It's midnight and I love you - Jackson

Ezzel a one shottal szeretnék minden kedves Olvasónak sikerekben gazdag, nagyon boldog új évet kívánni! :) Nagyon szépen köszönöm azt a sok kommentárt és kedves szót, amit kaptam Tőletek ebben az évben! :)

 - Hé, mi a terved szilveszterre?
Felnéztem az éppen olvasott könyvemből, s rögtön Jackson kíváncsiságtól tágra nyílt szemeibe ütköztem. Nagyokat pislogott, szája vékony vonal volt, így teljesen úgy festett, mint egy kiskutya.
És én szerettem a kiskutyákat.
A padomhoz húzta a székét, és rákönyökölt az asztallapra. Történelemóra lett volna, azonban a tanárnő hiányzott. Ezért beküldtek egy helyettesítő tanárt, aki viszont legnagyobb örömünkre volt olyan rendes, és áldását adta a szabad foglalkozásra.
- Otthon fogok lenni, mégis mi lenne? – vontam vállat, majd szemeimmel megkerestem azt a sort, ahol abbahagytam az olvasást. Én ezzel lezártnak tekintettem a témát.
- Mit szólnál, ha elmennénk valahová? Mondjuk összegyűlhetnénk valakinél..
- Mégis kinél? – kérdeztem vissza.
- Mit tudom én, becsengetünk csak úgy valakihez, hátha beenged minket.
- Te hülye vagy? – ráncoltam homlokom.
- Aj, Yun, ne csináld már, csak hülyülök – vigyorodott el. – Úgy értettem, hogy szervezhetnénk egy házibulit például… Marknál. Vagy akár fel is nézhetnénk a városba.
- Ugye tudod, hogy most a legantiszociálisabb barátodat hívtad el bulizni? – vontam fel szemöldökömet.
- Ne legyél már ilyen, egyszer egy évben te is kimozdulhatsz – nógatott.
- Nem is tudom, Jackson… Hívtál még valakit?
Már akkor tudtam a választ, mikor fel sem tettem neki a kérdést, mégis tőle akartam hallani.
- Persze. Lássuk csak… Yugyeom, Mark, Bambam, Jinyoung, Jaebum – számlálta az embereket az ujjain, majd néhány másodperc erejéig gondolkodóba esett. – Ja, meg Youngjae – jutott eszébe az utolsó láncszem. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem sorolt fel lányokat. – De majd még szólok néhány osztálytársunknak. Te akarsz valakit, hogy ott legyen?
- Nem, mivel úgysem fogok elmenni.
Durcás arcot vágott, ajkait sértetten biggyesztette le. Ilyenkor annyira imádni való ábrázata volt, hogy a szívem rögtön kettéhasadt.
 – Ha így nézel rám, akkor sem – acéloztam meg magam, nem akartam, hogy lássa, igenis hatással volt rám.
Összefonta teste előtt karjait, s mikor észrevette, hogy ezzel tényleg nem tud rábírni semmire sem, taktikát váltott:
- Yuuuuuuuuun! – hisztizett, még a lábával is toppantott egyet.
A helyettesítő tanár felnézett a magazinból, amit elmélyülten lapozgatott, de mivel nem tudta ki volt a zaj forrása, ezért mindenkire rászólt:
- Csendesebben, gyerekek!
Karon csaptam Jacksont: - Hallottad? Ne nyafogj!
- De azt szeretném, ha ott lennél…
Olyan szomorú fejet vágott, hogy megsajnáltam őt.
Viharosan fújtam ki a levegőt:
- Jó, alszok rá egyet, oké? És még meg kell kérdeznem anyát is.
- Jaj, de jó, imádlak! – pattant fel hirtelen, s a fejem búbjára nyomott egy gyors puszit.
- Fantasztikus, és most hagyjál olvasni – tettem a kezemmel hessegető mozdulatot, és arcomat a könyvembe temettem, de csupán csak azért, hogy az a majom ne láthassa: azzal az egyetlen hülye puszival elérte, hogy a fülem hegyéig piros legyek.
- Már itt sem vagyok! – teljesítette kérésemet, és elviharzott, maga után húzva székét, ezzel hatalmas lármát csapva.
Ez a gyerek, komolyan mondom… 

                                                                            ✧✧✧

Egész nap az ajánlatán kattogott az agyam. A józan eszem rögtön rávágott volna egy határozott nemet, és egy percig sem bánta volna. Mert, valljuk be őszintén, én nem voltam az a bulizós fajta, esténként sosem mozdultam ki, s, ha nem kellett volna iskolába járnom, valószínűleg az utcára sem tettem volna ki lábamat. Remekül megvoltam a négy falon belül, könyveket olvasva, írók által kitalált emberek életét megélve, az enyémmel meg nem igazán törődve. Nagyon ritkán futottam össze Jacksonnal és néhány haverjával sulin kívül, de akkor is szigorúan csak délután – az éjszakai élet taszító volt számomra. Az ágyam esténként mindig is hívogatóbbnak tűnt, mint néhány állott szagú, túlzsúfolt klub. Én határozottan nem voltam olyan, mint a mai tinédzserek túlnyomó része, de valahogy ezt nem is bántam, elvégre nem kell mindig a tömeget követni. Attól, mert a többség hétvégenként partizott, nekem még nem volt kötelező hozzájuk csapódnom.
Viszont ott volt a szívem, az az idegesítő, állandóan pulzáló izé, amit Jackson birtokolt – bár erről ő nem is tudott. Valahogyan, valamiért elfelejtettem őt informálni… Hoppá. Szóval, szívem szerint azonnal, gondolkodás nélkül elfogadtam volna a meghívást. Egy teljes éjszaka Jacksonnal… Nem is tudom, hogy hangzott-e már valaha valami ennyire jól. Már csak a gondolattól is izgatott lettem, a pulzusom is az egekbe szökött.
Ahogyan elcsitítottam az eszemet, s hagytam végre, hogy a szívem is érvényesüljön, rájöttem, hogy Jacksonnak igaza volt. Talán egy görbe estét még én is megengedhetek magamnak. Egyetlen egyet, nem többet. Csak nem fog megártani, nemde? Ráadásul Jackson is mindvégig mellettem lesz, ő biztosan vigyázni fog rám. Ez az, semmi bajom nem eshet mellette. De…
Utáltam, hogy mindig minden után odatettem azt, hogy „de”, hogy csak elcsendesíteni tudtam az eszemet, de soha nem kikapcsolni.
Szerettem volna kikapcsolódni Jacksonnal, ugyanakkor el is akartam őt utasítani.
Fogalmam sem volt, mégis mit tegyek, éreztem, ahogyan belül két részre szakadtam.

✧✧✧

Anya négy óra után ért haza a munkából, a konyhában ücsörögve vártam rá.
- Szia, kicsim – nyomott egy gyors puszit a fejem tetejére, aztán letette a nehéz bevásárlószatyrait a konyhapultra. – Segítenél kipakolni?
- Persze – biccentettem.
Éppen egy doboz tejet tettem a hűtőbe, mikor újból megszólított:
- Mi történt ma az iskolában?
- Nem volt semmi különös – vontam vállat – azon kívül, hogy Jackson elhívott bulizni szilveszterkor. – Csak így, bele a közepébe.
Nagyokat pislogott rám, ahogyan visszafordultam hozzá.
- Bulizni? Mégis hová? És kikkel? – Persze, hogy rögtön felütötte fejét az anyai aggodalma.
- Fogalmam sincs, azt még ő sem tudta pontosan. De amúgy a haverjaival mennénk, tudod, a fiúkkal… Mark, Bambam, meg a többiek.
- Te lennél az egyedüli lány?
Tudtam, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Gondolom, nem. Esetleg… Elmehetnék? – kérdeztem félve.
Megcsóválta a fejét. – Nem, Yun, sajnálom, de nem. Nem szeretném, ha elmennél. Ki tudja, mi történne veled…
Alsó ajkamat rágcsálva bólintottam, hogy elfogadtam a döntését. Végül is mi mást is csinálhattam volna? Ennyi miatt teljesen felesleges lett volna földhöz vágnom magam, hogy aztán hisztizzek.
Egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült, de ugyanakkor boldog is, mert legalább nem nekem kellett kimondanom a végítéletet.

✧✧✧

Másnap, mikor besétáltam az osztályterembe még első óra előtt, Jackson már a padjánál ült, és lélekszakadva másolta a matekházit valaki másnak a füzetéről – a nagy sietség közepette még azt is elfelejtette, hogy a nyelvét visszahúzza a szájába.
- Sziasztok – köszöntem egységesen mindenkinek, majd levágódtam saját helyemre.
Jackson felkapta a fejét a hangomra, s ott hagyott csapot-papot, csak, hogy odacaplasson hozzám.
- Yuuuun! – üdvözölt boldogan, és hátulról egy nagy medveölelésben részesített, az én szívem meg hirtelen elfelejtette, hogyan is kell szívként viselkednie. – Na, mit álmodtál meg? – tudakolta, amint leguggolt mellém, és reménykedve pislogott fel rám.
- Nem mehetek, Jackson – sütöttem le szememet. – Anyu nemet mondott.
- Tényleg? – Hangjában hitetlenkedés csengett.
- Nem hiszel nekem? – vontam fel a szemöldökömet.
- Én ezt egy szóval sem mondtam…
A szívem fölé szorítottam jobb kezemet, míg a balt a levegőbe emeltem. – Esküszöm, hogy rákérdeztem otthon.
- Oké-oké, ha te mondod – visszakozott. – Azért sajnálom – biggyesztette ajkait.
- Ja, én is. – Már amennyire, tettem hozzá gondolatban.
- Na, de megyek vissza, még nem vagyok kész a matekkal teljesen – hadarta, és ott is hagyott.
Viharosan fújtam ki a levegőt, s enyhén el voltam keseredve. Nagyobb csalódottságra számítottam a részéről, de nyilvánvalóan hülye voltam, hogy bármiben is reménykedtem.

✧✧✧

Iskola után beugrottam a könyvtárba, hogy visszavigyem az egyik könyvet, amivel már végeztem, és, hogy kiválasszak egy másikat. Hosszú ideig bolyongtam a polcok között, elidőzve egy-egy soron, alaposan megvizsgálva a kínálatot. Ha könyvtárban jártam, a döntés sosem ment egyszerűen, és nem is szerettem elkapkodni a dolgot.
Néhány óra elteltével meg is találtam a nekem megfelelő olvasmányt – Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című könyvét –, amit boldogan le is kaptam a polcról, aztán pedig gyorsan futottam vele a könyvtáros nőhöz, hogy minél hamarabb hazaroboghassak vele, s elkezdhessem olvasni.
Mivel már délután négy is elmúlt, úgy gondoltam, anyát már otthon fogom találni.
- Anyu, megjöttem! – kiáltottam el magam, amint átléptem a lakásunk küszöbét, viszont választ már nem kaptam.
Gyorsan kibújtam cipőmből, majd letettem a táskámat is, s csak ekkor ütötte meg a fülemet anyám kuncogásának hangja. Homlok ráncolva indultam a halk nevetés irányába, ami egyenesen a nappaliba vezetett engem. A helyiségbe érve megtorpantam, lábaim a földbe gyökereztek, és megszólalni sem tudtam.
Mi a…?
Csak torokköszörülésre voltam képes, szavakat még mindig nem találtam.
Jelenlétemre először Jackson figyelt fel, aki anya mellett terpeszkedett a kanapén, isten tudja, milyen okból kifolyólag.
Vigyora még jobban kiszélesedett.
- Ah, Yun, jó, hogy jössz, már vártunk.
Vártak? Mégis mióta voltak így együtt kettesben? És miért?
Jackson felpattant, hogy a kezeimnél fogva beljebb húzzon, mintha ő lett volna otthon, s nem én, majd pontosan anya előtt megállított engem, és átkarolta a vállamat.
Oké, Yun, lélegezz mélyeket! Nagy levegő! 
Sikerült megint elvörösödnöm, s már majdnem ki is múltam zavaromban, mikor anyu rám mosolygott:
- Elengedlek.
A szemöldököm egyenesen a plafonig szökött fel.
- Mi? Mégis hová?
Jackson erősített a szorításán, mire kis híján megfulladtam.
- Bulizni. Velem – magyarázta barátom.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Ezek ketten a vesztemet akarják?!
- Jackson átjött, és meggyőzött arról, hogy vigyázni fog rád. Megbízom benne, szóval nyugodtan elmehetsz. Biztosan jól fogtok szórakozni. – Anya és Jackson ekkor cinkosul összenevetett.
Hát persze, hogy még az anyám is jobban kijött vele, mikor NEKEM tetszett. Jellemző.
Csak döbbenten – és kissé duzzogva – pislogtam rájuk.
- Nem is örülsz? – kérdezte anya meglepetten.
- De… De, nagyon is. Köszönöm, anyu – húztam apró félmosolyra számat.
- Szörnyen jól fogod érezni magad, majd meglátod – húzott még ennél is közelebb magához Jackson, és én már tényleg nem kaptam levegőt.
- Aha – erőltettem magamra egy nagyon is mű, arcrepesztő vigyort. – Beszélhetnék veled, kérlek? – tudakoltam fojtottan, hogy anya (aki már a tévére meredt) ne halljon ebből semmit.
- Mondhatod itt is.
Lehámoztam magamról a karját, és megtaszítottam őt hátulról.
- Indíts!
Egészen a szobámig lökdöstem őt, ahol aztán automatikusan elterült az ágyamon. Hasra fordult, és a két könyökén támaszkodva nézett rám kíváncsian várva, mit akarok neki mondani.
- Mi volt ez az egész?
- Nagyon szívesen – vigyorgott töretlenül.
- Hogy tudtad erre rávenni őt?
- Nos, tudod, ha valaki már ilyen fiatalon is ennyire jó kiállású, mint én, akkor a nők egyszerűen nem tudnak neki nemet mondani – hencegett tenyérbe mászó módon.
- Az anyámról van szó, te seggfej! – csattantam fel felháborodva.
Harsányan tört fel belőle a nevetés. – Jól van, na, csak vicceltem.
- Ja, tényleg vicces volt… - forgattam a szememet. – Szóval? Mit mondtál neki?
- Az maradjon az én titkom – kacsintott rám. – De mit számít? A lényeg, hogy eljöhetsz velünk. – Feltápászkodott, odasétált hozzám, s a derekamra csúsztatva a kezét a hajamba puszilt. – Hogy velem leszel aznap este. – Ezt már lágyabb hangon búgta, engem pedig kirázott a hideg. – Most pedig, ha megbocsátasz, hazamegyek, még sok a tanulnivalóm.
- O-Oké – hebegtem lányos zavaromban, s kedvem támadt a föld alá süllyedni.
- Majd találkozunk – intett, és elhagyta a szobámat.
Még ahhoz is túl kába voltam, hogy kapcsoljak, és kikísérjem őt a kijáratig, bár nem mintha nem ismerte volna nálunk a járást.

✧✧✧

A hátramaradt két hét olyan gyorsan elszaladt, mintha az egész mindössze két napból állt volna. Mondhatni óráról órára izgatottabb lettem, s erre még Jackson is rátett egy lapáttal: minden egyes nap küldött nekem üzenetet (még a karácsonyi vacsora alatt is kaptam tőle egy sms-t), hogy emlékeztessen: együtt fogjuk tölteni a szilvesztert. Együtt. Szerettem ezt a kifejezést.
Aznap délután épp a szekrényem előtt szobroztam, azon vacillálva, mégis mit viseljek este, mikor anyu kopogott a szobám ajtaján, majd rögtön be is dugta a fejét.
- Bejöhetek? Hoztam neked valamit.
- Persze.
Belépett, és egy ruhazsákot nyomott a kezembe.
- Ez amolyan újévi ajándék – mosolygott.
- Nekem vetted?
- Csakis neked, kicsim – simogatta meg arcomat. – Remélem, tetszeni fog. – S azzal magamra is hagyott.
Izgatottan húztam le a zsák cipzárját, és amit benne találtam, az kis híján előcsalogatott belőlem egy örömittas sikolyt.
A fekete ruha egyszerűen mesés volt, rögtön az első látásra beleszerettem. A rövid ujja és a mellrésze csipkéből állt, a szoknya alja fodrozott volt, a derekán pedig egy barna öv volt. Rögtön levetettem pizsamámat, hogy magamra kaphassam ezt a picivel térd fölé érő csodát, s amikor a tükörbe néztem, igazán elégedett voltam. Gyorsan előkerestem szekrényemből a platformos bokacsizmámat, valamint a fekete blézeremet, s amikor már ezek is rajtam voltak, csak úgy magamnak bólintottam egyet elismerésképpen. Végre… csinosnak éreztem magam. Alig vártam, hogy Jackson meglásson ebben.
A sminkemet nem bonyolítottam túl: mindössze egy kis szempillaspirált vittem fel, ezen kívül pedig szemhéjtussal húztam ki a szememet, de szigorúan csak vékonyan. Sem szájfénnyel, sem rúzzsal nem bajlódtam, nem akartam a klubban foltot hagyni a poharakon.

                                                                             ✧✧✧

Anya fél hétkor kopogott be megint hozzám.
- Megjöttek a fiúk, drágám.
- Mondd meg nekik, hogy máris megyek.
Gyorsan a válltáskámba dobáltam a fontosabb dolgaimat – mint például telefon, pénztárca, személyi igazolvány, bérlet, zsebkendő – és még egy leheletnyi parfümöt is fújtam magamra.
A nappalihoz közeledve hallottam, ahogyan anyám próbált a fiúkba diktálni néhány muffint, amit ő maga sütött még délután, de a srácok nem kértek belőle, és udvariasan visszautasították őt.
- Gyerekek, ne sértsetek meg engem!
Erre csak pusmogva elvettek egyet-egyet a tálcáról – vagyis gondolom, ez történhetett, mivel egy szót sem szóltak.
Aztán végül én is a helyiségbe léptem, s ahogyan sejtettem – mindnyájan muffint ettek.
- Sziasztok – köszöntem, mire a szobában lévők mind felém kapták fejüket.
Hirtelen csend támadt, mindenki nagyokat pislogva vizslatott, de azt hiszem, Jacksonnak volt a legmegdöbbentebb az arckifejezése. Nem értettem reakciójukat, s enyhe pánik kerített hatalmába.
Mi az, máris elkenődött volna a sminkem? Vagy esetleg túlzásba vittem volna? Te jó ég, mi van, ha a szoknyámon kívülre vettem fel a bugyimat?
Vetettem magamra egy gyors pillantást, de legnagyobb szerencsémre ruhatéren minden a legnagyobb rendben volt.
De akkor mégis miért bámultak még mindig ugyanúgy?
Először anya tért magához – ő büszkén elmosolyodott –, majd Jackson, aki hatalmasat nyelt, aztán pedig a kézfejével letörölte a cukormázat a szájáról.
- Hű, Yun, te aztán… Hű… - motyogta.
- Gyönyörű vagy, kislányom – mondta meghatottan anyu.
- Én is… Én is ezt akartam – mormogta Jackson, s újból nyelt egyet.
Jaebum összecsapta a tenyerét.
- Na, akkor mehetünk?
Bólintottam.
Jackson odasietett a kanapéhoz, melynek a karfáján hevert a kabátom – minden bizonnyal anya készítette oda.
- Várj, segítek.
Nem hittem el, hogy képes volt rám adni a dzsekimet. Rögtön pacává olvadtam kedves gesztusától, majd nagy nehezen kipréseltem magamból egy köszönömöt.
Anya egészen az ajtóig kísért minket.
- Érezzétek jól magatokat, és vigyázzatok egymásra! – kiáltotta utánunk a küszöbről.

                                                                            ✧✧✧

Első úti célunk a metró volt, az állomásig sétálva mentünk.
Jackson a kezemnél fogva húzott egy picit hátra, hogy lemaradjunk a többiektől.
Szembefordult velem, mire csak értetlenül pillogtam rá. A kezemet még mindig nem eresztette el.
- Szeretném, ha ma végig mellettem lennél. – Erőtlenül bólintottam. – Bár, ha te nem akarnál velem lenni, akkor sem vakarhatnál le magadról – vigyorgott bárgyún. – Ebben a ruhában… Meg amúgy is… Hát… Képes vagyok mindenkit leállítani, aki a kegyeidbe akar férkőzni.
Gőzöm sem volt arról, mégis miről hadovált.
- Mikor ittál, Jackson? – ráncoltam homlokom.
- Nem vagyok részeg – nevetett. – És egy korty alkohol sem csúszott le a torkomon. Még – tette hozzá vidáman. – De komolyan beszélek, kérlek, ne vessz el.
- Elhiheted, hogy nem állt szándékomban.
- Esetleg… Megfoghatnám a kezed? Tudod, hogy bebiztosítsam magam…
- Már most is fogod, nem? – mosolyogtam félénken.
- De… De, érted… Izé…
Nem értettem, mégis miért volt zavarban, elvégre ő volt Jackson Wang, a fiú, akinek mindig hatalmas volt a szája, és aki akkor sem hallgatott el, mikor egyszerre hatan üvöltöttek rá, hogy fogja be most már a száját. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy ezelőtt már ivott egy kicsit.
- Jó, ha ez téged megnyugtat, akkor legyen – bólintottam rá hevesen dobogó szívvel, s csak remélni mertem, hogy nem tűnt fel neki, mennyire is örültem az ajánlatának. Konkrétan majdnem szétvetett az öröm, felrobbanni készültem.
Biccentett, majd a halántékomra lehelt egy csókot. – Köszönöm.
Rá akartam vágni, hogy „Nem, mert én köszönöm!”, de inkább csendben maradtam, s gondolatban azt kívántam, bárcsak elég hideg lenne ahhoz, hogy az ajka hozzám fagyjon. Mondjuk, elég érdekes látványt nyújtanánk visszavonhatatlanul összetapadva…

Mikor megérkezett a metró, egy gyors „nem” szaladt ki a számon. Rengetegen voltak rajta, konkrétan heringparti volt, számtalan fiatal, bulizni készülő zsúfolódott be, s én nem szándékoztam a nyomortengerbe vetni magamat.
Csak, hogy ezt nem én döntöttem el, hanem a srácok, így a következő pillanatban már én is az embertömegben kapkodtam levegő után. Talán semmit sem utáltam jobban annál, ha sokan voltunk viszonylag kis helyen, azonnal feszengeni kezdtem. Ráadásul még csak kapaszkodót sem találtam! Legszívesebben kimásztam volna az ablakon.
- Ne aggódj, foglak – súgta fülembe Jackson, majd maga elé fogott, és a bal karjával átkarolta a derekamat, hogy ne essek el minden egyes fékezés alkalmával.
Sokkal jobban éreztem magam így, hogy fejemet a mellkasának dönthettem, s, hogy tudatában voltam annak, hogy ő nem engedné, hogy esetleg belezuhanjak egy olyan ember ölébe, akinek sikerült helyet találnia.
Szorongásom is enyhült, és meglepő módon ki tudtam zárni azt a rengeteg embert, aki körülvett. Csak Jacksonra koncentráltam, arra, hogy mennyire jól esett ennyire közel lenni hozzá, mennyire örültem annak, hogy vigyázni akart rám.

✧✧✧

A metróról leszállva újból sétálnunk kellett még legalább tizenöt percet, hogy eljuthassunk a fiúk által kiválasztott szórakozóhelyig, ami a Playground nevet viselte. Mivel nem voltam jártas klubok terén, így fogalmam sem volt arról, mire kell számítanom a temérdek tinédzseren és fiatal felnőttön kívül.
A viszonylag rövid úton a fiúk megállás nélkül viccelődtek, másodpercenként röhögtek fel harsányan, majd egymás vállába bokszoltak, s azon morfondíroztak, ki hány lánnyal fog kavarni az éjszaka folyamán. Bár Jackson nem szállt be a találgatásba, és továbbra is az én kezemet fogta, mégis… rosszul éreztem magam. Nem akartam, hogy rámozduljon másokra, még csak azt sem, hogy akár csak egy lánnyal is szemezzen. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy első sorból nézzem végig a hajtóvadászatát. Ha már mindenképpen flörtölni akar, akkor tegye, mikor nem vagyok mellette.
Haza akartam menni. Tudtam, hogy otthon lenne a helyem.
- Mi a baj? – húzott egy picivel közelebb magához Jackson, a vállunk összeért. – Feltűnően csendben vagy.
- Nincsen semmi – csóváltam meg fejemet, majd hangosan felsóhajtottam, amint Bambam azt kiáltotta: „Figyeljétek meg, hogy még éjfél előtt öt csajt is felszedek!”.
Jackson aggódva mustrált. – Én melletted leszek.
- Mi? – Nem értettem, ezt mégis miért mondta.
- Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? Nem fogok… Én nem fogok csajozni.  Ha ettől tartanál, nos… nem kell.
- Oh… - Hirtelen csak ennyit tudtam kipréselni magamból. – De nem akarom, hogy miattam ne érezd jól magad. Nem azért vagyok itt, hogy visszafogjalak, vagy bármi…
- Én döntöttem így, Yun.
Mivel nem volt ellenemre az elhatározása, nem is firtattam tovább a dolgot.

A bejáratnál kifizettük a nem túl drága belépőjegyet, megvártuk, míg feltették a csuklónkra a rikító narancssárga karszalagokat, majd bementünk. Rögtön a ruhatárban találtuk magunkat, ahol lepasszoltuk a kabátunkat.
- Jézusom, Yun… Te még mindig olyan… Hű. – Dicsért meg Jackson újból. Vagyis… Ez ugye az volt? Egy – aranyosan béna – dicséret?
Mindenesetre áldottam anyát, amiért volt olyan rendes, és meglepett ezzel a ruhával.
- Ezzel csak azt akarja mondani, hogy nagyon csinos vagy – súgta oda Mark, hogy készségesen kisegítse barátját, s egyúttal nekem is segítsen megfejteni a zavart hebegését.
Fülig vörösödtem, s örömömben szívesen arcon pusziltam volna Markot.
Az igazi buli egy emelettel feljebb volt, ahová egy hosszú lépcső vezetett fel. A zene hangereje lépcsőfokról lépcsőfokra fülsüketítőbbé vált, ha Jackson nem fogott volna engem a derekamnál fogva, száz százalék, hogy hátra arcot vágok, és kimenekülök.
- J-Jézusom… - motyogtam elhűlten, amint felértünk.
Az, hogy „rengetegen” voltak, enyhe kifejezés volt. Úgy tűnt, mintha mindenki itt szerette volna megérni az új esztendőt. Mindenki, kivéve engem. Én haza akartam szaladni.
- Fogd a kezem jó erősen. – Ahogyan Jackson szája majdnem a fülemhez ért, azt hittem, ott helyben elájulok.
Úgy szorítottam rá a praclijára, mintha az életem függött volna tőle, fogadni mertem volna rá, hogy még az ujjperceim is elfehéredtek. Csodálkoztam, hogy nem szisszent fel.
- Buli vaaaan! – kiáltotta Yugyeom, és az ő vezetésével belevetettük magunkat a tömegbe.
Könyökök fúródtak a bordámba, folyton ráléptek a lábamra, s időről-időre fejbe vágtak azok, akik csápolva táncoltak. Közel tíz perce voltunk bent, de nekem máris elegem volt az egészből. Egyértelműen nem volt itt a helyem, mert engem – a fiúkkal ellentétben – nem szórakoztatott, ahogyan mozgástól izzadt testek között nyomorogtam.
Egészen a pultig küzdöttük el magunkat, ahol aztán Jackson felszabadított két bárszéket; az egyikre engem segített fel, míg a másikat saját maga foglalta el. A többi srác szétszóródott mellettünk.
- Két kóla lesz – adta le a rendelését Jackson, mire Jinyoung vállon csapta.
- Kóla? Ez most komoly?
- Elázva hogyan tudnék vigyázni Yunra?
Jinyoung vetett rám egy gyors pillantást, majd megértően biccentett, s mosolyogva megpaskolta Jackson hátát.
Bárcsak tudtam volna, mit jelentett a mosolya…
A többi fiú kikért magának egy-egy sojut, majd nagyot kortyolva az üvegükből elvesztek a szemünk elől. Gondolom, máris kezdetét vette a lányhajszájuk.
- Minden rendben lesz velük? – kérdeztem aggódva, miután kivettem szívószálamat a számból.
- Persze, nagyfiúk már – vont vállat. – Ha meg valami baj lenne, megvan nekik a számom, majd csörögnek.
Bólintottam.
- Neked lenne kedved táncolni? – vonta fel szemöldökét.
Éreztem, ahogyan az arcomba tolult a vér.
- N-Nekem?
- Szerintem hozzád beszélek – kunkorodott mosolyra a szája.
- Hát… Miért is ne?
Most ő biccentett.
Kiittuk a poharunkat, majd Jackson rögtön a kezét nyújtotta.
- Nos, akkor… Hölgyem?
- Örömmel – kuncogtam.

A tánctérre vezetett, s hiába játszottak pörgős számokat, ő ezzel mit sem törődött, csak átkarolta a derekamat, én pedig összekulcsoltam karjaimat a nyaka körül. Közel vont magához, s a saját ütemünkre kezdtünk el ringatózni. Megszakítások nélkül néztem csillogó szemébe, és sehogy sem fért a fejembe, hogy miért választott pont engem a sok másik lány és a pia helyett.
Halványan elmosolyodott.
- Tudod, nagyon örülök, hogy végül eljöttél. – Hogy túlharsoghassa a zenét, közel hajolt a fülemhez, s ettől automatikusan kirázott a hideg.
- Nem hagytál más választást. – Ezzel arra céloztam, hogy saját maga beszélte rá anyámat arra, hogy elengedjen.
Kuncogni kezdett. – Igen, ez így van. Bánod?
- Nem. – Megcsóváltam a fejem. – Szeretek veled lenni, Jackson – szaladt ki a számon, s ezzel még saját magamat is megleptem.
Biccentett, s megtámasztotta a fejét az enyémen, hogy így ringasson tovább.
Idő közben felfedeztem kicsiny társaságunk többi tagját is; mindannyian egy-egy lánnyal táncoltak, s látszott rajtuk, hogy teljes mértékben kizárták a külvilágot. Még a csendes Mark is egy csinos, szőke hajú csajnak a nyakára hintett érzéki csókokat. Boldog voltam, hogy jól érezték magukat, és ilyen rövid idő alatt találtak valakit maguknak, akivel akár majd meg is ejthetik azt a bizonyos éjféli csókot.
Jackson váratlanul megfordított, így háttal a mellkasához simultam, ő pedig átfonta a hasamon a karját. Testem összes porcikája bizseregni kezdett, és ahogyan megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nyakhajlatomba puszilt, hirtelen nagyon is meleg lett a klubban. Csípője együtt ringott az enyémmel, közben pedig morgott valamit, de a nagy zaj miatt semmit sem hallottam belőle. Nem kérdeztem rá, mit mondott, mert teljesen lefoglalt az imádkozás: kérlek, hadd ne gyulladjak fel spontán, könyörgöm, csak most ne essek holtan össze… 
A következő szám hamarabb jött el, mint ahogyan én azt szerettem volna, s ekkor Jacksonnal ritmusra ugrálni kezdtünk. Egyre jobban szórakoztam, vigyorom letörölhetetlen volt arcomról, és én is az emberekkel együtt sikítoztam. Jackson boldognak tűnt, amiért végre elengedtem magam, és ő is felszabadultan kiabált, miközben a mennyezet felé csápolt. Az ugrálás hatására izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán, és mivel a sok mozgástól kimelegedett, ezért kigombolta felül a piros kockásingjét. Lélegzetelállítóan festett – komolyan beszélek, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a folytonos levegővétel fontosságáról. Résnyire nyílt száján keresztül lélegzett, s gyönyörűnek találtam, ahogyan a különféle színű neonlámpák megvilágították az arcát. Égető szükségét éreztem annak, hogy hozzá érjek, egyszerűen csak éreznem kellett bőrét a bőrömön, ezért elkaptam a kezét, közelebb rántottam magamhoz, és mielőtt még jól meggondolhattam volna tettemet, adtam neki egy puszit, valahol az ajka közelében. Pár másodperc erejéig csak döbbenten pislogott rám, aztán csak vidáman elmosolyodott, s miután a tömeggel együtt felkiáltott, táncoltunk tovább.
A negyedik dal után már nem is számoltam azokat a számokat, amiket végig ugráltunk. Mivel kezdtem kifulladni, ezért a fejemmel intettem Jacksonnak a bárpult felé. Rögtön értette, hogy  megszomjaztam, ezért rákulcsolta ujjait az enyémre, és kivezetett a sokaságból.
- Kóla?
- Kóla.
Mikor a rendelésünket elénk rakták, olyan gyorsan hörpintettem fel a pohár tartalmát, mintha életemben most ittam volna először.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni – pöckölt vállon.
- Hát, nem híresztelem.
- Jó látni, hogy jól szórakozol.
- Én pedig hálás vagyok, hogy elrángattál ide.
- Ah, akkor oké – kapott mellkasához megkönnyebbülten. – Azt hittem, utálni fogsz, amiért rád erőltettem ezt az egészet.
- Azt utálnám, ha nem lennél velem – vallottam be.
Mi a franc van velem ma, hogy ilyeneket mondok neki?  
- Azt én is.
Hogy mi?!
Megköszörültem a torkom.
- Ki kell mennem a mosdóba.
- Elkísérlek, még a végén elvesznél.
A mellékhelyiségben rendbe szedtem magam; az ujjaimmal átfésültem kócos hajamat, valamint megigazítottam a sminkemet, ugyanis sikerült leizzadnom magamról, itt-ott el volt kenődve. Gyors fixálásom után máris jobban éreztem magam, és újból jókedvűen léptem ki az ajtón.
Jackson a falnak támaszkodva várt rám, nekem viszont nem tűnt fel először, s simán elhaladtam volna mellette, ha nem ránt vissza, és présel a falhoz, kezeimet leszorítva, hogy ne tudjak szabadulni.
Izgatottság kerített hatalmába.
- Mi az, csak nem meg akartál szökni?
Ajka veszélyesen közel volt enyémhez, a szemeimet nem tudtam elvenni halványrózsaszín párnáiról.
- Nem, tényleg nem, én csak… Nem láttalak – motyogtam.
- Ühüümm… - Az ő tekintete is elidőzött a számon, s csak ekkor éreztem meg a kettőnk között lévő feszültséget. Levegő után kellett kapkodnom, annyira frusztrált közelsége és az, ahogyan kóla és mentol illatú lehelete csiklandozta arcomat, de, ha mindez nem lett volna elég, még a homlokát is az enyémnek támasztotta. Megnyalta alsó ajkát, s már azt hittem, tényleg meg fog csókolni, mikor viharosan kifújta a levegőt, és elhúzódott tőlem. – Gyere, táncolni akarok még veled.
Ezúttal csak félórát táncoltunk – feltéve, ha időérzékem nem csalt –, és nem tudtam nem felfigyelni arra, ahogyan több lány is Jacksont méregette. Féltékenység tört rám, amit nem tudtam mire vélni. Elvégre Jackson nem volt a barátom, pusztán haverok voltunk, és, ha félre akart volna húzódni egy lánnyal, abba nekem semmi beleszólásom sem lehetett volna. Mégsem akartam, hogy lecseréljen egy vadidegenre.
Legnagyobb szerencsémre ő nem törődött senkivel sem, csakis velem, és minden egyes mosolyát csak nekem szánta. Különlegesnek éreztem magam ettől.
Újból a pultnál kötöttünk ki; a rengeteg mozgástól szörnyen szomjas voltam.
Ahogyan a kólámat iszogattam, jobb oldalról valaki megkocogtatta a vállam, ezért kíváncsian fordultam meg.
- Fizethetek neked egy italt, cica? – tudakolta egy nagyon is illuminált állapotban lévő srác, akinek már a szemei is keresztben álltak a sok alkoholtól.
Jackson odasétált mellém, és átkarolta a derekamat.
- Bocs, haver, de a hölgy velem van. – Majd vállat vont amolyan „ilyen az élet” stílusban.
- De…
- Mit nem értesz ezen? – förmedt rá.
- Én csak meg akartam hívni, egy…
- Igen, ez mind szép és jó – szakította őt félbe –, csak kár, hogy nem kér belőle.
- De…
Jackson fáradtan sóhajtott fel.
- Istenem, ember, add már fel – forgatta a szemét.
- De…
Na, jó, ez már engem is idegesített.
- Szia – integetett neki Jackson, és húzni kezdett maga után.
- Várj már, hová megyünk? – ütögettem meg a hátát, hogy végre figyeljen rám.
- A teraszra, hamarosan éjfél lesz.

Megfagytam. Szabályosan reszkettem, mivel idekint csak úgy repkedtek a mínuszok, rajtam pedig nem volt kabát, csak a vékony ruhám és a blézerem.
A korlátnál álltunk meg; szerencsére a szórakozóhely ezen része nem volt tömve.
Jackson észrevette testem remegését, ezért a két karjába zárt.
- Ne haragudj, ha lenne rajtam pulóver, tuti, hogy rád adnám.
- Nem, semmi baj, jól megvagyok így is – füllentettem.
- Figyelj csak, Yun… Lenne valami, amit el szeretnék mondani még az újév előtt.
- I-Igazán?
Elengedett, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igazából már a mosdóknál kikívánkozott belőlem, de mindenképpen most akartam ezt megbeszélni.
- Úristen, Jackson, megijesztesz.
- Kérdezted, hogy mivel tudtam rávenni anyudat arra, hogy elengedjen.
- Igen, ez még mindig érdekelne.
- Nos, bevallottam neki.
- Mi? Mégis mit?
Félénken elmosolyodott, majd a fülem mögé simított egy tincset.
- Hogy kedvellek.
A homlokomat ráncoltam. – Ezt eddig is tudtam. Barátok vagyunk – juttattam eszébe.
Miért ilyen furcsa? Jézusom, valaki belekevert volna valamit a kólájába?
- Nem úgy értettem, hanem úgy, hogy tetszel, Yun.
És ekkor fulladásos köhögésben törtem ki, ugyanis meglepődöttségemben félrenyeltem a nyálam, valamint elharaptam a nyelvemet is.
Gázabb nem is lehettem volna.
- Úristen, jól vagy? – simogatta a hátamat aggódva.
Felmutattam neki mutatóujjamat, jelezve, hogy csak egy percet kérek, és máris rendbe jövök.
A föld alá akartam süllyedni.
- Oké… Oké, bocsi, mondhatod, minden rendben.
Egy szót sem szólt, csak pislogott rám.
- Ezzel most mindent elrontottam, ugye? – kérdeztem félve.
Elnevette magát. – Nem, semmit sem rontottál el – csóválta a fejét. – Csak… Azt hittem, megfulladsz. Megijesztettél.
- Semmi bajom, Jackson. Kérlek, folytasd.
- Oké, szóval… Anyud először nekem is nemet akart mondani, de aztán benyögtem, hogy tetszel nekem. Attól tartottam, ki fog dobni, de legnagyobb meglepetésemre nagyon is örült neki, és meggondolta magát.
Akkor ezért vette nekem azt a ruhát is…, gondoltam magamban.
Közben egyre többen lettünk a teraszon, s a körülöttünk lévők elkezdték a visszaszámlálást.
Tíz… Kilenc…
- Mondhatni, áldását adta ránk. El sem tudom mondani, mennyire vártam ezt a napot, hogy végre veled legyek. Azon gondolkodtam, hogy már karácsonykor átmegyek hozzátok, és bevallok mindent, de nem akartam megzavarni a családi vacsorát.
Annyira elgyengültem szavaitól, hogy nem is éreztem már a lábaimat.
- Igazából már régóta el akartam mondani, hogy én… Hogy…
Öt… Négy… 
- Hogy te?
Három… Kettő…
- Szeretlek, Yun.
És amikor az emberek a bűvös „egyhez” értek, hezitálás nélkül tapasztottam számat az övére, hogy így mondjam el saját érzéseimet. Eleinte csak mozdulatlanul állt, majd átkarolt, közelebb vont magához, és mélyítette a csókot. Nyelve rátalált az enyémre, érzékien ingerelte, s hirtelen már nem is fáztam annyira. Körülöttünk mindenki sikítozott, a sötét égre pedig a hangosan ropogó tűzijáték varázsolt színeket.
Ennél boldogabban még sosem léptem át az újévbe. 

Teen Top - Lovefool - 29. rész

Úgy gondoltam, karácsony alkalmából duplázok, ezért gyorsan összedobtam még egy részt. :) Szóval kellemes ünnepeket, ismételten! :) 
(És ugye tegnap is feltettem egy részt. Csak azért szólok, hogy nehogy elkerülje a figyelmeteket.)
Jó olvasást!

*JungSoo szemszöge*


 Tenyerét tarkómra szorította, fejemet így tartotta magához a lehető legközelebb. Nyelvével édesen ingerelte az enyémet, a csók mégis szenvedélyes volt, testem összes centije lángolt, amiért felszította lelkem – nagyon is mámorító – poklát. Beletúrtam hajába, s fészkelődni kezdtem az ölében, mire csak fojtott hangon felnyögött, és hevesebben kezdett el csókolni, miközben az egyik keze becsúszott a pólóm alá, és végigsimított csupasz, tűzforró bőrömön. Ahogyan simogatni kezdett, a gerincem mentén jóleső borzongás futott végig. 
Kezdtem elalélni. Ha valaki akkor rákérdezett volna a nevemre, csak ostobán kuncogtam volna, és megrántottam volna a vállamat, hogy fogalmam sincs, de nem is számít. Mert ténylegesen nem volt lényeges semmi sem, negédes csókján és bódító illatán kívül. Amíg a közelében voltam, nem nagyon tudtam másra koncentrálni, és ezt teljesen rendben találtam. Eszem ágában sem állt ezen változtatni, szerettem kábult lenni. Egyenesen imádtam. 
Nagy nehezen feltápászkodott velem, s, hogy megkönnyítsem a dolgát, lábaimat törzse köré fontam, aztán pedig óvatosan lefektetett engem a kanapéra, és fölém tornyosult. Egyik kezével a fülem mellett támaszkodott, míg a másikkal az arcomat simogatta, ami hihetetlenül jól esett. Imádtam, ha cirógatott, érintéseitől mindig szeretve éreztem magam. 
Mert szeretett. 
Nedves kis puszikat hagyott testem szabad felületein: az orromon, az államon, a torkomon, a nyakamon – amit kicsit meg is szívott –, a kulcscsontomon, majd miután felhúzta a felsőmet a hasamról, ott is. 
Úgy éreztem, menten felrobbanok. Egészen közel álltam hozzá, a végletekig kínzott engem. 
Az állánál fogva húztam vissza magamhoz, hogy folytathassuk a csókcsatát, mert perzselő szükségem volt arra, hogy ajkát újra ajkamhoz szorítsa. 
Közelebb akartam érezni magamhoz, ezért hátsózsebébe csúsztattam kezemet. Ő persze rögtön vette a célzást; csökkentette a köztünk lévő távolságot, s rám helyezte testsúlya túlnyomó részét. De élveztem. Jelen esetben azt sem bántam volna, ha agyonnyom. 
Megragadtam rövid ujjújának az alját, és ügyetlenül megpróbáltam feljebb rángatni. 
Nevetve húzódott el tőlem. 
- Ejnye, Szösz – pöckölt orron fülig érő szájjal –, ne ilyen hevesen, mégiscsak a nappaliban vagyunk. A nővéred bármelyik percben lejöhet – bökött fejével az emelet felé, ahol SangMi éppen a szobájában volt. 
Láttam, hogy mozgott a szája, azonban mégsem jutott el a tudatomig a mondanivalója. Kizárólag csóktól kissé duzzadt ajkaira tudtam koncentrálni, amik most is olyan kétségbeesetten hívogattak. 
Vagy csak én vágytam rájuk kétségbeesetten.
Homlokráncolva meredtem rá, s próbáltam visszaemlékezni arra, mégis mit mondott. 
Aztán pedig arra akartam rájönni, hogy mégis mit kerestem itt. 
Mit keresett itt Chunji. 
Most már én magam voltam kétségbeesett. 
Zihálni kezdtem, de ezúttal nem az izgatottságtól. Chunji is észrevette rajtam a hangulatváltozásomat.
- Szösz? Mi a baj? – pislogott rám aggódva. – Szösz?

Hirtelen kipattant a szemem, én pedig felültem. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, légszomjam volt. Belekerült néhány másodpercbe, amíg hozzászoktam a sötétséghez, és ráébredtem, hogy a szobámban voltam. Az ágyamban. Chunji nélkül.
Az egész csak egy álom volt.
Ezek szerint elaludtam.
Megnéztem a komódomon álló digitális órát, ami fél tizenkettőt mutatott. Hogy tudtam ilyen rövid idő alatt ennyi baromságot összeálmodni?
Szédülve kászálódtam ki az ágyból, s nagy nehezen kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy hideg vizet locsoljak az arcomba. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, majd belenéztem a tükörbe: holtsápadt voltam, és igazából nem is éreztem magam jól, a fejem iszonyatosan zúgott.
Miért van rám ekkora hatással? Egyáltalán miért álmodtam ilyet?
Zajosan fújtam ki a levegőt, ahogyan eszembe jutott, hogy még mindig haragudott rám. Konkrétan nem is akart velem beszélni! Az ő esetében még sosem fordult ez elő. Mindig ő volt az, akinek szembe kellett néznie az elutasítással, s ez a hirtelen szerepcsere nem hagyott nyugodni, dühített. Azt hiszi, hogy csak úgy rám csaphatja a telefont? Hogy majd szó nélkül fogom hagyni, hogy ennyire goromba volt velem? Hát, tévedett.
Haladéktalanul beszélni akartam vele, hogy jól lekiabálhassam a fejét, és ezt mindenképpen személyesen akartam megtenni.
Mivel még mindig az utcai ruhámban voltam, ezért nem kellett bajlódnom az átöltözéssel. Csak megigazítottam elaludt hajamat, majd visszasiettem a szobámba, hogy elrakhassam telefonomat és a pénztárcámat, végül pedig magamra kaptam a kabátomat és a cipőmet, és elhagytam a lakást. Rögtön tárcsázni kezdtem az általam ismert egyetlen taxitársaság telefonszámát, és pontosan a házunk elé rendeltem egy autót. Öt percen belül meg is érkezett.
Az anyósülésen gubbasztva, végig az ablakon kimeredve azon gondolkodtam, mit kéne Chunji fejéhez vágnom először.
„Iszonyatosan csókolsz… Iszonyatosan jól”, ötlött fel bennem rögtön, de azonnal el is hessegettem a gondolatot. Jézusom, hiszen ez meg sem történt! És soha nem is fog, ezt garantálhatom.
Panaszosan tolult ki a levegő a tüdőmből.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte udvariasan a sofőr, s amikor ránéztem, kedvesen mosolygott rám.
Hogyne, csak azt sem tudom, hol áll a fejem, és még mindig nem jut eszembe a saját nevem, de egyébként minden a lehető legnagyobb rendben, válaszoltam gondolatban.
Na, jó, nem akartam vele ilyen mogorva lenni, elvégre ő nem tehetett semmiről.
Megeresztettem felé egy halvány félmosolyt, s biccentettem:
- Persze. Csak egy picit fáradt vagyok, ennyi az egész – legyintettem.
Közel hat percen belül megállt a kocsi, én kifizettem a fuvart, a taxisofőr további szép estét kívánt, én viszont, s végül kiszálltam.
Nagyokat pislogtam az impozáns épületre, a panelre, ahol a Teen Top lakott, s egyszerre minden bátorságom az inamba szállt.
Mit keresek itt? Mi a francért nem tudtam én otthon maradni, és visszaaludni? Mégis mit gondoltam, mikor majdnem éjfélkor elhagytam a házat?!
Teljesen elment az eszem. Erről már csak egy orvosi papírt kellett volna szereznem, s hivatalossá vált volna.
De… Ezek után már nem mehettem haza csak úgy. Az istenért, még pénzt is költöttem arra, hogy elfuvarozzanak idáig! Most már muszáj volt találkoznom Chunjival.
Előkotortam telefonomat.
Most hívjam fel? Küldjek neki sms-t? Mi van, ha alszik, és felkeltem, aztán meg még jobban magamra haragítom őt? Á, amilyen hülye, úgyis még mindig a laptopját bújja, és valamilyen idióta játékkal szórakozik, nyugtattam magam.
Félve küldtem neki egy rövid üzenetet:

A dorm előtt vagyok. 

Idegesen toporogtam, amíg meg nem érkezett a válasz:
Oké.

Oké?! „Oké, legyél csak, kit érdekel”, vagy „Oké, máris megyek, várj meg”? Nem tudtam értelmezni őt, viszont nem mertem még egyszer írni neki.
Az idegölő várakozás közben feltűnt, mennyire nagyon hideg van. Összefontam karjaimat mellkasom előtt, nyakamat is behúztam, hogy minél kevesebb hőt veszítsek, és egyik lábamról átálltam a másikra, hogy mozgásban tartsam magam. Közben azért imádkoztam, hogy Chunji mihamarabb tolja ide a képét.
Türelmem fogytán volt, s iszonyatosan bántam, hogy indulatból cselekedtem. Tényleg nem kellett volna itt lennem.
Nyílt a bejárati ajtó, és mivel pont mellette álltam, ezért Chunji majdnem képen törölt vele. A szívem olyan szabálytalanul kezdett el verni, hogy úgy gondoltam, talán azzal csak jót tett volna velem Pamacs, ha erőből az arcomba vágja az ajtót, én pedig eszméletemet vesztem.
Megállt velem szemben, és kérdőn vizslatni kezdett, homlokán ráncok gyülekeztek. Egyáltalán nem tűnt álmosnak, ezért megnyugodhattam, hogy legalább nem zavartam őt meg álmában.
Álom.
Eszembe jutott az enyém, s éreztem, ahogyan az összes vér az arcomba tolult.
- Szösz? – vonta fel szemöldökét, s kabátzsebébe süllyesztette a kezét. Kabátja nem volt összecipzárazva, ennek láttán kirázott a hideg.
- Chunji – biccentettem felé bizonytalanul.
Míg úton voltam, azt terveztem, hogy mindent a fejére olvasok majd, most meg itt ácsorogtam, mint egy szerencsétlen, és meg sem tudtam szólalni.
A föld alá akartam süllyedni.
- Alvajáró vagy?
- Mi? Nem, nem erről van szó – kuncogtam zavartan.
- Akkor miért vagy itt? – Na, ez az, amit már én magam sem tudtam. – Mondtam, hogy nem akarok veled beszélni.
- Azt is mondtad, hogy talán majd holnap. – Felmutattam neki a telefonomat, hogy jól láthassa a pontos időt. – Már elmúlt éjfél.
Csak pillogott rám, aztán, mikor végre leesett neki, ellágyult a tekintete.
- Szösz…
- Ne haragudj rám, Chunji – fojtottam belé a szót. – Sajnálom… Nem akartalak elkerülni, csak… Egy kis egyedüllétre volt szükségem – füllentettem. – Egy picit sétálgattam egyedül, ennyi volt az egész. Besokalltam az egyetemtől – magyarázkodtam.
Körém zárta karjait, s a hajamba puszilt. Idegesített, hogy mindezt teljesen természetesnek vettem, de mégis annyira… jól esett.
- Semmi baj, Szösz, csak máskor szólj, oké?
Bólintottam. – Akkor nem haragszol?
- Képes voltál kivárni az éjfélt, hogy aztán személyesen felkeress, és bocsánatot kérj tőlem. Mégis hogyan tudnék haragtartó lenni ezután, szerinted?
- Akkor jó – fúrtam arcomat megkönnyebbülten a pulóverébe, és letüdőztem az illatát.
- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? Hogy mindenről panaszkodhatsz?
- Elvégre barátok vagyunk, nem? – kérdésére kérdéssel feleltem, és felnéztem vidáman csillogó szemébe.
Aztán az a csillogás eltorzult, Chunji arcán pedig átsuhant valami, de az egész csak néhány másodpercig tartott, utána pedig ugyanolyan derűsnek festett, mint azelőtt.
- De még mennyire – borzolta össze a hajamat, s ezzel kiérdemelt tőlem egy mellkason csapást.
Felszabadultan nevetett, az én mellkasomat pedig rossz érzés szorította össze.
Voltak dolgok, amikről nem beszéltem neki.
Soobint nem akartam megemlíteni. Feldühítettem volna.
Az álmomról nem lett volna értelme fecsegni. Kiröhögött volna.
Csapnivaló egy barát voltam.
Mégis kinek vannak ilyen zavarba ejtő álmai a haverja főszereplésével? És ki titkolózik előtte?
Csakis én.
Utáltam ezt. Utáltam magam.
Miért nem tudom kiverni a fejemből, ahogyan…
Nem. Elég.
Más vizekre kellett eveznem gondolatban.
- És egyébként miért kerestél? – kíváncsiskodtam.
- Jaaa, csak lenne egy ötletem.
- Hú, ez nem kezdődik valami jól…
- Elmész te a… - Haragos pillantásom hatására elharapta a mondat végét, majd megköszörülte a torkát. – Oké, szóval… Mi lenne, ha tartanánk egy közös ebédet? Vagy akár vacsorát, nekem mindegy.
- Egészen pontosan mit értesz közös alatt? – értetlenkedtem.
- Te, a nővéred, és mi.
- Ti? Fogalmaznál egy picit pontosabban, ha kérhetem?
- Befejeznéd az affektálást, ha kérhetem? – utánzott, még a hangját is elvékonyította. Jó erősen vállba bokszoltam. – Jól van, jól van, folytatom tovább. Szóval, a mi alatt természetesen magamat és a srácokat értem.
- Oh. – Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- Ez nem válasz.
- De… Miért? És hol? Meg mikor?
- Mert te például – pöckölt orron pontosan ugyanúgy, mint a rohadt álmomban – még nem ismersz mindenkit a bandából.
- És?
- És azt akarom, hogy megismerkedj a családom ezen részével.
Elmosolyodtam, és bólintottam, hogy ez esetben teljes mértékben benne vagyok.
- Később pedig a másik felével is – tette hozzá.
Úristen, egy találkozó Chunji szüleivel? Erre határozottan nem álltam készen. Az anyukája tuti, hogy leolvasná rólam, hogy valamit eltitkolok az ő kicsi fia elől, aztán ott az egész család előtt eltiltaná Chunjit tőlem, és ezzel teljesen megszégyenítene. Az anyáknak megvolt ezeknek a kiszaglására az orruk, én pedig nem akartam totálisan megsemmisülni Chunji családtagjai előtt.
- Nyugi már, Szösz, nem azt mondtam, hogy most rögtön ugorjunk fel a szüleimhez – kuncogott. – Biztosan sápadt képet vágtam a magam elé vizionált rémképtől, ezért nevetett rajtam. – Egyébként meg válaszolva a többi kérdésedre: összegyűlhetnénk akár a dormban is, a dátumot majd közösen lefixáljuk.
- A dormban? Ez engedélyezett?
- Maximum majd azt kamuzzuk, hogy Minsoo nővérének a barátai vagytok, így tuti feljöhettek majd. Nem lesz gond, ne aggódj.
- Hát… Nem is tudom…
- Ez az egyszerűbb megoldás. Nyilvános helyen nem mutatkozhatunk, elmenni hozzátok az egész bandával pedig szintén feltűnő lenne.
- Jó, igaz…
- Kérlek, mondj igent, Szösz – megragadta a kezemet, hátha a testi kontaktus miatt fogékonyabb leszek az ajánlatára. – Esküszöm, hogy meg fogod szeretni a srácokat. Jó, mondjuk azért ne szeresd meg őket túlságosan is, mert akkor féltékeny leszek. Szóval, mielőtt átjönnél hozzánk, jól vésd az eszedbe, hogy te az én barátom vagy, értve vagyok?
Szalutáltam. – Igenis, uram. De nehogy azt hidd, Chunji, hogy birtokolhatsz, mint valami tárgyat. A haverod vagyok, és véletlenül sem a tulajdonod, ezt pedig te vésd az eszedbe.
- Jó-jó, felfogtam. Én csak nem akarom, hogy lecserélj valakire, ennyi az egész.
Elmosolyodtam. – Nem foglak, hülyegyerek.
- Senki nem tudja olyan szeretetteljesen mondani azt a szót, hogy hülyegyerek, mint te.
Elnevettük magunkat.
- Na, akkor? Mi a válaszod?
- A fiúk mit szóltak hozzá?
- Örültek neki, de tényleg. Alig várják, hogy megismerhessenek, sokat meséltem már nekik rólad.
Valamilyen oknál fogva az arcom égni kezdett.
- Remélem, nem írtál le nekik mindenféle kiállhatatlan nőszemélyként…
- Hát, ami azt illeti…
- Nem tehetted ezt meg velem! – löktem őt meg a vállánál fogva sértődötten.
- Csillapodj már le, Szösz! – röhögött harsányan. – A srácok csak annyit tudnak, hogy van egy iszonyatosan édes barátom, akivel sokat találkozok.
„Iszonyatosan édes”. Ó, jaj…
- Hát… jó – sütöttem le szememet. – Akkor így már benne vagyok – motyogtam, ő pedig még mindig nevetve magához ölelt.


*SangMi szemszöge*


Egy taxi hátsóülésén terpesztettem húgom mellett, éppen úton voltunk a Teen Top laktanya felé. A szívem máris hevesebben vert a megszokottnál, a tenyerem izzadt, s a hasamban keletkezett csomó percről percre feszesebb lett.
Úgy éreztem, menten kimúlok.
Kezemet tördeltem idegesen, közben a számat rágcsáltam, és folyton megigazítottam a hajamat. Körülbelül ezerszer végigmértem magamat, s páni rémület fogott el minden egyes alkalommal. Jól leszek így? Nem gáz, hogy kockás ingben jöttem, alatta egy fekete atlétával és egy egyszerű farmerban? Fogok így tetszeni L.Joe-nak? Mit fog gondolni, mikor meglát? Csinosnak fog tartani?
Egyáltalán hogyan kell neki köszönnöm a történtek után? Öleljem meg? Esetleg csókoljam meg mindenki szeme láttára? Vagy fogjak vele kezet? De hülye vagyok, mégis mi a bánatért tennék ilyet? Nem vagyok fiú!
Ezt észben kell tartanom.
Nem vagy fiú, SangMi.
Nem vagy az.
Te lány vagy.
Na, jó, én tényleg begolyóztam.
Vajon Byunghun mesélt rólam a többieknek? Elmondta nekik, hogy megcsókolt? Mi van, ha mindannyian tudnak róla, és a társaságban egyedül JungSoo lesz az, aki tájékozatlanul fog ott ülni? Jézusom, ha megtudja, hogy egy ilyen kaliberű dolgot elhallgattam előle, ott helyben fog engem felkoncolni! Mégis miért nem árultam el neki rögtön akkor, mikor rákérdezett arra, hogy mi történt köztünk? Miért?!
A nap végére halott ember leszek. A saját testvérem keze által fogok pusztulni. Micsoda kegyetlen világban élünk!
Nos, legalább abban a tudatban halok meg, hogy L.Joe-nak tetszek. Tetszettem. Múlt idő. Amíg éltem. Mert ugye ma ki fognak nyírni. Utána már nem fogok élni.
A gondolataimnak nincsen semmi értelme.
Egyébként meg… Valóban kedvelt engem Byunghun? Mi van, ha csak áltatott? Vagy csak azért csókolt meg, mert unatkozott?
Ez mekkora baromság, mégis ki csókolna meg bárkit is azért, csak mert éppen nincsen izgalmasabb elfoglaltsága?
Byunghun.
Na, jó, mégis miért kezdtem el rosszat feltételezni róla?
Tegyük fel, hogy csak heccből volt az egész. Mondjuk fogadtak a fiúkkal, hogy úgysem mer ennyire közel kerülni hozzám, aztán meg, ha mégis megteszi, pénzjutalmat kap. Vagy kaját. Szereti a kaját.
Istenem, ki ne szeretné a kaját?!
Kezdek bekattanni.
De mi van akkor, ha tényleg így volt, ahogyan magamban felvázoltam? Biztosan azóta is ezen röhögnek…
Jézusom, nem akarom, hogy kinevessenek! Nem akarok közröhej tárgyává válni!
Ki akartam vetni magam a mozgó járműből.
Csalódtam Byunghunban.
Basszus, miket hordok itt össze, hiszen semmi sem biztos, csak találgatok.
Csókunk óta nem találkoztunk, ezért voltam ennyire megzavarodva. Nem tudtam, mi merre hány méter, s kezdtem elveszíteni az ép elmém maradékát is.
Volt egyáltalán még maradék?
Erősen kétlem.
Ránéztem JungSoora, aki a telefonján nyomkodott valamit. Nem is tudta, hogy nem voltam vele őszinte. Én vagyok a legborzalmasabb nővér a világon! Meg sem érdemlem, hogy a testvérének nevezzen! Hirtelen még a szemem is könnybe lábadt.
Egy szörnyeteg vagyok!
- Mi? Miért lennél az? – emelte rám kérdő tekintetét, én meg csak megszeppenve pislogtam vissza rá. – Miért lennél szörnyeteg?
Nem hiszem el, hogy ezt hangosan is kimondtam! Át akartam magam ütlegelni a túlvilágra.
Annyira nagyon hülye vagyok!
Mégis mit mondjak? Mi a fenével hozakodjak elő? Áruljam el neki? Vigyem a titkomat a sírba? Elvégre ma úgyis meg fog fojtani, szóval nem kéne túl sokáig szenvednem emiatt. De… Tuti nem kerülnék a mennyországba, ha nem lennék hozzá őszinte. Bepánikoltam.
Nem akarok pokolra jutni ennyi miatt! Én jó ember vagyok!
El kellett neki mondanom.
- Figyelj, JungSoo… - kezdtem, de a taxi abban a pillanatban meg is állt.
Húgom kifizette a fuvart, majd kiszálltunk az autóból.
- Igen? – kérdezte, ahogyan gyalog folytattuk tovább az utunkat az épület felé. Szerencsére csak pár méterre volt. – Folytathatod.
Csakhogy ekkorra már nem volt hozzá bátorságom.
Ez van, pokolra fogok jutni. Beletörődtem sorsomba.
- Csak… Nem mosogattam el, pedig azt ígértem, megcsinálom… Ne haragudj.
Vállba veregetett: - A mosatlan akkor is ott lesz, mikor majd hazaérünk, szóval még mindig lesz rá esélyed, hogy elmosogass, emiatt ne aggódj. – Közben megérkeztünk a panelhez, s rögtön elő is vette a telefonját. – Chunji azt mondta, csörgessem őt meg, ha a ház előtt vagyunk.
Szívem szerint kirúgtam volna a kezéből a mobilt, majd addig ugráltam volna rajta, amíg milliónyi darabra nem zúztam volna, aztán pedig fogtam volna egy kutyát, hogy lepisiltessem és elásassam vele a föld alá a törmeléket, de ehelyett csak a számat rágcsálva biccentettem.
Világgá akartam szaladni.

Teen Top - Lovefool - 28. rész

Ezzel az új résszel szeretnék minden kedves Olvasónak kellemes ünnepeket kívánni. :) Jó olvasást! :)

*SangMi szemszöge*

Ha kést szorítanak a torkomhoz, akkor sem tudom megmondani, mennyi ideig fonódtunk össze. Nem létezett külvilág, az időérzékem megszűnt, de akkor és ott tényleg nem számított senki és semmi más L.Joe-n kívül.
Kipirulva, szapora lélegzetvétellel húzódott el tőlem, s rögtön a tarkóját kezdte vakargatni, innen tudtam, hogy szörnyen zavarban van.
- Ne haragudj, SangMi… Én csak… Te… Nem tudom – sóhajtotta. – Nem akartam tolakodó lenni, nem tudom, mi ütött belém… Én nem vagyok ilyen, esküszöm…
Teljesen elment az esze? Képes bocsánatot kérni életem legjobb csókjáért?
- Nem, Byunghun, nem történt semmi – nyúltam keze után, hogy nyugtatólag megfoghassam. – Azaz ezt azért nem nevezném semminek – motyogtam zavartan. – Én is… Én is akartam – vallottam be, habár a szemébe nem tudtam nézni, mindvégig a pokrócot bámultam. – Nagyon akartam – egészítettem ki, bár még ez sem tükrözte a valóságot. A „nagyon” harmatgyenge kifejezése volt égető vágyamnak és perzselő vonzódásomnak. Talán az a szó még meg sem született, amivel kifejezhettem volna mindazt, amit jelenleg éreztem.
Tovább csökkentette a köztünk lévő távolságot, majd az államnál fogva emelte fel fejemet, hogy tekintetünk újra összefonódhasson. Amit láttam két szemében, az nem más volt, mint tiszta szeretet, lágy rajongás. Fogalmam sem volt, ezt mégis mivel érdemeltem ki.
Most már két kezében fogta arcomat, s én reflexszerűen simultam bele puha tenyerébe. Benedvesítette csóktól kissé duzzadt ajkát, majd enyhén rekedtes hangon azt mondta:
- Mondd ki újra.
Nagyot nyeltem. Elsőnek is iszonyatosan nehéz volt, másodjára már nem voltam biztos abban, hogy menne.
Tovább kérlelt:
- Kérlek, SangMi… Mondd ki.
Meggyötörten nézett rám, mint akinek tényleg mardosó szüksége van arra, hogy hallja: átkozottul akartam őt.
- Akartam, Byunghun – leheltem halkan, majd amint megláttam szeme csillogását, felbátorodtam: - Amióta megismertelek, arra vágytam, hogy…
Nem engedte, hogy befejezzem mondatomat, száját az enyémre illesztette, így hallgattatott el. Milyen édes módja annak, hogy megkérjen, fogjam be végre!
Ez már szenvedélyesebb volt az elsőnél, az előző olyan finomkodó volt, udvarias, új. Most viszont mélyen csókolt, karjai pedig szorosabban záródtak körém, és, ha már az első alkalommal csillagokat láttam, akkor mostanra már megjelent az egész univerzum előttem. A fejem tetejétől a kislábujjam hegyéig bizsergető érzés kerített hatalmába, és ahogyan nagyot szippantottam andalító illatából, egyvalamiben megbizonyosodtam: soha semmikor nem éreztem még magam ennyire elevennek. Ennyire… boldognak.

A nap nagy részét így töltöttük: csókolóztunk, mesélt gyerekkoráról, csókolóztunk, én is meséltem neki régi vicces történeteket, hosszasan öleltük egymást, majd megint csókolóztunk. A végére az ajkaim már úgy elzsibbadtak, hogy szinte érzéketlenné váltak, de ezt a lehető legkevésbé sem bántam.
Egyébként az sem zavart minket, hogy mindvégig L.Joe vakuja volt a fényforrásunk. Ez egyedül akkor okozott problémát, mikor lemerült a telefonja. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ideje inkább átvonulni a szobájába, ahol aztán összebújtunk az ágyán, és egy órácskára el is szundítottunk. Még az sem érdekelt, hogy álmában motyogott, csak az számított, hogy a mellkasán feküdhettem, és hallgathattam egyenletes szívverését.
A fellegekben éreztem magam.

Délután hazakísért, s egészen a bejárati ajtónkig jött velem.
- Nem szeretnél bejönni esetleg? – kérdeztem mosolyogva, s átfontam a nyaka körül karjaimat, hogy így vonjam őt közelebb magamhoz.
- Sajnálom, de megígértem a srácoknak, hogy visszaérek háromra – biggyesztette le ajkait.
- De hát már négy is elmúlt – pislogtam rá nagyokat.
- Igen, pont ez az – kuncogott, majd egy gyors puszit nyomott a számra. – Majd legközelebb, jó?
Istenem, mennyi kimondatlan ígéret egyetlen egy kérdésbe sűrítve! Máris izgatott voltam.
- Jó – mosolyogtam.
- Akkor majd… hívlak – lehelt csókot homlokomra.
- Várom már – vigyorogtam töretlenül, és addig figyeltem őt, míg vissza nem szállt a taxiba.

Később felbukkant a szobámban JungSoo.
- Bocsi, eddig tanultam – vetődött le az ágyamra. – Na, történt valami?
- Csak gyerekkori emlékeket elevenítettünk fel – vontam vállat. – Nem nagy dolog.
- Aha, és ettől van ilyen kicsattanó jókedved? – méregetett engem gyanakvóan.
Utáltam, hogy ilyen jó szeme volt.
- Csak örülök, hogy közel engedett magához – magyaráztam.
Valamilyen oknál fogva nem akartam neki elmesélni a részleteket. Addig nem, míg én magam sem tudtam, hányadán állunk Byunghunnal.
- Ennyi? – vonta fel kérdőn szemöldökét. Még mindig nem hitt nekem.
- Ennyi – bólintottam határozottan. – És megölelt, mikor elköszönt tőlem – tettem hozzá, hátha így már szavahihetőbb leszek.
- Ah, nehogy elájulj itt nekem egyetlen öleléstől – forgatta szemét, és inkább úgy döntött, magamra hagy.
Ó, ha tudná, hogy több is volt annál…

Már éppen aludni készültem, mikor jelzett a KakaoTalk. A szívem nagyot dobbant, amint eljutott a tudatomig, hogy L.Joe írt nekem.

A fiúk meg akartak nyúzni, amiért ennyit késtem, de az sem érdekelt volna, ha tényleg megteszik. Nekem teljesen megérte. :)

Széles vigyorom kis híján szétrepesztette arcomat, ahogyan válaszoltam neki.

Én pedig nem tudtam, hogy iskolakerülőnek lenni ennyire élvezetes is tud lenni. :D

Na, és mikor látlak legközelebb? Hiányzol. :(

Miután ezt elolvastam, pacává olvadtam.

Van egy olyan érzésem, hogy rád mindig tudnék időt szakítani… Tehát csak tőled függ, mikor találkozunk újra. :)

Ha tehetném, most rögtön átmennék…

Hát… Én nem akadályozlak meg semmiben sem, abban biztos lehetsz. :) 

Tényleg jó lenne, de videojátékoznom kell a fiúkkal. Nem hagyhatom őket így itt, főleg, hogy még mindig haragszanak rám a késésem miatt…

Csalódottság szorította össze szívemet.

Persze, megértem. 

Na, majd legközelebb. :)

Ámen! :D

Figyelj csak, mennem kell, mert már hisztiznek ezek a majmok… Szép álmokat. :) 

Aludj jól, Byunghun. :) 

Aznap este a párnámat szorongatva aludtam el, és fogadni mertem volna rá, hogy még álmomban is ott volt azaz idegesítően vidám mosoly az arcomon.


*JungSoo szemszöge*


Lábaim Soobin combján voltak keresztbe vetve, karomat pedig nyaka köré fontam, hogy így tudhassam őt minél közelebb magamhoz, miközben lágyan csókolt. Egyik percről a másikra jutottunk el idáig.
Nem is olyan régen csengetett be hozzánk egy szál rózsával a kezében, majd egy arcra puszival jutalmaztam a kedves gesztust – hiába nem voltam odáig a virágokért. Mármint nem kell félreérteni, szépek voltak meg minden, de engem valahogy egy tábla csokoládéval jobban le lehetett venni a lábamról –, és beljebb tessékeltem őt. A kanapén foglaltunk helyet, váltottunk néhány szót, majd elvesztünk egymás szemében, végül pedig megcsókolt. S ezúttal nem húzódott el, és én nem szakítottam meg ajkaink kapcsolatát, sőt úgy határoztam, ideje kikapcsolni az agyamat, ezért lassan szétváltak párnáim, hogy Soobin aztán rátalálhasson nyelvével az enyémre.
Próbáltam megfogadni SangMi tanácsát, és igyekeztem nem rágörcsölni mindenre, nem agyalni annyit a dolgokon. Végül is miért ne engedtem volna Soobinnak, hogy megcsókoljon? Szimpatizáltunk egymással, ez nyílt titok volt mind a kettőnk számára, és egyikünk sem élt párkapcsolatban. Még. Egyetlen egy észérvet sem tudtam volna felsorolni ellene. Nem volt egy sem.
Végre hagytam, hogy elengedjem magam. Mind a ketten vágytunk rá, nem volt értelme visszakozni. És, ha nem ismertem még őt annyira jól? Majd fog ez változni idővel, ahogyan SangMi is mondta. Most csak annyi volt a lényeg, hogy szörnyen jól éreztem magam a karjai közt, ahogyan a hátamat simogatta, és ujjaival a hajammal játszadozott.
Aztán, mikor elfúlva húzódtunk el egymástól és kezdett eltűnni az elmémet fedő bódultságfelleg, ez a bizonyos „szörnyen jó” átváltozott szimplán „szörnyűvé”.
Egy újabb dolog, amit nem fogok elmondani Chunjinak, jutott eszembe keserűen. Egy újabb titok, ami nyomasztani fogja a lelkemet. 
Lelki szemeim előtt megjelent durcás ábrázata, és hirtelen… bűnösnek éreztem magam.
De hát nem is követtem el semmi rosszat!, kezdtem el perlekedni vele gondolatban, aztán rájöttem, hogy amit éppen csinálok, az könnyen lehet egy komoly mentális betegség előjele. Talán Chunji miatt valóban be fogok golyózni előbb vagy utóbb, ki tudja.
Ki akartam őt verni a fejemből, de valamilyen oknál fogva minden gondolatom körülötte forgott. Minden. Egyes. Rohadt. Kis. Gondolatom.
Utáltam magam, amiért a jelen sem lévő Chunjival foglalkoztam ahelyett, hogy a bizsergő ajkaimra, és arra a szuper édes srácra fókuszáltam volna, aki éppen az ölében pihentetett lábaimat simogatta kisfiúsan mosolyogva.
Megráztam a fejem, most tényleg nem szabad Chunjira összpontosítanom.
Beletúrtam Soobin hajába, hátrasimítottam a puha tincseket, majd elengedtem őket, s hagytam, hogy visszarendeződjenek úgy, ahogyan eredetileg is voltak. Erre egy széles vigyorral felelt, aztán finom puszit nyomott a szám szélére, és végigsimított arcomon. Máris imádtam ezeket az apró érintéseket.
Magamhoz öleltem őt, valamiért szükségét éreztem annak, hogy az ölelésében legyek. Néhány szívmelengető pillanat erejéig így maradtunk, aztán hátrafogta hajamat, és nyakamba csókolt, végül pedig újra ajkaimra talált. Most szenvedélyesebb volt, mint az előbb, még a pulzusom is az egekbe szökött, és szaporábban vettem a levegőt.
Tudta, hogyan kell csókolni, annyi biztos volt.
„Csak, hogy tudd: az ajkam is puha.”, jutott eszembe Chunji egy korábban elejtett mondata, majd az is felrémlett, ahogyan alig néhány centire volt az arcunk egymástól, mikor ki akart belőlem provokálni egy csókot.
Ismét rossz érzés kerített hatalmába, az adott pont, ahol Soobin megcsókolta a nyakamat, vétkesen égni kezdett.
Idegesített, hogy nem tudtam Chunjit kiverni a fejemből, jelen esetben irritált személyének már csak a puszta gondolata is, és dühített, hogy nem tudtam, mi az oka annak, hogy folyton rajta agyalok.
Erősebben simultam Soobinhoz, remélve, hogy ha hevesebben csókolom, akkor Chunji majd csak úgy megszűnik létezni.
Megcsörrent a telefonom. Morogva szakadtam ki Soobin öleléséből, és vettem elő a zenélő készüléket a zsebemből. Amint ránéztem a képernyőre, elment az összes életkedvem is.
Chunji volt az.
Nagyon is létezett…
Fújtatva, gondolkodás nélkül utasítottam el hívását, most egyszerűen nem tudtam volna vele beszélni. Ezer százalék, hogy rákérdezett volna arra, hogy jelenleg mit csinálok, én pedig nem akartam neki hazudni. Majd később…
Ráadásul dühös is voltam rá, noha ez teljes mértékben hülyeség volt. Elvégre én voltam az, aki rossz barátként viselkedett, és titkolózott előtte, ő mindössze annyiban volt „bűnös”, hogy a gondolataim túlnyomó részét uralta. Mindegy, akkor is mérges voltam.
- Ki volt az? – kérdezte Soobin, ahogy hozzábújtam.
- Nem fontos – legyintettem. Pedig nagyon is az volt, nyugodni sem hagyott, majd megvesztem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mit akart Chunji.
Chunji nem adta fel, a telefonom újból dalra fakadt.
- Nos, úgy látszik, hogy a hívó félnek az – kuncogott Soobin. – Miért nem veszed fel?
- Mert tényleg nem számít. – Ezzel inkább saját magamat akartam meggyőzni.
Nemes egyszerűséggel kikapcsoltam a telefonomat, hogy ne zaklathasson tovább, ám tudtam, hogy ezzel nem lett elintézve semmi sem; percek kérdése, és Chunji az ajtónk előtt fog toporogni. Éppen ezért ragadtam meg Soobin kezét, ezzel késztetve arra, hogy álljon fel a kanapéról.
- Mi lenne, ha elmennénk egy kicsit sétálni? – ajánlottam fel.
- Remek ötlet – mosolygott vidáman.
Mindenképpen el akartam kerülni azt, hogy Chunjival szembe kelljen néznem.

Soobinnal fél nyolckor váltak el útjaink – egészen addig egy közeli parkban ütöttük el az időnket –, de valamiért még nem mentem haza. Visszautasítottam Soobin ajánlatát, és nem hagytam, hogy hazakísérjen. Egyedüllétre volt szükségem, az utcákat akartam róni céltalanul, ki akartam szellőztetni a fejemet.
Mindvégig azon agyaltam, hogy mégis hogyan kéne elmondanom Chunjinak, hogy kezdenek a dolgok komolyabbra fordulni Soobinnal. Aztán azon morfondíroztam, hogy miért is félek annyira felhozakodni ezzel a témával. Végül is… Chunji csak nem haragudna meg rám, nem? Barátok vagyunk, akkor beszélhetek vele ilyenekről, ugye? UGYE?!
A sétám nem használt semmit, a friss levegő ellenére is megfájdult a fejem, ezért közel kilenc órakor úgy döntöttem, ideje hazamenni. A hazafelé vezető úton végig azért imádkoztam, hogy ne találjam Chunjit a házunkban. Másrészt viszont… Egy részem nagyon is akarta, hogy a szobámban várjon rám.
Nem értettem magamat.
SangMi már rögtön az ajtóban letámadott:
- Itt járt Chunji. – Már csak a neve említésére is nagyot dobbant a szívem, amit nem tudtam mire vélni. – Téged keresett. – Ki gondolta volna? – Nagyon dühös volt, amiért kétszer is kinyomtad. Azt mondta, mindenképpen hívd fel, ha hazaérsz.
- Oké – biccentettem.
- Miért nem akartál vele beszélni?
- Soobinnal voltam. Csak nem fogadhattam a hívását úgy, hogy ő mindvégig mellettem volt – tártam szét karomat.
- Jó, az igaz… De akkor most hívd fel, tényleg nagyon pipa rád.
Hát ez fantasztikus… 
- Oké.
Felcammogtam a szobámba, és fáradtan bújtam be az ágyamba.
Hívjam? Ne hívjam?
Az utóbbit választottam.
Helyette inkább megnyitottam a KakaoTalkot, hogy üzenjek neki.

Élek. 

Tudtam, hogy ezzel csak még jobban fel fogom őt bőszíteni.

Csörögni kezdett a telefonom. Ő volt az. Ezúttal felvettem, de félve.
- Hallgatlak – sóhajtottam.
- Élek? Csak ennyit tudsz mondani azok után, hogy ma leráztál, és egyértelműen próbáltál engem elkerülni? Mi a franc ütött beléd? Tudod te, mennyire aggódtam érted? Megint bajod van velem? Mit követtem már el megint, hogy haragszol rám, és nem is akarsz hallani felőlem? Kezd elegem lenni a folytonos hangulatingadozásaidból. Olyan vagy, mint a rohadt tenger, vagy mint az időjárás, vagy én már nem is tudom, mihez hasonlíthatnálak, Szösz! Kiborító vagy! Kiborítottál!
- Sajnálom…
- Sajnálhatod is! Tudod, mit? Most inkább nem is akarok veled beszélni, tényleg haragszom rád. Majd talán holnap. Szia. – És azzal ki is nyomott.
Csak nagyokat pislogtam a telefonomra. Oké, azt megértettem, hogy mérges volt rám, na, de ennyire? Nem volt ez egy kicsit túlzás?
Mégis bántam, hogy ma ignoráltam őt, és szívem szerint felkerestem volna őt, hogy megöleljem, és bocsánatot kérjek tőle.
Tényleg fogalmam sem volt arról, mi történik velem.

Teen Top - Lovefool - 27. rész

*JungSoo szemszöge*


Chunji már délután két óra után pár perccel a küszöbünkön toporgott, s addig nem volt hajlandó elemelni az ujját a csengőnkről, míg ki nem nyitottam az ajtót.
- Tudod, ha röviden megnyomod, akkor is hallom – morogtam, amint dühödten feltéptem a nyílászárót.
Elvigyorodott, majd letette a földre Meonjit – aki gyorsan beszaladt mellettem a nappaliba –, és magához szorított.
- Már úgy hiányzott ez a morcos fejed! – Felkapott, és megpörgetett, én pedig a mellkasát püföltem kacagva, hogy eresszen el. – Jaj, te – puszilta meg homlokomat gyorsan, miután a lábam újra padlót ért.
Szívemet megmagyarázhatatlan boldogság telítette meg most, hogy láthattam őt, de aztán rögtön kedvemet szegte az a tény, hogy nem meséltem el neki mindent a tegnapi napomról.
El kellett terelni a gondolataimat.
- Miért hoztad Meonjit? – böktem fejemmel az apró kutyus felé, aki máris a kanapé előtt feküdt.
- Azt mondtad, félsz a kutyáktól – juttatta eszembe, majd helyet foglalt a díványon, s maga mellé helyezte kis kedvencét is, hogy kényelmesen tudja őt simogatni.
- Ööö, aha, emlékszem – szaladt ráncba homlokom. Leültem Meonji másik oldalára. – És?
- Na, ezen most változtatunk, és legjobb barátnők lesztek a kislányommal. Kigyógyítalak – jelentette be határozottan, mindvégig a szemembe nézve.
Széles vigyorom majdhogynem szétrepesztette arcomat, s ennek két oka is volt; egy: muszáj voltam mosolyogni azon, ahogyan Meonjit a gyerekének titulálta, és kettő: meghatott, hogy ennyire szívén viselte fóbiámat.
- Chunji, ez tényleg nagyon kedves tőled, de nem hinném, hogy ettől csak úgy elmúlna a félelmem.
- De… Miért? – rágcsálta alsó ajkát.
- Mert nem mindegyik kutya olyan picike és barátságos, mint Meonji.
Láttam rajta, hogy nem tartja ésszerűnek az érvelésemet, holott teljes mértékben az volt.
- Nos, egy próbát megér, nem?
Jobbnak láttam annyiban hagyni a dolgot, mert valami azt súgta, úgysem tudnám elérni azt, hogy igazat adjon nekem, csak mondta volna a magáét.
- De – biccentettem, s még egy halovány félmosolyt is magamra erőltettem, hogy nyomatékosítsam beleegyezésemet. Könnyedén felkaptam kutyusát, és az ölembe ültettem, míg két kicsi mellső lábával megtámasztottam őt a mellkasomon. – Mit gondolsz, ő össze szeretne velem haverkodni? – Bár Chunjinak szántam a kérdést, mégis végig Meonji szemeibe néztem, aki farok csóválva pillogott vissza rám, mintha értette volna, mit mondtam. Egyszerűen imádni való volt.
- Az én kicsim, szóval le sem tudod majd őt vakarni magadról. Az apjára ütött – viccelődött.
- Azért remélem, hogy ő nem fog naponta berontani ide.
- Hát, azt majd még meglátjuk – kuncogott. – Mondjuk egyedül tuti, hogy nem fogom elengedni ide, még túl kicsike. Nem hagyom, hogy ennyire önálló legyen a kisasszony. – Nagyon szórakoztatott, hogy ennyire beleélte magát a családapa szerepébe, olyan… szívmelengető volt. – Egyébként hoztam valamit – zörgette meg a combján lévő szatyrot, ami nekem egészen idáig szemet sem szúrt.
- És el is árulod, hogy mit?
- Dobpergést kérek!
Vagy háromszor megpaskoltam combomat „dobolás” gyanánt.
- Köszönöm, ez igazán lelkes volt…
- Mondd már inkább!
Belenyúlt a szatyorba, majd hirtelen kirántott belőle három DVD tokot. – HIGH SCHOOL MUSICAL! – kiáltotta örömittasan, szemeiben földöntúli boldogság ragyogott, teljesen átszellemült.
- Hogy mi? – röhögtem fel hangosan, egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- High School Musical – ismételte meg ezúttal higgadtabban. – Mi a baj vele? Te nem szereted? – Olyan kiábrándult volt az arca, mint amilyen nekem lehetett, amikor hat évesen szembesültem azzal, hogy mikulás márpedig nem létezik.
- Pont ez az, hogy imádom! Hát ez valami hihetetlen – nevettem.
- Mármint micsoda?
- Hogy így ráhibáztál. Régen tele volt a szobám Zac Efron arcával.
- Jó, így már meg sem akarom nézni a filmet…
- Ne csináld már! – csattantam fel. – Most mi bajod?
- Féltékennyé tettél – fonta össze mellkasa előtt karjait.
- Ó, te hülye – csaptam vállon kacagva. – Az már régen volt, és különben is, már vagy egy éve kidobtam azokat a posztereket.
- Akkor is… Nem akarom, hogy itt ömlengj miatta…
- Nem fogok, kisujjeskü!
- Na, persze… Aztán meg nem győzném hallgatni, hogy mennyire helyes, meg vonzó, és, hogy mennyire nagyon járnál vele. Bocs, de nekem ehhez nincsen semmi kedvem, inkább csináljunk valami mást.
- Istenem, hogy tudsz ennyire ünneprontó lenni? – háborodtam fel. – Nem fogok nyáladzani, ettől nem kell tartanod. Már vissza tudom fogni magam, és nem fog sérülni a férfiúi hiúságod.
- Vagyis?
- Vagyis befogom majd a számat, még akkor is, ha szívem szerint azt üvöltözném, hogy „Zac Efron, vegyél feleségül!”.
Keskeny vonallá préselte ajkait, nyilván nem tetszett neki ez a válaszom.
- Te is helyes vagy – vigasztaltam, de amikor pajzánul elvigyorodott, gyorsan hozzátettem: - Vagyis úgy értettem, hogy valaki biztosan annak tart.
Flegmán vonta fel egyik szemöldökét. – Kösz…
- Isten tudja, hány tinilány van oda meg vissza érted, akik konkrétan a lelküket is eladnák azért, hogy csak egyetlen egyszer hozzád érhessenek. Mi kell még neked?
Lesütötte szemét, majd szólásra nyitotta a száját, de aztán valamilyen oknál fogva meggondolta magát, s csak fejét csóválva annyit mondott: - Nagyon tudlak utálni, Szösz.
- Aj, ne legyél már ilyen, csak vicceltem. Nézzük már!
- Nem.
- Megsértődtél?
- Ha tudni akarod… Meg.
- Hát ez nagyon jó… - forgattam a szemem.
- Hé, nehogy már még neked álljon feljebb, mikor az egészet te kezdted!
- Jó, oké, bocsi… Mivel engesztelhetnélek ti?
Furcsa módon most nem makacskodtam vele, egyszerűen csak meglebegtettem a képzeletbeli fehér zászlót, s beismertem, hogy én voltam a hunyó. Szokatlan volt ez az énem, de azt hiszem, éppen ideje volt már annak, hogy ne szekáljam őt a végsőkig.
- Hm… Ismerd be, hogy jól nézek ki.
- Istenem, hogy te mennyire gyerekes vagy…
- Mondd ki! – hisztizett.
- Chunji, helyes vagy – mondtam unottan.
- Jó, akkor bújj hozzám.
- Mi? Minek?
- Te kérdezted, mivel békíthetsz ki.
- Annyira béna eszközeid vannak arra, hogy hogyan kerülj közelebb hozzám – emeltem a mennyezet felé tekintetemet.
- Hát… Mégis beválik minden alkalommal – vigyorgott önelégülten. – És ez is csak azt bizonyítja, hogy te is akarod.
- Nem, én mindössze azt szeretném, ha nem vinnyognál. Ezért egyezek bele a hülyeségeidbe.
- Én nem szoktam vinnyogni!
- Hát persze… Egyébként meg – tettem kezemmel hessegető mozdulatot, jelezve, hogy ne akadjunk fenn ezen –, hogyan akarsz a barátom lenni, ha folyton nyomulsz?
Elgondolkodó fejet vágott. – Hmm… Szóval, azt akarod, hogy leálljak?
Őszintén szólva… nem. Nem vágytam erre, mert szórakoztatónak találtam próbálkozásait, de, ha ezt megmondtam volna, tuti, hogy félreérti az egészet, és megbizonyosodik róla, hogy tetszik nekem.
- Igen. – Hangomban bizonytalanság csengett.
- Tehát úgy kell elérnem, hogy belém szeress, hogy közben a barátság határain belül maradok. – Nem válaszoltam erre, úgy voltam vele: biztosan csak hangosan gondolkozik. – Jó, legyen, benne vagyok – bólintott rá, majd a kezét nyújtotta. – Íme egy újabb fogadalom. Fogadom, hogy nem fogok rád nyomulni ezentúl, szimplán csak a barátod leszek.
Összepréseltem ajkaimat. – Oké – egyeztem bele, bár még mindig nem tűnhettem magabiztosnak. – De még áll a korábbi fogadásunk?
- Hogy ki habarodik bele előbb a másikba? Természetesen – biccentett.
- És mi lesz, ha nem tudod majd magad tartani a szavadhoz? – kíváncsiskodtam.
- Ezen még nem gondolkodtam. Ötlet, esetleg?
- Fogalmam sincs igazából – csóváltam a fejem.
- Mindegy – legyintett –, ezt még ráérünk később is kitalálni.
- Oké.
- Na – csapta össze tenyerét –, akkor ez mostantól érvényes – jelentette be ünnepélyesen, s kivette az egyik DVD-t a tokjából. Önállósította magát; bekapcsolta a tévét, majd a DVD-lejátszót is, végül visszaült mellém. – Nézhetjük? A harmadik részét tettem be, az a kedvencem.
- Persze. Akkor ne bújjak hozzád? – kérdeztem félénken.
- Miért bújnál? – értetlenkedett, s ebből tudtam, hogy már valóban életbe lépett a fogadalma, tehát nem csak viccelt.
Lemondóan, halkan sóhajtottam, s enyhe csalódottságot éreztem, amit nem tudtam mire vélni.

Rögtön az első dalnál felpattantunk a kanapéról, hogy énekelve körbetáncoljuk azt. A film koreaiul volt szinkronizálva, viszont a szereplők az eredeti hangjukon, angolul daloltak, míg a dalszöveg koreaiul, a képernyő alján, feliratként jelent meg. Én hamisan, de annál magabiztosabban énekeltem, míg Chunjinak gyönyörű hangja volt, viszont meggyűlt a baja az angol szavakkal, amit aranyosan mókásnak találtam. Édes volt, ahogyan törte magát, s próbálta tartani a tempót. Fergeteges hangulat kerekedett, iszonyatosan jól éreztük magunkat; felszabadultan mozogtunk a zene ritmusára. Olyan volt, mintha még mindig Londonban, a saját szobámban lennék, ugyanis legutoljára ott tomboltam szabadon a kedvenc számaimra. Chunji felidézte tinédzserkorom napjait, ami miatt elmondhatatlanul hálás voltam neki.
A film hátralévő részében le sem ültünk, végig táncoltunk és dalolásztuk az egészet, s bár eddig is imádtam a HSM3-at, most viszont egyenesen az egyik kedvencemmé vált. Volt, mikor Meonjival a kezünkben roptuk, habár – gondolom – szegény kutyus ezt nem élvezte annyira, mint az „édesapja” és én.
Tánc közben Chunji nem érintgetett, nem ragadta meg derekamat, nem vont közel magához, s ez egyfajta űrt hagyott bennem. Talán már túlságosan is hozzászoktam a közelségéhez.

Olyan… hülye vagyok. Eddig azt kívántam, bárcsak békén hagyna, most meg azt szerettem volna, ha közeledett volna felém. Ki tudna rajtam kiigazodni?


Október 22., hétfő
*SangMi szemszöge*


Húgom már elkészülve, táskával a hátán jött be a szobámba, majd lehuppant az ágyamra, s elsimította a takaróm ráncait. Én csak forgolódtam a szekrényajtómra helyezett tükör előtt, hogy eldöntsem, a farmer, ami éppen rajtam volt, előnyös-e fenéktájékon.
- Remélem, tudod, hogy ez nem helyes – motyogta.
- Egy nap nem a világ vége – rántottam vállat, de egy másodpercre sem szakítottam el tekintetemet a tükörképemről.
- Középiskolából sosem lógtál.
- Tudom – mondtam szenvtelen hangon.  – Szerinted ebben a gatyában nagy a hátsóm? – fordultam hátra hozzá.
A szemét forgatva sóhajtozott. – Nem, csinos vagy. És ezt nem csak azért mondom, mert már elegem van abból, ahogy itt tollászkodsz – tette hozzá, mikor kétkedve pislogtam rá. – Nagyon tetszik neked? – A név kimondására nem volt szükség, tudtam, kire célzott.
Beharaptam alsóm ajkamat, s lesütöttem szememet. – Igen, azt hiszem. – biccentettem aprót. – Nem is tudom… Megfogalmazni már nem tudnám, egyszerűen csak… Érzek valamit, amikor vele vagyok. Már akkor is megindul bennem valami, ha csak egy sms-t küld, vagy ír nekem KakaoTalkon – hebegtem lányos zavaromban.
- Nem lehet, hogy ezt csak valami romlott étel teszi? – fintorgott, de rögtön el is nevette magát. – Jaj, te, látnod kéne magad. Tényleg látszik, hogy odavagy érte – mosolygott.
- Én nem… Vagyis hát… Nem tudom… Talán – dadogtam bénán. – Te nem bánnád?
- Mit? Ha összejönnétek?
- Ühüm.
- Ne legyél már idióta, miért lenne ellenemre? Esküszöm, boldoggá tett, mikor együtt láttalak titeket. Aranyosak voltatok, és halál komolyan beszélek, összeilletek.
Az arcom egyre jobban lángolt.
- Csak azt hittem, nem bírod Byunghunt.
- Végül is hiába szidtam párszor az egész Teen Topot, egyedül Chunji volt az, aki szúrta a szemem. Na, ő viszont nagyon. De azt hiszem, most már határozottan kijelenthetem, hogy azaz időszak is elmúlt. Szóval megnyugodhatsz, nincs L.Joe-val semmi bajom sőt, rendes fiúnak tartom. Talán még egyetlen srácot sem láttam úgy lányra nézni, mint ahogy ő nézett rád.
A szívem boldogan dobbant egy nagyot, s szívesen megjegyeztem volna, hogy Chunji szemei is drágakőként ragyognak, akárhányszor csak ráemeli JungSoora a tekintetét, de inkább csendben maradtam.
- Tudod, amikor legutoljára nálunk volt, akkor elaludtunk egymás mellett.
- Aha, mesélted.
- Azt viszont nem mondtam, el, hogy… Ráfogott a fenekemre.
Félelmetes őrültséggel csillant fel szeme. – Naaa, végre valami fejlemény!
- Én ekkor ébren voltam, ő viszont nem.
- Szóval te most komolyan elhiszed, hogy ezt véletlenül csinálta? – vonta fel szemöldökét.
- Igen, mivel aludt.
- Jaj, naiv, naiv kicsi SangMi! – csóválta a fejét. – Egyértelmű, hogy szándékos volt, és csak színlelte, hogy nincs tudatánál.
- De…
- Nekem van igazam. Álmában miért fogott volna rá a hátsódra?
Kérdésére még jobban elpirultam. – Jó, jó, most nem is ez a lényeg – tettem hessegető mozdulatot kezemmel –, bár akkor sem értek veled egyet. Szóval… Amikor felébredt – meséltem tovább –, mivel ugyebár ALUDT – ezt a szót direkt kihangsúlyoztam, mire csak morgott egyet –, olyan gyorsan húzódott el tőlem, mintha valami fertőző beteg lettem volna. Én persze végig úgy tettem, mintha én is aludtam volna, ezért nem is tettem szóvá neki, hogy letaperolt, de aztán ő maga hozta fel az esetet a páros randin. Bocsánatot kért, és azt mondta, nagyon szégyenli magát.
- Istenem, de drága! – tapsikolt jót derülve testvérem. – Hát, az ilyen normális fiúk manapság már kihalófélben vannak.
- Chunji is rendes.
Kontrollálhatatlanul szakadt fel belőle a nevetés, s ezzel egy időben a könnyei is potyogni kezdtek.
- Chunji! Rendes! Még, hogy ő! Hát ez nagyon jó! – hahotázott fékeveszetten, mintha épp az imént sütöttem el volna az év poénját.
- Komolyan mondtam.
- Ah, már fáj a hasam – jajveszékelt még mindig vihogva, hétrét görnyedve.
- Aj, JungSoo… - fújtattam.
- Jó, oké, bocsi… Bocsi, összeszedem magam – törölgette pulóverének ujjával könnyáztatta arcát.
- Kimostad már valaha azt a pulcsit? – kérdeztem finnyásan. Még mindig Chunji ruhaneműje volt rajta.
Elkomorodott az arca. – Ezt úgy mondod, mintha éjjel-nappal ez lenne rajtam.
- Mivel ez így is van!
- Tegnap is mást viseltem – védte magát.
- Gondolom, akkor volt a mosásban. Legalábbis remélem.
- …Igen – vallotta be nagy nehezen.
- Istenem, de menthetetlen vagy…
- Jól van, na! Megszerettem.
- Na de ennyire?
- Nagyon úgy tűnik – biccentett feszengve.
- Nincs köze ahhoz, hogy tetszik neked Chunji?
- Nincs. Ha csak úgy megvettem volna ezt a pulcsit, és nem Chunjitól kaptam volna, akkor is ilyen sűrűn látnád rajtam.
Felhívtam volna arra a figyelmét, hogy véletlenül elfelejtette letagadni, hogy – komolyabb értelemben véve – kedveli Chunjit, de inkább csak hagytam, hogy szimplán elhaladjunk emellett.
Eddig is tudtam, hogy van a fiú és közte néminemű kémia, de mostanra már még biztosabb voltam ebben; ráadásul JungSoo kezdett egyre gyanúsabbá válni…
- Hát jó – hagytam rá ennyivel. – Nem fogsz elkésni?
Megnyomott a combján heverő telefonja oldalán egy gombot, hogy megnézhesse az időt. – Hú, basszus! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Rohannom kell. Jól van, majd jössz valamikor, érezd jól magad – hadarta el sietősen, és már ott sem volt, így nyugodtan folytathattam tovább a készülődést.


- Na, merre megyünk? – kíváncsiskodtam már egy taxi hátsó ülésén ülve.
Byunghun felém fordította fejét, és kedvesen elmosolyodott.
- Hallottad a címet, mikor mondtam, nem? – vonta fel szemöldökét.
- De, de hahó! Én csak augusztusban költöztem ide, nekem egy utcanév nem mond semmit.
- Hát, akkor várnod kell addig, míg oda nem érünk – rántotta meg vállát könnyelműen, s szívesen rácsaptam volna finoman a combjára, hogy így csaljam ki belőle a választ.
- Nem fair, amit csinálsz – biggyesztettem duzzogva számat.
- Ne haragudj, de azt szeretném, ha meglepetés lenne – pislogott rám bocsánatkérő kölyökkutya szemekkel.
- Nem haragszom – somolyogtam vissza rá. Hogyan is tudtam volna, mikor így nézett rám?
- Nincs messze, hamarosan megtudod – fogott rá az ölemben pihentetett kézfejemre, s ezáltal az összes vér az arcomba tolult.

- Ümm… Mi ez a ház? Mi van itt? – kérdezősködtem, amint kiszálltunk az autóból, és egy kikövezett kis utacskán ácsorogtunk, ami egészen az előttünk álló kétemeletes épület bejárati ajtajáig vezetett. Az ösvényt végig apró tuják határolták, s ez az otthoni lakásunkra emlékeztetett; honvágy szorította össze szívemet.
- Itt lakom. Gyere, körbevezetlek – intett, és kezét a derekamra vezette, hogy így ösztökéljen mozgásra.

Kézen fogva húzott keresztül a házon, egyik helyiségből át a másikba, egy pillanatra meg sem állva, s közben fékeveszetten hadarva: ez itt a konyha, kérlek, hunyj szemet a rengeteg mosatlan felett…, ó, igen, a nappali… vegyük úgy, hogy nincsenek itt a koszos zoknijaim…, ez a szobám, és esküszöm, hogy be szoktam ágyazni… évente legalább ötször…, íme a fürdőszoba, talán az egyetlen rendezett pontja a lakásnak, és rögtön mellette megtalálod a vécét is. Követni is alig tudtam őt, ha nem fogta volna szorosan a kezemet, ezer százalék, hogy lemaradok tőle, s amilyen izgatott volt – fogalmam sincs, mi miatt –, biztosan észre sem vette volna, hogy idővel eltűntem mellőle.
Végállomásunk a padlás volt; belépve L.Joe rögtön villanyt kapcsolt. A padlásszoba bár kellően poros volt, mégis mentes volt a pókhálóktól – s ezért elmormoltam magamban egy „köszönöm, istenem”-et. Nem voltam az a mindentől félős fajta, de a pókokkal nem voltam kibékülve.
Rengeteg doboz volt elszórva, közel a felének az oldalán Byunghun neve állt, míg a maradék a testvéréhez, Kyunghunhoz tartozott.
Valahonnan elővarázsolt egy barna kockás pokrócot, s leterítette oda, ahol még volt szabad terület.
- Nyugi, ez nem koszos, nyugodtan leülhetsz rá. Én készítettem ide. Gondoltam, nem lenne valami kényelmes órákon át ácsorogni.
Biccentéssel feleltem, és lehuppantam a takaróra, majd törökülésbe rendeztem lábaimat.
- Mi célból vagyunk itt? – kíváncsiskodtam.
- Várj – emelte fel mutatóujját, és keresgélni kezdett a dobozok között.
Amikor megtalálta, amit szeretett volna, megragadta, s letette elém, aztán leült velem szemben.
- Nézzük, ebben mi van – nyitotta fel a fedelét. – Ó, képek – csillant fel a szeme boldogan.
Kivett egy baba kék színű fotóalbumot, s ráfújt egy nagyot, hogy eltűnjön a felületéről a por. Kinyitotta, és kicsúsztatta a legelső képet a nejlontokjából.
- Figyelj, ez én vagyok – adta kezembe a fényképet, amin a pici L.Joe két pofára tömte a születésnapi tortáját, s éppen ezért fülig csokis volt. Annyira aranyos volt, hogy még a szemem is könnybe lábadt, és ekkor fogtam fel, mi volt az itt létem oka: meg szerette volna velem osztani az életének egy részét, azt akarta, hogy ismerjem a valódi énjét, a csillogásmentes, hétköznapi Byunghunt.
- Istenkém… - motyogtam meghatottan.
- Hát, akkoriban nem tudtam, hogyan kell viselkedni az asztalnál – vakargatta a tarkóját.
- Miért, most már tudod? – vontam fel szemöldökömet.
Én is közel szerettem volna őt engedni magamhoz, s ehhez az kellett, hogy elkezdjek vele barátságosan csipkelődni.
- Haha, nagyon vicces – forgatta a szemét. – Ne keverj össze Rickyvel. Hidd el, ő tényleg rosszabb, mint egy három éves.

Az összes fotóját megmutatta nekem, így az apró Byunghun rengeteg arcát láthattam: a játszótéren, homokevés közben, a karácsonyfa alatt ajándékot bontva, az etetőszékben tetőtől talpig maszatosan, a testvérével összeölelkezve, boldogan vigyorogva a kamerába – L.Joenak ekkor hiányzott az első két tejfoga. Nála édesebb kisfiút talán még nem is láttam életemben.
Előszedte a régi játékait – megismerkedhettem a legelső plüssmackójával, Brumival, bemutatta nekem a babáját (édesanyja szerette őt kislányként kezelni, legalábbis elmondása szerint), de a kezembe vehettem az ősrégi játékpuskáját is. Mindegyik tárgyhoz volt egy vicces kis története, miközben mesélt, a szeme vidáman ragyogott, teljesen beleélte magát a regélésbe. Kiváltságosnak éreztem magam, amiért mellette lehettem, miközben újraélte gyermekkori emlékeit.
A következő doboznál örömittasan kiáltott fel.
- Úristen! Pedig azt hittem, anya kidobta! Nééézd, nézd, nézd, nézd! – szaladt vissza hozzám izgatottan, egyik kezében egy legalább másfél méter hosszú plüss pandát szorongatott, míg a másikban egy ütött-kopott könyvecske volt. – Régen mindig ezt öleltem, és úgy aludtam el, még párnát sem használtam ezen kívül. Pandi a neve.
- Milyen ötletes – hümmögtem elismerést mímelve, de rögtön kuncogni kezdtem.
- Jól van, na, lehettem vagy öt éves, mikor elneveztem – védekezett.
- Mi az a kis könyvecske? – böktem a másik kezére.
- Jaaa, a naplóm.
Kikerekedett a szemem. – És azt is meg akarod nekem mutatni?
- Miért ne? – vont vállat. – Általános iskolás koromban írtam, tuti nincsen benne semmi olyan, amiről te ne tudhatnál.
- Hát… oké.
Nagyon meglepett, hogy még ebbe is hagyja, hogy betekintést nyerjek, de majd szétvetett tőle az öröm. Kezdtem őt egyre közelebb érezni magamhoz, s talán soha semminek nem örültem még ennyire.
- Mi lenne, ha lefeküdnénk?
Sokkolva meredtem rá.
Mi…? Mármint…? Hogy most…? MI?! 
Zavarodottan pislogott vissza rám, nyilván nem értette, miért nem válaszolok neki, de aztán néhány másodperc múlva leesett neki:
- Jaaaj, Jézusom, félreértettél – nevetett elpirulva. – Úgy értettem, hogy a pokrócra. Lehetne Pandi a párnánk, tényleg nagyon kényelmes – magyarázkodott.
- Jaaa, ne haragudj, egy idióta vagyok – sütöttem le szememet. Most komolyan, mégis hogyan gondolhattam, hogy…
Mindegy, felejtsük el.
- Én voltam félreérthető – szabadkozott, majd eligazgatta a pokrócon a plüssállatát, és a hátára feküdt. – Na, jössz? – paskolta meg maga mellett a helyet. – Röhögjük ki együtt az általános iskolás Byunghunt.
Elhelyezkedtem mellette, s az oldalamra fordultam, hogy tökéletesen láthassam az arcát, ami ilyen közelről annyira lélegzetelállító volt, hogy a saját nevemről is megfeledkeztem.
Ő maradt a hátán, és a levegőbe emelte a naplóját.
- Kíváncsi vagyok… - motyogta, és kinyitotta. Megköszörülte a torkát, hogy olvasni kezdjen: - Kedves naplóm… - S rögtön a megszólítás után lekapcsolódott a villany.
- Byunghun! – Ültem fel kétségbeesetten. – Ez te voltál? Ne szórakozz már!
- Már hogy lettem volna én? Itt feküdtem végig melletted! Szerintem csak szimplán kiégett a körte, már ezer éve nem volt kicserélve itt – sóhajtozott. – Várj, csinálok fényt. – Ahogyan feltornázta magát ülőhelyzetbe, sikeresen szájba vágott, még a fogaim is összekoccantak.
- Ah, ez fájt – jajdultam fel.
- Jaj, ne haragudj, SangMi, esküszöm, nem direkt volt! Én tényleg nem akartam, csak nem látok semmit sem. Bocsi…
- Semmi baj, Byunghun. – A sötétben megkerestem a combját, és rásimítottam kezemet. A testi kontaktussal is azt akartam sugallni, hogy valóban nem haragszom rá.
Végre rátalált a telefonjára, s miután bekapcsolta a vakut, ismét láthattuk egymást. Letette kettőnk közé a mobilját, így a fény egyenlő részben ért minket. Még így félhomályban is gyönyörű volt – még ha ez furcsa jelző is, tekintve, hogy fiúról beszéltünk. De mégis… csodaszépnek tartottam őt.
- Hol ütöttelek meg, mutasd. – Aggódó szemekkel kezdte el mustrálni az arcomat, bántalmazás jelei után kutatva.
- Igazából… A szám fáj…
- Oh… - lehelte, s ráncok gyülekeztek homlokán, ahogyan ajkaimat szuggerálta, és – feltehetőleg – azon morfondírozott, hogyan tegye jóvá „bűnét”.
Néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy feszengve kezdjem érezni magam amiatt, amiért megszakítások nélkül nézett engem, így hát jobbnak találtam visszatérni eredeti témánkhoz:
- Na, akkor olvasol nekem?
Alig láthatóan megrázta a fejét, hogy magához térjen: - Az a baj, hogy tuti nem tudnám elolvasni a régi macskakaparásomat ebben a rossz fényben. Mi lenne, ha inkább csak úgy sztorizgatnánk? – vetette fel.
- Mármint?
- Elmeséljük a régi emlékeinket.
- Oké, én benne vagyok – biccentettem.
- Akkor akár kezdhetnéd is. Elvégre a lányoké az elsőbbség, vagy mi.
- Hmm… Miről akarsz hallani?
- Mondjuk arról, hogyan lettetek egy család JungSooval.
- Oh, ez egy egyszerű kis történet. Az apám akkor ismerte meg JungSoo anyját, mikor egyszer véletlen egymásnak ütköztek egy kereszteződésben. Mondhatni, hogy szerelem volt első látásra. Telefonszámot cseréltek, majd elkezdtek randizgatni, végül úgy gondolták, ideje összebútorozni.
- Már az első perctől kezdve jól kijöttetek a húgoddal?
- Nem – csóváltam a fejem –, ő eléggé… magának való volt eleinte. Sosem szólt hozzám, sőt úgy nagyon senkihez sem. Csendes gyerek volt, ezért nekem kellett nyitnom felé, és csak így tudtam elérni, hogy megváltozzon, hogy ne forduljon annyira magába. Aztán most nézd meg, mekkora szája van… Azt hiszem, a világra szabadítottam egy szörnyeteget – kuncogtam.
- Bár még mindig olyan… furcsa. Vagyis úgy értem, hogy eléggé mások vagytok.
- A személyisége kialakításában fontos szerepet játszott az, hogy gyerekkorában elvesztette az apukáját… - mormoltam.
- Oh, sajnálom… Nem akartam tapintatlan lenni, vagy bármi…
- Semmi baj, nem tudhattad.
- És… ha nem túl személyes a kérdés… Mármint oké, ez az, de… Mi van a te anyukáddal?
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – tártam szét karomat- - Megszült, aztán apára hagyott. Apu azt mondta, így próbálta meg kezelni a szülés utáni depresszióját. Soha még csak egy képet sem láttam róla, apa kidobta az összes fotót, amit igazából meg is értek. De… valamiért nem fáj. Végül is nem ismertem őt soha. Oké, persze rossz volt, mikor óvodában az anyák napi műsorra is apa jött el, de… idővel hozzászoktam. És különben is, apu remekül megállta a helyét anyaként is, sosem volt okom panaszra – mosolyogtam.
- Nem is szeretnéd tudni, ki az anyukád?
- Nem – ráztam a fejem. – Ha őt nem érdekli, hogy én ki vagyok, akkor én sem törődöm vele, ez ilyen egyszerű. Felesleges lenne egy olyan ember megkeresésére vesztegetnem az energiámat, aki nem is akarja, hogy megtalálják. És már egyébként is teljes a családom, JungSoo anyukája az én teljes értékű anyum is. – Nem felelt, csak elgondolkodva bámult rám. – De beszéljünk most már inkább valami másról… Van valami, amit meg szeretnél velem osztani? – kíváncsiskodtam.
Bénultan pislogott rám nagyokat, s nyelvével benedvesítette a száját.
- Hű… Hát… Ezek után… Nem is tudom – vakargatta tarkóját. – Bár igazából lenne egy dolog…
Mivel elhallgatott, nekem kellett beszédre ösztökélnem:
- És mégis mi lenne az?
- SangMi, szeretném jóvá tenni, hogy véletlenül szájba vágtalak.
- I-Igen?
- Muszáj jóvá tennem – jelentette ki határozottan, s haladékot nem tűrve ajkait az enyémre tapasztotta.

Akkor és ott, a poros padlásszoba félhomályában atomjaimra robbantam.

Boldog Mikulást mindenkinek! - így utólag is

Sziasztok! :)

Most csak amolyan helyzetjelentést adok, mert szörnyen szégyenlem magam, amiért még mindig nem hoztam semmilyen frisst. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy nem igyekszem, és nem törődöm a bloggal, mert pont ellenkezőleg! Jelenleg négy ficivel is foglalatoskodom, és pontosan ezért késlekedem annyit - képtelen vagyok egyszerre csak egyre fókuszálni, muszáj össze-vissza írnom őket, amíg megvan az ihlet. A Lovefool következő részéből már nem sok van hátra, elkezdtem feltámasztani hamvaiból a Házinyúlra nem lövünk-et, továbbá két új fanfictionhöz is hozzáláttam. Remélem, hogy hamar tudom hozni mind a négyet, hogy el tudjátok olvasni. :) Még le is fotóztam a monitort, hogy bizonyítsam: nem lustálkodom. :D

Orsi