – Isten őrizz, hogy én legyek a gonosz testvér, aki keresztül húzza a számításaidat – tárta szét karjait, amolyan „most mi mást csinálhatnék?” stílusban.
- Köszönöööm, köszönöm, köszönöm, köszönöm – hálálkodtam, s magamhoz szorítottam őt.
- Ne ölelgess – sóhajtotta –, inkább menj, és írj rá Chunjira, hogy tudja, mikor kell érted jönnie. Én majd beszélek a lányokkal.

Csak délután tudunk majd találkozni.

Szinte azonnal visszaírt nekem.

Ó, miért?
Találkoznom KELL a barátnőimmel. Kényszerítenek rá. 
Szóval nem Soobin van a dologban?

Nem, három lánnyal futok össze, meg ott lesz persze nővérem is. 
Értem. Akkor érezd jól magad.
Hát, igyekszem majd…
Egyébként milyen volt a mai napod?


Furcsa szorongás tört rám, miután elolvastam a kérdését.

Jó volt, mondhatni. Mondjuk a film közben le akartam magam szúrni, de utána a pizza finom volt.

A csókot már direkt nem említettem neki, mert valamilyen oknál fogva tartottam a reakciójától.

Oh, akkor pizzázóba is elvitt?
Ja. 
Milyen ötletes! Ez a helyszín még soha senkinek sem jutott az eszébe!

Ennél jobban már nem is tudtam volna forgatni a szememet.

Ne piszkálódj már…
Jól van, leálltam. De ne mondd, hogy nincs igazam.
Ne menjünk ebbe bele megint. 
Hm, oké. Mikor fogsz holnap hazaérni?
Fogalmam sincs, remélem, minél korábban. 
Akkor majd csörgess meg, ha úton vagy hazafelé.
Oké, majd hívlak. 
Megyek, a fiúkkal játszunk egy kis League of Legends-öt. Hiányzol, Szösz.
:)
Kösz, ennél már az is jobb lett volna, ha csak simán annyit mondasz, hogy te nem hiányolsz engem…
Jó, na, ezt most kivételesen nem úgy értettem. Sőt, őszintén mosolyogtam is! Várom, hogy lássalak. 
:)
Naaa!
Haha. De most tényleg mennem kell, a srácok már csak rám várnak. Puszillak.
:)
Utállak…
:)
Jól van, szia.
Haha. 




Október 21., vasárnap



A lányokkal egy cukrászdába mentünk, ami a pláza második emeletén volt, s mindannyian egy kehely fagylaltot rendeltünk; még így utoljára ki akartuk élvezni a fagyi nyújtotta élvezeteket, mielőtt beköszöntött volna a torokfájós, fázós, betegeskedő időszak.
- Szóval, JungSoo… Mi van veled és Soobinnal? – szegezte nekem kérdését Sunny, és kérdő szemekkel nézett rám.
- Nem is tudtam, hogy tudod a nevét – pislogtam rá őszinte döbbenettel.
- Ne terelj – szűkítette össze szemét.
- Nem sok – rántottam meg vállamat, s megnyaltam a számat.
- Aha – emelte a mennyezet felé tekintetét bosszúsan. – Tehát? Hallgatunk.
Sissy és MiMi csillogó szemekkel támasztották meg fejüket kézfejükön, s úgy várták, hogy beszélni kezdjek. Esküszöm, ők ketten olyanok voltak, mint két tojás.
Panaszosan sóhajtottam. – Tegnap találkoztunk.
- És, mi történt? – kíváncsiskodott Sissy.
- Nehogy már minden információt úgy kelljen kiimádkozni belőled! – szólt rám MiMi.
- Moziban voltunk, utána meghívott pizzázni. Elbeszélgettünk – ez nem volt igaz, de csak nem mondhattam azt, hogy konkrétan egy szó nem sok, annyit sem szóltunk egymáshoz –, hazakísért, és… megcsókolt… Vagy szájon puszilt. Nem is tudom, minek lehetne azt nevezni – tűrtem fülem mögé egy kósza tincset, arcom színe pirosra vált.
A két lány önkívületi állapotban visongani kezdett, miközben egymás kezét szorították erősen, és még Sunny is boldogan vigyorgott rám.
Mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, nővérem telefonja egy rövid hangjelzéssel adta tudtunkra, hogy SangMi üzenetet kapott. Gyorsan magához ragadta mobilját – ami idáig az asztalra volt kitéve –, s amint feloldotta a zárat, elkerekedett a szeme.
- Ki az? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Öhm – köszörülte meg a torkát, s megvakarta a fejét; már csak ennyiből is tudtam, hogy hazudni készül. – Izé… Csak megint a szolgáltató küldött egy sms-t arról, hogy megváltoztattak valamit – tett a kezével hessegető mozdulatot. – Semmi fontos.
Ezt a füllentést még Sunny is elhitte, engem viszont nem tudott átverni; egyszerűen tudtam, hogy L.Joe írt neki. Csakis miatta ugrott volna ki a szeme, senki más nem tudott volna ilyen reakciót kiváltani belőle.
Mivel a lányok választ kaptak kérdésükre, ezért visszakanyarodtak a főtémához, azaz Soobinhoz. Az összes eddigi találkozónkat el kellett nekik mesélnem, és őszintén szólva én roppantmód untam, de őket ez valahogyan boldoggá tette, tehát nem hagytam abba a regélést egészen addig, míg egy órakor sátorfát nem bontottunk.



*SangMi szemszöge*


Amikor a cukrászdában megláttam, hogy Byunghuntól érkezett az sms-em, konkrétan szívinfarktust kaptam. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne hazudnom, csak hebegtem össze-vissza, s próbáltam palástolni zavaromat – megjegyzem, nem túl sikeresen.
Már alig vártam, hogy hazaérhessek, és válaszolhassak neki, szívem szerint azonnal összeszedtem volna a cuccomat, és hazaszaladtam volna. Tudom, hogy pontosan én mondtam JungSoonak, hogy nem feledkezhetünk meg a lányokról, de azt hiszem, abban a pillanatban mindenféle bűntudat nélkül hagytam volna ott mindent és mindenkit.
Rémes ember vagyok.
Egy órakor búcsúztunk el a lányoktól, s már a hazafelé vezető úton elővettem zsebemből a telefont, hogy reagálhassak L.Joe üzenetére, de előtte még újból elolvastam, mit írt:

Szeretném jóvá tenni azt a bűnömet, amiről te nem is tudtál. Tudod, amikor elaludtam nálatok… Szabad a hétfőd?

Nevetségesen boldog mosoly ragyogott fel arcomon.
- Na, mit írt szívszerelmed? – gúnyolódott kuncogva JungSoo, aki egészen idáig csendben sétált mellettem.
- Holnap találkozunk – meséltem vigyorogva –, de azt még nem tudom, hol.
- Írj már vissza neki! – bokszolt vállba nem túl erősen.
- Jól van, jól van – hadartam, s remegő kezekkel kezdtem el pötyögni:

Szabad. :) Mit szeretnél, és hánykor? 

Szinte azonnal megérkezett a válasz:

Beviszlek a színfalak mögé. :D És, ha lehetne, az egész napodat igénybe venném. Mondjuk úgy reggel kilenctől.

- Egy teljes napot fogok vele eltölteni! – kiáltottam fel örömteljesen, s húgom felé fordítottam telefonomat, hogy megmutassam neki az sms-t.
- Mit jelentene az első mondata? – értetlenkedett.
- Fogalmam sincs – vontam vállat. – De van egy olyan érzésem, hogy ha rákérdeznék, akkor sem árulná el. Majd kiderül holnap.
- Kíváncsi vagyok… - motyogta.
- Hát még én!

2014. november 9., vasárnap

Teen Top - Lovefool - 25. rész

*SangMi szemszöge*


- Mi az? – néztem fel Byunghunra, aki csak csendben ült mellettem, s mindvégig engem figyelt szelíden mosolyogva.
- Hm? – kérdezett vissza.
- Miért nézel így? – kíváncsiskodtam.
- Csak jó látni, hogy így kijössz a kutyákkal – rántott vállat. – Aranyosak vagytok együtt – tette hozzá szemét lesütve.
- Egyszerűen imádni valóak – vigyorogtam, és kuncogva helyeztem vissza az ölembe az egyik drágát, aki felágaskodott a mellkasomra, hogy megnyalhassa arcomat. – Mi a nevük?
- Dong és Kan. Dong a piros ruhás, Kan a sárga – magyarázta. Annyira tüneményesek voltak a kedvencei ezekben a kis pöttyös kutyaruhákban, hogy legszívesebben felvisítottam volna. – Mind a ketten fiúk, és úgy látom, pont az esetük vagy – nevetett. – Hátrább az agarakkal, srácok, hagyjatok mást is érvényesülni – szólt rájuk szórakozottan, és miután a nyakörvükbe akasztotta a pórázt, letette őket a földre, és kikötötte őket a pad karfájához. – Eleget szaladgáltak, amíg ide nem értünk. Alig bírtam őket utolérni, még az a szerencse, hogy nem ütötték el őket.
Szívesen reagáltam volna, de az volt a baj, hogy egész lényemben lefagytam, s üres tekintettel meredtem magam elé.
„Hátrább az agarakkal, srácok, hagyjatok mást is érvényesülni”. Ezt mégis hogyan értette?
- Ó, istenem, de hülye vagyok – sóhajtott. – Most biztosan azt hiszed, valami felelőtlen őrült vagyok.
- Mi? Miért hinném ezt? – ráncoltam homlokom, kirángatva magam a gondolataimból.
- Mert csak úgy hagytam, hogy a srácok szabadon szaladgáljanak – vakargatta zavartan tarkóját.
- Jaj, dehogy is, tudom, hogy sosem hagynád, hogy bajuk essen. Látszik, mennyire szereted őket. Már csak abból is, ahogyan rájuk nézel – nyugtattam.
- Akkor jó – fújta ki a levegőt megkönnyebbültem. – Tényleg imádom őket.
- Igen, tudom – somolyogtam. Irigylem is őket, tettem hozzá gondolatban. – Egyébként, hogy ment a próba?
- Changjo lerúgta a vesémet, csak azért, mert egy lépést elrontottam – panaszkodott. – Szóval minden úgy ment, mint mindig – rántott vállat kuncogva.
- És jól vagy? Fáj még? Nem akarsz inkább hazamenni és pihenni? – ütötte fel fejét aggódó énem.
- Jaj, SangMi, nyugi már – paskolta meg finoman combomat. – Édes vagy, hogy így féltesz, de nincsen semmi bajom. Elhiheted, hogy már teljesen hozzászoktam ehhez. És különben is, Changjo rosszabbul járt utána, őt talán jobban kéne sajnálnod.
- De ugye nem tettél benne maradandó károsodást?
- Hát… Biztosan be fog lilulni a gyerek egy-két helyen, de ez már megszokott.
- Rosszabbak vagytok, mint a kisgyerekek –  forgattam szememet mosolyogva.
- Igen, ezt mindig megkapjuk a menedzsertől is – biccentett aprót.
- De biztos, hogy nem akarsz hazamenni, és ledőlni? Mert én teljesen megérteném, de té…
- SangMi – vágott szavamba –, nincs szükségem arra, hogy otthon legyek. Látni akartalak már, szóval hülye lennék, ha most fognám magam, és itt hagynálak. Ha távoznék is, csak veled tenném, de mivel megígértem Chunjinak, hogy „páros randizunk” – macskakörmözött a levegőbe –, ezért maradnunk kell. Pedig szívesen hazavinnélek.
Nagyot nyeltem. Ezt nem hiszem el! Először édesnek hív, majd közli velem, hogy szíve szerint hazavinne. Valaki csípjen meg!
- Valami azt súgja – néztem húgomék felé –, hogy nem tűnne fel nekik, ha lelépnénk.
Chunji pont a mondatom végén vetette rá magát JungSoora, aki harsányan felsikított, mintha nyúzták volna. Fogalmam sem volt arról, mit műveltek, de azt hiszem, ez jól is volt így. Eszem ágában sem volt odasétálni és megnézni, mi folyik köztük.
- Igen, nekem is van egy ilyen érzésem – röhögött. – Hihetetlen, mennyire illenek egymáshoz – csóválta fejét fülig érő szájjal.
- UGYE? – kiáltottam hangosan, pedig esküszöm, hogy csak szimplán meg akartam kérdezni. De nem tehettem róla, izgatott lettem, amiért nem csak én láttam ezt így.
- Ühüm. Már szinte beteges, hogy milyen sokszor emlegeti Chunji a tesódat. Óóó, kíváncsi vagyok, mit csinálhat most Szösz! – változtatta el hangját bandatársát imitálva. – Hol van a telefonom, rá kell írnom Szöszre! Aj, miért nem válaszol Szösz? Szööösz! – Felszakadt belőlem a röhögés. – Az a legviccesebb az egészben, hogy egyáltalán nem túlzok. A hülyéje képes a mobiljával kiabálni, ha JungSoo nem válaszol azonnal. Egyszerűen reménytelen. Húgod nevét, vagyis jobban mondva becenevét már kötőszóként használja.
- Óóó, de aranyos – hatódtam meg.
- Sokkal inkább idegesítő. Mármint persze örülök neki, hogy végre talált egy olyan lányt, akiért rajonghat, csak na… Azért egy idő után sok.
- Igen, megértem. Képzeld, JungSoo meg le sem vette Chunji pulcsiját, mióta Chunji nekiadta. Teljesen hozzánőtt. Sőt, pár napja láttam, hogy szagolgatta – árultam el neki.
- Egyem a szívüket, de menthetetlenek – kuncogott.
- Hallottál az idióta fogadásukról?
- Hogy melyikőjük fog hamarabb belezúgni a másikba? Igen, mesélte Chunji.
- Szerinted ki veszített előbb? – Direkt használtam múltidőt jövőidő helyett.
- Chunji, ez egyértelmű. Már akkor oda meg vissza volt húgodért, amikor az egyetemen kiszúrta őt. Már aznap is emlegette őt, csak akkor még a-lány-akinek-fogkrémes-volt-a-felsője-és-olyan-édesen-jött-zavarba volt a neve.
Mik ki nem derülnek!
- Vicces, hogy már akkor elbukták ezt az egész fogadást, mikor még meg sem kötötték.
- És, hogy ezt nem hajlandóak belátni – tette hozzá.
- Szörnyűek.
- A legszörnyűbbek – javított ki. – Tudod, örülök, hogy mi nem vagyunk ilyenek – jegyezte meg mintegy mellékesként, és én ismételten ledermedtem, a mai este folyamán fogalmam sincs, hanyadszorra. – Basszus… - motyogta orra alatt, mikor rádöbbent, mit mondott.
Szóval… Ez azt jelentette, hogy kettőnkre is úgy tekintett, mint jövendőbeli párra? Vagy csak túl sokat képzelek a dolgok mögé? 
Miért nincs a fiúkhoz valami kéziszótár? 
- Khm… –  köszörülte meg a torkát. – Valamiről még beszélni akartam – bámulta az ölébe ejtett kezeit zavartan. – Bár ez is kínos lesz…
Görcsbe rándult a gyomrom. – Miről lenne szó? – ösztönöztem beszédre, feszengve fészkelődve a padon.
Pár pillanat erejéig még hallgatott, majd végre valahára hozzálátott: - Nos, tudod, amikor mind a ketten betegek voltunk, és átmentem hozzátok, és valamilyen úton-módon elaludtunk egymás mellett, akkor… – halt el a hangja.
- Akkor…?
Tudtam, mit akart tisztázni, de azt szerettem volna, ha ő mondja ki.
Orrnyergét két ujja közé csippentette, és mély levegőt vett. – Szóval, mikor felébredtem, a kezem… A kezem a fenekeden volt. – Nem mert rám nézni, kerülte a tekintetemet. Istenkém, mennyire édes, hogy így zavarba jött! – Nem tudom, hogy észrevetted-e.
- Nem – vágtam rá határozottan. Azt csak nem felelhettem, hogy „Ó, igen, észrevettem, és nem tettem ellene semmit sem isten tudja, hány órán keresztül, és tudod, mit? Még élveztem is!”. Nem akartam, hogy esetleg rossz véleménnyel legyen rólam.
- Hát… Akkor ezek szerint ezt feleslegesen vallottam be, és feleslegesen égettem le magam – nevetett erőltetetten. – Na, most már mindegy. De ezzel csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, nem volt tudatos. Iszonyatosan szégyenlem magam, ezért is nem kerestelek az elmúlt napokban. Nem volt hozzá képem ezek után.
Olyan kivert kutya ábrázata volt, hogy meghasadt érte a szívem, s égető szükségét éreztem annak, hogy magamhoz szorítsam őt. Eleinte meg volt lepődve, majd ő is körém zárta karjait, és megtámasztotta fejét az enyémen.
- Nincsen semmi baj, Byunghun, nem haragszom, tényleg.
- Esküszöm, hogy nem akartalak letapizni. Nem akarom, hogy azt hidd, olyan srác vagyok – sóhajtotta.
- Te lennél az utolsó fiú, akiről rosszat feltételeznék – nyugtattam.
- Én csak szeretném, ha minden rendben lenne köztünk, és tisztességesen közelednénk egymáshoz, mert én… Én tényleg nagyon kedvellek, SangMi.
A szívem akkorát dobbant erre, hogy attól tartottam, még őt is mellkason vágta.
- Minden a lehető legnagyobb rendben van köztünk, nekem elhiheted.
- Te is kedvelsz? – érkezett a kicsit butácska kérdés, ami megmosolyogtatott.
Nem tudtam, hogy arra értette-e, hogy tetszik-e, vagy csak szimplán szimpatizálok vele, de mindegy is volt.
- Hát persze, hogy kedvellek, Byunghun. Nagyon is.
Válasz gyanánt csak még erősebben ölelt, és azt hiszem, a világ akár darabjaira is eshetett volna, én azt sem vettem volna észre, mert csak rá tudtam koncentrálni.


Október 17., szerda
*JungSoo szemszöge


Soobin üzenete:
Szia, Soo, régen beszéltünk már. :)

Panaszosan sóhajtottam, ahogy a Skype ikonja sárgára váltott. A Café Daniban lévő randevúnk óta teljesen megfeledkeztem róla. Nem kerestem őt, nem kértem bocsánatot, amiért csak úgy elviharoztam a kávézóból. Tulajdonképpen az utóbbi napokban csak telefonon voltam elérhető, az internetet mindössze arra használtam, hogy anyagot gyűjtsek a beadandóimhoz. Muszáj voltam egy picit eltűnni, mert szorított az idő, és mindenképpen szerettem volna mindennel elkészülni, így hát önkéntes száműzetésbe vonultam. Szombat óta most először, szerda este néztem fel netre.
Oké, azért nem veszett teljesen nyomom; például KakaoTalkon minden nap üzengettünk egymásnak Chunjival, de rajta és a nővéremen kívül nem beszéltem senkivel sem.

JungSoo üzenete:
Szia, igen, sajnos az egyetem minden időmet elveszi.

Na, meg Chunji is. Pamacs olyan volt, mint az iskola: kitöltötte a napjaimat, és sokszor (szinte állandóan) az idegeimre ment. Jó, azt azért be kellett vallanom, hogy örültem annak, hogy a házi dolgozatok megírása közben sem hagyott nekem nyugtot; nélküle talán már kikészültem volna. Chunji meg tudott nevettetni akkor is, mikor már a hajamat téptem volna, és ha megláttam, hogy írt nekem, rögtön jobb kedvre derültem. Persze a KakaoTalk idegesítő hangjelzése hallatán mindig a szememet forgattam, de aztán csak boldogan sóhajtottam egyet, és mindent félretoltam, hogy válaszolni tudjak neki.

Soobin üzenete:
Haragszol rám?

Remek, azt hiszi, besértődtem valamiért.

JungSoo üzenete:
Ja, nem, dehogy, miből gondolod?

Soobin üzenete:
Olyan gyorsan köddé váltál szombaton, és azóta sem jelentkeztél. Azt hittem, csináltam valami rosszat.

JungSoo üzenete:
Ne haragudj, tényleg csak arról van szó, hogy el vagyok havazva mostanában.

A kávézós esetet direkt nem magyaráztam meg neki, szimplán ignoráltam, remélve, többet nem emlegeti.

Soobin üzenete:
Akkor megnyugodtam. :) És egyébként, mi újság?

Az előbb mondtam, hogy elfoglalt vagyok, akkor szerinte mégis mi lehetne…?
Na, jó, ezt a bunkó kérdést nem tehetem fel neki.

JungSoo üzenete:
Semmi, másból sem állok ki, csak a beadandókból. :( És veled? :)

Basszus… Basszus, basszus, basszus, Chunjinak tényleg igaza volt; Soobinnal visszafogottabb voltam. Pamacsnak erre a hülye kérdésre ezer százalék, hogy affektálva válaszoltam volna, Soobin viszont még egy mosolygós fejet is kapott tőlem.
Ó, jaj, bajban vagyok.
De csak nem kezdhettem el vele bunkózni csak úgy hirtelen, mindössze azért, hogy megcáfolhassam mindazt, amit Chunji mondott.

Soobin üzenete:
Velem is hasonló a helyzet, na meg ugye ott a meló is… Én is kezdek már kifulladni, de arra gondoltam, találkozhatnánk valamikor. :) Persze csak akkor, ha neked is oké.

A hét utolsó napjain pihenni akartam – bár biztos voltam benne, hogy Chunji betervez nekem valamit –, de… Csak nem utasíthattam vissza az ajánlatát, ha már egyszer olyan hülyén viselkedtem vele a legutóbbi alkalommal.

JungSoo üzenete:
Hétvégére felszabadítom magam. :) Van már konkrét terved?

Soobin üzenete:
Elmehetnénk moziba, biztos adnak valami jó filmet. :)

JungSoo üzenete:
Oké, én benne vagyok. :)

Közben jelzett a KakaoTalkom is; természetesen Chunji volt az.

Mizu? 
Szombaton valószínűleg találkozok Soobinnal. 

Ezúttal hová visz? Pizzázóba? Moziba? Esetleg újra a Café Daniba? Amilyen ötletes, kinézném belőle.

Ó, de jó, kezdődik…

Chunji, ne kezdjük ezt megint. 
Ezek csak ártatlan kérdések voltak. 
Aha, persze. 
Esküszöm! Szóval?

Fú, de utáltam őt! De főleg azért, mert ráhibázott, és igaza volt.

Moziba megyünk… 
Hah, tudtam! Jósnak kéne mennem. Esetleg van valami, amit meg akarsz tudni a jövődből, drága Szösz?

Hát ez hülye…

Le fogsz kopni valaha?
Soha. Az a nap egyszerűen nem fog eljönni, hiába is várod. 
Oké, azt hiszem, már kezdek beletörődni sanyarú sorsomba. 
Nagyon helyes. Más választásod amúgy sincs. 
Ja, tudom. 
Mi a helyzet a vasárnappal?
Mi lenne? 
Ráérsz?
Gondolom, nem.
Hm?
Veled leszek, ha jól sejtem.
De még mennyire, hogy jól! De jaj, egy percig már kezdtem aggódni, hogy ezen a héten nem is láthatlak. 
Számítottam rá, hogy egy napot rád kell áldoznom. 
Egy igazi kis boszorkány vagy, akit sosem hagynak cserben a megérzései. De legalább már nem ellenkezel. Ez egy jó jel! 
Azaz igazság, hogy már hiányolom a hülye fejedet. Jó lesz veled kikapcsolódni egy kicsit, kezd az agyamra menni az egyetem. 
Óóó, szóval valaki hiányoool… 

Fejemben hallottam idegesítő, dallamos hangját, és gondolatban vállon bokszoltam.

Kizárólag barátilag, gyökér. 
Aha, véleményem szerint lassan meglesz a fogadásunk nyertese. 
Csak kár, hogy senkit sem érdekel a véleményed. :( 
Oké, el kell ismernem, hogy ez szép visszavágás volt, még mosolyogtam is. Nagy tapsot Szösznek! 
A virágokat az öltözőbe kérem. 
Ő hiányzik?
Kicsoda?
Soobin. 
Jé, megjegyezted a nevét!
Szóval?

Akár hazudhattam is volna, de Chunji esetében ez nem volt ajánlott. Szerintem úgyis átlátott rajtam, és már akkor tudta a kérdésére a választ, amikor még csak le sem írta nekem.

Hogy őszinte legyek… Nem igazán. 
Teljesen megfeledkeztél róla. 
Mondhatjuk így is. 
Akkor semmi okom féltékenynek lenni. Ez esetben érezd jól magad. 
Ööö… Kösz… 
Na, mennem kell, főzök valamit a kölyköknek. Majd találkozunk vasárnap. 
Mikor jössz értem, és mik a terveid? 
Hm, hát tervem az van sok, ami azt illeti. 
Miért látom magam előtt a pajzán vigyorod?
Azért, mert pajzánul vigyorgok. 
Chunji…
Haha.
Na, válaszolj már. 
A meglepetés erejével fogok élni. 
Félnem kéne? 
Majd meglátjuk. De bármivel is készülök, tuti, hogy jobban fogod élvezni a mozinál. 
Öntelt…
Csak a tényeket közlöm. Na, de tényleg lépek, Ricky mindjárt sírva fakad, mert „kilyukad a gyomra”. Vigyázz magadra, Szösz, majd beszélünk. 
Jó éjt. 
Álmodj rólam. 
Jaj, ne, csak azt ne. 
Haha.


Október 18., csütörtök
*SangMi szemszöge*

- Jó, oké, bocsi, tényleg elhanyagoltunk titeket mostanában – szabadkozott húgom.
- Kicsit összejöttek a napokban a dolgok – tettem hozzá, s ezzel a Teen Top bizonyos két tagjára utaltam, de persze hangosan már nem mondhattam ki nevüket. – De hétvégén összegyűlhetnénk, és elmehetnénk valahová – ajánlottam fel, hogy enyhítsem Sunny felháborodását.
Az egyetem előtt ültünk egy padon hárman, mert a másik két lánynak, MiMinek és Sissynek éppen órája volt.
JungSoo a bordáimba könyökölt, hogy jelezze: neki nem tetszik az ötletem. Csak egy bosszús pillantással válaszoltam neki.
- Hááát… Nem is tudom – fonta össze mellkasa előtt karját.
- Na, ne kéresd már magad. Megbeszéljük, kinek mikor jó, é…
- Mindjárt jövök – szakított félbe testvérem, felpattant, és odaszaladt egy fiúhoz, aki éppen akkor jött ki az egyetem főajtaján. Csak néhány pillanattal később döbbentem rá, hogy Soobin volt az.
- Az ott… Az a pizzás fiú? – tudakolta Sunny.
- Aha. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá.
- Jaj, kicsi naiv Young, én mindenre emlékszem. – A „minden” szót külön megnyomta. – Szóval Parker össze fog vele jönni?
- Csak találkozgatnak.
- Aha, hát persze, tudom én. Már akkor is láttam, hogy van köztük valami, mikor kihozta a kaját. De miért nézed őket ilyen szúrósan?
Rendeztem vonásaimat. – Nem néztem őket sehogy.
- Valamit nagyon próbálsz elsunnyogni, és ez nekem nem tetszik. De úgyis rá fogok jönni, hogy mit rejtegetsz.
Ettől még a hideg is kirázott. Sunny néha igazán ijesztő tudott lenni.
- Nem bírod a gyereket?
- Nem erről van szó – ráztam fejemet.
- Akkor miről?
Sóhajtottam. – Rosszul fogalmaztam, bocs. Nincs semmiről sem szó, nem tudom, te mit láttál, de nem néztem őket szúrósan.
- Hát jó, titkolózz csak, amíg tudsz, Young – paskolt vállon. – Na, itt jön már Júliánk – bökött fejével húgom felé, aki felénk sétált.
- Mi volt? – érdeklődtem, amint visszahuppant mellém.
- Sajnálom, de a szombaton foglalt, moziba megyek Soobinnal.
- Akkor vasárnap fogunk elmenni valahová – jelentette ki határozottan Sunny. JungSoo szólásra nyitotta volna a száját, de barátnőnk belé fojtotta a szót: - Nem, Parker, nem fogadok el semmilyen kifogást, ne is törd magad.
- D-de….
- Nem – vágta rá Sunny.
Testvérem sértetten fújtatott egyet, összefonta karját mellkasa előtt, és hátradőlt; többet nem volt hajlandó hozzánk szólni.
Szegénykém, az ő akarata sosem érvényesülhet.

2014. október 30., csütörtök

Teen Top - Lovefool - 24. rész

*JungSoo szemszöge*


A Han partján, a Seongsan hídnál üldögéltünk nővéremmel egy padon, a fiúkra várva. Nyakamat behúztam, kezeimet pedig zsebre vágtam, hogy minél kevesebb hőt veszítsek. Hiába volt rajtam Chunji pulóvere és a kabát, a hideg szél miatt vacogtam, és éreztem, ahogyan a bőröm kezdett ráfagyni csontjaimra.
- Fázok – jegyeztem meg, s ezúttal nem azért, hogy affektáljak, hanem, hogy megtörjem a csendet. A várakozás még unalmasabb volt így, hogy testvéremmel meg sem szólaltunk.
- Ne panaszkodj – szólt rám, s markába lehelt, hogy melegen tartsa kezeit.
Remek, már meg sem szólalhatok anélkül, hogy rám ne förmedne…
A fagytól kékes-lilás árnyalatot öltő ujjakkal halásztam ki farmerzsebemből a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Ahogy sejtettem: nyolc óra már elmúlt; tíz perccel. Visszacsúsztattam mobilomat, és csak magamban pufogtam a két fiú pontatlansága miatt; nem akartam, hogy SangMi a torkomnak essen csak azért, mert nem tetszett, hogy a srácok késnek. Persze késedelmük nem volt felháborítóan sok, de azért már ennyi miatt is minden okom megvolt a méltatlankodásra.
- Mi van, ha nem találnak ide?
- Ha mi idetaláltunk, akkor ők is ide fognak. Tudod, ők helybeliek – mondta tudálékosan.
Szívesen megjegyeztem volna, hogy attól, hogy itteniek, még lehetnek szerencsétlenek és elveszhetnek, de tényleg nem akartam kirobbantani egy testvérháborút; nővérem érezhetően nem volt a legjobb kedvében.
Jézusom, ha ma este mindent magamban kell tartanom, ezer százalék, hogy fel fogok robbanni!
Úgy döntöttem, ha SangMi nem hajlandó velem rendesen társalogni, akkor én sem töröm magam, ezért minden figyelmemet a cipőmnek szenteltem. Viszont néhány perc múltán pilláim elnehezedtek, s komoly harcot kellett vívnom az ellen, hogy elbóbiskoljak. Megdörzsöltem szememet – direkt nem sminkeltem ki magam, mivel a sötétben, gyér utcai lámpa fényénél Chunjinak úgysem tűnne fel a natúr arcom –, és nagyot ásítottam. A következő ásításomat egy riadt kiáltás szakította félbe:
- Dong! Kan! Álljatok meg!
Egyszerre rezzentünk össze nővéremmel, és automatikusan a lépcső felé kaptuk fejünket, ahol mi magunk is lesétáltunk, hogy leülhessünk a folyó partján.
L.Joe robogott felénk lélekszakadva, előtte pedig két fehér kiskutya futott egymással versengve. Chunji csak nagy lezseren sétált le a lépcsőn, kezében egy pórázzal, melynek végén természetesen szintén egy kutyus volt. Az állatok – és itt most nem a srácokra gondolok – hiába voltak kicsik, bennem mégis felütötte fejét a szörnyű kutyafóbia, ezért reflexszerűen felhúztam a lábamat, és karommal átfontam térdeimet.
- SangMi! – szólítottam meg nővéremet kétségbeesetten, aki azonban már nem volt hajlandó rám figyelni.
L.Joe kedvencei egészen a padunkig loholtak, és farok csóválva kaparni kezdték nővérem lábszárát. Én olyan gyorsan álltam fel, mintha tűzre kapott volna alattam a lóca, testvérem pedig előbb az egyik kutyát, majd a másikat kapta fel ölébe, hogy babusgassa őket.
- Jaj, hát sziasztok, ti kis drágák! – Olyan nyájasan beszélt hozzájuk, mint ahogyan az öreg nénik szoktak a kisbabákhoz.
Hát ez valami fantasztikus…
- Helló, JungSoo – mosolygott rám Byunghun, én csak egy biccentéssel feleltem, s összefontam mellkasom előtt karomat. – Bocsánat, hogy így lerohantak titeket a gyerekek, nem lett volna szabad elengednem őket – szabadkozott, s helyet foglalt SangMi mellett, hogy beszálljon háziállatainak szeretgetésébe.
Így együtt teljesen olyanok voltak, mint egy család, és még az én kemény szívem is megolvadt a látványuktól. Nővérem rögtön szót értett a kutyákkal, fáradhatatlanul simogatta és becézgette őket, ők pedig ezt egy arcon nyalással köszönték meg. L.Joe hol a kutyusokat cirógatta, hol pedig testvéremet figyelte. Tekintete lágy volt, és valami megmagyarázhatatlan szeretet csillogott benne, s azt hiszem, ezzel némán mindent be is vallott SangMinak, noha nővérem ebből nem vett észre semmit sem. Byunghun csak mosolygott rá, de úgy, ahogyan én még nem láttam fiút lányra mosolyogni, olyan tiszta és édes módon, hogy azt kívántam, bárcsak nekem is lenne egy ilyen srác az életemben, aki már csak a szemeivel is az egekig magasztal.
- Szióka, my one and only Szösz – köszönt Chunji dallamosan, félig koreaiul, félig angolul. 
Na, igen, nekem csak ilyen fiú jutott...
Panaszosan sóhajtottam, s szememet forgatva fordítottam irányába fejemet, pedig még igazán elnézegettem volna az L.Joe – SangMi párost.
- Azt hittem, sosem érsz ide. Lassabban nem tudtál volna sétálni? – támadtam rá, és próbáltam tudomást sem venni a kutyájáról, aki bőszen szaglászta a lábamat.
Ne sikíts fel és ne szaladj világgá, JungSoo, bírd ki!
- Egy újabb nap, mikor Szösznek csodálatos kedve van. Milyen szép is az élet! – ironizált.
- Jó, na… Neked is szia. Nem is tudtam, hogy ilyen jó az angolod – mímeltem elismerést, még hümmögtem is.
- Hát, úgy látszik, én erre születtem – tárta szét karjait.
- Egészen eddig azt hittem, az éneklésre – piszkálódtam.
- Arra is. Tudod, én már csak ilyen többfunkciós vagyok. Egy igazi sztár – hencegett.
Felröhögtem. – Jézusom, de undorítóan egoista vagy – csóváltam fejem hitetlenkedve, de aztán hirtelen lefagytam, ugyanis Chunji kedvence fogta magát, és helyet foglalt a cipőmön. Egyszerűen csak lefeküdt rá, és kényelmesen el is fért, olyan pici volt. Nem értettem túlságosan a kutyafajtákhoz, de ha jól tippeltem, akkor ő egy chihuahua volt. – Ööö… Elfáradt? – néztem le.
- Szerintem már is megkedvelt – kuncogott. – Csak azokra szokott ráfeküdni, akiket szeret – magyarázta.
- Oh… - leheltem meglepetten.
- Nem ülünk le?
- De, nem akarok itt ácsorogni – biccentettem.
Karjába vette pöttöm háziállatát, hogy felszabadítsa a lábaimat, és testvéreméktől három paddal arrébb foglaltunk helyet.
Amint leültünk, a kutya megint birtokba vette cipőmet, amitől kissé feszengtem. Persze nem gondoltam azt, hogy ez a pici kutyus bármikor is kárt tudna bennem tenni, de azért jobb szerettem volna megtartani a három lépés távolságot.
- Mi a baj? – kérdezte Chunji, nyilván látszott rajtam, hogy nem éreztem magam komfortosan.
- Semmi, semmi… - hárítottam. Az égvilágon semmiért sem vallottam volna be neki, hogy tartottam az apró jószágától, aki egyértelműen még a légynek sem tudott volna ártani. – Egyébként – tértem másik témára gyorsan – miféle „páros randi” ez? – macskakörmöztem a levegőbe.
- Hogy érted?
- Azt hittem, együtt fogunk csinálni valamit, ha már így négyen vagyunk, erre itt ülünk méterekkel arrébb L.Joe-éktól.
- Miért, szeretnél velük lenni?
- Hát… Igazából nem, nővérem nyűgös, és már akkor sem akart velem beszélni, mikor még nem voltatok itt. Szóval szerintem jobb külön, még a végén megfojtanánk egymást, vagy valami.
- Nem értem, hogy ha nem is akarsz velük lenni, akkor miért jártatod a szádat.
- Muszáj volt valamiért panaszkodnom, SangMi egyik nyűgömet sem hallgatta meg, meg kell értened!
- Hihetetlen vagy – kacagott. – De oké, tessék, panaszkodj nekem, én meghallgatlak – dőlt hátra, mint aki ténylegesen felkészült a várható siránkozásáradatra.
- Hmm… - estem gondolkodóba. – Lecsúszott a cipzáram – vettem észre, amint kabátomra pillantottam.
- És most komolyan ez a bajod? – nevetett. – Ezt nem volt hajlandó meghallgatni az a csúnya, gonosz SangMi? – csücsörített.
Fú, de tudtam őt ilyenkor utálni, mikor a véremet szívta.
- Neeem, erre csak most figyeltem fel – szabadkoztam, és feljebb húztam a kis fémet.
- Várj, jól láttam, hogy az én pulóverem van rajtad?
- Nem – vágtam rá olyan gyorsasággal, amivel egyből elárultam magam.
- Nem hiszek neked, mutasd meg.
- Szóval hazugnak nevezel?
- Szösz, cipzárazd ki a kabátodat.
- Nem! Különben is, hideg van, nem akarok miattad megfagyni.
- Szösz… - sziszegte vészjóslón.
- Nem, Chunji.
- Hát jó – rántott vállat, és letámadott.
Közelharcot vívtunk, s kis híján majdnem le is zuhantam a padról, de aztán megadtam neki magam, így ő fel tudta fedni a dzsekim alatt található ruhadarabot, ami valóban az övé volt.
- Oké, most tekintsünk el attól, hogy tudnálak még tovább is vetkőztetni, de…
- Chunji! – csaptam rá haragosan. – Akkora egy tapló tudsz lenni.
- Te meg át akartál verni! Miért nem akartad beismerni?
- Mit tudom én… - motyogtam orrom alatt, lesütött szemmel.
- Tetszik neked?
- Kényelmes – biccentettem.
- És jó az illata is, mi? – vonta fel provokálóan a szemöldökét.
Tud olvasni a gondolataimban, vagy mi a fene?
- Annyit mondtam, hogy kényelmes. Szeretek pulcsikat hordani.
- Főleg az enyémet.
Csak hallgattam, és ezzel sajna többet mondtam minden szónál.
- Megtarthatod.
- Mi?
- Neked adom, ha már ennyire hozzád nőtt. Fogadok, hogy azóta le sem vetted. De azért néha mosd ki, jó? Nem túl igényes, ha mindig ugyanaz az egy gönc van rajtad – fintorgott. – Ha kell, akkor majd minden mosás után befújom a parfümömmel, hogy megmaradjon rajta az illatom – ajánlotta fel.
Micsoda nagylelkű fiatalemberrel van dolgom, odanézzenek! 
- Köszönöm – húztam félénk mosolyra a számat. – Úgy látom, már nem is vagyok kényelmes – biggyesztettem ajkaimat, amikor mozgást észleltem a lábamnál. Chunji kutyusa fészkelődött a cipőmön. – Mi a neve?
- Meonji. Várj, megszabadítalak tőle.
Felvette az ölébe Meonjit, és picit megemelte az állát, hogy a kutyus a szemébe nézzen. Szeretetteljes mosoly tetszett az ajkán, s valahol mélyen belül meghatott azaz imádat, amely Chunji arcán tükröződött.
- Úgy látom, nagyon szereted őt – mosolyogtam, és egy ujjal megsimítottam Meonji apró tappancsát.
Jézusom, hozzáértem egy kutyához! Önszántamból!
Gyors puszit nyomott kedvence feje búbjára, és rám emelte csillogó szemeit. – Mintha a kislányom lenne – biccentett, s halkan kuncogott a hasonlaton. – Mondjuk szerencsém, hogy ő nem fog átmenni a lázadó kamasz korszakon – vigyorgott. – Azt hiszem, őt már nem tudnám elviselni. Bőven elég nekem Changjo.
- Hogy került hozzád? – érdeklődtem.
- Changjo? – vonta fel szemöldökét. – Hát ő is jelentkez…
- Meonjira gondoltam – vágtam szavába.
- Jaaa – esett le neki. – Egy nap besétáltam egy kisállat-kereskedésbe, mert szerettem volna otthonra egy állatkát.
- Miért, azaz öt nem volt elég? – utaltam a Teen Top többi tagjára.
Harsány nevetésben tört ki. – Úgy látszik, én már csak ilyen telhetetlen vagyok – vont vállat szórakozottan. – Komolyra fordítva a szót: mindig is irigyeltem Byunghunt amiért voltak neki a kutyák. Folyton játszott velük, szeretgette őket, és ilyenkor olyan… felszabadultnak látszott. Szavakkal el sem mondható, mekkora boldogságforrást jelentenek ezek a kis dögök – simított végig Meonji hátán.
- Én félek tőlük – bukott ki belőlem.
Nem hiszem el, hogy bevallottam! Mi van velem?!
Felkapta a kutyát, és az arcomba tolta. – Hogy tudsz félni ettől a drágától?
Meonji megerősítette szeretni való voltát egy arcon nyalással, mire csak halkan kuncogtam, majd Chunji visszaeresztette őt az ölébe.
- Hogyan alakult ki ez a fóbiád? – kíváncsiskodott.
- Csalódtam egy kutyában.
- Csalódtál? – kérdezett vissza, beharapva alsó ajkát, hogy visszafojtsa a kitöréssel fenyegető nevetését.
- Ühüm – bólintottam komolyan, s ekkor már neki is elpárolgott jókedve. – A szomszéd kisfiúnak volt egy kutyája, akivel nagyon sokat játszottam. Akkoriban imádtam a kutyusokat.
- Aztán egyszer bevadult játszadozás közben – folytatta magától, mintha ismerné a történetet.
- Így van – értettem egyet. – Megugatott, majd morogva és vicsorogva a falhoz szorított.
- De ugye nem bántott? – nyílt tágra aggódva a szeme.
- Nem, szerencsére pont kijött a fiú anyukája az udvarra, és elkergette őt.
- Hány éves voltál?
- Olyan négy. Vagy öt. Nem emlékszem már pontosan.
Visszahelyezte Meonjit a földre, majd még közelebb csúszott hozzám, és átkarolta a vállam. – Szegény picikém – simogatta a karom. – Így már érthető – sóhajtotta hajtincseim közé. – De többet ilyen nem fog előfordulni, már itt vagyok neked én.
Szörnyülködve, összeráncolt homlokkal pislogtam rá. – Oké, rendes vagy, Chunji, de nem kell azt hinned, hogy te vagy Superman vagy valami. Nincs semmi ilyesmire szükségem.
- Miért, szerinted nem néznék ki jól egy piros bugyival a nadrágomon? – vonta fel szemöldökét.
Hogy képes ilyen idióta kérdéseket feltenni ilyen tökéletes fapofával?
Kuncogtam. – Hát, ha kívül hordanád az alsódat, akkor sem néznél már ki hülyébben. Neked már minden mindegy – incselkedtem vele.
- Már megint mi bajod a külsőmmel? – háborodott fel, s azt hiszem, ezúttal sértettségét nem csak színlelte.
- Még kérdezed? Szerinted az normális, ha egy felnőtt embernek vattacukor haja van?
- Ó, helyben vagyunk – fonta össze teste előtt a karját, és összehúzott szemekkel meredt maga elé. – Szóval a hajam az örökké zavarni fog téged, vagy mi? Miért akaszt ez téged ki ennyire? Szerinted én nem szeretném, ha mondjuk barna lehetne a hajam? Mit gondolsz, én kértem, hogy fessék ilyenre?
Oké, tehát ezúttal tényleg sikerült őt felhúznom. Aj, de idióta vagyok.
Ráfogtam a combjára. – Ne haragudj, tényleg nagyon bunkó vagyok, én csak viccelődni akartam. – Rám emelte szemét, és őszinte döbbenet tükröződött benne. Nem emlékszem, hogy valaha is bocsánatot kértem volna azért, mert durva voltam vele, és nyilván ezért is leptem őt meg ezzel annyira. – Jó, bevallom, eleinte tényleg nagyon irritált a fejed, mert egyszerűen csak nem tudtam mit gondoljak róla, de mostanra már azt hiszem, hogy… Hát, szerintem már megtetszett – tűrtem fülem mögé egy tincset.
- Jól vagy? – pillogott rám döbbenten.
- Mi? Miért kérded? – értetlenkedtem.
- Épp az előbb voltál kedves hozzám, és bevallottad, hogy tetszik a hajam. Biztos csak álmodok – csípte arcon magát. – Ah, ez fájt – dörzsölte meg a megcsippentett területet. – Basszus, ébren vagyok!
Úgy néztem rá, mintha ő lett volna a leghülyébb ember a Földön, de aztán elnevettem magam. – Furcsa, mi?
- Hát nem is kicsit. Mi van veled?
- Nem muszáj utálkoznom, ha nincs rá konkrét okom, nem igaz?
- Végül is… Ja. – Elbambult, mint aki gondolkozik valamin, majd hirtelen kihúzta magát. – Aha, tudom már, miben sántikálsz! – bökött vállon mutatóujjával.
- Hm?
- Azért vagy ilyen, mert te akarod megnyerni a fogadásunkat.
- Chunji, én n…
- Ne hazudj megint a szemembe, JungSoo Parker! – szólt rám erélyesen.
- Chunji, esküszöm, hogy hülye vagy – csóváltam a fejemet.
- Az lehet, de ezúttal nem! Csapdába akarsz csalni, de megsúgom, hogy ez nem fog sikerülni – pöckölt orron. – Eszesebb vagyok nálad, és hamarabb fogsz te – itt megint megbökött – belém esni, mint én beléd. Figyeld meg! Nem is esni fogsz, sokkal inkább zuhanni! Így van, Szösz, egyenesen belém fogsz zuhanni, és onnan már nem lesz visszaút!
- Na, idefigyelj gyökerek gyöngye – vettem magamhoz a szót, mielőtt még jobban belelovalta volna magát szónoklatába. – Azért voltam veled kivételesen rendes, mert már én magam is kezdek belefáradni a folytonos cirkuszolásba, hiába nehéz ezt elhinni, mivel ugye rólam beszélünk. Este van már, álmos vagyok és ráadásul a hátsóm hozzáfagyott a padhoz, szóval rohadtul nincsen kedvem veled balhézni, értve vagyok? Nem taktikázok, nem hajtok arra, hogy az ideálod legyek, egyszerűen csak emberien akarok viselkedni! De ha neked ezzel bajod van, akkor változtathatok, és most rögtön belefojthatlak a folyóba, csak egy szavadba kerül!
- Te fázol? - kerekedett ki a szeme.
- Nem hiszem el, hogy az egészből csak ennyit fogtál fel, te marha! - emeltem az ég felé tekintetem.
Levette magáról kabátját és a hátamra terítette. – Tessék, így jobb lesz.
- Chunji, ha beteg leszel emiatt, esküszöm, hogy még meg is verlek. Vedd vissza, megvagyok én nélküle is, de azért köszi – adtam vissza dzsekijét. – És különben is, nem versz át. Nem kell játszanod a lovagot, mivel egy: mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy az, és kettő: nem dőlök be neked.
- Ó, szóval azt hiszed, én is beszálltam a játékba?
- Még jó, hogy azt hiszem, mivel eleve te találtad ki ezt az egész hülyeséget! – csattantam fel. – Na, de kapd fel a kabátodat.
- Mi az, csak nem féltesz? – széles mosoly terült el arcán, miközben visszaöltözött.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó, csak nem akarom, hogy bajod essen. Nincs sok kedvem ahhoz, hogy ápolgassalak.
- Ki mondta, hogy ápolnod kéne?
- Jaj, ne játszd már a hülyét, te is tudod nagyon jól, hogy az első dolgod az lenne, hogy hörögve felhívnál, hogy menjek át, és főzzek neked levest.
- Nem is tudsz főzni.
- Egy zacskós levessel még megbirkózom.
- Hát hidd el, hogy betegen pont nem arra lenne szükségem.
- Jó, akkor ha elkapsz valamit, nehogy felmerj keresni.
- Nem foglak, efelől biztosíthatlak.
- Rendben, ezt megbeszéltük.
- De még mennyire, hogy meg!
Néhány másodpercig hallgattunk majd: - Nővérkeruhát sem vennél fel a kedvemért? – kérdezte ártatlanul. – Attól biztosan jobban lennék.
Fintorogtam. – Már megbocsáss, de nem fogok segíteni neked kiélni a mocskos kis perverzióidat.
- Hm, kár, pedig már kezdtem reménykedni.
- Chunji! – csaptam rá a karjára. – Mit képzelsz te rólam?
- Nyugi már, Szösz, eleve nincsenek is perverzióim – mentegetőzött. – Ha csak az, hogy…
- Nem akarom hallani! – vágtam szavába, s mindkét tenyeremet a fülemre tapasztottam.
Fejét hátravetve tört fel belőle hangosan a nevetés, így megfigyelhettem az ádámcsutkáját. Ha azt mondtam volna, nem tetszett, amit láttam, hazudtam volna. Megfogott, ha egy fiúnak ennyire kiállt az ádámcsutkája. Na, nem mintha Chunjit a „fiú” kategóriába soroltam volna, ő számomra egy külön állatfajt képezett.
A vállaimnál fogva félig maga felé fordított, és szorosan magához ölelt, míg az én kezem még mindig a fülemen volt.
- Karolj már át, te lány – szólt rám hangosan, hogy halljam.
Mosolyogva sóhajtottam egyet, és eleget tettem kérésének.
- Olyan boldoggá tudsz tenni, Szösz, nem is tudod – motyogta alig hallhatóan. Mintha egy titkot osztott volna meg velem, egy hétpecsétes titkot, amit nem akart, hogy más is halljon rajtam kívül.
- Hát… Te engem nem igazán – feleltem.
Hirtelen eltolt magától, és dühösen meredt rám. Arca láttán muszáj voltam elröhögni magamat, pedig szerettem volna komoly ábrázattal húzni az agyát.
- Jaj, te majom – borzoltam össze haját. – Szerinted itt lennék most, ha nem bírnálak?
- Igen, mert kicibáltalak volna a lakásból – vigyorgott.
- Jó, az igaz, de… Nem tudom, egy idő után már tuti, hogy kihívtam volna rád a rendőrséget.
- A vicces az, hogy ezt ki is nézem belőled. És eleinte tartottam is tőle, hogy bíróság elé kell majd állnom zaklatásért, vagy valami hasonlóért.
- Akkor miért zargattál állandóan? Le is állhattál volna.
- Mert érdekel, hogy ki vagy valójában, Szösz. Tudom, hogy sokkal több rejlik benned, mint azaz állandóan affektálós, kiállhatatlan lány, akit folyton mutatsz magadból.
- Oh, tehát már kiállhatatlan vagyok?
- Úgy csinálsz, mintha ezt nem tudtad volna már eddig is magadról.
Megbántva biggyesztettem le ajkaimat, ő pedig felnevetett.
- Jaj, ne nézz már így, még a végén megsajnállak, és megcsókollak.
- Jézusom, meg ne merd tenni! – hőköltem hátra ültömben.
- Ami késik, nem múlik, Szösz – kacsintott rám.
- Tudod, az igazság az, hogy előbb vetném le magam egy szakadékba.
- Uh, hát ekkorát sem hazudott még senki sem – húzta a száját.
- Elmész te a fenébe, komolyan beszélek!- keltem saját magam védelmére.
- Tudom, hogy most is azon gondolkodsz, vajon hogyan csókolhatok – harapta meg alsó ajkát.
- Jesszusom, ne, ne csináld ezt, egyáltalán nem vagy vonzó.
- Valóban nem? – hajolt közel hozzám, arcunk között alig hagyott néhány centimétert.
Olyan gyorsan és váratlanul mozdult, hogy szabályosan megijedtem, és a szívem egy pillanat erejéig megállt. Orromba kúszott parfümének erős illata, rágótól mentolos lehelete pedig csiklandozta hidegtől kicsípett arcomat. Annyira közel volt hozzám, hogy még a szemem is belefájdult, ahogy próbáltam vele tartani a szemkontaktust.
- Szóval nem érzel semmit, hogy ilyen közel vagyok? Nem érzel késztetést arra, hogy tovább csökkentsd a távolságot? – búgta provokálóan.
Benedvesítettem ajkaimat, nagyot nyeltem, majd miután végre ráleltem hangomra, megszólaltam: - Ha nem mászol ki most azonnal a képemből, sikítok.
Francba, nem igaz, hogy jobb nem jutott eszembe. 
Gonosz kis félmosolyra húzta száját, és rám tapadt. Nem, hál’ Istennek nem csókolt meg, mindössze a homlokomra lehelt egy lágy puszit. Ezúttal nem volt nyálas, hanem… aj, basszus, pont olyan volt, amilyenre véleményem szerint minden lány vágyott. Olyan… érzéki.
JungSoo, most állj le. 
Lefagyva, lebénulva bambultam a semmibe, miután elhúzódott, fogalmam sem volt arról, mégis hogyan kéne reagálnom, vagy mit kéne mondanom ezek után.
- Reménykedtél benne, mi? – röhögött kajánul.
Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek, és válaszolni tudjak. – Nem, Chunji, semmiben sem reménykedtem – mondtam szenvtelen hangon.
- Aha, azért nézel így akkor, ugye?
- Miért, hogyan nézek?
- Hát így! Mint aki bánja, hogy nem kapott az alkalmon.
- Tévedsz – szűkítettem össze szemeimet –, egyedül azt bánom, hogy nem fejeltelek meg, amikor lehetőségem volt rá.
- Szösz, más emberek megfejelése nem a legnőiesebb cselekedet, amit valaha is tehetsz. És nem is helyes dolog – okított.
Hah, mintha érdekelt volna.
- Mert egy védtelen lányt zaklatni annyira helyénvaló? – vágtam vissza.
- Még hogy te védtelen, hát persze! – hahotázott. – Ezt te sem gondolhattad komolyan.
- Kezd elegem lenni belőled, ha érdekel.
- Nem, nem igazán – csóválta meg fejét. – Én jól szórakozom.
- Én viszont álmos vagyok – panaszoltam.
- Most azt akarod, hogy engedélyt adjak arra, hogy a vállamra hajtsd a fejed?
- Nem, esküszöm, hogy meg sem fordult a fejemben.
- De megengedem.
- Akkor sem akarom – ellenkeztem.
- Dehogynem! – kiáltott fel, és rányomott a vállára. – Na, így már sokkal kényelmesebb, nem?
Oké, tényleg az volt, és jaj, az illata…
- De – vallottam be, hiába nem akartam.
Egy apró sóhaj kíséretében ráhajtotta fejemre az övét. – Többször kéne ide eljönnünk. Olyan jó itt lenni.
- És mi van a heggyel, ahol a múltkor voltunk?
- Ja, igen, oda is eljárhatnánk. Több időt akarok veled eltölteni, Szösz.
- Az kéne még! Bőven elég ennyi is belőled.
- Komolyan beszélek, többet kell találkoznunk. Meg akarlak ismerni. És nem olyan felszínesen, mint az a Soobin gyerek. Azt szeretném, ha mellettem önmagad lennél – mondta, s játszani kezdett az ujjaimmal.
- Honnan tudod, hogy milyen vagyok vele? – ráncoltam homlokomat.
- Láttalak titeket a Café Daniban.
- Ah, igen, hogyan is felejthettem el – forgattam szememet. – De beszélni nem hallottál minket.
- Nem is volt rá szükség, az arcodról is le tudtam olvasni mindent. Rá valahogy… máshogy nézel, és a tekinteted mindent elárul, tudtad? Szóval csak láttam rajtad, hogy vele nem voltál nyers, olyan, amilyen velem.
- Azért, mert vele nem kell olyannak lennem. Ő anélkül is tudja, hol vannak a határok.
- Azért vagy vele figyelmesebb, mert még nem tudod kiadni neki magad – javított ki. – Mind a ketten tudjuk, hogy te igenis affektálós vagy, és néha durva. Oké, nem néha, hanem sokszor. Ezt egyszerűen képtelen vagy levetkőzni. És mellettem ezt kiadod magadból, viszont mellette egyszerűen nem mered. Ergo nem vagy önmagad.
Hallgattam, és átgondoltam, amit mondott. Soobinnal valóban máshogy viselkedtem, visszafogottabb voltam a társaságában, s még akkor sem adtam hangot fáradtságomnak és kínomnak, amikor konkrétan kipurcantam a hosszú sétától. Mindvégig éreztem, hogy őt máshogyan kezeltem, de egészen idáig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Chunjinak talán valóban igaza van… 
- És most ezzel mit akartál mondani?
- Hm, nem is tudom, talán csak fel akartam nyitni a szemed. Ha valaki mellett nem tudod az igazi Szöszt adni, akkor felesleges időt ölnöd belé.
- Szeretek Soobinnal lenni - feleltem bizonytalanabbul, mint ahogy szerettem volna.
- Mégis feszengsz a társaságában, Szösz. De oké, ha nem akarod ezt belátni, az a te dolgod. Nekem egyelőre annyi is elég, hogy most itt vagy velem. Majd ráébredsz a dolgokra, amikor akarsz, de tudd, hogy én itt vagyok – simította meg hüvelykujjával az enyémet. – És most megtennénk, hogy nem beszélünk egy kis ideig? Élvezni akarom veled a csendet.
- Hát persze.
Még közelebb vont magához a vállamnál fogva, s karomat kezdte el simogatni, amit ezúttal nem zaklatásként fogtam fel. Sőt, még jól is esett, valahogy már nem vacogtam; melegen tartott.

Nem is bántam, hogy többet nem szólaltunk meg, így legalább tudtam egy kicsit gondolkodni, mert agyalni valóm az akadt bőven ezután a beszélgetés után. Ámulatba ejtett, ahogyan elém tárta az igazságot. Mert igen, ténylegesen igaz volt minden szava, és emiatt a hideg is kirázott. Félelmetes volt, milyen jól kiismert ilyen rövid idő után, és, hogy milyen tökéletesen tudott olvasni már csak az arckifejezésemből is. Mintha már ősidők óta ismertük volna egymást.
Chunji az más volt, mint Soobin, konkrétan a szöges ellentéte. És bár sokszor meg tudtam volna őt fojtani, mégis ki tudtam mellette bontakozni. Elküldhettem őt a francba, nem bántódott meg, vagy ha esetleg meg is sértettem őt, pár perc duzzogás után felengedett. Soobinak egyszer sem mertem visszaszólni, holott köztudott volt, hogy a szájalás éltetett engem. Ha akár csak egy napig is nem szájkaratéztam volna valakivel, tuti, hogy belebetegedtem volna. Finomkodtam vele, megválogattam a szavaimat, és ez valóban nem én voltam. Nagyon nem.
Oké, de most mit kezdjek ezzel a felismeréssel?
Halkan fújtam ki a levegőt, és elmerengve néztem a széltől lágyan fodrozódó folyót.
Chunji is összezavart. Nem voltam az a fajta lány, aki élvezte volna a folytonos ölelkezést, a testi kontaktust és a puszilkodást, de ha Pamaccsal mindez megszűnt volna, azt hiszem, hatalmas űr tátongott volna bennem. Már hozzászoktam, hogy folyton piszkált, hogy állandóan megérintett, hogy szeretett csak úgy, indokolatlanul megölelni engem, és összeroppantani a csontjaimat. Eleinte persze idegenkedtem tőle, és nem volt kedvemre, de mostanára már egészen megbarátkoztam a ténnyel, hogy Chunji szeretett velem érintkezni.
Na, jó, ez iszonyatosan furán hangzott.
Homlokomon éreztem szuszogását, s minduntalan rajta kattogott az agyam.
Hogy értette azt, hogy neki egyelőre elég az is, hogy most vele vagyok? Mire gondolt, mikor azt mondta, boldoggá teszem őt? Miért akart biztosítani afelől, hogy ő itt van velem?
Csupa-csupa kérdés voltam.
Olyan… érdekes figura volt. Legtöbbször az idióta, mindenből viccet csináló énjét mutatta, de aztán valahogy mindig meg tudott lepni a komoly oldalával is. Sejtettem, hogy több volt ő egy szimpla gyökér srácnál, és végre valahára késztetést éreztem rá, hogy minden felével megismerkedjek.
Igen, határozottan készen álltam arra, hogy több időt töltsek el vele, s ezt azzal jeleztem, hogy némán megszorítottam a kezét. Ő is erősebben fogott rá az enyémre, és azt hiszem, ezzel mindent megbeszéltünk.

2014. október 23., csütörtök

Teen Top - Lovefool - 23. rész

Október 11., csütörtök
SangMi szemszöge


Épp az íróasztalom fölé görnyedtem, és az egyik egyetemi kiselőadásommal foglalatoskodtam, amikor kopogás nélkül, váratlanul és kelletlenül berontott a szobámba JungSoo.
- Kopogni? – förmedtem rá, és lapoztam egyet a könyvemben.
- Minek kérnék engedélyt arra, hogy bejöhessek? – értetlenkedett.
- Mert előfordulhat, hogy zavarsz. Mint például most. Tanulni próbálnék.
Halk puffanással vetette le magát az ágyamra. – Holnap nincs is óránk.
- De attól nekem még el kell készülnöm az előadásommal hétfőig.
- Az még messze van.
- Akkor sem akarom az utolsó percben összecsapni.
- Nos, ha elújságolom neked, hogy mit írt nekem Chunji KakaoTalkon, akkor rögtön meg fogsz feledkezni arról az izéről, amit éppen csinálsz.
- Ha nem L.Joe-val kapcsolatos az a dolog, akkor nem érdekel – dünnyögtem, és minden erőmmel próbáltam a sorokra fókuszálni.
- Páros randira invitáltak – közölte velem olyan nemes egyszerűséggel, mintha csak azt mondta volna, hogy Chunji gyökér.
- Hogy mi?! – Becsaptam a tankönyvet, és plafont verdeső szemöldökkel fordultam felé. – Mit mondtál? – kérdeztem vissza csak, hogy elkerüljem a félreértéseket.
- Jól hallottad. Ha akarod, akár meg is mutathatom neked az üzenetet.
- De miért, vagy hogy, vagy mit jelentsen ez, és mikor, meg miért és… hogyan?! – hadartam eszeveszett sebességgel.
- Kétszer kérdezted, hogy miért.
- Kit érdekel, inkább válaszolj már! – kiáltottam rá türelmetlenül.
- Akkor most kétszer feleljek a miértre? – vonta össze szemöldökét.
- JungSoo!
- Oké-oké. Chunji azt mondta, örülne, ha holnap össze tudnánk futni valamikor estefelé a folyónál.
- Mármint te meg ő?
Bólintott. – És jönnél te is. Meg persze Byunghun.
- Ez most… Ez most komoly?
- A legkomolyabb – biccentett. – Na?
- Mi na?
Sóhajtott. – Szerinted? Benne vagy? Mert akkor válaszolok Chunjinak.
- De L.Joe tud róla?
- Chunji neki szólt elsőnek.
- És belement?
- Ne legyél már hülye, kérlek szépen – forgatta a szemét. – Gondolod, ha nem tetszett volna neki az ötlet, akkor Chunji rám szólt volna, hogy hívjalak el téged is?
- Hát mit tudom én, én nem ismerem Chunjit, te vagy vele együtt sülve-főve.
- Ez nem igaz! – tiltakozott azonnal. – Ő van velem, és nem én vele. Hatalmas a különbség.
- Jól van, most már tényleg leállhatsz a jégkirálynő alakításával, tudom, hogy bírod őt.
- Nem tagadom – vont vállat hetykén.
- Istenem, mié… Várj, micsoda? Te most komolyan beismerted? – kerekedett el a szemem.
- Úgy néz ki.
Széles vigyorra húzódott ajkam, és leültem mellé az ágyra. – Tetszik is neked, mi? – böktem oldalba.
- Azért ne essünk túlzásokba.
- Akkor miért van rajtad most is a pulcsija, amit még vasárnap felejtett nálad? – szurkáltam finoman az oldalát továbbra is.
- Mert… - túrt egy kósza tincset füle mögé zavartan, és megigazította magán a számára kissé nagy felsőt. – Mert kényelmes – nyögte ki nagy nehezen.
- Aha, szóval pusztán csak ezért – néztem rá amolyan „ne hidd, hogy ezt beveszem” tekintettel.
- Meg mert ez akadt a kezembe – magyarázkodott tovább.
- Ühüm – mosolyogtam, és próbáltam volna megcsiklandozni a hasánál, de csak fapofával ellökte a kezemet.
- Egy: nem vagyok csikis, és ezt nagyon jól tudod, kettő: ne kombinálj. Jól éreztem magam Pamaccsal a múlt héten, ezt be is vallottam neked, amikor elmeséltem a találkozónkat. Többről viszont nincs szó, fogd fel azzal a csöpp agyaddal – pöckölt homlokon.
- És mi van a fogadásotokkal?
- Mi lenne?
- Mi lesz, ha neked lesznek majd előbb erősebb és komolyabb érzéseid?
Nevetni kezdett. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem jönnék össze vele.
- Pontosan erről van szó. Hogy úgy ismerlek, mint a tenyeremet, ezért jól tudom, hogy mi lesz a vége ennek az egész huzavonának.
- Ja, azt én is. Vagy megfojtom Chunjit, vagy pedig a barátom lesz.
- Szóval a barátod…
- Nem úgy! Barát. Barátilag.
- Barátilag barát. Úgy látom, a fogalmazással még mindig akadnak problémák.
Megütötte a vállam. – Menj a fenébe.
- Egyébként tudod, mit nem értek?
- Na, mit?
- Hogy miért egyeztél bele egy második találkozóba is, ha nem tetszik neked Chunji.
- Mert, ha nemet mondanék, akkor is kirángatna a lakásból, szóval egyszerűbb egyből belemenni, már belefáradtam az állandó cirkuszolásba.
- Ideje volt már – jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Gyilkosan rám nézett, majd folytatta: - És különben is, számomra ez csak egy egyszerű haveri találka, az meg már egy más dolog, hogy Chunji randevúnak hívja.
- Talán erről őt is tájékoztatnod kéne.
- Minden egyes nap elmondom neki, hogy ne lásson a dolgok mögé semmi többet, de szerinted hallgat rám? Mintha a falnak beszélnék. A fejébe vette, hogy olyan fiú lesz, aki bejönne nekem.
- Ó, hát akkor nem kell nagyon törnie magát – szaladt ki a számon.
- SangMi, nekem nem jön be, érted? Nem. Tetszik. Chunji. Fogadd el! – csattant fel. - Kedvelem őt, de egyáltalán nem úgy. És ezt nem akarom még egyszer elmondani, mert kezd elegem lenni belőled.
- Hát jó, ha te mondod… - motyogtam. Szólásra nyitotta száját, ám mielőtt még újból kiakadhatott volna, folytattam: - Szóval akkor holnap?
Lenyelte, amit mondani akart, majd biccentett. – Holnap.
- Négyen?
- Négyen. Ha ki nem nyírlak addig.
- De akkor biztos, hogy L.Joe is ott lesz?
Idegesen nézett rám. – Igen, SangMi, ezer százalék, hogy ő is ott lesz – mondta szájbarágósan, az én szívem pedig nagyot dobbant. – Akkor megírhatom Chunjinak, hogy elmegyünk?
- Aha.
Bólintott, és felállt, hogy átmenjen a szobájába – gondolom ott felejtette a telefonját.
- JungSoo! – szóltam utána, ő pedig ingerülten fordult hátra. Kellőképpen kiakasztottam őt a kérdéseimmel.
- Mi az már megint? – förmedt rám.
- L.Joe is randinak számítja a holnapi napot? – kérdeztem félénken, éreztem, ahogyan az egész fejem lángolt.
- Ja – vetette oda kurtán, és ott hagyott.
Hitetlenkedő, mégis örömteli mosoly terjedt szét arcomon, ami egészen a fülemig ért, és magamhoz vettem egy párnát, hogy aztán azt magamhoz ölelve, fojtott hangon visítsak.

Görcsösen szorongattam telefonomat markomban, olyan erővel, mintha csak attól tartottam volna, hogy felbukkan a semmiből valaki, és kikapja a készüléket a kezemből. Üres tekintettel meredtem magam elé, alsó ajkamat fogaim közé szorítva gondolkodtam a húgom és a köztem lejátszódó párbeszéden. L.Joe találkozni akart velem. Sőt! Randevúzni. E felett nem tudtam napirendre térni. Boldog voltam, majd szétvetett az öröm, de ugyanakkor ott volt bennem a félelem is. Nem akartam arcra esni. Ez de hülyén hangzott, hisz mégis ki akarna? Tartottam attól, hogy valamit félreértettem vagy, hogy JungSoo olvasott rosszul valamit KakaoTalkon, vagy esetleg Chunji vezetett félre.
Tudtam, hogy csak úgy kaphatok biztos választ kérdéseimre, ha ráírok Byunghunra. Ehhez azonban kellő bátorság is kellett volna…
Múlthét szombat óta nem beszéltünk valami sokat kedvenc Teen Top tagommal. KakaoTalkon váltott üzeneteink szűkszavúak voltak és nem túl tartalmasak, leginkább hangulatjelek nélkül kommunikáltunk, és mind a ketten próbáltuk a legminimálisabbra csökkenteni a bepötyögött karakterek számát. Kínosan viselkedtünk, ő is és én is, s mindennek a hátterében a szombaton történtek álltak.

Miután JungSoo kikiabálta magát Chunji miatt, magára hagytam őt, és visszamentem a szobámba. Byunghun még mindig édesdeden aludt az ágyam közepén, bal karját a feje alá tette, mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Amilyen halkan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót, s azon gondolkodtam, mitévő legyek: visszafeküdjek-e mellé, vagy üljek-e le az asztalomhoz, hogy onnan figyeljem őt álmában. Az első ötletem valahogy sokkal kecsegtetőbbnek hangzott, és őszintén szólva felháborítóan nagy idióta lettem volna, ha kihagyom ezt a felkínálkozó lehetőséget. Szóval óvatosan elhelyezkedtem mellette, s felemeltem a takarót, hogy becsusszanhassak alá. Szememet végig rajta tartottam, figyelve, vajon felébred-e mocorgásomra, de legnagyobb szerencsémre úgy aludt, mint a bunda, és semmit sem érzékelt az én kínkeserves helyezkedésemből. Lehajtottam a párnámra a fejem, az oldalamon feküdtem, és visszafojtott lélegzettel vizsgálgattam a profilját, ami ilyen közelről még gyönyörűbb volt. Halvány rózsaszín ajkai résnyire nyíltak, hogy azon keresztül vegye a levegőt – ugyebár az orra be volt dugulva szegénykémnek a megfázás miatt –, pisze orra finom puszi után kiáltozott, s nehezemre esett megállni, hogy ne simítsak végig hibátlan, tökéletes arcán. Mindene lenyűgöző volt, szó szerint minden vonása, de ami a leginkább tetszett nekem, az az éles állkapocs vonala volt. Másodpercenként vissza kellett fojtanom egy sóhajt, és a vágyamat, hogy megérintsem őt. Iszonyatos volt.
Már éppen mellkasára helyeztem volna kezemet, mikor ráncba szaladt homloka, s nyöszörögni kezdett. Riadtan lehunytam szememet, és alvást színleltem; nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok.
A következő pillanatban egyszerre guvadt ki a szemem, és hagyott ki egy ütemet a szívem. Mázli, hogy L.Joe pillái mindvégig lehunyva maradtak, elég kínos lett volna, ha cintányérnagyságú szemekkel bámulok rá alig néhány centiméterről.
Köpni-nyelni nem tudtam. Byunghun pozíciót változtatott, oldalvást feküdt, engem pedig a fenekemnél fogva vont közelebb magához. Hátsómra csúsztatta tenyerét, majd magához húzott engem, így arcát milliméterek választották el az enyémtől. Közvetlen közelről szuszogott rám, lehelete csiklandozta bőrömet, ami roppantmód tüzelt a ténytől, hogy L.Joe keze még mindig alfelemen nyugodott. Mereven feküdtem ebben a pozitúrában, levegőt is alig kaptam, a szívem pedig soha nem tapasztalt gyorsasággal vert. Fogalmam sem volt róla, mihez kéne kezdenem: maradjak-e így, vagy hámozzam-e le magamról Byughunt, de végül az első opciót választottam, hogy ne zavarjam meg L.Joe álmát, s ki tudja hány percen keresztül még így hevertünk egymás mellett. Kipirultam, számon keresztül szaporán vettem a levegőt, és szememet le sem tudtam venni Byunghun bűnösen csábító ajkairól. Úgy éreztem, forog velem a világ és, hogy menten elájulok, de mindez valahogy mégis helyénvalónak tűnt. Szürreálisnak, de helyénvalónak. L.Joe közelsége, teste melege nem tűnt idegennek, megszokott volt, és mindennél jobban esett. És bár a vér csak úgy száguldott az ereimben, mégis egyfajta nyugalommal árasztott el a jelenléte. Valljuk be, imádtam. Átkozottul.
Hosszú percek – talán órák – teltek el, mire végül megmoccant. Lélegzetvétele már nem volt egyenletes, s hangosabban nyöszörgött, mint korábban, így tudtam: felébredt. Becsuktam szememet, mielőtt még kinyithatta volna sajátját, mert nem tudtam volna ezek után a szemébe nézni anélkül, hogy arcom lángra ne lobbant volna. Magamban elfojtott sóhajtással nyugtáztam, hogy elkapta kezét rólam, az ágy pedig recsegéssel jelezte, hogy Byunghun felült.
Vége volt az idillnek.
Néhány percnyi színlelés után én magam is „felkeltem”, s onnantól kezdve semmi sem volt olyan, mint azelőtt. L.Joe távolságtartó volt, rideg, én meg nem tudtam, hogyan viselkedjek.


Tehát ezért nem mertem ráírni. Tartottam az elutasító viselkedésétől és attól, hogy eltaszítom őt magamtól, noha lövésem sem volt róla, hogy mégis mi rosszat tettem. Elvégre ő taperolt le engem, és nem fordítva!
Addig-addig bűvöltem mobiltelefonomat, amíg egy sóhaj kíséretében meg nem nyitottam a KakaoTalkot. Meg kellett törnöm a jeget, nem várhattam arra, hogy ő tegyen felém lépéseket.

Szia, zavarok?

Te sosem. :)


Nagyokat pislogtam, és hatalmasabb kérdőjel voltam, mint szombaton. Egészen idáig idegenként viselkedett, most meg hirtelen átvált a régi kedves énjére? Mi történik?

Csak egy kérdésem lenne.

Igazából millió-egyszáz is lett volna, de nem akartam őt lerohanni.

Hallgatlak. :)

Akkor áll a holnapi nap?

Nem tudtam magam rávenni arra, hogy hangulatjeleket használjak, a zavarodottságom nem engedte.

Jaj, hát persze! Már alig várom. :)

A szívem nagyot dobbant, a kezem pedig megremegett. Jaj, Byunghun, mihez kezdjek veled?...
Mielőtt még válaszolhattam volna, hozzátette:

Régen láttalak már. Hiányzol. :(

Sikítani lett volna kedvem a boldogságtól.
Mégis ki érti ezeket a férfiakat?


Október 12., péntek


Lázasan készülődtünk este, én körülbelül minden ötödik percben megnéztem magam a tükörben.
- Úgyis kabát lesz rajtad, mit számít, mi van alatta? – kérdezte unottan húgom, a szobaajtóm keretének támaszkodva, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Miért baj az, hogy csinos akarok lenni?
- Elmondom még egyszer: kabát lesz rajtad. Nem fogja látni, mit viselsz.
- Akkor majd kicipzározom.
- Persze, hogy aztán majd megint megfázz, ugye? SangMi, ne legyél már hülye, így is tetszeni fogsz L.Joe-nak, ebben biztos vagyok.
- Tuti? – biggyesztettem le ajkamat.
- Tuti – biccentett. – Ha nem, akkor megverem.
- Ez kedves – fintorogtam, de elnevettem magam. – És te így jössz? – böktem felé fejemmel.
A Chunjitól lenyúlt pulóverben volt meg egy egyszerű farmerban, haja ki volt engedve.
- Így kényelmes – vont vállat.
- Te nem akarsz tetszeni Chunjinak? – incselkedtem vele.
- Szerinted nem elég imponáló az, hogy az ő ruháját hordom? – vonta fel szemöldökét. – Azt fogja hinni, hogy amióta nálam hagyta, azóta le sem vettem magamról.
- Mert így is történt.
- De esküszöm csak azért, mert jól érzem magam benne! – védekezett.
- Ez az oka annak is, hogy szagolgatod?
Kikerekedett a szeme, feje pipacsvörössé vált a másodperc tört része alatt.
- Én…
- Láttalak, amikor a konyhában szagolgattad, csak éppen nem szóltam semmit.
Összepréselte az ajkait, s ahelyett, hogy rám nézett volna, inkább a földet bámulta mereven.
- Lebuktál, JungSoo – nevettem harsányan.
- Ez nem jelent semmit – morogta.
- Hát persze, hogy nem. Az égvilágon semmit sem – vigyorogtam.
- És mi van akkor, ha szerintem jó az illata, hm? – háborodott fel. – Ez talán bűn, vagy mi?
- Egy szóval sem mondtam.
- Akkor meg akadj le rólam – küldött felém egy gyilkos pillantást, és kiviharzott a szobámból.
Rosszabb, mint egy óvodás, esküszöm…

- Milyen randi ez, hogy saját magunknak kell elmenni a helyszínre? – méltatlankodott angolul a húgom, hogy a sofőr ne értsen minket.
Éppen egy taxiban ültünk, úton a fiúk felé. Az én tenyerem úgy izzadt, mintha muszáj lett volna neki, a szívem pedig zabolázatlanul kalapált a gondolatra, hogy hamarosan láthatom Byunghunt.
- Aj, ne panaszkodj már annyit – szóltam rá. – Te is nagyon jól tudod, hogy próba után jönnek. Örülj neki, hogy egyáltalán szánnak ránk időt.
- Örülök, de akkor is… Annak a majomnak van autója.
- Ja, ami épp a közös lakásuk előtt dekkol. Mondták, hogy a kisbusszal mentek a táncpróbára.
- De minek táncikálnak még, ha már rég lecsengett az albumuk promóciója?
- És neked miért kell mindig elégedetlenkedned? – förmedtem rá.
- Azért, mert én én vagyok! – csattant fel, mintha teljesen jogos lenne felháborodása.
- Ja, így már értem – ironizáltam. – Boldog vagy, hogy találkozol vele? – Direkt nem használtam Chunji nevét, a taxisofőr előtt nem akartam őt megnevezni.
Néhány másodperc erejéig csak összeszűkített szemekkel meredt rám, majd legyőzötten felsóhajtott. – Igen… - forgatta meg szemét.
- Akkor meg fogd be a szádat! Lehetnél vele egy kicsit megértőbb. Kihajtja a lelkét is, de ahelyett, hogy hazamenne végre pihenni, inkább eltölt veled egy kis időt. Hálásnak kéne lenned, mert nem sok srác tenné meg ezt érted. Főleg azok után nem, ahogyan viselkedtél. Észre sem veszed, mekkora kincs hever a lábad előtt, csak teljesen természetesnek veszed, hogy körbeugrál téged az a szerencsétlen fiú. Erőltesd meg magad, és szállj le arról a rohadt magas lóról. Viselkedj vele normálisan, és nehogy meg merd most neki említeni, hogy taxiznunk kellett, mert ott helyben nyírlak ki, esküszöm! Engedd meg végre neki, hogy közeledjen feléd, mert így egy idő után rád fog unni, aztán meg majd a te szád fog sírni. Igen, tudom, hogy már vasárnap is engedékenyebb voltál vele, és ezért még komolyan meg is dicsérlek, de könyörgöm, ne ess vissza minden egyes alkalom után az utálat fázisába. Mert NEM utálod őt. Képes lennél felfogni végre?
Meghunyászkodva bámult ölében pihentetett kezére, úgy festett, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, viszont mostanra megbánta bűneit. Kezdtem őt megsajnálni, de kénytelen voltam kifakadni. Elegem volt abból, ahogyan viselkedett, mikor mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy kedvelte Chunjit. Hiába próbálta tagadni, hiába igyekezett utálattal beszélni róla, hiába törte magát, nem tudta őt utálni. Rámenős, levakarhatatlan stílusa ellenére sem.
Véleményem szerint Chunji pont olyan volt, akire JungSoonak szüksége volt.
- Igen - motyogta alig hallhatóan. - Jól fogok viselkedni, megígérem.
Mintha egy kisgyerekkel beszélgetnék, komolyan mondom!
- Akkor kedveled őt? - Mindenképp az ő szájából akartam hallani.
Mély csönd, egy nagy levegővétel, majd: - Azt hiszem. De nem akarom, SangMi, nem akarom... - nézett rám kétségbeesetten.

2014. október 20., hétfő

~

Sziasztok! :) Ezer bocsánat, ezúttal nem új résszel jelentkezem, de ígérem, hogy a szünetben azon leszek, hogy minél többet tudjak frissíteni. Mostanában összejöttek a dolgok, a suli mellett semmire sincs sajna időm, de azért majd megpróbálom összekapni magam, mert az írást semmiféleképpen sem szeretném abbahagyni. Nélküle már nem lennék az, aki vagyok.

Szóval. Az IKON rappereiről, BOBBY és B.I-ról szóló magyar oldalon több fordítással is találkozhattok, köztük a NYLON magazin interjújával. Nem tudom, hogy Közületek ki szereti őket, de azért gondoltam, megosztom veletek, hátha valakit érdekelne. :) Nézzetek be! 


 SooRa