n(ex)t - Első rész

Szívfájdalom

A mai reggellel a huszonegyedik napnak húzhatom meg a striguláját. Huszonegy nap, három hét, egészen pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Chunji pontot tett a kapcsolatunk végére. 

Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. Óriási klisé, de így van.
Egyik nap összebújva alszol a pároddal, másnap pedig már a nővéred kanapéján találod magad összetört szingliként, és csak nyeled, nyeled a könnyeidet.
Bénultság. Ezt érzem, mióta kimondta, hogy véget akar vetni az egésznek. Nem fáj, nem mar, nem éget, csak a bénult zsongás maradt a szívemben és a tátongó, kitölthetetlen űr a lelkemben. A tompa lüktetést érzem, semmi mást.
Életkedv? Az ominózus este óta olyannyira nincs, hogy még csak dolgozni sem járok be. Otthonról (jobban mondva Sangmiék lakásáról) küldöm be a szerkesztőségbe a cikkeimet, mert egyszerűen nincs türelmem az emberekhez. Meg akarom magam óvni a záporozó „Mi a baj?” és „Miért van ilyen nyúzott képed?” kérdésektől, és a boldog párkapcsolatban élő, kivirult kollégák látványától.
Gyenge lennék? Még az is lehet.
Egyesek terápiaként alkalmazzák a munkát – elhalmozzák magukat tennivalókkal, betáblázzák a napjukat csak azért, hogy ne legyen idejük befelé koncentrálni, csak is kifelé. Inkább túlóráznak, hogy minél kevesebb időt töltsenek egyedül az üres és néma lakásban. Nos, én nem tartozom ehhez a réteghez. Alig tudok fókuszálni, sokkal több időbe telik megírni egy cikket, mint általában. Ráadásul teljesen más területeket kezdtem el feldolgozni kényszerített költözésem óta; eddig mindig vidám voltam, az írásaim is pozitív hangvételűek voltak, szerettem ábrándos publikációkat írni a női-férfi viszonyról. Ez volt a védjegyem. Három hete azonban a rózsaszín köd felszállt, és azóta én sem vagyok már ugyanaz a jókedvű ember. Már nem a szerelem felemelő- hanem pusztító erejéről, a kapcsolatok buktatóiról, hűtlen felekről, telesírt párnákról és már-már elviselhetetlen szívfájdalomról írok. Nehezen születnek meg a kezem alatt a cikkek, de mikor végre pontot teszek egy publikáció utolsó mondatának végére, úgy érzem, valamennyivel nyugodtabb a lelkem.
Mindig is hittem az írás gyógyító erejében.
Tehát azóta Sangmi és Byunghun lakásán húzom meg magam egy kanapén, aminek eléggé vendégmunkás-feelingje van, de valahogy nem tud izgatni. Nővérem, mikor meglátott azon a bizonyos estén, először kicsattanó örömmel szorított magához, majd mikor érzékelte, hogy testemet rázza a sírás, azonnal bevezetett a nappaliba, hogy leültessen, és védelmezőn magához öleljen. Nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy sírjak, miközben úgy ringatott, mintha egy apró, törékeny kislány lettem volna, és igazából annak is éreztem magam. Miután elfogytak a könnyek, csinált nekem forrócsokit és türelmesen megvárta, amíg én remegő ajkakkal, el-elcsukló hanggal elmeséltem, mi történt. Természetesen minden további nélkül beleegyezett abba, hogy náluk maradjak addig, míg ki nem találom, hova és hogyan tovább.

Sangmi lehuppan mellém a kanapéra – már amennyire huppanni tud a nagy hasa miatt, ugyanis már a hatodik hónapjában jár. A combomra simítja a kezét, ezzel szakítva ki a gondolataimból.
– A szívem hasad meg érted… – néz rám szomorúan.
Nem tudom vele tartani a szemkontaktust, inkább ölemben pihentetett kezemre bámulok meredten. Az eljegyzési gyűrűm szúrja a szememet és viszkető érzést vált ki belőlem (biztos vagyok benne, hogy ezt csak bebeszélem magamnak), éppen ezért úgy gondolom, hogy jobb, ha megválok tőle. Szemmagasságban forgatom az ezüst karikát, összeszorított ajkakkal hunyorgok rá.
– Ki akarod dobni?
A tenyerembe zárom és összeszűkítem a szemem.
– Már gondoltam rá – vallom be.
– Akkor nem fogod?
Néhány másodpercig csak hallgatok.
– Nem.
– Mi lenne, ha beszélnél vele?
Ajkam keserű félmosolyra húzódik.
– És mit mondhatnék neki?
Lemondóan sóhajt.
– És, ha Byunghun menne el hozzá?
– Hagyjuk, Sangmi…
– De nem akarlak téged ilyen állapotban látni.
– Milyenben?
– Hát… Ilyenben. Egész nap csak ülsz itt, meredsz magad elé fapofával…
– Ne haragudj, ígérem, hogy azon leszek, hogy minél hamarabb találjak magamnak egy albérletet.
– Nem ezért mondtam, hülye – morogja, majd vállon suhint. – Bármeddig maradhatsz, és örülök is neki, hogy itt vagy, csak… bár ne ezért kellett volna átjönnöd.
– Fontolgatom, hogy hazautazom.
– Lehet, hogy jót tenne neked egy kis levegőváltozás – helyesel. – Apuék biztosan örömmel fogadnának.
– Félreérted. Költözésre gondoltam.
Kikerekedett szemekkel pislog rám.
– Hogy mi?!
– Még nem döntöttem el, de…
– Nem, Jungsoo, nem engedem – mondja határozottan. – Ez volt az álmunk, emlékszel? Újságíró akartál lenni. Hol? Itt Szöulban. És most az is vagy. Hol? Szöulban.
Könnybe lábad a szemem.
– De… Nem akarok itt lenni. Nem bírok itt lenni, Sangmi. Így nem, hogy minden rá emlékeztet.
– Tudom, hogy nehéz, illetve el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, de nem adhatod fel az álmodat miatta. Ne hagyd, hogy mindent elrontson. Különben is, még csak azt sem érdemli meg az a nyomorult, hogy szomorkodj miatta, azt meg aztán pláne nem, hogy hazamenekülj előle. Ne hozz meggondolatlanul egy ekkora döntést csak azért, mert most úgy érzed, nem lehet jobb a helyzeted. Én itt vagyok és segítek, oké? – kérdi, majd letöröl egy kósza könnycseppet az arcomról. – Ne is beszéljünk róla többet, már csak a gondolatától is dühös leszek… Tudom is, mire van neked szükséged. Hallottál már arról a doramáról, aminek az a címe, hogy W? Lee Jongsuk játszik benne.
– Lee Jongsuk? – kérdezek vissza.
– Bizony, neki már csak a látványa is orvosság lehet minden bajodra. Úgyhogy most megyek, készítek popcornt, te meg addig kapcsold be a laptopodat, és keress rá, hol tudnánk elkezdeni nézni online.
– Értettem, főnök – szalutálok halvány és erőtlen mosollyal arcomon.
Jól esik, hogy Sangmi így törődik velem.
Mielőtt keresgélni kezdenék az interneten, három hét óta most először belépek a Facebook profilomba, ahol több, mint hat üzenet, és még ennél is több értesítő fogad. Rákattintok az „Üzenetek” fülre, s ahogy végigfuttatom a szememet a neveken, hirtelen lefagyok az egyik feladó láttán. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet, újra és újra elolvasom, amit írt az illető, de képtelen vagyok elhinni.
Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. 
– S-Sangmi… – hebegem, szám elé kapva a kezem. – Sangmi!

n(ex)t - Prológus

Sziasztok!

Ahogy ígértem, már meg is hoztam a legújabb fanfiction-öm, a n(ex)t prológusát. A sztori két főszereplője Chunji és Jungsoo, ám egy valami miatt mégsem lehet ezt a Lovefool folytatásának tekinteni: ebben a történetben a fiúk nem idolok. De minden más maradt a régi: Chunji arca még mindig ugyanakkora és Jungsoo nyelve is ugyanúgy fel van vágva, mint eddig volt. 

Élvezzétek a páros további alakítását. 

Jó olvasást!

Soora

Prológus

 

Három héttel ezelőtt

Vége van. Újra és újra ezt mondogatom magamnak, miközben lesújtottan ülök az ágy szélén. Szám enyhén remeg, a szívem sajgón veri fájdalomtól bénult ritmusát. Magam elé meredek, egy képzeletbeli pontra szegezem szememet, mert nem merek ránézni sem. Sűrűn pislogok, hogy a könnycseppeket elűzzem a szememből, azonban látásom minden szánalmas próbálkozásom ellenére is elhomályosul a könnyfátyol miatt. Amikor az első könny végigszánt az arcomon, alsó ajkamba harapva még jobban leszegem a fejem. Tompán fáj lényem minden pontja, úgy érzem, most lenne igazán jó megszűnni létezni.

Megköszörüli a torkát, mire összerezzenek. Lassan emelem rá tekintetemet és ő szenvtelen arccal, semmitmondó szemekkel mered vissza rám. Nemtörődömsége csak még jobban felzaklat.

- Maradhatsz, amíg nem találsz magadnak lakást. – A hangja ennél hűvösebb talán nem is lehetne.

Persze, mert ez az ő otthona. Többé nem a miénk, egyedül csak az övé.

Ölemben pihentetett kezem ökölbe szorul.

Lesajnálva érzem magam és üvölteni lenne kedvem, toporzékolni, de nem adhatom meg azt az elégtételt neki, hogy szemtanúja lehet az összeroppanásomnak.

Tartsd magad, Jungsoo. Most még nem törhetsz össze.

- Felejtsd el – mondom nagy nehezen, a torkom teljesen ki van száradva.

Hangom ismeretlenül cseng még számomra is, és már idegennek találom őt is, ahogyan nézem őt.

Nem kérek a segítségéből, a szánalmából.

Válaszom hallatán lesüti a szemét és idegesítő, fölényes félmosolyra húzza ajkát. Ekkor a szívem nehéz kőként süllyed a gyomromba, és hirtelen úgy érzem, nincs elég levegő a lakásban.

Nehézkesen felállok, és megragadva a táskámat a szekrényemhez sétálok. Nem is nézem, mit csomagolok el, kapkodva rámolok ki a ruhásszekrényből, minél hamarabb szabadulni akarok. Tekintetét végig a hátamon érzem, és ez csak arra késztet, hogy még inkább siessek a cuccolással.

Amikor megtelik a táskám, behúzom a cipzárját, és megindulok a kijárat felé.

- A többi holmidért mikor jössz?

Megállok, de nem fordulok vissza, a testem teljes egészében megfeszül. Nem szólok egy szót sem, inkább csak kiveszem a lakáskulcsomat a nadrágzsebemből, és a földre ejtem azt. A kulcscsomó hangosan csapódik a parkettának, a zaj fülsértő a némaságban.  A kulcsok nála, míg az érzelmek nálam maradnak. 

Remegő lábakkal sétálok ki a lakásból, némán, vissza sem pillantva, az ajtó durván csapódik be mögöttem. 

Ég veled, Chunji.

Teen Top - Lovefool - 50. (utolsó) rész

Sziasztok! :)

Igen, jól látjátok, végre megszületett a Lovefool zárórésze, én magam sem tudom elhinni. 2012-ben kezdtem hozzá ennek a megírásához, amikor még csak 15 éves voltam, ez már a harmadik változata, de végre, 2016-ban, 19 évesen sikerült pontot tennem a végére. Bevallom, hiányozni fog ez a kis történet, hiszen évekig alakítottam, formáltam, agyaltam rajta, és most iszonyatosan szokatlan lesz, hogy többet már nem kell a folytatásán gondolkodnom. DE! Ez az 50. rész nem azt jelenti, hogy el fogom engedni a fiúk kezét, vagy bezárom a blogomat. Épp ellenkezőleg: szeretnék belefogni egy új történetbe, aminek Jungsoo és Chunji lesz a főszereplője. Ők ketten nagyon a szívemhez nőttek, ezért úgy döntöttem, az ő szálukat továbbviszem és még nem hagyom magukra őket. Remélem, hogy ez sokaknak jó hír. 
Szeretném megköszönni a sok kedves kommentárt, szót és biztatást, amit az évek során kaptam Tőletek. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen sokat jelentenek nekem a visszajelzések. 
Remélem, hogy sokaknak tudtam kellemes perceket okozni ezzel az ötven részes kis történettel és, hogy a továbbiakban is velem tartotok majd. :) 
Nem is szaporítanám tovább a szót. 
Jó olvasást! 

Soora

Négy évvel később

*Jungsoo szemszöge*


Fel-alá futkostam a lakásban a fülbevalóm párját keresve; benéztem mindenhová, hosszú percekig feküdtem a földön és tapogatóztam a kanapé alatt, hogy megnézzem, nem esett-e le oda.
- Chunji! – kiáltottam, de válasz már nem érkezett. – Chunji, nem láttad a fülbevalómat? – Csak a némaság felelt, mire szitkozódni kezdtem. – Nem hiszem el, hogy egy nyomorult bizsu miatt fogunk elkésni… – Ráuntam a keresőexpedícióra, ezért inkább kikaptam a fülemből a meglévő darabot is. – Mindegy, úgyse a fülcimpám lesz a figyelem középpontjában…
Megigazítottam magamon piros pánt nélküli ruhámat és elrendezgettem a vállamon a tincseimet.
- Chunji, készen vagy már? – szólítottam őt meg megint, de próbálkozásom teljesen felesleges volt. Gondterhelten sóhajtottam fel. – Mit csinálsz még? – A fürdőszoba felé vettem az irányt, aminek ajtaját nyitva találtam. Bedugtam a fejem. – Ah, hát itt vagy. – Elszakította tekintetét a tükörtől és felém fordult; arca nagy részét borotvahab fedte. – Ezt most nem mondod komolyan!? – csattantam fel.
A homlokát ráncolta értetlenül.
- Meg sem szólal…
- Még csak most borotválkozol?! – vágtam a szavába. – Mi a francot műveltél eddig? Jó, tudod mit? Elindulok nélküled, nem fogok rád évekig várni. Annyira kiborító tudsz lenni! – Már indultam is volna kifelé, azonban ő gyorsabb volt: utánam nyúlt és magához húzott, berántva ezzel a fürdőszobába, hátamat a mosógépnek vetve.
Ajka vészesen közel volt az enyémhez, és még ennyi idő után is képes volt a közelségével teljes mértékben megbénítani.
- Muszáj mindig sipítoznod? – sziszegte. – Kibírhatatlan vagy, asszony – fedett meg.
Mindig nevetnem kellett, ha asszonynak szólított, ám ezúttal csak benedvesítettem a számat és próbáltam úrrá lenni a hevesen kalapáló szívemen.
- Egy perc és kész vagyok, oké? – kérdezte higgadtan. – Képes leszel azt kivárni?
További kommentár nélkül bólintottam.
- Nagyszerű, én is így gondoltam – húzta pimasz mosolyra száját.
Arcát a nyakhajlatomba fúrta, míg tenyerét a combomra helyezte, majd szépen lassan elkezdte felfelé tolni a ruhámat.
- Hm, tetszel nagyon – búgta.
Éreztem, ahogy a bőröm egyre forróbbá vált.
- Engedj el – kértem erőtlenül –, így sosem fogunk tudni elindulni. Mindenki ránk fog várni.
Természetesen eszem ágában sem állt tiltakozni ellene, de már így is késésben voltunk.
- Meglesznek nélkülünk is – erősködött.
Felnevettem.
- Mi vagyunk a tanúk, te hülye.
Csak annyira húzódott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Láttam rajta, hogy valami visszavágáson gondolkodik, de ezzel már nem tudott vitatkozni – a ceremónia fontos részét képeztük, muszáj volt mennünk.
Lemondóan sóhajtott, majd mielőtt még eltolhattam volna őt magamtól, megcsókolt. Sikítva ugrottam félre.
- Normális vagy? Most nézd meg, mit csináltál! – mutattam a borotvahabos arcomra.
Kuncogott.
- Cuki vagy. – A szeme csak úgy csillogott.
Magához vett egy törölközőt, hogy letörölje rólam a nyomát.
- Annyira gyerekes vagy – morogtam.
- Nyugi már – csitított, ahogy tisztogatott. – Látod, már kész is vagy. Ne hisztizz folyton – koppintott rá az orromra.
- Két percet kapsz – szegeztem mellkasának a mutatóujjamat. – Nem többet.
- Értettem, főnökasszony – szalutált, majd a fenekemre csapott a törölközővel, ahogy kimentem a fürdőszobából.
Örök gyerek…
Gondolom mondanom sem kell: többet vártam rá két percnél. Már ténylegesen azon gondolkodtam, hogy inkább elindulok egyedül. Irtó pipa voltam rá.
- Na, mehetünk – lépett elém, és végigmutatott magán. – Elkészültem – mondta nagy büszkén.
Ahogy végignéztem rajta, úgy el is párolgott haragom, látványától azonnal a fotelba olvadtam. Mesésen nézett ki a sötétkék öltönyében, órákig el tudtam volna őt nézegetni, akkor sem tudtam volna vele betelni.
A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, ezért a tenyerébe csúsztattam az enyémet.
- Gyönyörű vagy – simogatta meg az arcomat, és homlokon puszilt.
- Te sem panaszkodhatsz – feleltem mosolyogva.
- Igen, tudom – nevetett öntelten.
Erre csak a szememet tudtam forgatni, amitől a nevetése harsányabbá vált.
- Ilyenkor mindig megfogadom, hogy soha többé nem foglak megdicsérni semmiért… – motyogtam.
- Aztán sosem tudod szó nélkül hagyni a bájamat – tárta szét a karját amolyan „ez van” stílusban.
- Inkább induljunk most már, mielőtt még meggondolnám magam és itt hagynálak – dünnyögtem.

- Ugye tudod, hogy nem ihatsz így, hogy te vezetsz? – kérdeztem, mikor már Chunji autójában ültünk, úton a hotel felé.
Néhány másodperc erejéig csak pislogott maga elé, majd szitkozódott egy sort.
- Hazafelé taxival megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Persze, hogy majd aztán én tegyelek be a kocsiba? – háborodtam fel.
- Nem akarom magam leinni… annyira.
A fejemet csóváltam.
- Most mi az? – csattant fel. – A legjobb barátom most fog megházasodni, te pedig azt várod el tőlem, hogy egy kortyot se igyak? Kegyetlen vagy!
Sértetten néztem ki az ablakon, ő pedig bocsánatkérésképp a fedetlen combomat kezdte simogatni.
- Ne veszekedjünk minden apró hülyeségen ezen a napon, oké? Mértékkel fogok inni, ígérem – mondta békítően. – Jó leszek, anya – tette hozzá viccelődve, mire nehezen ugyan, de elmosolyodtam. – Így van – biccentett –, ezt a mosolyt akarom látni egész nap. Egyszerűen imádom.
Megállt egy piros lámpánál, s gyorsan szájon csókolt.
- El sem hiszem, hogy Byunghun az első, aki megházasodik a bandából.
- Miért, kit hittél, ki lesz az?
- Nem is tudom… Esetleg Minsoo.
- Talán, ha nem aludná át több, mint a fél életét, már lehetne is felesége.
- Mondasz valamit – értett egyet.
- Majdnem ugyanannyi ideje vagyunk együtt, mint Sangmiék, de nálunk még sosem került szóba a házasság... – adtam hangot gondolataimnak.
Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, erre már nem is fog válaszolni.
- Hát… Tényleg nem – felelte végül szenvtelen hangon.
Éreztem, és láttam is rajta, hogy nem szívesen beszél erről, ezért inkább ennyiben is hagytam ezt a témát. Valamiért rossz érzés lett úrrá rajtam, így az út hátralévő részén meg sem szólaltam, és ő sem erőltette a beszélgetést.

Sangmi és L.Joe úgy döntöttek, a hagyományoktól eltekintve az esküvőjüket nem templomban, hanem egy ízléses hotelben tartják meg.
A hotel személyzete kitett magáért: az egész terem fehérben pompázott, a dekoráció minden eleme hófehér volt: a virágoktól kezdve, a lufikon át az asztalterítőig minden, amit én kifejezetten gyönyörűnek találtam.
- Hű… – ámult el Chunji is. – Valami ilyesmi koncepciót szeretnél majd a miénken is? 

Ezúttal én fagytam le, hirtelen nem tudtam mit felelni. Az autóban ő blokkolt le teljesen az esküvőtémától, most pedig ő emlegette a sajátunkat… Nem tudtam ezt az egészet hová tenni.
Mielőtt még választ adhattam volna, odajöttek hozzánk Sissyék.
- Sziasztok! – üdvözölt minket mind a három lány kicsattanó örömmel.
- De jól néztek ki! – dicsértem meg őket.
- Ti pedig istenien álltok egymásnak – jegyezte meg Mimi.
Chunji a derekamnál fogva húzott közelebb magához.
- Tudom… egyszerűen tökéletesek vagyunk együtt – mondta büszkén.
- Ha most hozzáteszed, hogy „bár én egyedül is az vagyok”, itt hagylak titeket és letagadom, hogy valaha is Teen Top rajongó voltam – szólt közbe Sunny morcosan.
Nos, igen, hiába volt oda meg vissza a fiúkért, a stílusán a rajongása sem tudott változtatni, és sokszor képes volt az egész bandát kioktatni egy perc alatt. Ő már csak ilyen volt.
- Hihetetlen, hogy évekkel ezelőtt még röhögőgörcsöt kaptunk azon, hogy azt mondtad, Sangmi összejött L.Joe-val – emlékezett vissza Sissy.
- Most meg itt vagyunk az esküvőjükön… – hüledezett Mimi is. 

Már épp a fejükhöz vágtam volna az ezredik alkalommal is, hogy nem kellett volna akkor kiröhögniük minket, amikor odalépett hozzánk a rendezvényszervező.
- Önök a tanúk, igaz?
- Mi lennénk azok, igen – bólintott Chunji.
- Kérem, jöjjenek velem, a ceremónia hamarosan kezdődik.
- Találkozunk a boldogító igen után, lányok – köszöntem el tőlük. 

- Showtime, baby – kacsintott rám Chunji, és a karját tartotta, hogy karoljak belé. 

VÉGE

Teen Top - Lovefool - 49. rész

*Sangmi szemszöge*


Jungsooval ellentétben én a szülő-barát találkozót a nyaralónkban tartottam meg; apa egy széken ült velünk szemben, míg mi Byunghunnal egymás mellett helyezkedtünk el. Összekulcsolt kezünk L.Joe ölében pihent és erre természetesen apa is felfigyelt: gyilkos pillantásokkal nézte hol a barátomat, hol az egymásba fonódó ujjainkat. Byunghun torokköszörüléssel jelezte, hogy kellemetlenül érzi magát és a béke fenntartása érdekében el akart engem engedni, én azonban ezt nem hagytam, eszem ágában sem állt behódolni apunak. Rászorítottam L.Joe kezére, így adtam tudtára szavak nélkül, hogy jobb, ha veszteg marad. Szegénykém ekkor már biztosan úgy érezhette, hogy egyre jobban szorul a nyaka körül az a bizonyos láthatatlan hurok.
- A nevem… A nevem… Lee Byunghun – hebegte barátom zavartan angolul, alig találta a szavakat.
- Tudok koreaiul – morogta apa barátságtalanul.
- Elnézést, nem tudtam – szabadkozott.
- Úgy látom, nem sok mindent tudsz a lányom életében fontos szerepet játszó személyekről – szúrta oda apu.
- Apa, kérlek… – motyogtam.
- Ezt nem említette Sangmi.
- Vagy csak nem figyelsz oda rá eléggé.
- Apa! – szóltam rá erélyesebben és gyilkos pillantásokat lövelltem felé. – Sosem mondtam neki, hogy tudsz koreaiul – védtem meg a barátomat. – Ezért ne őt okold.
Picit mozgolódott a széken, majd folytatta:
- Komolyak a szándékaid a lányommal?
- Igen, uram – felelte határozottan L.Joe.
Jesszusom, mintha a katonaságban lennénk!
- Mennyire?
Byunghun ennél a kérdésnél már habozott.
- El akarod őt venni?
L.Joe-nak kitágult a szeme és nagyot nyelt.
- Nem gondolod, hogy túl korai lenne ilyenekről beszélni, apa? – kérdeztem enyhe éllel a hangomban.
Apa vetett rám egy futópillantást, majd Byunghun felé fordult ismét.
- Szóval?
- Na, jó, ebből elég! – csattantam fel. – Azt tudtam, hogy kemény dió leszel, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Nem ezért hívtalak ide, apu.
Apa, látva, hogy kezdek igazán kiborulni, lenyelte, amit mondani akart volna és sóhajtott egyet.
- Sajnálom, túlzásba estem – ismerte be, amivel meglepett. A beismerés nem tartozott az erősségei közé. – Tudod, csak… Te vagy az első fiú, akivel találkozom és… nem tudom ezt jól kezelni. A kislányomról van szó… – szabadkozott. – Csak féltem őt.
- Megértem – mondta L.Joe. – Minden apa, aki szereti a gyermekét, így viselkedne.
Apu ennek hallatán elmosolyodott. Byunghun a mosoly láttán elkezdett felengedni, már a kezemet sem szorította úgy, mintha az élete múlt volna rajta.
- De szeretem a lányát és sosem bántanám őt meg szándékosan – tette még hozzá, mire az én szívem egy piros pacává olvadt.
- Igen, mind a kettőtökön ezt látom – helyeselt apa –, hogy oda meg vissza vagytok egymásért. Ah, fiatalság. Mit láttál meg a lányomban? – kíváncsiskodott. A hangja végre meglágyult és már nem volt olyan szigorú.
- Az utunk valahogy mindig keresztezte egymást és persze rögtön láttam, mennyire csinos meg szép, de akkor keltette fel igazán az érdeklődésemet, mikor elkezdtem őt közelebbről is megismerni. De nem tudnék csak egy dolgot kiemelni, hogy na, ez volt az, ami miatt úgy éreztem, hogy szeretném, ha a barátnőm lenne.
Apa biccentett, jelezve: érti.
- Addig jó, míg nincs egy konkrét okod. És mit gondoltál, mikor először megláttad őt?
- Hogy milyen szép és szívesen elhívnám őt valahová csak azért, hogy tovább nézhessem őt.
- Ez sokkal jobb annál, amit én gondoltam akkor, amikor találkoztam Sangmi nevelőanyukájával.
- Miért, mit gondolt? – kérdezett vissza L.Joe.
- Azt, hogy mégis mi a francért engedik a nőket volán mögé ülni.
Elnevettem magam, de Byunghun nem igazán értette.
- Apáék összeütköztek egy kereszteződésben – magyaráztam. Mikor leesett neki, kuncogni kezdett.
- Csattanós történet – mondta Byunghun.
Apa hahotázni kezdett eme borzalmas szóvicc hallatán.
- Csattanós, mert… mi… a két kocsi… – Beszélni sem tudott, úgy röhögött a könnyeit törölgetve.
- Ez azért nem volt ennyire vicces… – motyogtam, de L.Joe-nak ez sem tudta kedvét szegni, csak büszkén vigyorgott megállás nélkül.
Ezután teljes mértékben megtört köztük a jég. Apa kivett egy üveg sojut a szatyrából két kis pohárral együtt.
- Kiérdemelted, hogy igyak veled, fiam.
Tudtam, hogy ez iszonyatosan sokat jelent és éppen ezért mérhetetlenül boldog voltam.
Byunghunnak azonnal felcsillant a szeme a pia láttán.
Na, a hobbialkoholista…
Megköszörültem a torkomat.
- Most, hogy így egymásra találtatok, azt hiszem jobb, ha én megyek.
- Jó-jó, persze-persze – felelte apa és hessegető mozdulatokat csinált a kezével. L.Joe még csak nem is reagált.
Nem hiszem el, hogy le lettem cserélve a barátomra!
Pufogva hagytam őket a konyhában, és inkább bementem a hálóba Rickyhez.

***

L.Joe bedugta a fejét a szobába – bár ezt csak a szemem sarkából érzékeltem, mivel Rickyvel épp a Descendants of the Sunt néztük.
- Zavarok?
- Igen – felelte reflexszerűen Ricky.
Byunghun felhorkant.
- Nem pont neked szántam a kérdést – morogta és odasétált hozzánk. Leült mellém, de nem néztem rá. – Sangmi?
- Hm? – A tekintetemet továbbra sem szakítottam el a laptop képernyőjétől.
Az arcával takarta ki a doramát, orrunk közt alig volt pár centi. Egy szó nélkül toltam őt ki a képből.
Felsóhajtott és durcásan a vállamra hajtotta a fejét.
- Hát ez fantasztikus… – dünnyögte.
- Csend már – szólt rá Ricky.
Byunghun előrehajolt, hogy szúrós pillantásokkal illethesse a mellettem ülő bandatársát.
- Fogd be a szádat azok után, hogy elloptad a barátnőmet – sziszegte mérgesen.
Ennek hallatán elmosolyodtam és hozzábújtam. Kissé fújtatva ugyan, de átkarolta a vállamat és magához húzott.
- Inkább nézd te is velünk.
- Utálom, ha ignorálsz… – motyogta, de azért a hajamba puszilt, és csatlakozott hozzánk.
Kölcsön kenyér visszajár!

- Na, jó! – kiáltott fel felháborodottan L.Joe, és a matracra csapott ököllel. – Most már értem, miért nem érdekel semmi más ezen kívül – mondta bosszúsan.
A képernyőn épp félmeztelenül kocogtak a katonák, a kidolgozott felsőtestek miatt rögtön felütötte a fejét Byunghun féltékeny énje.
- Tudom, mit érzel, haver – sóhajtott fel drámaian Ricky. – Bárcsak én is így nézhetnék ki…
- Melyik jön be neked? – szegezte nekem a kérdést idegesen L.Joe.
- Hm… Muszáj csak egy személyt mondanom? – incselkedtem vele.
- Hogy mi?! – A hangja olyan magas volt, mint egy hároméves kislányé.
Nevetnem kellett féltékenységi rohamán.
- Csak vicceltem, Byunghun – simogattam meg az arcát finoman. – Természetesen egyik színész sem tetszik. Rajtad kívül nem érdekel más.
Néhány másodpercig csak pislogott rám, aztán halványan elmosolyodott és szájon csókolt.
- Szereznem kell egy barátnőt… – motyogta mellettünk Ricky az orra alatt.



*Jungsoo szemszöge*

Chunji apró csókokkal ébresztett fel.
- Sok boldog születésnapot, szerelmem – búgta a fülembe, ahogy szorosabban ölelt magához.
Még teljesen kába voltam, jelen pillanatban azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de azért a szívem még így is nagyot dobbant a „szerelmem” szó hallatán.
- Jó reggelt – nyújtózkodtam mosolyogva, majd a hajába túrtam. Imádtam a selymes tincsek közt kalandozni az ujjaimmal.
- Ez a te napod, kicsi – mosolygott vissza rám, majd kikelt az ágyból, hogy behozza nekem a reggelimet.
Persze az ágyba hozott finomsággal nem ért véget Chunji figyelmessége – egész nap leste minden kívánságomat.

- Kezdj el készülődni, Szösz – mondta délután négy óra magasságában.
- Miért?
- Ugye nem gondoltad, hogy a születésnapodat a négy fal közt fogjuk ünnepelni?
Elvigyorodtam.
- Máris összekapom magam.

Természetesen hiába kérdeztem, nem árulta el, mégis hová visz, ami csak tovább fokozta izgatottságomat.
- A többiek is jönnek? – kérdeztem már a taxi hátsó ülésén ülve.
- Miből gondolod?
- Nem nehéz kitalálni… Egész nap nem láttam őket a nyaralóban.
Sejtelmes mosolyra húzódott szája.

A taxi egy klub előtt állt meg.
- Jézusom, most le fogsz itatni születésnapom alkalmából?
- Még az is lehet – nevetett.
A szórakozóhelyre belépve rögtön két alkalmazott fogadott minket.
- Mr. Lee? – szólította meg az egyik szőke hajú lány a barátomat.
A szőkeség láttán automatikusan szorosabban fogtam Chunji kezét.
Pamacska csak biccentett, hogy igen, ő lenne az, mire a pincérlány elmosolyodott és az emeletre vezető lépcső felé mutatott.
- Erre tessék.
Az első szintre érve teljes sötétség fogadott minket.
- Chunji… mi ez a hely? – kérdeztem tőle kissé félve és szabad kezemmel megszorítottam a karját.
Ideje sem volt megválaszolni a kérdésemet, a lámpák felkapcsolódtak és hat ember kiáltotta, hogy:
- Sok boldog születésnapot!
Gondolom mondanom sem kell, a frászt hozták rám, ha nem lett volna ott mellettem a barátom, hogy fogjon engem, ezer százalék, hogy a földön kötöttem volna ki a rémülettől.
A terem az eseményhez illően volt kidekorálva: mindenfelé lufikat láttam és „Boldog születésnapot!” feliratú plakátokat.
Minden bizonnyal ezen fáradoztak a többiek egész nap. A meghatódottságtól könnybe lábadt a szemem.
- Ó, ti… – kaptam szám elé a kezemet, nem is tudtam, mit mondhatnék. 

Egyszerre rohamoztak meg a többiek, megölelgettek és megpuszilgattak, a hirtelen keletkezett káoszban már nem is tudtam, melyik kar kihez tartozott – vagy, hogy egyáltalán hol voltak az én végtagjaim.
- Oké-oké, megfullasztjátok szegényt, elég volt ebből – oszlatta fel az izgatott tömeget Chunji. – Inkább rendeljünk valamit, megszomjaztam.
Na, ki gondolta volna…

A hangulat remek volt, együtt iszogattunk, nevetgéltünk, kínos és kevésbé zavarba ejtő történeteket meséltünk egymásnak, majd a fiúk beizzították a karaokegépet.
- Mindig ezt fogják csinálni? – kérdezte tőlem Sangmi.
- Énekesek… Mégis mit vártunk? – kérdeztem vissza.
Egyszerre sóhajtottunk fel, de azért szánk szegletében ott bujkált egy mosoly.

A pincér kereken tizenegy órakor jelent meg egy nagyméretű csokoládés tortával a kezében, melynek tetején nagy lánggal égett húsz kis gyertya. Mivel tortára egyáltalán nem számítottam – tekintve, hogy egy bárban voltunk – ezért nagyon meglepődtem. Hol a felszolgálóra, hol a többiekre pislogtam kikerekedett szemekkel.
- Nincs születésnap torta nélkül – mondta Chunji a fülembe súgva, miközben átkarolta a derekamat.
- Mindenre gondoltál – vigyorogtam rá hálásan.
Biccentett.
- Természetesen.
Changjo és Ricky abbahagyta a biliárdozást és mindannyian visszaültünk az asztalhoz. A pincér letette elém a finomságot, én pedig azon kezdtem el gondolkodni, mégis mit kívánhatnék.
- Gyerünk, Jungsoo, fújd el! – biztatott Niel.
- Türelem, srácok, nincs könnyű helyzetben Szösz.
Mindenki értetlenül nézett rá.
- Elvégre minden, amire vágyhatott, már az övé – mutatott végig magán önelégülten.
- Öntelt majom! – hurrogták le a többiek, de én már csak nevetni tudtam az ilyen megnyilvánulásain.
Meg különben is… volt abban valami, amit mondott.

***

- Megyek és hozok még egy kört – paskoltam meg Chunji combját, mielőtt még felálltam volna mellőle.
- Siess! – szólt még utánam.
Csillogó szemekkel néztem a kerek tálcára felsorakoztatott röviditalokat, majd lassan – hogy egyetlen értékes cseppet se löttyintsek ki – megfordultam és megindultam az asztalunk felé. Tekintetemmel keresni kezdtem Chunjit, hogy jelezzem: úton vagyok a munícióval, azonban mikor megpillantottam őt, mosolyom a másodperc tört része alatt az arcomra fagyott. Barátom fülébe ugyanis épp az egyik csinos kis pincérnő súgott valamit, amitől nekem – érthető módon – kinyílt a bicska a zsebemben. Megálltam egy pillanatra, elfehéredő ujjakkal markoltam a kezemben lévő tálcát, amit utána le is vágtam az első utamba eső asztalra. Nem rontottam oda, hogy megzavarjam édes flörtjüket, inkább kimentem a bár teraszára friss levegőt szívni – így legalább megmaradtam büntetlen előéletű állampolgárnak.
A semmibe meredtem és próbáltam csak arra koncentrálni, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, azonban kudarcot vallottam: újra és újra lelki szemeim előtt láttam azt, aminek az imént szemtanúja voltam és a könnyek az engedélyem nélkül is a szemembe szöktek. Talán, ha előzetesen nem fogyasztottam volna alkoholt, akkor most nem állt volna sírásra a szám és csak szimplán meg akartam volna fojtani Chunjit az újdonsült nőcskéjével együtt.
Felszínre törtek sötét gondolataim és az önbizalomhiányom is, amit Chunji sztársága miatt éreztem. Igazán sosem értettem, mit látott bennem. Elvégre ő híres idol volt, sikeres bandatag gyönyörű hanggal és megnyerő külsővel. Én meg… Te jó ég, hisz elsőnek egy fogkrémmel leköpött felsőben látott engem! Majd amikor másodjára egymásba botlottunk, finoman elküldtem őt a fenébe. Hm, szép kis történet. Majd ha a gyerekeink megkérdezik, hogyan ismerkedtünk meg, inkább azt mondom, hogy szerelem volt első látásra. Ez azért mégiscsak szebben fog hangzani, mint az, hogy bőröndbe csomagolva akartam a folyóba vetni az apjukat. Ha így adnám majd elő nekik, tuti maguktól kérnék, hogy helyezzük őket árvaházba, mert nem akarnak az őrült anyjukkal egy fedél alatt élni.
Mindig azzal magyaráztam Chunji ragaszkodását, hogy „száz százalék, hogy mazochista a gyerek”. Továbbá „biztosan szüksége van egy kis utálatra, hogy valamennyire ellensúlyozni tudja azt a sok szeretetet, amit a rajongóitól kap”. Ez volt a legésszerűbb magyarázat. De mégis mit gondoltam? Hogy ilyen adottságokkal majd beéri pont velem, mikor majdhogynem bárkit megkaphatna? Nevetséges.
A csalódottság egyre nehezebb súlyként nyomta a mellkasomat.
- Mit csinál itt kint egyedül az ünnepelt?
Összerezzentem. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is vettem észre, hogy valaki kijött utánam a teraszra. Ahogy azt sem észleltem, hogy időközben néhány könnycsepp már ki is szökött a szememből. Gyors mozdulatokkal letöröltem az arcomat.
- Csak… levegőzök egyet – válaszoltam.
Niel mellém lépett és ő is rátámaszkodott a korlátra.
- Baj van?
- Nincs – feleltem, de elcsukló hangom elárult.
- Na, mesélj.
Lesütöttem a szememet és az ujjaimat tördeltem idegességemben. Valamiért nem tudtam megszólalni.
- Chunjival van gebasz?
Biccentettem, ő pedig felsóhajtott.
- Ez a fiú… Mit csinált már megint?
- Láttam, ahogy az egyik pincérlány a fülébe sutyorgott.
- Lehet, hogy csak azt kérdezte tőle, mit hozhat neki – próbálta menteni a barátját.
Keserű félmosolyra húzódott a szám.
- Erősen kétlem.
- Mondtad Chunjinak?
- Nem, rögtön kijöttem ide. Féltem, hogy csak jelenetet rendeznék.
- Nem gondolod, hogy meg kéne vele beszélned?
- De… majd. Előbb kiszellőztetem a fejem.
- Nézd, Jungsoo, tudom, hogy Chunji az egyik leggyökerebb srác, akivel valaha is találkoztál, de attól még szeret téged és sosem tenne olyat, amivel neked fájdalmat okozhatna. Higgy nekem. Oda meg vissza van érted és te vagy az egyetlen, akiért akár még a zeneiparból is kiszállna.
- Sosem kérnék tőle ilyet… – motyogtam lehajtott fejjel, elpirulva. 

- Szólok neki, hogy jöjjön ki.
- Ne! Kérlek, ne.
- Jungsoo, rossz nézni, ahogy itt őrlődsz. Ez a te születésnapod és nem fogom hagyni, hogy egy félreértés miatt itt ácsorogj a teraszon ahelyett, hogy bent lennél velünk és jól éreznéd magad.
Nem tudtam mit felelni; jól esett, hogy Niel törődött velem.
- Hívom Chunjit – mondta még utoljára, majd bement.
Néhány perc múlva Chunji hátulról átölelt, érintésétől megfeszültem, erős illata pedig úgy fejbe vágott, mintha gyors egymásutánban megittam volna két felest.
- Hát itt vagy – puszilt a nyakamba.
Automatikusan megfeszültem, amit ő is érzékelt.
- Történt valami?
Nem válaszoltam.
- Az előbb még olyan jó volt a kedved – folytatta.
- Miért nem mész vissza a csinos szőke pincérnődhöz?
- Miről beszélsz?
- Láttam, amit láttam, Chunji – mondtam szenvtelen hangon.
- Mit? Hogy a fülembe suttogott?
- Így van – helyeseltem.
Elnevette magát, reakciója váratlanul ért, meglepetten pislogtam rá.
- Nem is értettem, mit mondott, Szösz. Tudod, hogy nem erősségem az angol. Meg különben is, nem érdekel, mit akart… kivéve, ha azt kérdezte, hogy akarok-e még több piát – tette hozzá.
Nem feleltem.
- Ettől vagy ilyen feszült?
Bólintottam, mire felsóhajtott és átölelt. Hiába voltam dühös és elkeseredett, karjaim automatikusan átfonták a testét. Mélyen letüdőztem nyugtató illatát.
- Ez legyen az utolsó dolog, amitől félsz, kicsi – puszilt a hajamba. – El sem tudom magam képzelni nélküled és nem is akarom.
Eltolt magától, de épp csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Szeretlek – mondta és megcsókolt.
Igaza volt… Vele tényleg mindent megkaptam, amire vágytam.

Sziasztok!

Nem is tudom, mikor volt ilyen hosszú szünet a blogon (az is lehet, hogy soha), és ezt tényleg nagyon sajnálom. Hiányzik az írás meg a blogolás, de most annyi változás történt az életemben, hogy még így két hónap után sem tudom, merre vagyok arccal. Felköltöztem Budapestre, dolgozom, mellette munkát keresek, hivatalos ügyeket intéztem, és sokszor mikor hazaérek már csak arra van erőm, hogy ledobjam magam az ágyra és nyöszörögjek. Nem mentség, tudom. Folytatni szeretném, munka közben is sokat gondolkodom a Lovefool folytatásán, viszont az a problémám, hogy nem tudom, lenne-e erre igény. Mert van olyan, aki szeret csak úgy magának is írni történeteket, én azonban nem ilyen vagyok, én mások kedvtelésére teszem, amit teszek, magamnak csak a naplómba szoktam írni. Amint azt láthatjátok, a jobb oldali sávban van egy szavazás, úgyhogy megkérnék mindenkit, aki erre téved, hogy jelezzen vissza, fontos lenne nekem. Előre is köszönöm szépen!
Remélem mindenkinek kellemesen telt a nyara, bár még nem igazán temetném a szünetet, tekintve, hogy még hátra van icipicivel több, mint egy hét belőle.

Soora