Teen Top - Lovefool - 43. rész

Sziasztok! :) 

Meghoztam az új részt, igazán sajnálom, hogy ez ilyen sokáig tartott. Aki figyelemmel követte a Lovefool előző változatát, annak talán ismerős lehet ez a fejezet - úgy döntöttem, hogy ezt megmentem a törlés elől és felhasználom a mostani (és remélhetőleg most már végleges) Lovefoolban. Remélem, tetszeni fog nektek. 

Jó olvasást! :) 

Soora

*Sangmi szemszöge*

- Remélem, már elkészültek ezek a majmok – mondta L.Joe, mielőtt kinyitotta volna a dorm ajtaját. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát, s gyors mozdulatokkal lerúgtuk a cipőnket és felakasztottuk a kabátunkat.

A nappaliba érve különös kép tárult elénk: Changjo fejjel lefelé lógott a kanapéról a parketta felé, feje már egészen piros volt, Minsoo a padlón volt kiterülve, arcát a sapkájával takarta, mint mindig, Ricky és Niel pedig épp a távirányítón veszekedtek. És mind pizsamában voltak.

- Mi a… – torpant meg Byunghun. – Hát ti?

- Hát mi? – kérdezett vissza Minsoo álmos, mély hangján.

- Nem megyünk?

- Hová? – tudakolta Ricky, majd megharapta Niel karját, aki aztán felkiáltott.

- Úgy hagytalak itt titeket, hogy kezdjétek el rendbe szedni magatokat, mert amint megérkezünk Sangmival, indulunk is bulizni.

- Ja, igen, nincs kedvem – szólalt fel Changjo.

- Ne csináld már…

- Megbeszéltük Chunjival, hogy inni fogunk… sokat. De ő éppen ápolónősdit játszik, én meg nem akarok nélküle menni.

- Ez most komoly? – L.Joe hangja ideges volt.

- A legkomolyabb – felelte Changjo, s felült. A fejéhez kapott. – Fú, basszus. – Hosszan pislogott. – Miért feküdtem így?

- Mert idióta vagy – szúrta oda Niel.

- Akkor nem lesz ebből semmi?

- Akkor nem – dörmögte Minsoo.

- Én várom a kedvenc sorozatomat; szilveszter alkalmából dupla részt fognak adni. – Ricky szeme csak úgy csillogott.

L.Joe olyan erősen forgatta meg a szemét, hogy attól tartottam, fel is akad neki.

- Hát ezt nem hiszem el… – Felém fordult és bocsánatkérően pislogott rám. – Nem tudtam, hogy ez lesz, ne haragudj. Mit csináljunk akkor?

Gyorsan végigfuttattam tekintetemet a nappalin, mire az erkélyajtó mellett, a sarokba támasztva megpillantottam egy szánkót.

Jobb sem kell!

- És, ha elmennénk szánkózni? – vetettem fel félénken és kissé halkan, Niel mégis meghallotta, s fel is kapta a fejét.

- Szánkózni?!

Összerezzentem és behúztam a nyakamat, mert azt hittem, rosszat mondtam, de aztán a következő reakciójával megnyugtatott:

- Egyszerűen imádom ezt a lányt! – Összeütötte kétszer a tenyerét. – Öltözzünk, gyerekek!

- Oké, ezt nem hagyom ki – tápászkodott fel Changjo, s elindult a szobája felé.

- Majd visszanézem interneten azt a két részt – mondta Ricky csak úgy magának, és követte két bandatársát.

Byunghun kérdőn nézett a banda fejére, aki még mindig a földön heverészett.

- És te? Nem mozdulnál?

Minsoo csak egy fáradt nyögéssel felelt, de azért összeszedte magát és némán – továbbá még mindig csukott szemmel – elvonult átöltözni.

Ketten maradtunk L.Joe-val.

- El sem tudom mondani, mennyire szeretlek – ölelt magához. – Honnan tudtad, hogy vevők lesznek erre?

Vállat vontam. – Úgy működnek, mint a gyerekek; nem volt nehéz dolgom.

- Nem fogsz így fázni?

- A nadrágom alatt van harisnya, de egy pulóver még rám férne.

- Meg egy kesztyű is, mert azt sem hoztál. Gyere, nézzünk neked valamit. – Megragadta a kezemet és behúzott a szobájába.

Bezárta mögöttem az ajtót, majd hozzá is préselt; egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, míg a másikat a tarkómra csúsztatta, s így vont magához közelebb. Édes csókra invitált, melytől a lélegzetem is elállt, a lábamból pedig kiment minden erő.

Miután elváltunk egymástól, még közel maradt hozzám, s miközben kapkodva szedtük a levegőt, egymás szemébe néztünk.

- Szeretlek, Byunghun – súgtam.

- Én is szeretlek – mosolygott, s ezáltal megjelentek imádni való gödröcskéi. – Na, jó – lépett el tőlem – most már tényleg felöltöztetlek.

- Igazi úriember vagy.

A szekrényéhez lépett, picit kutakodott, majd kiemelt egy piros, belebújós, kapucnis, kenguruzsebes pulóvert.

- Ez jó lesz?

- Tökéletes – bólintottam rá.

Azt, hogy felöltöztet, ő szó szerint értette: áthúzta a pulcsit a fejemen, segített az ujjába juttatni a karomat, végül pedig megigazgatta ruhadarabját a derekamon.

- Kis csini. – Szája fülig ért és kuncogni kezdett, ahogy összevissza szálló hajamra nézett. – Édi vagy.

Még keresett nekem egy pár kesztyűt is és visszamentünk a nappaliba, hogy megvárjuk a többieket.

Egy dombhoz sétáltunk – amit ők csak „nagydombként” emlegettek. Maga a domb nem volt a fiúk lakásától messze, viszont az odajutás hosszas procedúra volt: Ricky és Changjo megnehezítették a dolgunkat azzal, hogy folyton a szánkón veszekedtek. Hol az egyik, hol a másik akart rajta utazni, és ezért lépten-nyomon vitatkoztak és a hóba döngölték egymást. Niel (aki a szánkót húzta) hamar megelégelte a srácok gyerekes viselkedését, és ezért lemondott arról, hogy az ő kezében legyen a szán gyeplője. Egy „jussatok oda ahogy akartok, barmok” morgást követően ledobta a földre a kötelet és inkább csatlakozott Minsoohoz, aki a kis csapatunk elején ment, hogy elpanaszolja neki, mennyire szükség lenne már új bandatársak kerítésére.

Mivel szánkózni indultunk, ezért nem hagyhattam, hogy maga a szánkó ottmaradjon az utca közepén, ezért magamra vállaltam a feladatot, és Niel helyett én húztam a két fiút. Megállapodtam velük abban, hogy öt percenként csere lesz, viszont bebizonyították, hogy nemcsak abban gyengék, hogy felnőtt férfiként viselkedjenek, hanem még matekban is: körülbelül két percenként sipítozott hol Ricky, hol Changjo, hogy most már ő akarja magát szállíttatni.

A helyzet kezelhetetlen, ők pedig menthetetlenek voltak.

- Komolyan nem hiszem el, hogy képesek vagytok egy lánnyal cipeltetni magatokat – csóválta a fejét helytelenítően L.Joe, de én legyintettem, hogy hagyja csak.

- Ha ennyire zavar téged, akkor akár át is vehetnéd tőle a gyeplőt, nem gondolod? – feleselt Ricky.

- Igazat kell adnom neki – mondta Changjo.

- Ó, ti kis mocskok… – dünnyögte Byunghun és elvette tőlem a kötelet.

- Egyszer csak odaérünk… – sóhajtott Minsoo.

- Byungh… – éppen azt kérdeztem volna meg L.Joetól, hogy lenne-e kedve lecsúszni velem a dombról, azonban ezt a kérdést nem tudtam feltenni, ugyanis egy nagy hógolyó csapódott a fejemnek, majd darabjaira robbanva potyogott be a nyakam és a kabátom közti kis résen. Rögtön kirázott a hideg, és bosszúsan hátrafordultam, tettes után kutatva. Egyből megpillantottam Nielt, aki „nem feltűnően” kémlelte az eget és fütyörészett.

- Na, várjál csak – motyogtam és leguggoltam, hogy én is gyúrjak egy bombát.

Akkorát gyártottam, amekkorát csak tudtam, majd felálltam, céloztam és lőttem, Niel azonban ügyesen elhajolt, így Rickyt találtam fülvédőn.

- Jaj... – mormoltam és menekülőre fogtam.

Ricky persze nem hagyta annyiban a dolgot, a kezében lévő három hógolyót egyszerre vágta hozzám. Egy a hátam közepén trafált el, kettő pedig ismételten a nyakamon.

- Ú, ez hideg, ez nagyon hideg – ugráltam ügyetlenül, hogy a hódarabok kiessenek ruhadarabjaim közül.

Byunghun egyből mögöttem termett, hogy segítsen.

- Hé, ésszel – lövellt gyilkos pillantásokat a két fiú felé, akik csak röhögve pacsiztak.

Kis szemetek, ezért még megfizetnek, gondoltam magamban.

L.Joe gondosan kisepregette a nyakamból a havat és magához szorított hátulról.

- Miért nem volt annyi eszünk, hogy sálat is keressünk neked?

- Roppant jó kérdés…

- Jonghyun, ha azt hozzánk mered vágni… – sziszegte L.Joe Changjonak, amikor meglátta, hogy a fiú sunyin mosolyog ránk kezében az újabb lövedékkel.

- Nyugi már, tata, csak játszunk – mondta Changjo, majd megdobott minket egy hógolyóval, aminek az egyik fele Byunghun arcára került, a másik fele pedig a sapkámra.

L.Joe reflexszerűen elengedett és lehajolt, amíg én a fejtetőmet söprögettem le. A hóból egy egész táblát vágott ki magának, majd a feje fölé emelte és üldözőbe vette a banda legfiatalabb tagját, aki sikítva iszkolt előle.

Természetesen a két eszetlen, Ricky és Niel is csatlakozott a kergetőzéshez, én pedig hangosan nevetve figyeltem őket, a dombtető szélén ácsorgó szánkóra ülve. Az egész fogócskának az lett a vége, hogy a fiúk végül Ricky ellen szövetkeztek és szó szerint lelökték őt a dombról. Szegény visítva csúszott le a lejtőn a saját hátsóján és olyan vicces látványt nyújtott, hogy hétrét görnyedtem a nevetéstől.

A fiúk önelégülten vigyorogtak, majd egyszerre rám néztek, aztán egymásra sandítottak, és még szélesebben elmosolyodtak.

Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.

Lassan közeledtek felém, én pedig próbáltam volna elrohanni, de Changjo visszanyomott a szánra, és együttes erővel meglöktek. Sikoltva siklottam lefelé, miközben erőteljesen kapaszkodtam a szánkó szélébe. Istenhez fohászkodtam, hogy ne repüljek egyenesen neki egy fának, és ez esetben az égiek meghallgattak, így épségben értem le.

Feltápászkodtam és szúrós pillantással néztem fel a három elvetemültre, akik egymás vállába kapaszkodva nevettek és a visongásomat utánozták.

Haha, nagyon vicces, majd az is ilyen mulatságos lesz, amikor elásom őket.

- És most vigyél fel – szólt Ricky, aki már rá is ült a szánkóra.

- Hogy micsoda? – szökött fel a szemöldököm.

- Vigyél vissza a dombra – mondta duzzogva.

- Mégis miért tennék ilyet? – értetlenkedtem.

- Mert haragszom rád és most ki kell békítened.

- Miért haragszol? – hökkentem meg.

- Nem segítettél, amikor azok a barmok levetettek a dombról – magyarázta.

- Te sem segítettél nekem – vágtam vissza.

- Hé, én mégis hogy segíthettem volna, amikor itt voltam lent? – fakadt ki.

- Ricky, nem foglak felhúzni – csóváltam a fejem hitetlenkedve.

- Na, mi lesz, jöttök már? – kiabált le Niel.

- Miről beszélgettek? – kíváncsiskodott L.Joe.

Ó, csak nem féltékeny?

- Megyünk mindjárt – kiáltottam vissza.

Hangosan sóhajtottam, majd megragadtam a szánka kötelét és vontatni kezdtem a hisztiző, agyilag három évesnek sem mondható idolt.

Te jó ég, milyen képtelen egy helyzet! Lány létemre egy fiút húzok magam után, csak azért, mert besértődött. Normális dolog ez? Vagyis... normális Ricky? Nos, határozottan nem.

Szinte vért izzadtam, amíg a domb lábához értünk és még csak nem is indultam meg a lejtőn. Mély levegőt vettem, majd erőt gyűjtöttem a legbelső tartalékaimból és nagy erőfeszítések árán megmozdítottam a szánt, tehát tettem egy lépést felfelé.

- Ja, és jössz nekem egy tábla csokival. Vagy tudod mit? Legyen kettő – közölte a nem kívánt utasom.

Ó, hát persze, ez teljesen magától értetődő, forgattam a szemem, azonban nem mondtam semmit. Még a végén tíz darabra emelte volna a kibékítése árát.

Léptem bizonytalanul még egyet, mire megcsúszott a lábam, a kezemből kicsúszott a szán gyeplője, és az arcom közelről is megismerkedhetett a hótakaróval.

Byunghun, Changjo és Niel nevetve futottak le hozzánk, hogy segítsenek.

- Ricky, meg vagy húzatva? – méltatlankodott L.Joe. Na, igen ez a kérdés már bennem is felmerült. – Hagyod, hogy Sangmi húzzon?

- Amint láthatod, igen – bólintott dacosan. – És ezt csakis magatoknak köszönhetitek!

Én addigra feltornáztam magam és próbáltam leseperni a ruhámat.

- Jól vagy? – lépett hozzám Byunghun, a szokásos aggódó arcával.

- Persze. De azért igazán nem volt szép dolog tőled, hogy te is belementél ebbe – böktem őt mellkason.

Lehajtotta a fejét. – Ne haragudj, nem is tudom, mit gondoltam. Ezek az idióták rossz hatással vannak rám.

 - Na, majd mi felvonszolunk. Ez férfi meló – tördelte látványosan az ujjait Niel, majd megmozgatta a nyakát és csinált néhány karkörzést is.

- Guggolni nem akarsz párat? – firtatta gunyoros hanglejtéssel Changjo.

- Most, hogy mondod… – vágott Daniel amolyan „á, igazad van!” fejet, majd ötször leguggolt.

Changjo fájdalmasan grimaszolt és a homlokára csapott.

- Jól bemelegítettél, fitnessman? – érdeklődött Changjo, mire Niel határozottan bólintott, de azért még utoljára megroppantotta a nyakát.

Úgy döntöttem, hogy ezt a jónak ígérkező műsort inkább fentről nézem végig, így hát fogtam magam és négykézláb felkúsztam a domb tetejére.

- Te nem segítesz nekik? – kérdeztem Minsoot, aki szintén a dombtetőn volt és széles vigyorral arcán figyelte a többieket.

- Eszem ágában sincs – nevetett.

Niel egy picit fentebb szökellt a lejtőn és a kezét nyújtotta L.Joenak, aki a szán kötelét ragadta magához, Changjo pedig a szánkó farához ment, hogy hátulról járuljon hozzá a csapatmunkához.

Tettek pár apró lépést, mire Niel elvesztette az egyensúlyát és orra esett, majd csúszni kezdett lefelé, leterítve ezzel a többi fiút is. Hangosan nevettem.

- Hajrá fiúk! - ujjongtam és tapsoltam, amivel kiérdemeltem négy bosszús pillantást.

Igen, abban a pillanatban éreztem a felém áradó imádatot és rajongást.

Elölről kezdték az egészet, most még kisebb léptekben haladva. Már a domb felénél jártak, amikor Byunghun úgy határozott, ő szeretne még tovább szenvedni, így hát hasra vágódott, ezzel elrontva az egész eddigi munkájukat.

- Aj, te szerencsétlen! - ripakodott rá Ricky, aki még csak véletlenül sem akart segíteni bandatársainak. Láthatóan nagyon kényelmesen gubbasztott azon a szánkón.

A hasamat fogva hahotáztam Minsooval együtt.

- Hé, ti ott fent! - szólított meg minket Niel.

Kérdőn néztem felé, letörölhetetlen vigyorral a képemen.  – Igen, ti! – folytatta, mintha nem tudtuk volna, hogy csak és kizárólag hozzánk beszél. – Egy hangot se halljak, vagy csúnyán meg lesztek fürdetve! – fenyített be minket, Byunghun pedig durván hátba vágta őt ezért.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz Sangmihoz, halott ember vagy – fenyegetőzött.

- Istenem, húzzatok már fel végre, unalmas itt ülni – nyávogott Ricky.

- Neked nem osztottunk lapot, tökmag – csitította Niel, mire Ricky ráöltötte a nyelvét.

- Fáj ezt mondanom, de Nielnek igaza van – csatlakozott Changjo. – Fogd be, ha nem akarod, hogy a domb alá temessünk.

Ricky megszeppenve pislogott.

- Én is így gondoltam – bólintott helyeslőn a legfiatalabb tag. – Oké, srácok, alakzatot váltunk – tapsolt egyet, én pedig hirtelen azt hittem, hogy egy kosármeccsen vagy egy amerikai focimérkőzésen vagyok. Abban vannak csapatalakzatok, nem? – Én megyek legelőre, mert én vagyok a legerősebb, Niel megy közvetlenül a szánkó elé, Byunghun pedig hátulról tol minket – vázolta az új „formációt”.

– Már megbocsáss, de én vagyok itt a legkigyúrtabb – méltatlankodott Niel, miközben elfoglalta a helyét.

- Ne menjünk most ebbe bele, Daniel – csóválta a fejét Changjo. – Háromra elindulunk, oké? – kérdezte, majd beszámolt.

És megindultak. Végre sikeresen felfelé tartottak a dombhajlaton, de akkor Ricky úgy döntött, hogy szabotálja társait, ezért lelógatta a kezét a szánról és gyúrt egy hógolyót, amit aztán Niel fejének vágott, amin nem mellesleg nem volt sapka. El tudtam képzelni, milyen hideg lehetett az a hóbomba,  nem lettem volna Niel helyében.

- Te szemét! – visított fel a célszemély és a hajához kapott mindkét kezével, így elengedve Changjo kezét és a gyeplőt is.

A szán L.Joera nehezedett, aki nem tudta hirtelen megtartani, ezért újra legurultak a dombról.

- Changhyun, muszáj volt? – ripakodott rá Jonghyun.

Daniel rávetette magát Rickyre és kisebb birkózásba kezdtek.

- Fiúk, álljatok már le, így sosem érünk fel! – kiáltott rájuk L.Joe.

Egyébként én mindvégig azon gondolkoztam, hogy mégis mi a fenéért szenvedtek ennyit. Végül is simán felkúszhattak volna egyesével is, Changhyun pedig majd feljött volna, ha akart volna, mert csak nem maradt volna örökké a domb lábánál, nem? Na, de mindegy, ha ők szerettek kínlódni (márpedig a jelek szerint imádtak), akkor részemről oké. Egyedül azt bántam, hogy ehhez a remek műsorhoz nem volt popcornom és dobozos kólám.

Valahogy sikerült kettészedni a két fiút és végre újra megpróbálkozhattak a lehetetlennek tűnő küldetéssel.

- Ó, várjunk – szólt Changjo, mielőtt még elindultak volna.

Kotorászni kezdett a zsebében, mire egy kötelet halászott ki onnan. Ricky mögé ment, lefogta a kezeit és összekötözte őket a csuklójánál.

Kíváncsi lettem volna arra, hogy mégis mi mindent rejtett még az a kabát.

- Héééé, te meg mit csinálsz? – kérdezte Changhyun riadtan.

- Csak biztosítom, hogy most már ténylegesen feljussunk – rántotta meg a vállát Jonghyun úgy, mintha egy ember megkötözése teljesen normális dolog lett volna. – Nyugi, amint felértünk, eloldozlak – nyugtatta meg. – Addig is kapaszkodj a lábaiddal.

Tehát így, Rickyt kötözött sonkaként szállítva jutottak fel.

- Tudjátok, ilyenkor kár, hogy nincs nálam egy kamera – mondta vigyorogva Minsoo, amiért aztán fél tucat hógolyó repült az arcába.

L.Joe olyan örömmel szorított magához, mintha évek óta nem látott volna, de nem bántam, én magam is hasonló boldogsággal öleltem őt át.

- Hé, gerlepár – szólított meg minket Niel, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.

Nem ez volt életünk legjobb döntése, ugyanis a következő pillanatban már egy csatornafedő nagyságú hótömb repült felénk.

Szerencsére ez most csak a kabátunkra esett és nem az arcunkat terítette be. L.Joe-val egymásra néztünk, sokat sejtetően összemosolyogtunk, majd üldözőbe vettük Danielt, aki olyan hangosan rikácsolt, hogy akár Tokióban is halhatták az emberek.

Amíg mi megfürdettük Nielt, addig a két másik fiú, Ricky és Changjo hóangyalkát csinált, és talán mondanom sem kell, hogy Ricky élvezte ezt a legjobban. Még egy glóriát is rajzolt a forma fölé.

- Hé, te szemét, ez nem volt szép! – nyafogott Ricky hangosan.

Abbahagytuk a hó egymásra rugdosását és odapillantottunk, hogy mégis mi folyik a gyerekek között. Csak annyit láttunk, hogy Ricky toporzékol, Jonghyun pedig Minsooval együtt hahotázik.

- Mi történt? – kérdeztük szinte egyszerre mind a hárman.

- Eltüntettem Changhyun angyalkáját – kuncogott Changjo.

Ó, édes istenem, most komolyan ezért hisztizik Ricky? Hány évesek, négy?

- Te kegyetlen gyilkos – sipákolt Ricky, és mintha könny csillant volna a szemében.

Hát, egy picit… érzékeny. Egy picit nagyon.

Byunghun és Niel megcsippentették az orrnyergüket.

- Changhyun csinálj egy másik angyalt, Jonghyun, te pedig hagyd, hadd élje ki magát – próbált rendet tenni köztük Minsoo.

Te jó ég, mintha az apjuk lenne!

De Ricky, mintha meg sem hallotta volna az „apucit”, egyszerűen leterítette Changjot és most vele verekedett össze.

Rosszabbak, mint az óvodások…

Minsoo és Niel is odasiettek, hogy szétválasszák őket.

Ricky fújtatva odarohant Changjo hóangyalához és rárúgta a havat.

- Na, ehhez mit szólsz? – nézett rá eszement módjára a hóangyalka tulajdonosára. – Ez hogy tetszik?

Changjo csak lazán megrántotta a vállát.

- Azt csinálsz vele, amit akarsz.

Ricky leállt az értelmetlen rúgkapálással és leguggolt, hogy egy hatalmas táblát vágjon ki a hóból, hogy bosszút álljon szeretett angyala miatt. Üldözőbe vette Jonghyunt és persze Niel is egyből becsatlakozott, egy gigantikus hótömbbel a kezében.

Nagyon sokáig kergetőztünk, mind a hatan alaposan meg lettünk fürdetve és rengeteget nevettünk. Felváltva szánkóztunk, mindenki csúszott mindenkivel, és újra gyereknek érezhettük magunkat. Vagyis, ha jobban belegondolok, Ricky mindig is annak érezheti magát, tehát őt ne számoljuk ebbe bele.

Éjfélkor a dombtetőről néztük végig a városközpontból fellőtt tűzijátékot, a fekete égboltot a hangos rakéták színezték át. 

Byunghun magához húzott és megcsókolt, édesen és hosszan, hogy teljesen megfeledkezzem a külvilágról. Niel vetett ránk egy gyors pillantást, majd a szemöldökét felvonva Minsoora sandított és már csücsörítve közeledni is kezdett felé, azonban a banda feje csak ellökte őt és utána összeverekedett vele a hóban.

Nos, nem részesülhetett mindenki újévi csókban. 

Köszönetnyilvánítás

Sziasztok!

Ezúton szeretném megköszönni a százezres oldalmegjelenítést, a sok dicsérő kommentárt és kedves szavakat, nem győzöm hangsúlyozni, milyen sokat jelentenek ezek nekem. Megpróbálom összekapni magam és minél hamarabb hozni az új részeket, szeretnék még egy kis türelmet kérni.
Kellemes szünetet kívánok mindenkinek és még egyszer meg ezerszer is köszönök mindent! ♥

Soora 

Teen Top - Lovefool - 42. rész

*Jungsoo szemszöge*

Ágynak estem. Nagyon csúnyán köhögtem, az orrom az orrcsepp ellenére is be volt dugulva, a lázam magas volt, s folyton hőhullámok gyötörtek. Sangmi kísért el az orvoshoz, de a lelkére kötöttem, hogy betegségemről egy szót se szóljon anyának – amikor a Zackkel való találkozóm után meglátta rajtam a csuromvizes ruháimat, közel tíz percig sikított levegővétel nélkül, az én fejem meg majdnem szétment tőle, és éppen ezért nem akartam, hogy ez megismétlődjön. Semmi kedvem nem volt újból végighallgatni, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek és, hogy ennyi idősen igazán lehetne már annyi eszem, hogy nem fürdök meg a frissen esett hóban, legyen az érintetlen hótakaró bármilyen csábító is. Hiába magyaráztam neki, hogy Zack volt a hibás, mert ő lökött bele a hókupacba, meg sem hallott engem, túlságosan el volt foglalva a „szörnyen gyerekes vagy” és a „te sosem fogsz megjavulni, kislányom” mondatok ismételgetésével.
Szerencsére nővérem tartotta a szavát és tényleg nem értesítette anyát, más valakit azonban igen: körülbelül a második köhintésem és az első lázmérésem után már ment is a telefon Chunjinak, hogy lebetegedtem. És ő persze rohant is lélekszakadva.
Épp az ágyamban feküdtem, amikor befutott, de mivel aludni próbáltam, ezért nem is törődtem azzal, hogy kinyílt, majd bezárult a szobámnak az ajtaja. Chunji odasétált hozzám, és a lehető legkevésbé sem törődött azzal, hogy én mit akarok: feljebb tolta a nedves ruhát a homlokomon (mivel már egészen a szememig csúszott). Nehezen ugyan, de felnyitottam pilláimat, és mi volt az első dolog, amit megláttam? Chunji haragot tükröző arca. Még a száját is vékony vonallá préselte.
- Ó, ne, kérlek ne kezd te is – nyögtem fel köhögve, majd gyenge karjaimmal a fejemre húztam a meleg paplant, hogy még csak ne is lásson. De ő fogta magát, és önkényesen felszabadította a fejemet.
- Remélem, tanultál ebből.
- Hogy mi? Most komolyan? Jesszusom, nem vagyok már tizenhárom! – csattantam fel.
- Akkor ne is viselkedj úgy!
- Tehetek én arról, hogy Zack erősebb nálam és ezért könnyedén a hóba tudott dobni? Az én hibám talán, hogy nem tudtam megvédeni magam egy fiúval szemben?
Megfeszült az állkapcsa. – Ha itt lenne most az a kis gyökér, fognám és…
- Ezért jöttél ide? – vágtam a szavába. – Hogy hőzöngj? Mert akkor akár el is mehetsz.
Viharosan fújta ki a levegőt. – Nem, nem ezért. – Leült az ágy szélére. – Hogy vagy?
Amolyan „ezt a kérdést most komolyan gondoltad?” fejjel néztem rá piros és felpuffadt szemeimmel.
- Hm, nem is tudom… Mit gondolsz, hogy vagyok?
- Körülbelül ahhoz sincs erőd, hogy nyitva tartsd a szemed, de feleselni még ilyenkor is tudsz.
Enyhe nevetésem durva köhögésbe fulladt.
- Hjaj, Szösz, mit csináljak veled?
- Azt nem tudom, de a homlokomon lévő ruhát víz alá nyomhatnád, mert már kezd megszáradni.
- Értettem, főnökasszony, máris.

Újév előtt két nappal a betegségem annyira kimerített, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal átaludtam mind a két napot. Csak akkor keltem fel, ha a nővérem hozott be nekem inni- illetve ennivalót, továbbá, amikor rám parancsolt, hogy mérjem meg a lázam, vagy esetlegesen ki kellett mennem a mosdóba. De Chunji természetesen végig ott gubbasztott az ágyam szélén (amikor éppen nem volt kötelező megjelenése valahol máshol), és akárhányszor kinyitottam a szememet egy rövid, erőtlen pillanatra, mindig aggódó tekintetével találtam magam szemben.

Szilveszterre hatalmas bulit terveztünk a srácokkal, de erről le is mondhattam, ugyanis még aznap reggel is úgy éreztem magam, mint egy félholt.
Sangmi bejött a szobámba, két kezében egy nagy tálcát egyensúlyozva, amin a reggelim, a gőzölgő teám és a gyógyszerem volt.
- De jó, hogy fent vagy, máskülönben nem lett volna szívem felébreszteni téged. Jobban vagy már valamennyivel?
- Nem sokkal, de azért igen.
- Lemondtam az estét.
Letette a tálcát az ágyam melletti komódra, majd leült mellém és feljebb húzta a takarómat.
- Micsoda?! De hát miért?
- Szerintem nem vagy olyan állapotban, hogy el tudd hagyni a házat.
- Igen, pont ez az. Hogy ÉN nem vagyok olyan állapotban, de attól TE – böktem felé mutatóujjammal – még nyugodtan elmehetsz.
- De…
- Sangmi, komolyan mondom, majd elleszek valahogy. Különben is, nagyrészt csak alszok. Neked nem kell a négy fal közt unatkoznod.
- Hát jó, de…
- De, de, de… Semmi de! A napokban becsületesen a gondomat viselted, de most neked is jár egy kis pihenés.
Az arcán láttam, hogy belül vívódott.
- Menj és érezd jól magad, különben is utálnám magam, ha miattam maradnál itthon.
Nagy nehezen ugyan, de végül biccentett. – Megyek és felhívom L.Joe-t.
Tíz perc múlva tért vissza, én ekkor már reggeliztem.
- Jó, megyek.
- Na, nagyon helyes.
- De Chunji itt lesz veled.
- Mi? De miért?
- Ne kezdd megint…
- Neeem, most nem azt akarom mondani, hogy látni sem akarom őt, mert ezzel hazudnék… Csak azt szeretném, ha ő is elmenne szórakozni. Ő is vagy dolgozott a napokban, vagy itt ücsörgött mellettem és ezen az estén nem akarom, hogy a zombi fejemet nézze ahelyett, hogy elmenne kitombolni magát.
- Chunji mondta magától, hogy nem fog magadra hagyni, szóval szerintem neki ez nem baj.
- De akkor is…
- Nem érdekelsz, én megyek, ő jön, te maradsz, vita lezárva.
- Ó, csak egyszer gyógyuljak meg…

A nap további részét is alvással töltöttem, aztán arra ébredtem, hogy valaki a tenyerét a homlokomra tapasztotta.
Nyöszörögve nyitottam fel nehéz pilláimat, mire rögtön Chunji aggódó tekintetébe botlottam.
Nagyot ásítottam, s megdörzsöltem a szememet, amit még az a gyenge fény is bántott, melyet a kislámpám generált.
- Hány óra? – hunyorogtam.

Enyhe mosollyal az arcán nyugtázta, hogy végre nem alszom.
- Fél hét, Sangmiék az előbb mentek el. De már megint meleg a homlokod, Szösz. Máris hozok teát, hogy be tudd venni a lázcsillapítót.
- Nem kell ezt csinálnod.
- Micsodát?
- Nem kell ápolnod. Nyugodtan mehetsz bulizni a többiekkel.
Összeszűkítette a szemét.
- Szóval nem tartasz igényt a társaságomra?
- Nem erről van szó. Csak nem akarom, hogy miattam legyen rémes a szilvesztered.
Megcsóválta a fejét.
- Ott vagyok, ahol lennem kell.
Ha lett volna erőm, felültem volna, hogy magamhoz szorítsam őt, azonban így csak tovább feküdtem, mint egy élettelen fadarab.
- Hozom a teát.
Amikor visszatért a szobámba, letette a bögrémet az ágy melletti komódra, engem pedig ülőhelyzetbe tornázott. Gyors mozdulattal kipattintotta a gyógyszert a levélből, majd ketté is törte. A kezembe adta a csészét.
- Óvatosan, elég meleg.
Miután lenyeltem a pirulát, visszaadtam a bögrémet, ő meg visszarakta oda, ahonnan elvette.
Visszahajtottam a fejemet a párnára, míg Chunji elhelyezkedett mellettem. Az oldalamra fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- El fogod kapni tőlem.
- Akkor sem hagylak itt.
- De nem akarlak megfertőzni.
- Én meg nem akarok a földön feküdni.
- Aztán meg majd engem hibáztatsz, ha te is lebetegszel.
Félreseperte az arcomhoz ragadt tincseket.
- Hülye vagy – mondta nemes egyszerűséggel, és emiatt valamiért nevetnem kellett. Aztán meg köhögnöm. – Maradok, Szösz. Akár tetszik, akár nem. Ha lebetegszem, ha nem. Nem hagylak magadra. 

- Rendes tőled – mosolyogtam bágyadtan. 

Vállat vont. – Barátok vagyunk. Ha én nem viselem a gondodat, ki fogja? 

- De most kezdtek majd dolgozni az új albumon, tehát ha megfertőzlek, mind a kettőnket meg fognak ölni. Téged a főnököd, engem meg a srácok.
- Mintha hagynám, hogy egy ujjal is hozzád érjen bárki is…
- Szóval nem tudlak rávenni arra, hogy a saját érdekedben magamra hagyj?
- Nem, Szösz. Velem fogod megérni az újévet, törődj bele.
Ettől máris jobban éreztem magam.
Hosszú perceken keresztül csak hallgattunk és néztük egymást, de aztán megtörte a csendet:
- Eszembe jutott Zack és… – kezdte, de aztán elhallgatott. 

- Mire vagy kíváncsi? – bátorítottam.
- Hát… Nem biztos, hogy ezt a beszélgetést le kéne folytatnunk.
- Na, gyerünk, kérdezz. Most nincs annyi erőm, hogy neked essek. Használd ki.
- Legyen – egyezett bele. – Mióta ismeritek egymást?
- Óvodás korunk óta, együtt nőttünk fel. Csak aztán általános iskola után elköltöztek és valahogy sosem tudtuk összehozni a találkozót.
- Sajnáltad?
- Persze. Legjobb barátok voltunk.
- Csak barátok?
Fásult mosolyra húztam a számat.
- Gondoltam, hogy erre is kíváncsi leszel.
- De most komolyan. Azt mondtad, kérdezzek.
- Megcsókolt – árultam el.
- Egyszer?
- Egyszer – helyeseltem. – Mielőtt elköltöztek volna.
- Búcsúcsók?
- Olyasmi.
- És vele volt az első?
- Igen.
- Szerencsés egy köcsög… – motyogta orra alatt. 

- Muszáj mindenkit leszólnod, aki kapcsolatba kerül velem?
- Ez feltétlen reflex, mint az, hogy amint megszólalok, leharapod a fejem.
- Javíthatatlan vagy.
- Csak úgy, mint te – vigyorgott, majd az orromra koppintott. – Kis taknyos.
Fintorogtam.
- De tőle egyébként nem kell féltened. Ő ott van, én meg itt.
- Csak ennyi akadályoz meg abban, hogy a barátnője legyél?
- Természetesen nem. Jó volt vele találkozni ennyi idő után, de az érzés az már nem volt ott.
- Nem is gondolod, hogy visszajöhetne?
- Nem. Kamaszok voltunk, régen volt. A múlté.
- Nem akarod vissza?
- Nem. Elengedtem. És különben is, te körülbelül minden szabadidőmet lekötöd, az egyetem mellett másra már nem is lenne időm.
- Be kell vallanom, szeretek az elfoglaltságod lenni.
- Na, azt mindjárt gondoltam. Szinte már hozzám nőttél.
- Nagy kár, hogy például fürdés közben nem vagyok ténylegesen hozzád nőve – harapta be a száját.
- Ha nem lennék teljesen kimerülve, esküszöm, hogy most lelöknélek az ágyról.
Nevetett. – Mázlim van.

Hosszú-hosszú órákig beszélgettünk, s így, hogy ő is velem volt, már nem éreztem magam úgy, mint akit elgázoltak. Nem csukódott le a szemem, pilláim nem voltak mázsás súlyúak és fent tudtam tartani a párbeszédet, nem aludtam be egy mondat kellős közepén. Mintha Chunji gyógyír lett volna a nyavalyámra.

Éjfélkor teával koccintottunk; értékeltem, hogy nem kezdett el mellettem alkoholizálni. Betegen még nehezebben viseltem volna el a részeg Chunjit.

Hajnali egy felé járhatott már az idő, ekkor már kezdtem picit álmosodni.
Megdörzsöltem viszkető szememet, mire Chunji megragadta a csuklómat.
- Rajtad van a karkötő.
- Magának tökéletes a látása, uram – gúnyolódtam.
- Nem hittem volna, hogy tényleg hordani fogod.
- Azt mondtad, azt akarod, hogy viseljem.
- Csak ezért nem vetted még le?
- Nem. Tetszik. Jól választottál.
- Örülök neki. – A kezébe vette a C és a J betűt és elgondolkodva nézte őket. – Olyan, mintha összetartoznánk… vagy valami – tette hozzá sután.
- Miért, talán nem?
Kikerekedett a szeme.
- Nem tudom… – mormolta. – Mondd meg te. 

Picit gondolkodtam a válaszon.
- Nyugodtan elhagyhatod azt a feltételes módot – feleltem végül.
- Összetartozunk – ízlelgette, majd felragyogott az arca. – Nekem meg ez tetszik. Remélem, hogy akkor is így fogod ezt gondolni, amikor már nincs lázad.
Vigyorogtam. – Nem tudok tőled megszabadulni, Chunji. Valahogy mindig visszatalálok hozzád.
- Jaj, Szösz… – Közel hajolt hozzám és megpuszilta a homlokomat. – Még mindig nagyon lázas vagy, talán ezért is beszélsz össze-vissza. 

- Nem a láz teszi – próbáltam bizonygatni.
- Ha meggyógyulsz, nem is fogsz emlékezni erre.
- Utálom, hogy nem hiszel a szavamban.
- Hinnék, ha nem ilyen körülmények között vallanál be nekem ilyeneket. Először, amikor részeg voltál, most meg amikor a plafont veri a lázad…
- Arra is emlékszem, mit mondtam a Glowban. Hogy mit mondtál te. Hogy mindig is szeretted az illatomat és, hogy utálod, hogy rád nyomtam a barát bélyegét.
Döbbenet tükröződött az arcán, sűrűn pislogott rám, kereste a szavakat.
- Kedvellek, Chunji.
Fáradtan sóhajtott és kikászálódott az ágyból.
- Hozok a homlokodra vizes ruhát.
- Hinned kell nekem! – szóltam távolodó alakja után.
Hátrafordult az ajtóból és megeresztett felém egy hamiskás mosolyt.
- Hozok még teát és gyógyszert is, utána alszunk, oké? Ki kell pihenned magad.
- Ne tegyél úgy, mintha nem hallottad volna, mit mondtam!
De ő csak hátat fordított nekem és lement a konyhába, nekem pedig sírhatnékom támadt és felment bennem a pumpa.
Ha a láz volt okolható, ha nem, el akartam neki mondani mindent: hogy bárhogyan is próbálom elnémítani a szívemet, nem sikerül és mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy igenis többet akarok barátságnál. De jelen esetben mondhattam volna bármit, ő úgysem hitt volna nekem, mert beteg voltam és szerinte emiatt nem voltam teljesen beszámítható.
Visszatért, arca érzelemmentes volt. Nehezen feltornáztam magam, ő pedig összetörte nekem a lázcsillapítót és a kezembe adta a bögrémet. Haragosan néztem rá, amikor elvettem tőle a két darabban lévő pirulát, és szúrós tekintettel szuggeráltam akkor is, amikor a meleg teával küldtem le a torkomon a gyógyszert. Ő viszont lesütötte a szemét és tulajdonképpen mindenhová pillantott, csak rám nem, és ez engem mélységesen frusztrált.
Visszafeküdtem és a fal mellé húzódtam, hogy neki is legyen mellettem hely, ő meg a homlokomra helyezte a hideg vizes ruhát és végül ő is ledőlt. Az oldalára feküdt, bal kezét a párna alá tette, s ekkor vége rám nézett. Fürkésző szemei kereszttüzében kezdtem kényelmetlenül érezni magam, biztos voltam abban, hogy próbált a fejembe látni.
- Nem fog menni.
- Micsoda? – ráncolta a homlokát.
- Nem tudsz a gondolataimban olvasni.
- Igen, ez talán a legfőbb problémám…
- Tényleg kedvellek, Chunji – ismételtem meg magam, remélve, hogy ezúttal el is jut a tudatáig.
Meggyötörten pislogott rám, szólásra nyílt a szája, de aztán nem mondott egy szót sem, csak lekapcsolta az ágy melletti komódon lévő kislámpát.
- Szép álmokat, Szösz. Ha bármi van, ébressz fel.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Vagy nem is az enyémet, inkább az övét.
- Hitetlen idióta… – morogtam úgy, hogy még ő is hallhassa, s a fal felé fordultam, hogy neki háttal legyek. 

Barom, barom, barom, mondogattam magamban dühösen, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.


*Chunji szemszöge*

Bármennyire is akartam aludni, sehogy sem ment. Nem azzal volt a baj, hogy kényelmetlen lett volna az ágy vagy, hogy nyakatekert pozícióban feküdtem volna, csupán a gondolataim nem hagytak nekem nyugtot. Agyam fáradhatatlanul kattogott, nem bírtam leállni a gondolkodással.
Szösz légzése már legalább egy órája egyenletessé vált, ő békésen húzta a lóbőrt, míg én ébren virrasztottam mellette, a plafont bámulva. Bár úgy aludt el, hogy hátat fordított nekem, mostanra már felém volt fordulva, és én keserédes mosollyal arcomon csodálhattam őt anélkül, hogy ő erről tudomást szerzett volna. Szája nyitva volt, mivel a bedugult orrán keresztül nem tudott levegőt venni, a vizes ruha pedig egészen az orrnyergéig le volt csúszva. Olyan édesen buta látványt nyújtott, hogy legszívesebben hozzábújtam volna. Előbb az arcához, majd a homlokához érintettem a kezemet és hatalmas kő esett le a szívemről, amiért bőre már nem volt tűzforró. Legalább emiatt nem kellett aggódnom egy ideig.
Óvatosan elsimítottam kósza tincseit, szememet le sem tudtam róla venni.
- Mihez kezdjek veled, kicsi? – suttogtam, s megigazítottam a nedves kendőjét.
Újra és újra lejátszottam magamban a Glowban történteket, fejemben pedig visszhangot vertek a szavai. Nem tudtam, mit higgyek vagy, hogy egyáltalán higgyek-e valamit. Ezt a lányt megismerkedésünk óta nem tudtam hová tenni, maga volt a két lábon járó ellentmondás. Amikor az egyetemen először megpillantottam őt, fogkrémes volt a felsője és zilált a haja, ami arra engedett következtetni, hogy esetlen és szétszórt, míg az arc azt sugallta, hogy karakán jellem és vele nem érdemes ujjat húzni.
Én mégis megtettem.
Nem tudtam őt menni hagyni. Felkeltette az érdeklődésemet, tudni akartam a nevét és azt, hogy mi rejlik a morcos ábrázata mögött. Előadás után elszakadtam a fiúktól, kerestem őt, de nem találtam sehol, s amikor már lemondtam róla, épp akkor botlottam bele az egyetem hátsó ajtajában. Ő finoman elküldött az anyámba, én meg nevetségesen boldog voltam ettől.
Azóta is hatalmas mázlistának tartottam magam, amiért az utolsó pillanatban megleltem őt, továbbá még azért is, mert utána az utunk mindig keresztezte egymást.
Annak ellenére is szerencsésnek éreztem magam, hogy megnehezítette az életemet.
Állandó félelemben éltem mellette, sosem tudhattam, mikor hogyan fog hozzám viszonyulni. Olyan változékony volt, mint az időjárás, sokszor néhány pillanaton belül is képes volt száznyolcvan fokos fordulatot tenni; egyik percben még maga volt a napsütés és a jókedv, a következőben pedig már esernyő nélkül áztam az általa megidézett viharban. Egyszer kenyérre tudtam őt kenni, máskor hozzá sem lehetett szólni, mert simán átharapta volna a torkomat.
Éppen ezért nem tudtam, hogy higgyek-e részeg szájának és lázas, hangosan kimondott gondolatainak. Szerettem volna. Bízni akartam abban, hogy valóban kedvel, de mindig tett vagy mondott valami olyat, amivel erre az egészre rácáfolt. Egyszerre gyűlölt és szeretett, és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan volt erre képes.
Kíváncsi voltam az igazságra, arra, hogy mi volt a szívében, de valamiért sosem mertem felhozni neki ezt a témát. A Glowban töltött éjszaka után is fel akartam őt keresni, hogy tisztázzuk, mégis hányadán állunk, de inamba szállt a bátorság és inkább úgy viselkedtem vele, mintha semmi sem történt volna.
Egyébként rengetegszer be akartam neki vallani mindent, de rettegtem tőle, attól tartottam, hogy „jó” szokásához híven elküldene engem a halálba, majd megszakítaná velem a kapcsolatot. Nem akartam őt elveszíteni, ezért csendben maradtam és továbbra is csak vicc formájában adtam a tudtára, hogy tetszik nekem. És ő képes volt elhinni, bevette, hogy tényleg csak poénkodom.
Nála vaksibb lánnyal még életemben nem találkoztam.
De harapós és csípős stílusa miatt sem tudtam a kapcsolatunkat annyiban hagyni; ha kilencvenkilencszer veszett velem össze és mondta azt, hogy látni sem akar, akkor én a századik alkalommal is visszakúsztam hozzá.
És éppen ezért tudtam, hogy amit érzek, az igazi. Mert sosem futottam senki után, hagytam az embereket menni, Szöszbe viszont úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlott volna rajta. Csak tőle remegett meg a lábam és kizárólag mellette vesztettem az önbizalmamból.
De ő ebből nem látott semmit.
Nem látott bennem semmit.
És én ennek ellenére is szerettem őt.



Eközben…

Teen Top - Lovefool - 41. rész

*Jungsoo szemszöge*


Ezúttal valamennyivel könnyebb volt elbúcsúznunk a szüleinktől – bár bevallom, így is kicsordult egy-két könnycseppem, viszont legalább már nem bőgtem szét a szemem. Ezt mindenképp haladásként könyveltem el. Őszintén szólva most még izgatottabbnak éreztem magam Szöul miatt, mint ezelőtt fél évvel, s – habár utáltam magamnak beismerni, de – ennek egyetlen oka volt: Chunji. Amióta összekaptunk egy picit KakaoTalkon, azóta nem beszéltünk – ő szót fogadott nekem, és nem írt többet, míg én… nos, voltam olyan hülye, hogy hagytam a büszkeségemet érvényesülni, ami egész egyszerűen nem engedte, hogy keressem őt. Utólag már bántam, mert azért jó lett volna átbeszélni a dolgokat, de neeem, nekem mindenképp úgy kellett viselkednem, mint egy komplett idiótának, és főnöm kellett tovább a saját levemben.
Miért nem rúg bokán ilyenkor valaki?!
Szóval vártam már, hogy lássam őt, hogy újra érezzem az illatát, halljam a nevetését, és tarkón vágjam őt, ha esetleg úgy hozza a szükség. Bár neki ezt nem mondtam, de nekem is szükségem volt rá, mert nélküle olyan… üresnek éreztem magam. Szerettem Londont és szerettem otthon lenni, mert anyáék is hiányoztak már nagyon, azonban az ittlétem nem volt az igazi, csak mert ő nem volt itt velem. Minden pillanatban azt kívántam, bárcsak most is az agyamra menne. Hihetetlen, hogy ilyen kívánságaim voltak! Nem ismertem magamra.
Ha csak rágondoltam meg arra, hogy már úton vagyok hozzá, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig bordát akart törni.
Chunji egyenlővé vált számomra az otthonommal.
- Min elmélkedsz? – rángatott ki gondolataimból Sangmi.
Halkan sóhajtottam, majd elfordultam a repülőgép ablakától, hogy ránézzek.
 - Semmin.
- Nagyon belemerültél abba a semmibe.
- Nem tudom, csak… eszembe jutott Chunji.
Na, az igazán nem volt nehéz, ugyanis másra sem tudtam gondolni, de mindegy.
- Ó, értem. Várod már?
- Mit? – értetlenkedtem.
- Hogy találkozz vele.
- Nagyon…
- Hiányzik már, mi?
- Furcsa, de igen.
- Ez egyáltalán nem fura – vigyorgott. – Maximum csak neked. De nem baj, majd hozzászoksz.
- Mihez?
- Hát a gondolathoz, hogy már nem utálod őt.
Újból felsóhajtottam. – Tudod, kezdem azt gondolni, hogy talán soha nem is utáltam őt…
Megpaskolta a térdem. – Ez így igaz, hugicám. Örülök, hogy rájöttél.
- Kellett egy kis idő, nem igaz?
- Jobb később, mint soha, végül is.
- Nem tudom egyébként, hogy mihez kezdjek ezzel a felfedezéssel, Sangmi.
- Ne félj tőle. Most is olyan halálfélelmet tükröz az arcod, hogy még engem is megijeszt. Pedig csak arról van szó, hogy kedveled Chunjit, ami nem tragédia, hiába is próbálod magadnak úgy beállítani. Ne legyél vele elutasító, ennyi az egész. Mert Chunji amúgy is teper nálad, meg közeledik feléd, neked már csak annyi a dolgod, hogy nem taszítod őt el magadtól.
- Tehát a kezébe kell adnom az irányítást és hagynom, hogy ő alakítsa a kapcsolatunkat?
- Így van.
Elsápadtam. – Ó, jaj…
Felnevetett. – Hátha nem lesz ebből baj.
- Ja, hátha…
- Chunji nem egy két lábon járó katasztrófa, Jungsoo.
- Gondolod?
- Tudom.
- Neked legyen igazad.

- Éhes vagyok, leszakad a karom, a repüléstől még mindig zsibbad a hátsóm, hajat akarok mosni, álmos is vagyok, és még ráadásul pisilnem is kell – soroltam a bajaimat, miközben arra vártam, hogy Sangmi végre kinyissa a lakás ajtaját, majd egy nagyot tüsszentettem. – És még ez is! – háborogtam. – De azért jó újra Szöulban lenni.
- Ja, azt hallom…
- Ne morogj, inkább nyisd ki az ajtót!
- Te meg ne hisztizz! – replikázott. – Na, végre már – mondta, majd berúgta az ajtót, megragadta a bőröndjét, és átfáradt a küszöbön.
Rögtön felkapcsolta a villanyt, hogy a továbbiakban ne kelljen vakon botorkálnunk.
- MEGLEPETÉS! – hangzott a vidám kiáltás a nappaliból.
Nővérem megtorpant előttem – szerintem egy kisebb sokkot kapott – én meg éppen ezért nekiütköztem hátulról. Kitágult szemekkel átnéztem a válla felett, s ekkor megpillanthattam a Teen Top mind a hat tagját – nos, ebből már csak öt volt ébren, ugyanis Minsoo kisajátította magának a kanapét, és bealudt rajta. A szívem őrületes tempóban kezdett el verni, ahogy a tekintetem találkozott Chunjiéval.
Hihetetlenül boldog voltam.
Már csak azt nem értettem, mégis mit kerestek nálunk a srácok. Bár meg kellett volna ezen lepődnöm? Sosem értettem mostanában semmit, ami velük volt kapcsolatos.
Sangmi – miután magához tért a kábulatból – L.Joe nyakába vetette magát sikítva. Mosolyogva néztem őket, mert tényleg nagyon édesek voltak, ahogy mindenki másról megfeledkezve ölelgették egymást.
De aztán kiszakadtam a cukormázukból, s feltűnt, hogy én még mindig ugyanott ácsorogtam, mint eddig: a nyitott ajtóban, mint valami világtalan. Becsuktam hát az ajtót, és újra Chunjira néztem, aki félénken mosolygott rám. Láttam rajta, hogy a kis vitánk miatt még mindig feszeng, és nem tudja, mégis hogyan üdvözöljön, ezért megkönnyítettem a dolgát és követtem testvérem példáját – vigyorogva rohantam oda hozzá, és szorítottam őt magamhoz. Azonnal körém zárta karjait, én pedig mellkasába fúrtam arcomat. A következő pillanatban már felkapott és megpörgetett, mire a többi fiú üdvrivalgásban tört ki.
Mikor már újra két lábbal álltam a talajon, finoman homlokon puszilt.
- Kérlek ne haragudj rám, Szösz – súgta úgy, hogy csak én halljam.
- Te se rám.
- Az a baj, hogy talán sosem tudnék.
- Nyálas vagy – kuncogtam.
- Igen, tudom – felelte fülig érő szájjal.
- Khm –  köszörülte meg a torkát Changjo, de nem foglalkoztunk vele. – KHM –  köhintett erélyesebben. - Hahó, esetleg foglalkozna velünk is valaki?
- Így van, engem ki fog megölelni? - méltatlankodott Niel.
- Hát ezért jöttünk át, hogy egy sziát se kapjunk? - nyafogott Ricky is.
Elengedtük hát a fiúkat, hogy a többi srácot is köszönthessük –  mindnyájukat nagy-nagy ölelésben részesítettük; Ricky engem például úgy megszorongatott, hogy még a szemem is kiugrott a helyéről. De nem bántam, mert hiányoltam már ezeket a majmokat, és iszonyatosan jól esett újra együtt lenni velük.
Felébresztettük Minsoot is, és letelepedtünk a nappaliban, hogy aztán felváltva meséljünk egymásnak mindenféle rágcsálnivalót magunkba tömve (a srácok gondoskodtak a harapnivalókról). A fiúk elmondták, mit csináltak távollétünkben, milyen rendezvényeken vettek részt, mi pedig beszámoltunk nekik Londonban tett látogatásunkról.
- Egyébként – vettem magamhoz a szót – anya meghívott titeket a nyaralónkba. Bár az igaz, hogy messze van még a nyár, azért gondoltam, elmondom nektek. Szóval, ha gondoljátok, kifújhatjátok majd magatokat nálunk.
Egyszerre szakadt fel belőlük a boldog üvöltés, Ricky még fel is pattant a kanapéra, hogy aztán visítva és a feje felett tapsikolva ugráljon egy picit.
Sangmival homlok ráncolva néztünk össze.
- Öh... Akkor ezt egy igennek veszem – mormoltam, bár nem mintha meghallották volna.
Vadállatok...

- Na, gyerekek, ideje mennünk – tapsolt Minsoo. – Késő van.
Ricky, Changjo és Niel egyetértően bólogatott, majd feltápászkodtak és megindultak az ajtó felé, hogy felhúzzák a cipőjüket.
- Én maradnék, ha nem baj – mondta L.Joe.
- Az lenne baj, ha nem maradnál – mosolygott Sangmi, s megcsókolta őt.
Chunji kérdőn nézett rám, azt várta, hogy döntsek a sorsáról. Egy apró biccentéssel adtam tudtára, hogy engedélyezem, hogy itt aludjon, mire ő egy sziporkázó vigyorral felelt.

Miután elköszöntünk a Teen Top maradék négy tagjától, felmentünk Chunjival a hálószobámba. Az ágyamra fektettem a bőröndömet, míg ő becsukta az ajtót.
- Azt még nem is kérdeztem, hogy hogyan jutottatok be ide.
- A pótkulccsal.
Félbehagytam a csomagom kicipzározását, belefagytam a mozdulatba. Lassan felegyenesedtem és kérdőn pislogtam rá nagyokat.
- Mármint…?
Aprót biccentett. – Jobb helyet is találhatnátok neki a lábtörlőnél.
Csak a fejemet tudtam ingatni, miközben felszakadt belőlem a nevetés.
- Hát ezt nem hiszem el.
A száját rágcsálta, félt közelebb jönni hozzám.
- Haragszol ezért?
- Miért? Hogy az engedélyünk és tudtunk nélkül besétáltatok a házunkba, amíg mi egy másik kontinensen voltunk? Ugyan már – legyintettem.
- Nem tudom eldönteni, hogy most viccelsz-e vagy sem.
- Félsz, hogy neked esem?
- Ami azt illeti… igen.
- Nos, akkor megnyugtathatlak, mert nem fogok. Tényleg nincs harag, csak azért ha lehet, ne csináljatok ebből rendszert.
- Nem fogunk.
- Különben is, láthattad, mennyire örültem neked… öhm... nektek – javítottam ki magam gyorsan. – Nem is értem, hogy hihetted azt, hogy ezek után le fogom venni a fejed.
Leült az ágyamra a pakkom mellé.
- Hiányoztam?
- Hiányoztál. – Elvigyorodott. – Te majom – tettem hozzá; én is mosolyogtam.
- Akkor jó, mert te is nekem.
Újra hozzáláttam a bőrönd felnyitásához.
- Most akarsz kicsomagolni?
- Aha, mikor máskor?
- Késő van, Szösz, nem érne rá holnap?
Átláttam ám a szitán!
- Azt akarod, hogy veled foglalkozzak?
Lesütötte a szemét.
- Ha azt mondom, hogy igen, fél óráig fogsz velem kiabálni, és még azt is a fejemhez fogod vágni, hogy féltékeny vagyok a csomagodra.
Egy szó nélkül betoltam a holmimat az ágyam alá, majd lehuppantam Chunji mellé, és automatikusan a vállára hajtottam a fejem. Közelségemet egy elégedett kis sóhajjal nyugtázta.
- Sajnálom, hogy nem kerestelek a vitánk után.
- Én azt sajnálom, hogy egyáltalán veszekednünk kellett.
- Nagyon rád ijesztettem?
- Kiosztottál, majd megkértél, hogy többet ne is írjak, utána meg nem is kerestél… igen, rendesen rám ijesztettél ezzel. Amíg itt vártunk rátok, akkor is volt, hogy haza akartam szaladni, mert fogalmam sem volt, hogyan fogsz reagálni rám. Azt hittem, páros lábbal fogsz kirúgni vagy, hogy amint meglátsz, fordulsz is vissza a reptérre és a legközelebbi géppel elhagyod Koreát. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a nyakamba fogsz ugrani. De örültem, jobban, mint eddig bárminek. Talán nem fogod elhinni, de egyfolytában a napokat számoltam, hogy mennyit kell még aludni ahhoz, hogy újra lássalak. Mint egy kisgyerek, aki várja a karácsonyt – kuncogott, én pedig csak hallgattam és emésztgettem az imént hallottakat. Hihetetlen, hogy van egy ilyen édes énje is! – És én… nagyon kiakasztottalak? – kérdezte félve.
Helyeselve bólogattam. – Irtó pipa voltam rád.
- Hülye tudok lenni, igaz?
- Az nem kifejezés… Nekem is sokat jelentesz, de attól még nem akarlak téged körbe pisilni, Chunji. Nem sajátíthatsz ki magadnak.
- Persze, tudom, csak… Ilyen vagyok. Birtokló.
- Lehetnél egy kicsivel visszafogottabb és bízhatnál bennem annyira, hogy nem feltételezed rólam folyton azt, hogy lecserélnélek.
- Oké… Csak, tudod, te annyira szeszélyes vagy, sosem tudok rajtad kiigazodni. Egyszer azt mondod, hiányzok, másszor már azt, hogy látni sem akarsz. Egyik pillanatban fontos vagyok a számodra, a másikban már azt sem tudod, hogyan utálj engem. Éppen ezért félek, hogy egy nap úgy döntesz, eleged van belőlem és megszakítasz velem minden kapcsolatot. Gondolatban mindig is egy időzített bombához hasonlítottalak téged. Sosem tudom, mikor robbansz.
Éreztem, ahogy a szívem összefacsarodott.
- Nem áll szándékomban elszökni.
- Ez a jelenlegi álláspontod…
- Sajnálom, hogy nem bízol a szavamban. Sokszor kívántam már azt, hogy tűnj el az életemből…
- Most vigasztalni próbálsz? Mert elég gyatrán csinálod.
- Még nem fejeztem be. Szóval, tényleg volt, hogy meg akartam tőled szabadulni, de nézz csak ránk, most is itt vagyunk. Együtt. Sosem tudtam tőled megválni.
- Mert túl akaratos vagyok.
- Nem. Hanem, mert a szívem mélyén sosem akartam tőled elszakadni, az életem részét képezed. Emlékszel, amikor egy hónapig nem is beszéltünk?
- Uh – nyögött fel –, az borzalmas volt.
- Nekem is – értettem egyet. – Akkor döbbentem rá, hogy igenis szükségem van rád, akár tetszik ez nekem, akár nem. Nem tudom, miért, de utálni akartalak…
- És sokszor sikerült is – fejezte be a mondatomat.
- Nem ezt akartam mondani – csaptam finoman a hasára. – Hanem azt, hogy talán akkor sem utáltalak, mikor megesküdtem volna arra is, hogy teljes szívemből gyűlöllek.
- Talán?
- Biztos – helyesbítettem. – Ne haragudj, amiért folyton csak szidlak.
- Semmi baj, már hozzászoktam – nevetett könnyedén.
- És azért is bocsánat, amiért megnehezítem az életed.
- Egyszerre áldás és átok, hogy vagy nekem, Szösz. De nem bánom azt a sok fejfájást, amit okozol, nekem teljesen megéri.
- Juj… Most iszonyatosan nyálasak vagyunk. Nem ismerek magunkra.
- És neked most muszáj volt megszólalnod, mondd!? Feltétlenül el kellett rontanod az idillt?
- Hahó – pöcköltem orron –, elvégre én vagyok a te két lábon járó fejfájásod. Én csak teljesítem a feladatom.
- Néha inkább migrénnek neveznélek…
Visszavágás helyett csak hapciztam egyet.
- Mi az, megfáztál?
- Hát… Nem tudom…
- Ugye mindig fel voltál rétegesen öltözve?
- Persze, csak…
- Csak mi?
- Zack megfürdetett a hóban.
- A barátod, aki miatt kiakadtam?
- Igen.
Haragos pillantásától úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Még a nyakamat is behúztam.
- Látod, ezért borulok ki, amikor mással vagy. Mert féltelek, te lány, és minden jel arra utal, hogy nem alaptalanul. Most majd szépen lebetegedsz, aztán én meg etethetlek itt forró levessel. Mondom én, hogy kész migrén vagy!
- Nem lesz semmi bajom, csak azért, mert az este folyamán párszor hapciztam. Túlreagálod. És különben is, ha annyira nehezedre esne engem ápolni, akkor köszönöm, de nem is lenne rád szükségem.
Mérgesen nézett rám.
- Most mi van?
- Az, hogy utálom, ha hülyeségeket beszélsz. Tudod nagyon jól, hogy egy csettintésedre ugrok, és ha beteg lennél, el sem mozdulnék mellőled, amíg jobban nem lennél. Sértő, amikor olyanokat feltételezel rólam, hogy cserben hagynálak, meg miegymás.
- De akkor meg ne beszélj erről úgy, mintha teher lenne neked.
- Teher? Te teher? Jaj, Szösz… Szerintem csak ki vagy merülve, azért mondasz baromságokat, szóval gyerünk, ideje aludni, majd holnap még beszélgetünk. Most ágyban a helyed.
- Nem vagy az anyám, Chunji – morogtam.
- Még az a szerencse! Hogy nézne már az ki, ha az lennék, közben meg… – Hirtelen elharapta a mondat további részét.
- Közben meg…?
A fejét csóválta, miközben a karját nyújtotta felém, hogy felállítson. Óvatosan csúsztattam tenyerébe a kezemet.
- Semmi, nem fontos – rázott le ennyivel. – Inkább menjünk fogat mosni.

- Mi ez a két plusz fogkefe itt? – csodálkoztam, amikor már a fürdőszobában voltunk, és szemet szúrt, hogy a tartóban két fogkefe helyett ezúttal négy volt.
- Az egyik az enyém – mondta, és elemelt egy lila színűt –, a másik pedig Byunghuné. Gondoltuk jó, ha itt is van egy.
- Mire észbe kapok, már tele lesz a ház a cuccaiddal.
- Mire észbe kapsz, már itt fogok lakni – nevetett.
- A fejemre fogsz nőni… Van még esetleg más is, amit áthoztál?
- Nem, csak ennyi. Egyelőre.
Fogkrémet nyomott előbb az enyémre, utána pedig a sajátjára.
- Na, ne dumálj annyit.
Szememet forgatva vállon ütöttem, majd elkezdtük mosni a fogunkat.
A tükörben találkozott a tekintetünk, vigyorogva követte figyelemmel, ahogyan teljesen átszellemülten végeztem a lefekvés előtti rituálé ezen részét.
- Ne nézz már! – A sok fogkrémtől nehezen tudtam megformálni a szavakat.
Szeme sarkában nevetőráncok húzódtak; egész egyszerűen imádni való volt.
Nem felelt semmit, csak fogta, és letörölte az államról a habot, majd a kezét a csap alá tartotta, és emiatt valamiért hihetetlenül boldognak éreztem magam.

Én már bebújtam az ágyba, ő még viszont egy helyben toporgott tanácstalanul.
- Öhm… Akkor én lemegyek a kanapéra.
Sóhajtottam. – Kívül vagy belül szeretnél aludni?
Felragyogott a szeme. – Belül.
Befészkelte magát mellém, lehajtotta a fejét a párnára, és felém fordulva nyíltan vizslatni kezdett engem.
- Most meg mi van? – firtattam.
- Jó, hogy újra itthon vagy. – Megsimogatta az arcomat. – Szép álmokat, Szösz.
- Aludj jól, Chunji – válaszoltam, majd lekapcsoltam a kislámpát.

Teen Top - Lovefool - 40. rész

*Sangmi szemszöge*


- Szia, cica. – L.Joe bágyadtan mosolygott a kamerába; a laptopjával szemben feküdt egy párnán, és próbálta nyitva tartani a szemét.
Most először hívott így, biztos voltam benne, hogy elpirultam.
- Szia – köszöntem én is, a szívem csak úgy repdesett a látványától. – Álmos vagy?
Ásított. – Kicsikét.
- De akkor ne skype-oljunk. Menj aludni nyugodtan.
 - Látni szerettelek volna.
Hiánya ekkor még nehezebb teherként nyomta mellkasomat.
- Jó lenne, ha itt lennél – biggyesztettem le ajkamat.
- Ja, így nem az igazi. – Ismét ásított. – Mi újság?
Megcsóváltam a fejemet. – Semmi, jó egy picit itthon lenni és pihenni.
- Sok volt az egyetem, mi?
- De még mennyire… És te hogy vagy?
 - Meg fogsz lepődni, de fáradtan. Én mindent csinálok, csak nem pihenek.
Rosszul éreztem magam, hogy míg én élveztem az édes semmittevést, addig ő keményen dolgozott.
- Mit csináltok?
- Ma például stúdióban voltunk egész nap.
- Új album?
- Csak mini, de igen.
- Akkor gondolom nagy a hajtás.
Sóhajtott. – Az.
- Baj van?
- Nincs, csak fáradt vagyok és szeretnélek átölelni. Ennyi az egész.
- Már nincs sok idő hátra és megyek vissza hozzád.
- Várom már. Együtt töltjük a szilvesztert?
- Jól hangzik – somolyogtam.  – Nem lesz semmilyen programotok aznap?
- Csak délelőtt, utána a tiéd vagyok.
- Megbeszéltük. Pontosan mit tervezel?
- Nem tudom, majd még megbeszélem a srácokkal, aztán meglátjuk. Lehet, hogy csak a lakásban lesz valami összejövetel, még nem gondolkodtam rajta. Neked mihez lenne kedved?
Vállat vontam. – Teljesen mindegy. Ahogy döntesz, nekem az úgy jó lesz.
Fülig ért a szája. – Szeretem, hogy te vagy a barátnőm.
Csak mosolyogtam bénán, nem tudtam, mégis mit felelhetnék, ezért jobb ötlet híján csak szimplán hallgattam és elvörösödve lesütöttem a szememet.
Megköszörülte a torkát. – Nem tudod, miért nem válaszol Jungsoo Chunjinak?
- Gőzöm sincs – csóváltam meg a fejemet. – Nem emlegette őt, amióta megérkeztünk.
- Ezt Chunjinak inkább nem mondom – nevetett. – Rosszul esne neki.
- Mi?
- Hát, hogy Jungsoo nem beszél róla megállás nélkül.
- Miért, Chunji ezt teszi? – vontam fel a szemöldökömet.
- Ha tudnád…  – fújta ki a levegőt. – Megszállott, esküszöm. Sokszor már le kell őt állítanom, mert hiába terelem el a témát, ő mindig visszakanyarodik „Szöszhöz” – macskakörmözött a levegőbe. – Mintha másról sem tudna beszélni. Mármint persze ez nem baj, csak érted… Néha az ember mást is meg akarna dumálni, nem csak azt, hogy most éppenséggel „Szösz” mikor válaszolt neki és mikor nem.
- Hogyne, megértem, de szerintem ez aranyos.
- Jóóó, igen, én is annak tartom, csak egy idő után sok tud lenni. Mert, például, én is emlegetlek téged… elég sokszor, de azért igyekszem nem az emberek agyára menni ezzel. De Chunji… Ő le se szarja. Csak mondja és mondja és mondja, mit sem törődve azzal, hogy a másik már kiütést kap tőle. Én odafigyelek az emberekre.
Épp most vallotta be, hogy sokat mesél rólam az ismerőseinek, erre én csak tovább pislogtam a kamerába kukán, mint valami igazi szerencsétlen. Csak gratulálni tudtam magamnak.
Köhintett. – Bocsi, most én is túlzásba vittem…
- Neeem, szeretlek hallgatni, komolyan, csak nem tudtam, mit válaszolhatnék.
Ennél bénább már nem is lehetnék!
- Sok vagyok?
- Egyáltalán nem. Szeretem, hogy ilyen vagy.
- Szeretlek – vágta rá nagy hirtelen, én meg majdnem kaptam egy instant szívrohamot.
A szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek, a szívem a torkomba szökött, az arcom égett.
- Én is szeretlek, Byunghun – mormoltam vissza bénultan, hangom távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna, és igazából nem is voltam abban biztos, hogy teljes mértékben magamnál voltam a boldogságtól.


*Jungsoo szemszöge*


Telefonnal a kezemben ültem ki anyához a konyhába, hogy egy picit beszélgessek vele és élvezzem a társaságát, azonban amikor észrevettem, hogy éppen a mobilján csacsog valamelyik barátnőjével, levágódtam egy székre, hogy kivárjam a soromat. Addig is megnyitottam a KakaoTalkot, és csak ekkor tűnt fel, mennyi olvasatlan üzenetem volt. Az összes a Teen Top tagoktól érkezett, egyedül Chunji nem írt nekem.
Ez felettébb furcsa…
Először Ricky-ét olvastam el.

Szia, Jungsoo, csak azért írok, mert Chunji arra lenne kíváncsi, hogy miért nem válaszolsz neki.
Attól fél, hogy haragszol rá.
Jaj, nem kellett volna elmondanom, hogy miatta írtam rád…
Meg leszek ezért verve…

Haragszom? Miért tenném?
Átugrottam Changjoéra.

Baj van? Összevesztél Chunjival?
(Nem Chunji kérdi.)
(Én vagyok rá kíváncsi.)
(Komolyan!)

A homlokomon lévő barázda még mélyebb lett.
Következőnek Nielét nyitottam meg.

Hé, Jungsoo, régen beszéltünk már, minden okés arra?
Hallom Londonban vagytok, remélem jól érzitek magatokat.
Mikor fogtok visszajönni? Majd összegyűlhetnénk megint. :D Ha esetleg újév előtt visszaérkeznétek, az jó lenne.
Bár persze nem akarom megmondani nektek, hogy mikor gyertek haza, szóval ne érts félre.
Itthon minden rendben van amúgy, stúdióba meg próbákra járkálunk, ha van időnk meg erőnk még, akkor videojátékozunk, szüntelenül, de nem fáradhatatlanul hallgatjuk Chunji siránkozását, és próbálunk egy kicsit izmosodni így a comeback előtt.
Tehát csak a szokásos.
Ó, ha már így szóba hoztam Chunjit…
Mi van veletek?
Nagyon remélem, hogy semmivel sem húzott fel téged ezúttal…

Mi a…
Minsoo egészen rövidre fogta:

Helló, Jungsoo, sírva kérlek válaszolj Chunjinak, mert kezd az idegeimre menni a nyafogásával. Köszi.

Már csak L.Joe maradt hátra.

Sangmi hogy van? Remélem, alszik eleget. És veled mi újság? Ja, egyébként Chunji arra vár, hogy visszaírj neki.

Én már semmit sem értettem.

Megnyitottam a Chunjival való chatelésemet, hogy megnézzem, érkezett-e tőle a legutóbbi alkalom óta üzenetem, de meglepetten láttam, hogy én voltam az, aki utoljára írt a másiknak.
Ő ignorál engem, és akkor még képes rám uszítani szó szerint mindenkit?! Ez a fiú sosem volt normális…
Épp amikor megkérdeztem volna Chunjitól, hogy mégis mi ez az egész, anya letette a telefont; mosolya sugárzó, szeme vidám volt.
- Minek örülünk?
- Képzeld, most hívott Caron, hogy az ünnepek alatt itt vannak Londonban. És van egy jó hírem! – tapsikolt örömében. – Lebeszéltem neked egy találkozót Zackaryvel!
A szorításom olyannyira enyhült a telefonomon, hogy a készüléket az ölembe ejtettem, a gyomrom pedig akaratomon kívül is görcsbe rándult.
- M-Mi? – pillogtam rá döbbenten. – És mégis mikorra?
- Azt mondta, négyre vár a szokott helyeteken.
- Mármint ma?
- Igen.
Zaklatottan pattantam fel a helyemről.
- Nem hiszem el, hogy máris késésben vagyok!

A barátságos és általam olyannyira ismert – és egyben hiányolt – kávézóban ültem, a hatalmas, padlótól plafonig érő ablak mellett, miközben a forró teámat iszogattam. Körülbelül egy éve jártam itt utoljára, de az ital minősége azóta sem változott – isteni volt, főleg, hogy sok tejjel kértem. A fenti sarkokba erősített hangfalakból karácsonyi dalok búgtak, én pedig halkan dúdolgattam csak úgy magamnak. Kinéztem volna az ablakon, de mivel sötét volt már odakint, ezért csak a tükörképemmel szemezhettem. Sóhajtottam, és fogammal elengedtem alsó ajkamat. A várakozás miatt feszült voltam, idegesen doboltam combomon. Már legalább fél órája meg kellett volna érkeznie.

Zackkel még az óvodában lettünk barátok – mivel a szüleink is nagyon jóban voltak, ezért rengeteg időt töltöttünk együtt. Általános iskolában is egy osztályba kerültünk, s mivel egy utcával arrébb laktak tőlünk, délutánonként a leckét is közösen írtuk meg. Ami azt illeti, meglehetősen sokat civakodtunk, de évről évre szorosabb volt a barátságunk minden vitánk ellenére is, és testvérként szerettük egymást. Pontosabban... bátyámként kezeltem őt egészen nyolcadik osztály elejéig.
Fogalmam sincs, mi változott akkor, vagy egyáltalán miért változott, de azt tudtam, hogy képtelenség úgy megölelni Zacket, hogy a szívem ne akarjon kiugrani a helyéről. Akárhányszor rám mosolygott, én lesütöttem a szememet, és, ha átjött hozzánk, már nem voltam hajlandó őt pizsamában, kómásan fogadni. Érkezése előtt szépen rendbe szedtem magam, és azóta sem tudtam, vajon ez neki szemet szúrt-e akkor. Mindenesetre én nem szóltam neki egy szót sem, mert féltem, hogyha kinyitnám a számat, azzal csak elrontanám a barátságunkat.
Májusban jelentette be, hogy Edinburgh-be költöznek, amint vége a sulinak, holott ő már erről jóval előbb is tudomás szerzett. Meg is haragudtam rá, amiért nem árulta el ezt hamarabb, kegyetlennek tartottam azért, mert ilyen rövid időt hagyott nekem arra, hogy lélekben felkészítsem magam a távozására. Teljesen kiborultam, rengeteget sírtam, és legalább egy hétig hozzá sem szóltam. De aztán mégis megbékéltem, mert ráébredtem, hogy a közösen eltöltött napjaink meg vannak számlálva. Ezért  hisztim lecsengése után még jobban összenőttünk - ha ez lehetséges volt egyáltalán. Vele akartam lenni minden percben, kétségbe voltam esve, és a lehető legkevésbé sem akartam elveszteni a legjobb barátomat.
Segítettünk nekik csomagolni. Zack szobájában voltunk, ő a szekrényéből pakolta ki a ruhákat, míg én az ágya feletti polcot szabadítottam fel. A könyveivel még nem is volt problémám, azonban amikor a kezembe akadt az egyik közös képünk a sok közül, akkor eltört nálam a mécses: zokogni kezdtem. Odasietett hozzám, leültetett az ágyra, átölelt és nyugtatóan ringatni kezdett. Azzal vigasztalt, hogy bár nagy lesz köztünk a távolság, attól még meg fogunk maradni barátoknak, és majd minden egyes nap órákig fogunk lógni a telefonon. De én csak sírtam és sírtam, hiába is beszélt nekem. Megbicsaklott a hangja, amikor megkért, hogy ne csináljam ezt, ne nehezítsem meg a dolgát, azonban bármennyire is szerettem őt, az ő kérésére sem tudtam abbahagyni a bömbölést. De aztán ráunt a siránkozásomra és a lehető leghatásosabb módon hallgattatott el: megcsókolt. Ott, a szobájában, meghasadt szívvel, a könnyeimben majd' megfúlva kaptam életem első csókját. Tőle.
Elköltözésük után közel másfél évig tartottuk még rendszeresen a kapcsolatot, de aztán az üzeneteink száma megfogyatkozott, telefonbeszélgetéseink hossza lerövidült, majd meg is szűnt. Neki barátnője lett, engem lekötött az iskola és az, hogy anyának megjelent az életében egy új férfi, Naesang. Már nem volt annyi időnk egymásra, s bár eleinte ez fájt és bántott a dolog, idővel beletörődtem és elfogadtam. Mert semmi sem tart örökké, ugyebár.
Négy év alatt mos először tért vissza Londonba, egészen idáig csak képeken láttam őt, s iszonyatosan kíváncsi voltam, hogy ennyi idő elteltével vajon hogyan nézhet ki, milyen mély lehet a hangja, és a többi.

Negyvenöt percnyi várakozás után már kezdtem letenni arról, hogy tényleg eljön, azonban nyílt a bejárat. Direkt úgy ültem, hogy rálássak az ajtóra, ezért amikor belépett a kávézóba, rögtön észrevettem őt. A szívem makacs módon kihagyott egy ütemet, és bénultan figyeltem, ahogy közeledett az asztalom felé.
Jesszus atya ú...
Mindvégig tartotta velem a szemkontaktust, s már az első pillanattól fogva ott volt az arcán az a csibész mosolya, amivel már tiniként is nagy hatást gyakorolt rám. Csak most… most még lélegzetelállítóbb volt. Ez a régi mosolyának egy tökélyre fejlesztett változata volt, s a kívánt reakció nem is maradt el a részemről: a tüdőmben rekedt tőle a levegő.
Oooké, hát nem erre számítottam.
Amikor odaért hozzám, vigyora kiszélesedett és ölelésre tárta karját. Én még néhány másodperc erejéig csak pislogtam tovább a világ legkékebb szempárjába, majd végre valahára kapcsoltam és felálltam, hogy megölelhessem őt. Elégedetten sóhajtott, ahogy magához szorított, én pedig próbáltam úrrá lenni testem remegésén, de isteni illata nem segített valami sokat rajtam.
Na jó, mégis mitől vagyok ilyen ideges?! Ő csak Zack!
Visszaültem, ő pedig csak azután foglalt helyet, hogy levette télikabátját.
- Szia – köszönt, mikor már velem szemben helyezkedett el, s összekuszálta homok-szőke haját, ami kissé nyirkos volt a már elolvadt hópelyhektől.
Elfojtottam egy nyögést és a késztetést, hogy arcomat a tenyerembe temessem.
- Szia.
Csillogó szemekkel nézett körbe a kávézón, mosolyát akkor sem tudta volna levakarni az arcáról szerintem, ha akarta volna.
- Hű…
De még mennyire, hogy hű!
- De jó újra itt lenni. – Elszakította tekintetét a dekorációról, így az a kék szempár ismét rám szegeződött. – Négy éve jártam itt utoljára, és mindössze a falak színe változott.
- Legalább ráismersz még a helyre.
- Igaz. Te viszont sokat változtál az évek alatt.
- Mondták már egy páran.
- Nem biztos, hogy felismernélek már az utcán, ha elsétálnál mellettem.
- Én viszont ezer közül is felismerném ezt a mosolyt – bukott ki belőlem.
Ez most komoly?
Ezzel az egy mondattal elértem, hogy újra rám villantsa azt a vigyort.
Ez most komoly?!
- Mély nyomot hagy az emberekben, tudom – hencegett, mire a szememet forgattam. – Ó, igen, a jó öreg szemforgatás! Ez még a régi. Már hiányzott.
Felkacagtam.
- Jó újra látni, Zack.
- Téged is. Remélem nem haragszol, amiért mára tettem a találkozót.
- Ugyan – legyintettem. – Azért sincs harag, hogy ennyit késtél – tettem hozzá.
Felnevetett. – Igen, azért is bocsánatot akartam kérni.
Nagyot kortyoltam teámból.
- Semmiség, tényleg.
Rábökött a poharamra. – Én akartalak meghívni arra.
- Ha annyira akarod, a következőt állhatod te.
- Mindenképp. Most viszont megyek, és én is hozok magamnak valamit.
- Jól van, nyugodtan.

Szórakozottan doboltam az asztallapon, majd eszembe jutott, hogy teljes mértékben megfeledkeztem Chunjiról és az újabb hülyeségéről. Magamban szitkozódtam, és gyors mozdulatokkal kihalásztam a telefonomat a zsebemből. Megnyitottam a KakaoTalkot, rákattintottam Chunji nevére, és screenshot-oltam a beszélgetésünket, hogy bebizonyítsam: én igenis válaszoltam neki. Elküldtem a képet, s írtam neki egy rövid üzenetet is:

Nem tudom, miért küldted rám a srácokat, mert pont, hogy te hagytál engem figyelmen kívül.

Visszatért Zack, így nem foglalkoztam tovább Chunjival.
- Nem is tudom, hogyan pótolhatnánk be az eltelt éveket ezalatt a délután alatt. Kezdjük inkább az aktuális dolgokkal, úgy egyszerűbb. Alicia mesélte, hogy Szöulban jársz egyetemre.
Bólintottam. – Bizony. Kommunikáció- és média szakon vagyok.
- És hogy megy?
- Jobban, mint vártam, de komolyan. Mindenféle nagyképűség nélkül mondom, hogy meg vagyok magammal elégedve.
- Na és magával a várossal mi van?
- Imádom! – csillant fel a szemem.
- Megismerkedtél egy sráccal, mi?
Sokatmondóan lesütöttem a szememet, egy hajtincset pedig a fülem mögé gyömöszöltem.
- Ez a mosoly mindent elárul, Jungsoo! – átnyúlt az asztal felett, hogy az orromra koppinthasson. – Csodálkoztam is volna, ha azt mondod, nincs senkid – tette hozzá.
- Csak barátok vagyunk – mormogtam, és babrálni kezdtem a karkötőm C betűjével, ami kikandikált a hosszú ujjú felsőm alól.
- Hát, akkor az a fiú nagy hülye lehet.
- Ha tudnád, mennyire…  – sóhajtottam fel drámaian. – És veled mi újság? Milyen Edinburgh?
- Szeretem, nem panaszkodom. Ez alatt a négy év alatt sikerült hozzászoknom. Eleinte persze nehéz volt, de ezt te is tudod, akkoriban még sokat beszéltünk.
- Ja, igen.
- Sajnálom, hogy időközben elmaradtak az üzenetváltásaink.
- Így alakult, ne sajnáld – somolyogtam. – Mind a ketten el voltunk foglalva a saját életünkkel. – Ezzel arra utaltam, hogy ő összejött egy edinburgh-i lánnyal, én pedig próbáltam hozzászokni az új családtagok gondolatához. Akkortájt mutatott be anya Naesangnak és Sangminak.
- Haragszol rám?
- Miért tenném?
- Amiért megcsókoltalak, majd barátnőm lett.
Ezen nevetnem kellett. – A csókunk és a kapcsolatod kezdete között közel fél év telt el. Tizenöt évesek voltunk akkor, Zack, nem hittem azt, hogy össze fogjuk kötni az életünket.
- Tehát nem bántott?
- Egy picit, talán. Mert akkor még friss volt a dolog és szörnyen hiányoztál. Veled nőttem fel, te majom. – Ezúttal én koppintottam az orrára. – Még jó, hogy nem léptem túl az elvesztéseden rögtön.
- Nem vesztettél el. Most is itt vagyok.
- Az igaz, de te is tudod, hogy ez nem ugyanolyan.
Az ajkát biggyesztette. – Valóban nem.
- És mi van azóta a barátnőddel?
- Szakítottunk. Elköltöztek a családjával, csak ők egészen Amerikáig mentek.
- A sors fintora…
Sóhajtott. – Ja… Én itt hagytalak téged, engem meg itt hagyott ő.
Rászorítottam a kezére.
- Majd jön más.
- Persze, tudom én.

Már legalább egy órája beszélgettünk, amikor megszólalt az asztalon hagyott telefonom: KakaoTalkon keresett valaki. Ránéztem a mobilomra, és már nyúltam is volna érte, de aztán visszahúztam a kezemet.
- Válaszolj nyugodtan, én addig elmegyek a mosdóba.
- Ó, oké.

Ahogy sejtettem, Chunji volt az.

Ne haragudj, csak az idióta telefonom nem jelezte, hogy írtál, ezért azt hittem, megharagudtál rám, vagy valami.
Mert ugye nálad nem ritka az ilyen…
Egyébként meg válaszolva a korábbi üzeneteidre... te vagy a hülye!
Nem találkoztam még az anyukáddal, de máris kedvelem őt.
Mikor mehetünk? Akár most repülőre pattanok érted.
Amint hazajössz, rád rúgom az ajtót csak, hogy boldoggá tegyelek.
Ezt veheted akár fenyegetésnek is!
El sem hiszem, hogy ezt mondtad! Legszívesebben most mindenkinek eldicsekednék a világon azzal, hogy hiányzom neked.
Amúgy mi újság? Mit csinálsz?

Isten ments, hogy iderepülj!

Szinte rögtön érkezett rá a válasz:

Na, szép! Nemrég még hiányoltál, most meg látni sem akarsz.
Ki tudna rajtad kiigazodni, asszony?
Az agyamra tudsz menni.
Egyébként megerőltető lenne, ha válaszolnál a kérdéseimre?

Asszony?!

Te mondtad, hogy anyud már hallja is az esküvői harangokat, tehát már az áldását adta ránk.
De válaszolj már!

Te beteg vagy…

Jól van, te meg ne affektálj állandóan!

Nincsen velem semmi.

Épp egy kávézóban ülök.

Ekkor ért vissza Zack, ezért úgy gondoltam, nem leszek udvariatlan, és elteszem a telefonomat.
- Szóval ott tartottunk, hogy…  – De szegény nem tudta végigmondani, amit akart, mert a mobiltelefonom őrült csipogásba kezdett.
A mennyezet felé emeltem a tekintetemet.
- Hát ezt nem hiszem el…  – morogtam.
Zack csak kuncogott.
- Úgy látszik, valaki nagyon hiányol.
- Csak a „nagy hülye” – macskakörmöztem a levegőbe.
- Ne várakoztasd meg.
- De…
Félbeszakított. – Én nem bánom, Jungsoo. Biztosan fontos lehet.
Hálásan néztem rá.
- Rövidre fogom, ígérem.

Akkor majd ápolhatsz, ha végre hazajössz.
Hé, én nem szoktam!
Mi?! És mégis kivel?

Csak szeretnéd…

Egy régi barátommal.

Szeretném is!
Fiú az illető?
Mondd, hogy nem az.

De az.

Hát ez valami fantasztikus!
Hazautazol, és azaz első dolgod, hogy lecserélsz?

Nem cseréltelek le, te majomarcú…

Még hazudsz is?!
És mióta vagytok barátok?

Vele nőttem fel.

Ez egyre jobb.

Fejezd be!

Helyes?

Az.

Fotózd le.

Mi? Megvesztél?

Csinálj róla gyorsan egy képet!

Nem!

Látni akarom!

Én meg azt akarom, hogy elhallgass!

Egyetlen egyet kérek, Szösz.

Sóhajommal majdnem felborítottam a poharamat.
- Mi a baj? – tudakolta Zack.
- Azt akarja, hogy küldjek neki rólad egy fotót…
- Ööö… Mégis miért?
- Mert egy vadbarom! – csattantam fel. – És addig nem fog békén hagyni, amíg…
- Hát…  – fojtotta belém a mondatom többi részét. – Én végül is nem bánom.
- Jól van. De várj, odamegyek melléd, csináljunk inkább egy közös képet.
- Oké, az jó lesz.
Felálltam, s helyet foglaltam a jobbján.
- Karolj át és vedd elő a legszebb mosolyod.
- Az nem lesz nehéz – nevetett.

- És most a telefonom fel fog robbanni… – mondtam, miután elküldtem a fotót.
Igazam volt; nem kellett sokat várnunk, hogy Chunji üzenetek hadát zúdítsa rám.

Mi a…
Azt nem mondtad, hogy ennyire helyes!
És jól látom, hogy átkarolt?
Miért karolgat?
Szösz!
Gyere haza! Most!
Így mégis hogyan legyek nyugodt?!
Miért hagyod másnak, hogy hozzád érjen?
Miért???????????
Tudod nagyon jól, hogy hiányzol, és ugrok, ha ilyenről van szó...
Erre te direkt hergelsz engem!
Azt mondtam, hogy RÓLA kérek egy képet, és nem azt, hogy bújj vele össze!
Hogy vigyorogsz te is…
Fú…
Na, most már biztos lehetsz benne, hogy rád fogom rúgni az ajtót!
Hihetetlen, mennyire fel tudsz húzni…

Lenyugodnál végre?

NEM!

Miért kell folyton ezt csinálnod, akárhányszor valaki a közelemben tartózkodik?

Mondtam, hogy ő csak egy régi jó barátom.

Négy éve láttam őt utoljára, és most összeültünk beszélgetni.

CSAK beszélgetni.

Nincsen ebben semmi, nem értem, miért kell konkrétan beleőrülnöd a tudatba, hogy most éppen egy haverommal vagyok.

KEZELTESD MAGAD!

Nem birtokolhatsz, Chunji.

Nem vagyok a tiéd.

Csak félek, hogy elveszítelek…

Akkor foglak otthagyni, ha ezt tovább folytatod.

Kibírhatatlan vagy.

És utálatos.

Fontos vagy a számomra, Szösz.

Ha annyira fontos vagyok, akkor tegyél meg egy szívességet.

Hagyj élni.

Mindent elrontasz ezzel, Chunji.

Kérlek, ne írj többet.

Majd kereslek, ha lenyugodtam.

Még csak annyit, hogy… sajnálom.

Én is.

Na szia.

Panaszosan sóhajtottam.
- Minden oké?
- Persze, csak…  – Nem találtam a megfelelő szavakat.
- Hiányzik?
Gondolkodtam, hogy most az eszem vagy a szívem szerint válaszoljak-e, de aztán győzött az a hülye kis pulzáló izé a mellkasomban:
- Jobban, mint azt megérdemelné…
- Nem akarsz róla mesélni?
- Tényleg érdekel?
- Hogyne érdekelne.
- Hát jó, akkor legyen… Vicces, mert legelőször egy fogkrémmel leköpött felsőben látott engem…