Luhan - Sweet Cheater - Harmadik (utolsó) rész

Sziasztok! Nos, a gépproblémám megoldódott, most már tudom használni a Word-öt (ha egyáltalán van időm), ezért erőt vettem magamon és pontot tettem ennek a ficinek a végére, azt hiszem, ideje volt már. Nem lett valami hosszú, tartalmasnak sem mondanám, de igazából már annyit csűrtem-csavartam ezt a történetet (már legalább 2-3 éve íródik), hogy többet már nem tudtam belőle kihozni. Sőt, őszintén szólva én nem is terveztem többet, ezt egyébként is egy egyszerű fanficnek szántam. Hát... íme. Igyekszem majd a továbbiakban, ahogy csak tudok (sokszor ez annyit jelent, hogy szimplán csak agyalok a sztorikon, de egy betűt nem vetek a képernyőre) és remélem, hogy hamar tudom majd hozni a frisseket. Jó olvasást, további szép nyarat! 

Már vagy öt perce ácsorgok az erkélyen a korláton könyökölve, magam elé meredve. Hallom az erkélyajtó nyikorgását, ahogy kinyílik, a tompa csapódást, mikor bezáródik, de nem fordulok meg. Néhány halk lépés és Luhan már a látóteremben van; nyíltan vizslat, viszont nem szól egy szót sem.
Összehúzott szemekkel szívok egyet cigimből, majd hosszan lent tartom és kifújom a füstöt.
Luhan a derekamra csúsztatja a kezét.
– Ne csináld – morgom, s lefejtem magamról az ujjait.
Még mindig nem nézek rá.
– Mi a baj?
– Elég nagy probléma, hogy magadtól nem jössz rá.
Szótlanul gondolkodik, aztán félve teszi fel a kérdést:
– Megbántad, hogy…
Meg sem várom, hogy befejezze, közbevágok:
– Még szép, hogy meg! Nem is értem, hogy mehettem ebbe bele… Az még oké, hogy karolgatsz. Arra tényleg azt mondom, hogy rendben van. Még egy ártatlan homlok- vagy arc puszin sem akadok fenn… na de ez! Ez túlment minden határon, Luhan. Épp az előbb dugtad le a nyelvedet a torkomon mindenki szeme láttára!
– Azt ne mondd, hogy te nem élvezted. – Idegesít, hogy ennyire jókedvű.
– Élveztem… Nagyon is élveztem, hogy rohadnék meg! – csapok a korlátra ingerülten. – És pont ez az; nem lenne szabad így éreznem. Neked barátnőd van, Luhan, akit most megcsaltál… ráadásul velem. Istenem, de utálom magam…
– Min…
– Mit akarsz mondani? – szembe fordulok vele, szememet dühös könnyek lepik. – Mit tudnál mondani, amivel szépíteni lehetne ezt az egész szörnyű helyzetet?
– Az én hibám…
– Hát ez fantasztikus! – horkanok fel. – Köszönöm, máris jobban vagyok és már nem is akarom szembe köpni magam. Mit gondoltál? Mit gondoltunk? Hogy ez így helyes? Szegény barátnőd… még csak nem is sejti.
Rágyújtok egy újabb szálra, majd ismét beszélni kezdek.
– Hányszor tetted már ezt meg vele?
Félek a válaszától, mert nem akarok benne még ennél is nagyobbat csalódni.
– Még soha. Esküszöm, Min. – Szeméből látom, hogy igazat mond. Fellélegzek, bár még mindig a pokolra kívánom mind a kettőnket. – Veled is csak azért, mert…
– Mert láttad rajtam, hogy kedvellek és gondoltad, ezt majd szépen kihasználod, hogy szórakozz egy jót?
– Félreérted az egészet.
– Ezen nincs mit félreérteni, Luhan. Velem csak játszadozol, a barátnődet pedig átvered. Szép, mondhatom. Csak tudnám, mire jó ez neked…
– Hagynád végre, hogy én is szóhoz jussak?
Meglep, hogy így rám förmed, de be kell vallanom, hogy ha nem haragudnék rá mélységesen, még imponálna is, hogy így kiáll magáért, s kicsit megemeli a hangját, hogy meghalljam őt.
– Tessék – tárom szét karjaimat –, befogtam. Hazudj gyorsan valamit.
Zajosan fújja ki a levegőt, orrnyergét hüvelyk– és mutatóujja közé csippenti.
– Hogy tudod ennyire megnehezíteni ezt az egészet?
Már éppen velős visszaszólásra nyitnám a számat, azonban int, hogy még nem fejezte be.
– Belátom, valóban egy címeres gyökér vagyok.
– Remek, akkor már nem csak én tartalak annak. Örömmel hallom.
– Fogd már be, az ég szerelmére! – dörgi. Kissé megszeppenve pislogok rá, majd szívok egy slukkot. – Na… Nem akarok veled sem kiabálni, sem veszekedni, úgyhogy kérlek, fejezd be a pufogást. – Hangja már nyugodtabb, de görcsös ajakrágcsálásából tudom, hogy roppant ideges. Kíváncsi vagyok, mit akar mondani. – Még sosem csaltam meg Yunt, és… kettőnket sem így terveztem.
Zavarodottan bámulok rá. Kettőnket? 
Frusztráltan beletúr a hajába. – Azt sem tudom, hol kezdjem…
– Mondjuk ott, hogy végre valahára befejezed a cseszett ködösítést és elmondod az igazat! – rivallok rá teli torokból.
– Kibaszottul szeretlek! – üvölti vissza, én pedig teljesen lényemben megdermedek.
Hogy… MI?!
– Luhan… – motyogom, s a fejemet ingatom. – Ne…
– Szeretlek, oké? – Lejjebb veszi hangerejét, de még így is zaklatott.
– És… Yun… – hebegem.
– Már kétszer is megcsalt.
Hirtelen leesik a tantusz és elönt a méreg.
– Szóval te most csak…
– Nem – szakít félbe. – Nem azért csókoltalak meg, mert így akartam bosszút állni. Nem vagyok ilyen. Azért csókoltalak meg, mert meg akartalak és mert téged szeretlek, nem őt.
Össze vagyok zavarodva.
– Akkor miért…
– Miért lakom vele még mindig? Kényszerből. Miért nem tisztáztam ezt veled már rögtön a legelején? Mert egy idióta barom vagyok.
– Kényszer? – kérdezek vissza.
– Nincs hová mennem, Min – tárja szét a karját amolyan „ez van, ezt kell szeretni” stílusban. – Az egyetem miatt a nyakamon van a diákhitel, Chanyeolnál teltház van, szüleim vidéken vannak, másnál meg nem élhetnék, így muszáj maradnom. De nem alszok vele együtt, az éjszakákat a kanapén töltöm, nappal meg igyekszem kerülni a lakást.
– Ezért tanulsz sokszor a kávéházban?
Bólint. – Ez az egyik ok. A másik pedig te vagy. Szeretem, ha a közelemben vagy.
– Mióta tart ez?
– Mármint mi? Az, hogy Yunnal konkrétan le sem szarjuk egymást, vagy az, hogy szeretlek?
Az utóbbitól a szívem hevesebben kezd verni.
– Mind a kettő érdekelne.
– Körülbelül két és fél hónapja ismertelek, amikor feltűnt, hogy valami nem a régi. Egyre kevesebb időt töltöttem el Yunnal és egyre többet veled. Azt hozzá kell azért tennem, hogy már előtte sem volt az igazi a kapcsolatunk, de mégiscsak akkoriban volt a mélypontunk. Még a szülinapjáról is megfeledkeztem.
Eszembe jut, hogy az én születésnapomon reggeltől estig mellettem volt lesve minden kívánságomat, és azonnal elkezdem szégyellni magam.
Szegény lány…
- Amikor rajtakaptam azon, hogy megcsalt, és kérdőre vontam, sírva fakadt és engem okolt. Elhanyagoltam őt, egyedül érezte magát, szüksége volt valakire és én nem voltam ott, satöbbi. Nem álltam le vele veszekedni, tudtam, hogy elcsesztem, de emiatt nem is rágódtam. Az érzelmeim ellen nem tehettem semmit, így az ellen sem, hogy megszerettelek. Tudom, hogy te most is cincálod magad. Szétromboltál egy kapcsolatot, tudtodon kívül elcsavartad a fejem és te is megkedveltél engem, holott tudtad, hogy barátnőm van. – Szavai maró savként bántják szívemet, de igaza van, mert pontosan ez jár a fejemben. – De Min, könyörgöm, erről senki sem tehet. Se te, se én. Ez így alakult. Most miért hibáztatnám magam azért, amiért Yun mellett már nem találom a helyem, közben veled meg úgy érzem, igazán élek? Az én hibám talán, hogy te el tudod velem feledtetni minden bajomat, míg Yun csak azt tudja a fejemhez vágni, hogy úszom az adósságban? Veled vagyok önmagam. Te hozod ki belőlem az igazi énem, azt, aki folyton hülyül, jókedvű és lazán kezeli a problémáit. Ez az igazi Luhan – mutat végig magán. – Yunnal sosem tudtam kibontakozni. Melletted… szabad vagyok. Boldoggá teszel és azt szeretném, ha te is boldog lennél… velem és általam. Jesszusom, Min, annyira boldoggá akarlak tenni… – túr a hajába. – Már régóta el akartam neked mondani, be akartam neked vallani mindent nyugodtabb körülmények között, de sajnos így jött ki a lépés. De legalább már tudod, hogy szeretlek.
Hallgatok.
Újra és újra lepörgetem magamban a beszélgetést, próbálom felfogni, hogy éppen most tárta ki nekem a szívét-lelkét, de valahogyan nem megy. Közben a fejemben egyetlen mondata túlharsogja az összes többit… az, hogy szeret, hogy tényleg SZERET, és szívemet sav helyett jóleső melegség árasztja el.
– Hinned kell nekem – teszi még hozzá, szeme egyszerre csillog kétségbeesetten és esdeklőn.
– Költözz hozzám – mormogom alig hallhatóan, nem csak őt, de magamat is meglepve.
Honnan jött az ötlet?!
– Mit mondtál?
– Költözz hozzám – ismétlem meg, ezúttal hangosabban, bátrabban. – Voltál már nálam, ismered a helyet, tudod, mi hol van, jó vagy a hűtőm kifosztásában, jól kijövünk egymással, ráadásul szeretlek is, szóval… miért is ne?
Pislog párat, amíg eljut az agyáig, amit mondtam, majd széles mosoly terül szét az arcán, szeme felragyog, és egészen közel jön hozzám.
– Ez azt jelenti, hogy…?
Szemem az ajkával van egy vonalban, megigézve nézem, ahogy a szavakat formálja, közelsége elgyengít és lázba hoz.
Biccentek. – Hiszek neked, Luhan. Hiszem, hogy szeretsz.
Magához ölel, minden erejével szorít, én pedig örömmel pihegek két erős karja közt. Percekig így állunk, szótlanul ölelkezve, majd éppen csak annyira húzódik el tőlem, hogy fel tudjuk venni a szemkontaktust.
– Mikor cuccolhatok?
– Amikor csak akarsz. Mondanám, hogy akár most azonnal indulhatunk, de nem lenne szép dolog, ha ilyen hamar megpattannánk Chanyeol bulijáról.
– Igazad van… Akkor majd holnap – puszil a hajamba. – Visszamegyünk a többiekhez?
– Mehetünk.
Kéz a kézben térünk vissza a nappaliba, s amikor bezáródik mögöttünk az erkélyajtó, Luhan magához húz és megcsókol – most már mind a ketten jól tudjuk, hogy ez nem színjáték.  A lehető legkevésbé sem az.
– A gerlepár újra turbékol! – kurjantja el magát Chanyeol, amint meglát minket és hangos tapsolásba kezd.
– Szerelmeseknek áll a világ! – kiáltja Sehun, majd megcsókolja a kezében szorongatott piás üveg nyakát, végül pedig meghúzza az alkoholt.
Azt hiszem, ő is megtalálta már a maga párját. Ahogyan én is.

Legalább egy hónap szünet

Sziasztok!

Utálok mentegetőzni és utálom azt is, hogy mostanában már nem haladok úgy a történeteimmel, mint régebben, de... Nos, az a helyzet, hogy ismételten itt vagyok Budapesten, előreláthatólag július végéig maradok is, és éppen ezért nem fogok tudni még csak annyit sem írni, mint amennyit eddig... Persze próbálom majd összeszedni magam, folytatni a dolgokat és időt szakítani még erre is, de nem ígérnék meg semmit. Ne haragudjatok.
Legyen szép és csodás élményekben gazdag nyaratok!

(Egyébként imádom az új Teen Top dalt, remélem nektek is tetszik! :) És Chunjira újból illik a Pamacs becenév! :D Gondoltam, belinkelem nektek a nemrég feltöltött dance practice videójukat.)

Katt!

Teen Top - Lovefool - 39. rész

Nem igazán szeretnék magyarázkodni, de azért csak illő bocsánatot kérnem, azt hiszem. Szóval sajnálom, amiért eltűntem picivel több, mint egy hónapra, csak valahogy szétestem, és ezalatt az egy hónap alatt felhagytam minden olyan tevékenységgel, amit ezelőtt folytattam... köztük az írással is. De összekapom magam, felveszem megint a történetek fonalát, és haladni fog minden tovább! :) Vagyis igyekszem majd. Jó olvasást! 

*Sangmi szemszöge*

- Hé, ébredj már.
Jungsoo olyan régóta aludt már, hogy azt hittem, kómába zuhant a hosszú utazás fáradalmaitól. Muszáj voltam őt felrázni.
- Nem tudnál békén hagyni? – morogta barátságtalanul, majd a hasára fordult.
- Nem – mondtam, majd kihúztam a feje alól a párnát. – Na, kifelé! – Akkorát ütöttem az előbb elcsempészett párnával a hátsójára, hogy felkiáltott. – Alicia már az ebédet is elkészítette, és nem akarja, hogy átaludd az egész napot.
- Ez a bosszúd azért, amiért elszóltam magam L.Joe-ról? Hogy nem hagysz aludni? Nagyon cseles, Sangmi – dünnyögte, majd felült, és a szemét kezdte dörzsölni.
- Nem, az majd még ezután fog jönni, ne aggódj – paskoltam meg a térdét.
Magamhoz vettem a laptopomat, és az ajtó felé indultam.
- Ezt mégis hogyan érted? – szólt utánam.
A vállam felett rámosolyogtam.
- Sangmi… Mit tervezel? – kérdezte idegesen.
- Találkozunk az asztalnál – intettem neki széles mosollyal az arcomon.
Tudtam, hogy ezzel kellőképpen ráijesztettem.
Magamban elnyomtam egy ördögi kacajt.

Helyet foglaltam az étkezőasztalnál, a gépemet pedig letettem magam elé. Felhajtottam a fedelét, s amikor a laptop felbúgott, csatlakozott hozzám Alicia is.
- Szóltál a húgodnak? – tudakolta, majd amilyen óvatosan csak tudta, a gépem mellé helyezett egy tál gőzölgő levest. – Ezzel majd vigyázz, még meleg – figyelmeztetett.
Biccentettem. – Már ébredezik. Apu?
- Lement a boltba ásványvízért. Az mire kell? – mutatott a laptopomra.
- Hogy bemutassam nektek a barátomat.
Izgatottan csillant fel a szeme, arcán pedig máris ott volt vidám mosolya.
- Alig várom! – örvendezett, és a fejem tetejére nyomott egy puszit.
- Micsodát? – toppant be apa kíváncsiskodva, kezében egy szatyorral.
- Megismerhetjük Sangmi kis barátját!
Felém fordult, rám emelte atyai tekintetét, azt a fajtát, amitől mindig is szükségét éreztem annak, hogy nyüszítve elmeneküljek.
- Nagyszerű – mondta érzelemmentesen. – Akár kezdhetjük is.
A hideg is kiráz, amikor ilyen!
- Öhm… Szeretném, ha Jungsoo is itt lenne közben.
- Így van, mindenkit megvárunk – állt ki mellettem Alicia. – Ne legyél már olyan türelmetlen! Inkább ülj le, hozom neked is az ebédet.
Alicia kisietett a konyhába, én meg egyedül maradtam apámmal, aki rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül meredt rám. Néha a homlokán megjelent egy-egy barázda, olykor a szemét is összeszűkítette, de igyekezett fent tartani a hűvös apuka látszatát. Próbált volna a lelkembe látni vagy a gondolataimban olvasni, s hálát adtam az égnek, amiért ez nem ment neki. Biztos hozzám vágta volna az asztal közepén lévő gyümölcsöskosarat, ha hallja, amint azt mondogatom magamban, hogy „apa, kérlek, állj már le, nem hiszem el, ne bámulj már, könyörgöm, fejezd be!”.
Komolyan az őrületbe kergetett ezzel.
Végre valahára megjelent testvérem is; kócosan, elnyűtten, csukott szemmel a fejét vakarászva, ásítozva. Igazán bájos volt, főleg akkor, mikor vakon nekisétált az egyik széknek, beverte a lábát, és nyomdafestéket nem tűrően elátkozta az egész világot.
Apu ennek hatására meglágyult és hangosan felnevetett.
- Szép napot neked is, hercegnő – hahotázott.
Jungsoo csak morgott valamit válaszként, majd sziszegve lehuppant az egyik székre, s felhúzta a lábát, hogy lábfejét masszázsban részesíthesse.
- Még az a szerencse, hogy az összes többi hercegnő nem ilyen mocskos szájú – szólaltam fel. – Mi lenne a gyerekekkel, ha Csipkerózsika nem elájulna, amikor megszúrja magát az orsóval, hanem fél óráig csak káromkodna habzó szájjal?
- Ki lehetne sípolni – válaszolta. – Az én szám meg különben sem habzott.
- Te se menj el meseírónak… – ingattam a fejemet vigyorogva.
- Kislányom, téged is lehet látni? – tért vissza Alicia, ezúttal már két tányért egyensúlyozva. Egyiket letette a húgom, másikat pedig az apám elé.
- Csak aludtam, anya.
- Azt hittem már soha nem is fogsz felébre… Te a lábadat fogdosod az asztalnál?! – hűlt el. – Menj, és mosd meg a kezed! – utasította.
- Jó, ha ez téged boldoggá tesz… – forgatta a szemét Jungsoo, és felállt az asztaltól.
- Közben a szádat is mosd ki szappannal! – szólt még utána. – Hallottam ám, amit az előbb mondtál!
- Na, akkor mikor mutatod meg a párodat? – fordult felém apu.
- Máris – nyugtattam meg, közben pedig megnyitottam a Youtube-ot. – Amint visszajött Jungsoo.
- Csillagom, siess! – kiáltotta Alicia.
- Itt vagyok már, nyugalom – ült vissza a helyére. – Mi az?
- Megmutatom nekik a fiúkat.
A szemében félelem csillant; nem alaptalanul.
- Fiúkat? Több is van? – döbbent meg apa.
- Jungsoonak is van barátja – bólintottam.
- NEM olyan barátom! – hadarta. – CSAK barát. Haver. Cimbora. Értitek. Pajti. Nem több.
Mind a hárman úgy pislogtunk rá, mint egy csodabogárra.
- Igen-igen, most csak terelni próbál, mindig ezt csinálja. Igazából mindannyian tudjuk, hogy tetszik neki a srác.
- És ő tetszik a fiúnak? – Alicia úgy elegyedett velem beszédbe, mintha Jungsoo ott sem lett volna.
- Abszolút!
- Sangmi! – förmedt rám testvérem.
- Mi az? – néztem rá ártatlanul.
- Ne hazudj!
- Te meg ne tagadj!
- Szóval akkor nincs semmiféle fiú? – kérdezte Alicia.
- Dehogy nincs! Jungsoo csak nem akarja bevallani, de higgy nekem, Alicia, igazat mondok.
- Nem mutatnátok meg végre őket? – szegezte nekünk a kérdést apa türelmetlenül.
- Oké-oké, azonnal.
Húgomtól még kaptam egy meg-ne-merd-tenni pillantást, de szimplán ignoráltam őt, és rákerestem a fiúk Miss Right videoklipjére.
- Gyertek ide.
Mind a ketten közelebb húzták hozzám a székeiket; apa a bal, míg Alicia a jobb oldalamon ült, egyedül Jungsoo maradt a helyén, mialatt magában motyogott valamit. Gondolom, épp kiátkozott a családból vagy valami ehhez hasonló.
- Ez egy koreai banda – állapította meg apám.
- Talált, süllyedt.
- Összejöttél egy énekessel? – kerekedett ki Alicia szeme.
- Igazából ő az egyik rapper.
- Valóra váltottad a tinédzserkori álmomat! Nem-nem, sokkal inkább valóra váltottad az összes kamaszlány álmát! Elhiszed ezt, Naesang?
- Nem… Tényleg… Tényleg nem tudom elhinni.
Mostohaanyám izgatottsága imádnivaló, míg apa viselkedése lelombozó volt.
- És melyikőjük a szerencsés?
- Ő – böktem rá L.Joe-ra. – A szőke hajú néhány rózsaszín tinccsel a frufrujában.
- Elég… érdekes a frizurája – jegyezte meg apa.
- Nekem tetszik – vontam vállat. – De már különben sem ilyen. Most fekete a haja.
- Sokat festik a hajukat?
- Viszonylag igen.
- És melyik Jungsoo párja?
- A HAVEROM! – dörögte a húgom, de senki sem törődött vele.
- A lila hajú – mutattam rá.
- Uh. – Aputól csak ennyi tellett.
- Hát… – kereste a szavakat Alicia, mire testvérem viharosan fújta ki a levegőt.
- Csak én szólhatom le a kinézetét!
- És ki mondta, hogy én kritizálni akarom? – csattant fel Alicia. – Ha tudni akarod, szerintem igenis helyes arca van. Bár azért merem remélni, hogy már neki sem ilyen a haja.
- Most már barna… – motyogta Jungsoo.
- Na, az még jobb! Jaj, kicsikém! – tette a vállamra a kezét. – Milyen jó kis hangja van a szerelmednek! Hogy hívják?
- L.Joe. Teljes nevén Lee Byunghun.
- Tetszik!
Vigyorom letörölhetetlen volt képemről. Alicia egy angyal!
- Na és Jungsoo-énak mi a neve?
- Ő NEM a szerelmem! – fortyogott.
- Lee Chanhee. A művészneve pedig Chunji.
- Ez is szép. Milyen jó ízlésetek van, lányok!
- Hát ezt nem hiszem el… – sóhajtotta a húgom reményvesztetten.
- A többiek is jól néznek ki egyébként. Koreában törvényes, hogy egy nőnek több férje legyen?
- Na de Alicia! – rökönyödött meg apám. – Bőven elég nekik egy fiú is! Még talán sok is!
Alicia kuncogni kezdett.
- Jól van, na, csak vicceltem, ne legyél már ilyen merev! Ez a fiú gyúr? – mutatott rá Minsoora, aki egy fekete atlétában volt.
- Igen, rendszeresen.
- Á, csodás. Meglátszik rajta. És ez a srác? – bökött Changjora. – Vele mi van?
- Mi lenne? – értetlenkedtem.
- Vele jóban vagytok?
- Az egész bandával jól kijövünk.
- Mekkora mázlisták vagytok ti! És ő szokott edzeni?
- Persze.
- Szép mellkasa van – hümmögött.
- Na, jó, ebből elég, anyátoknak nem szabad ilyeneket mutogatni – mondta apa. – Még a végén visszamegy veletek Szöulba csak azért, hogy ő is felszedje az egyiket.
- Jaj, te buta – nevetett Alicia –, sosem hagynálak itt – simogatta meg az arcát. –  De most mondd, hogy nem helyesek ezek a gyerekek!
- Épp ez az! Hogy gyerekek!
- Olyan ünneprontó vagy – suhintotta őt vállon. – Be kell, hogy valljam – fordult vissza hozzám –, hogy tetszik ez a dal.
- Tényleg jó – helyeseltem.
- Ó, itt van Jungsoo barátja! Mit csinál? Miért ül szemüvegben? Szűzanyám! Ez leskelődik egy lány után! Kislányom, te miféle alakokkal szűröd össze a levet?
- Ez csak a klip miatt volt, anya…
- Szóval ő nem tenne ilyet?
Mielőtt még a testvérem felszólalhatott volna, közbe vágtam:
- Neeem, Chunji teljesen normális.
Jungsoo felhorkant, de mostohaanyám szerencsére nem vette ezt észre, csak jókedvűen dúdolt tovább a zene ütemére.
- Sangmi! – kiáltott fel Alicia. – A barátod meg most csókolt meg egy másik lányt!
- Az nem volt igazi csók – nevettem. – És akkor még különben sem voltunk együtt.
- Szóval ezt is csak eljátszották?
- Így van.
- Nem értem miért nem tudnak felfogadni színészeket… – mormolta csak úgy magának.
Miután véget ért a videó, Alicia összecsapta a tenyerét.
- Tetszett! Nagyon tetszett! Meghallgathatjuk megint?
Imádom őt!
- Nem vagy kíváncsi a többi dalukra?
- Jaj, dehogyis nem!

Teen Top dalról haladtunk Teen Top dalra, Aliciának körülbelül mindegyik elnyerte a tetszését, és közben észre sem vettük, hogy az ebédünk teljesen kihűlt.
- Napvilágra hoztátok már a szerelmeteket?
- Nem.
- Tehát nem vállal fel téged? – kérdezte apa.
- Nem erről van szó… De különben is, én boldog vagyok így. Nincs arra szükségem, hogy beavassuk a sajtót is.
- Amíg ti boldogok vagytok, addig mi is, jól mondom, Naesang?
- Tökéletesen.
- Mikor fogod őt személyesen is bemutatni?
- Őszintén szólva még nem beszéltünk erről. Talán majd a nyáron, ha hazajövünk, tényleg nem tudom.
- Az csodálatos lesz! Elvihetnétek őket a nyaralónkba is. Jöhetne az egész banda.
- Jól hangzik – mosolyogtam. – Majd felvetem nekik az ötletet.
- Mindenképp! Egyébként… Még nem is kérdeztem, hogy hogyan ismerkedtetek meg.
- Az engem is érdekelne – mondta apa.



*Jungsoo szemszöge*


Ebéd után – ami már majdnem átnyúlt vacsoraidőbe is – fáradtan rogytam le az ágyamra, gondolatban ezernyi módon szidva nővéremet. Hogy tehette meg ezt velem? Miért kellett beavatnia anyáékat is ebbe? És… feltétlenül muszáj volt neki azt állítania, hogy Chunjival alakulóban van valami, mikor NINCS?! Barátok vagyunk. Haverok, akik jól kijönnek egymással, néha a pokolra kívánják a másikat, és akik meglehetősen sokat ölelkeznek. Szeretjük egymás illatát, szeretjük együtt tölteni a szabadidőnket, és én imádom őt elküldeni melegebb éghajlatra. Mindez nem jelent semmit!
Ahogyan az sem, hogy most szörnyen hiányzik, és látni akarom őt…

Magamhoz vettem a telefonomat, és csak ekkor láttam, hogy Chunji válaszolt nekem KakaoTalkon.

Hülye vagyok?!
Mármint jó, az vagyok, de… Csak ennyit tudsz mondani a levelem után?
Semmi „jaj, de édes vagy, Chunji” vagy „nem kellett volna fáradnod a megírásával” esetleg „ne aggódj, mindenképp be fogok rólad számolni a szüleimnek, mert fontos vagy számomra, és a fontos emberekről mindig beszélek nekik”?
Ez a hála?
Annyira ki tudsz akasztani!
És az is idegesít, hogy most nem mehetek át hozzád, hogy helyre tegyelek, mert konkrétan egy kontinens választ el minket.
Ráadásul még csak nem is válaszolsz!
A francba az időeltolódással.
Gyere haza, kérlek…
Ébren vagy már egyáltalán?
Tényleg nagyon hiányzol. :(
De attól még kiborítottál!

Mikor ezt elolvastam, a szívem fájdalmasan nagyot dobbant, és összeszorult. Imádtam itthon lenni, elmondani sem tudtam volna, mennyire, de Chunji miatt visszavágytam Szöulba.
Remegő ujjakkal kezdtem el pötyögni a válaszomat.

Jó-jó, ne haragudj. Tényleg nem csak ennyit kellett volna írnom. 

De attól még igenis hülye vagy! 

Ha annyira tudni akarod, megmutattalak a szüleimnek. Anya már szinte hallja az esküvői harangokat… Ja, meg meghívta az egész bandát a nyaralónkba. 

Furcsa, de még most örülnék is annak, ha rám rúgnád az ajtót, és vitatkoznánk egy sort. 

Te is hiányzol, te… 

Magam mellé ejtettem a telefont, és hangosan kifújtam a levegőt.
A barátok is szoktak ilyet írni egymásnak, nem?

Teen Top - Lovefool - 38. rész

*Sangmi szemszöge*


Mivel a repülőgépünk csak este hat előtt pár perccel szállt fel, ezért bőven volt időnk arra, hogy az utazás előtt eltöltsünk egy kis időt a lányokkal. Délután kettőkor érkeztek meg hozzánk, segítettek rendet rakni az egész lakásban (csomagolás közben hatalmas káoszt csináltunk), ráadásul még pizzát is hoztak, hogy késői ebédünk után ne kelljen mosogatással vesződnünk.
- Ne haragudj, hogy pont pizzát vettünk – szabadkozott Sissy, bűnbánóan nézve testvéremre. – Tudom, hogy Soobin jut róla az eszedbe…
Jungsoo nekik is elmesélte, hogyan váltak külön útjaik azzal a barommal, és persze mind a három lány osztozott a véleményemen, miszerint Soobinnak el kéne égnie azért, amit tett.
Húgom könnyelműen megvonta a vállát. – Nem számít, komolyan nem érdekel. A pizza attól még finom.
- Tényleg rendben vagy?
- Miért ne lennék? – vonta fel a szemöldökét. – Különben sem volt valami nagy szám – mondta, majd jóízűen nyammogott tovább.
Nézzenek oda, mekkora arca van valakinek!
Mosolyogva csóváltam a fejemet.
Nos, legalább nem sírta ki a szemét egy idióta miatt.
- Büszke vagyok rád, Parker – bökött felé egy pizzaszelettel Sunny. – Azt a gyökereket meg bízd csak rám.
- Ugye nem akarod megkötözve a Han folyóba vetni őt? – kérdezte Jungsoo.
- Még nem döntöttem el.
Egyszerre nevettünk fel, de Sunny még csak nem is mosolygott, arckifejezése komolyabb már nem is lehetett volna.
- Alszom rá egyet – tette még hozzá, és folytatta az evést.
Ugye… Ugye nem…? Még a hideg is kirázott.

A lányok még a reptérre is kikísértek minket.
- Annyira fogtok hiányozni! – borult a nyakamba Mimi teljesen váratlanul.
Megilletődve öleltem át, és simogattam meg a hátát.
- Ti is nekünk… De még az új év előtt visszajövünk.
- Mindenképp együtt kell majd töltetünk a szilvesztert! – lelkendezett Sissy, míg Sunny egyetértően bólogatott.
- Vigyázzatok magatokra, oké? – vette át a szót Sunny. – Épségben akarlak titeket visszakapni. – Ennek hallatán majdhogynem könnyekig hatódtam. – És üzenjetek, amint megérkeztetek.
- Ja, és írjatok minden egyes nap! – követelte Mimi.
- Csináljatok nekem képeket Londonról! – kérlelt minket Sissy.
- Oké, oké, mindenképp.
Még utoljára összeölelkeztünk, majd búcsút intettünk egymásnak.


Londoni idő szerint délután egy órakor érkeztünk haza; teljesen kimerülten, viszont annál boldogabban.
Amikor megpillantottam apát és Aliciát, egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy ütemet, az öröm szabályosan mellbe vágott. A viszontlátás életem egyik legboldogabb pillanata volt; mikor előbukkantak a tömegből, könnyek szöktek a szemembe, és hiába éreztem úgy, mintha előzetesen megrágtak volna (a hosszú utazás szörnyen lefárasztott), mégis odaszaladtam hozzájuk, hogy egy nagy-nagy medveölelésben részesítsem mind a kettőjüket. Természetesen Jungsoo is csatlakozott hozzánk: percekig csak álltunk és öleltük egymást, egy hang sem hagyta el a szánkat Éreztem, ahogyan a boldogság forró, kövér könnycseppjei végigcsorognak az arcomon, de nem törődtem velük – hagytam, hogy az államnál összegyűljenek, majd egy nagy cseppként lehulljanak.

Az időeltolódás miatt ki voltunk purcanva, ezért húgommal a hazavezető kocsiúton végig az autó ablakának támasztottuk fejünket, így pihentünk. Alicia azonban majd kicsattant a frissességtől: megállás nélkül jártatta a száját.
- Jaj, lányok, el sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy végre itthon vagytok! – hátrafordult hozzánk, hogy mind a kettőnket megajándékozzon egy szeretetteljes mosollyal – immáron az ezredikkel. Öröme imádnivaló volt, csak úgy, mint ő maga is. – Úgy vártalak már titeket! Szerencsétlen apátokat már kikészítettem ezzel.
Gyors pillantást vetettem Jungsoora, de ő töretlenül somolygott – bár az igaz, hogy bágyadtan és fáradtan –, meg sem rezzent, amiért Alicia az én apámat az övének is nyilvánította. De végül is ez tényleg így is volt: testvéremnek két apuka jutott ebben az életben, ezt már ő is elfogadta.
- Folyton azt kérdezgette tőlem, hogy mit főzzön majd, ha hazajöttök meg, hogy mit vegyünk nektek karácsonyra – szólalt fel apu, tekintetét le sem véve az útról.
- És mit vettetek végül? – szegeztük nekik a kérdést egyszerre a húgommal.
Apa szólásra nyitotta volna a száját, de Alicia erélyesen belé fojtotta a szót.
- El ne mondd nekik, Naesang! – kiáltotta, mire apu összerezzent, és erősebben markolta a kormányt.
- De anyuuu! – sipítozott Jungsoo, mint valami óvodás.
- Nem. Nem szeditek ki belőlem! – makacsolta meg magát. – Eddig minden egyes évben sikerült hamarabb tudomást szereznetek a meglepetésetekről, mint ahogyan azt kellett volna. Ez az év más lesz, és aki ezt megpróbálja meghiúsítani, az…
- Azzal mi lesz? – kíváncsiskodtam.
- Az nem kap majd a karácsonyi süteményekből! – Mindannyian elhűltünk. – Bizony, jól hallottátok! – szegte fel az állát peckesen. – Szóval úgy húzzatok velem ujjat, gyerekek!
Egyszerre szakadt fel belőlünk egy panaszos sóhaj. Ezt a fenyegetést komolyan kellett vennünk, Alicia sütije szent volt. Szent! 
- Egyébként – nézett ránk újra Alicia – sokkal szebbek vagytok így élőben. Olyan gyönyörű nővé értetek! – áradozott, hangjában tiszta anyai büszkeség csengett.

A házba belépve megcsapott az otthon édes illata, és rögtön körbe is jártam a lakást, vigyorogva üdvözölve minden egyes szobát és bútort. Úgy viselkedtem, mint valami megszállott, de nem tehettem ellene; örömittas voltam hazaérkezésünk miatt.
- Itt minden a régi – jegyeztem meg, amikor lerogytam a nappali kanapéjára apa mellé.
- Csak sokkal csendesebb. Amióta nem veszekedtek húgoddal a fürdőszoba miatt, minden sokkal nyugodtabb.
Elégedetlenül pufogtam. – Szóval azt akarod mondani, hogy nem is baj, hogy elköltöztünk, mert így legalább nem kell a visítozásunkat hallgatnod?
- Hiányzik a hisztitek, te is tudod nagyon jól – húzott magához közelebb egy sóhajjal, és én készségesen simultam bele ölelésébe.
Újra kislánynak éreztem magam, egészen pici gyereknek.
- Nekem is hiányzik a tiéd.
- Hé, én nem is szoktam hisztizni! – háborodott fel, mire elröhögtem magam. – Azt hiszed, szemtelenkedhetsz velem, kisasszony? – kérdezte, majd csiklandozni kezdett, és egészen addig le sem állt, amíg le nem gurultam a kanapéról a fékeveszett viháncolástól.
Imádtam itthon lenni.

- Jungsoo, az isten szerelmére, lassíts már! – korholta testvéremet Alicia. – Úgy eszel, mintha attól tartanál, hogy valaki ellopja tőled az ételt.
- De ef annnnnnnyira iffteni anya! – felelte húgom teli szájjal.
- Előbb nyeld le a falatot, kislányom! Még a végén megfulladsz, hát nem hiszem el.
- El sem tudom mondani, mennyire hiányzott ez – mondtam két harapás közben.
- Az biztos, hogy anyátok főztjét nem pótolhatja semmi – helyeselt apu.
- A főztömről jut eszembe… Megtanultál már főzni, Jungsoo?
Már éppen válaszolt volna, amikor Alicia még hozzáfűzte:
- A melegszendvics elkészítése még mindig nem számít főzésnek.
Húgom bosszús képet vágott.
- Akkor nem, anya.
Alicia panaszosan sóhajtozott, miközben a fejét rosszallóan ingatta. Nagy fájó pont volt az életében, hogy Jungsoo nem volt hajlandó tőle ingyen szakácsleckéket venni, hiába is unszolta őt.
- Viszont egyszer sütött muffint az én segítségem nélkül, és tényleg nagyon jól sikerült – keltem a védelmére.
- Na! – csillant fel Alicia szeme. – Csak nem megszállt az ördög, csillagom? – gúnyolódott, mire Jungsoo a szemét forgatta.
Le sem tagadhatták volna egymást!
- Az egyik barátunknak csinálta a születésnapjára – osztottam meg még több információt.
Testvérem gyilkos pillantásokkal illetett, gondolom nem akarta, hogy Chunji szóba kerüljön.
Nos, már túl késő volt.
- Sokat jelenthet neked az a barát, ha képes voltál miatta összemaszatolni magad a konyhában. Fiú az illető?
Ó, jaj, kezdődik… 
Húgom fülig pirult.
- Az… – motyogta kelletlenül. – De semmi komoly, anyu, szóval nem kell egyből esküvőben reménykedned.
- Még, hogy nem komoly! Hiszen sütöttél, kislányom! Ez egyenesen egy csoda. Büszke vagyok rád – mosolygott.
- Eltúlzod a dolgot…
Alicia leintette őt. – Örülök, hogy ezt is megértük. Na, meg persze boldog vagyok azért is, amiért találtál egy olyan fiút, akiért hajlandó voltál ezt a drasztikus lépést megtenni.
- Anyu…
- Mikor akarod őt bemutatni nekünk?
Jungsoo szeme elkerekedett, arca pirosból átváltott falfehérbe, teljesen elsápadt. Szinte hallottam, ahogyan kattogtak agyának fogaskerekei. Tekintete ide-oda járt köztünk, ennél kétségbeesettebbnek nem nézhetett volna ki.
- Sangminak barátja van! – bukott ki belőle nagy hirtelen, mire megrökönyödtem.
HOGY MI?!
Alicia úgy kiáltott fel, mint egy izgatott tinédzser.
- Hát ez nagyszerű! Mesélj, kicsim! – ragadta meg a kezemet, nagy szemeit pedig rám szegezte.
Lehajtottam a fejemet, szörnyen zavarban voltam.
Egyáltalán nem így akartam velük ezt közölni!
- Ez igaz? – kérdezte apa, miután legyőzte a rátörő köhögőrohamot.
- Tegnap jöttek össze hivatalosan, de egyébként már régebb óta együtt vannak – csacsogott Jungsoo.
A kis szemét! Egy másodperc alatt elérte, hogy én kerüljek a figyelem középpontjába, csak azért, hogy őt végre békén hagyják. Ezért meg fogom őt fojtani az álmában, az egyszer biztos.
Megadtam magam.
- Holnap… Holnap mindent elmesélek, jó?
- Én most akarom hallani – erősködött apa.
- Fáradt vagyok már ehhez, apu, az utazás leszívta minden erőmet. De holnap az lesz az első, hogy beszámolok nektek mindenről, oké?
- De…
- Naesang, hagyd – nyomta el őt Alicia. – Reggel majd összeülünk, és szépen mindent kivesézünk. Különben is rengeteg mindenről kell még beszélnünk. – Felállt az asztaltól ezzel jelezve, hogy a vacsorának vége. – Menjetek nyugodtan aludni, lányok.
Egyszerűen imádtam Aliciat.

Mielőtt Jungsoo bemehetett volna a szobánkba, elkaptam őt.
- Ezért még kinyírlak – morogtam, majd eleresztettem őt, és inkább visszamentem a konyhába, hogy segítsek a mosatlanokkal.



*Jungsoo szemszöge*


Vacsora után végtelenül kimerülten rogytam le az ágyamra, ami még mindig az egyik legkényelmesebb hely volt az egész világon. A másik az Chunji karjai közt volt…
Na, jó, mégis honnan a fenéből jött ez a gondolat?
Arcomba nyomtam a kispárnámat, aminek isteni öblítő illata volt. Annyira hiányzott már!
Nővérem hangos ajtócsapódással jelezte, hogy ő is megérkezett, ezért elemeltem a párnát, és felnéztem rá.
- Bocsi, a huzat volt – szabadkozott, majd tekintete a bőröndömre tévedt. – Nem rámolsz ki?
- Nem.
- Miért?
- Mert nem akarok majd vele bajlódni, amikor készülünk hazamenni.
- Itthon vagyunk…
Drámaian felsóhajtottam. – Úgy értettem, vissza Szöulba.
- Hát… Szerintem attól még kipakolhatnál.
- Miért?
- Miért ne? Úgy könnyebben megtalálnád a dolgaidat – erősködött.
- Jó ez így is.
- Segítek majd visszacsomagolni.
A homlokomat ráncoltam. – Mi van veled?
- Mi lenne? – tettette az ártatlant.
- Miért akarod ennyire, hogy kivegyem a cuccaimat a bőröndből? – kérdeztem gyanakodva.
- Én… Hát… – hezitált, engem pedig teljesen összezavart ezzel. Mi baja? – Aj, akkor csak nyisd ki!
Nagy nehezen felkászálódtam az ágyról, és megindultam a pakkom felé.
- Oké… Nem tudom, ezzel pontosan mit akarsz, de aggaszt a viselkedésed.
Próbálta elnyomni mosolyát, de kudarcot vallott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kicipzáraztam a bőröndöt, s az első dolog, amit megláttam benne, az egy halvány lila boríték volt a ruháim tetején.
- Mégis mi ez? – szökött fel a szemöldököm.
- Bontsd ki és megtudod – vigyorgott.
Durván bontottam fel a levelet, a lehető legkevésbé sem ügyeltem a boríték épségére. A benne lévő papírlap is lila volt, s amint széthajtottam, rögtön felismertem Chunji kézírását.
- Hát ez meg…? – kérdő pillantást vetettem nővéremre, de ő csak szélesen mosolyogva megvonta a vállát.
- Azt hiszem jobb, ha magadra hagylak vele, szóval én most el is megyek zuhanyozni.
Furcsának találtam a hirtelen hangulatváltozását: pár perce még azzal fenyegetőzött, hogy megöl, most pedig csupa mosoly és jókedv volt. De tovább nem is törődtem vele, inkább kíváncsian hozzákezdtem az olvasáshoz.

Szösz!

Most nyilván értetlenül meredsz erre a levélre, mert nem tudod, mi okból írtam… és, hogy őszinte legyek, én sem. 
Egyébként biztosan feltűnt neked az egyszerű megszólítás, de azért remélem, nem haragszol, amiért nem írtam a neved elé semmilyen jelzőt (mint például azt, hogy drága, meg ilyenek). Féltem attól, hogy ha „egyetlen Szösz”-ként neveztelek volna meg már rögtön a legelején, tovább sem olvastad volna, és kidobtad volna a levelemet a kukába. 
Ígérem, hogy nem leszek nyálas! Annyira…
Ez lett volna a legeslegelső karácsonyunk együtt, és bármit megadtam volna azért, hogy a szentestét nálunk töltsd (igen, bemutattalak volna a szüleimnek, és ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy imádtak volna… na de ami késik, nem múlik!), de azért annak is örülök, hogy visszautaztál Londonba, hogy láthasd a családodat. Tisztában vagyok vele, milyen sokat jelentenek neked, ezért nem is bánkódom tovább; tudom, hogy ott is jó helyen vagy. Még jobb helyen is, mint itt lennél… velem. 
Egyszer azért mindenképp szeretnék veled ellátogatni Londonba, szeretném megnézni, hol nőtt fel pici Szösz. Ha hazajössz (mármint vissza hozzám Szöulba), feltétlenül el kell kezdenünk terveket gyártani a következő közös utazásunkról! 
Na, jó, nem is rabolnám tovább az idődet, tuti ezernyi mesélni valód van a családodnak (azért remélem rólam sem feledkezel el, és megemlíted nekik, hogy milyen helyes, tehetséges, szórakoztató, jó kiállású, ugyanakkor visszafogott és felettébb szerény fiúval ismerkedtél itt meg), és különben sem akartam kisregénybe bocsátkozni. 
Mindössze annyit akartam mondani, hogy érezd jól magad, vigyázz nagyon magadra, és siess vissza. Nem tudom, hogy fogok-e neked hiányozni, de abban biztos lehetsz, hogy én máris hiányollak – most is, ahogy ezt a levelet írom. Jelen pillanatban is azt kívánom, bárcsak láthatnálak, bárcsak megölelhetnélek, és bárcsak az agyadra mehetnék. Máris hiányzik az örökös szemforgatásod, az illatod és az, ahogyan elküldesz a fenébe. Minden hiányzik, ami te vagy. 
Juj, a levél már csöpög a nyáltól. Ne haragudj! 

Kellemes karácsonyt, (egyetlen) Szösz!

Ui: Nehogy lecseréld a barátságomat, amíg ott vagy! 
Ui 2: Komolyan beszélek!

Ölel (és még innen a távolból is kikészít):

Chunji xx

  

Legalább négyszer olvastam újra a levelét, a vigyor letörölhetetlen volt arcomról, azonban homlokomat ráncok barázdálták. Egyszerre voltam boldog, amiért meglepett ezzel (bár arról fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan csempészte a borítékot a holmijaim közé), és zavarodott, mert… jesszusom, össze sem tudtam volna számolni, mi minden miatt volt olyan vidám és értetlen az arckifejezésem. Rengeteg dolgot nem tudtám hová tenni, többek közt azt sem, hogy ha Szöulban maradtam volna az ünnepekre, akkor bizony a szüleivel kellett volna eltöltenem egy napot. Ennek már csak a gondolatától is halálra rémültem és feszengeni kezdtem.
És azok a jelzők, amikkel illette magát… Akárhányszor átfutottam rajta a szememmel, elkapott a nevetés – na meg persze a szemforgatást sem hagyhattam ki… ami neki annyira hiányzott. 
Ó, istenkém, mennyire hiányoltam én is őt, minden hülyesége és kiállhatatlansága ellenére is!

Visszamásztam az ágyamba – természetesen a levelét is vittem magammal –, majd a párna alatt kitapogattam a telefonomat. Megnyitottam a KakaoTalk alkalmazást, és mivel nem volt erőm kiszámolni, Koreában mennyi lehet az idő, ezért „vagy válaszol, vagy nem” alapon ráírtam Chunjira.

Megtaláltam a leveled.

Hogy te mennyire hülye vagy!

Ezzel a két mondattal mindent elmondtam, amit akartam. Mármint persze lett volna még mondanivalóm (például, hogy azt akarom, hogy most azonnal teleportáljon ide, és aludjon velem, mert valahogy sokkal nyugodtabban és mélyebben tudok szundítani, mikor ő is mellettem van), de egyelőre ez is elegendő volt.
Izgatottan vártam válaszát, de semmi sem érkezett. Éppen ezért perceken belül elnyomott az álom – legnagyobb sajnálatomra nélküle.

Teen Top – Lovefool – 37. rész

*Sangmi szemszöge*


A Teen Top rezidencia nappalijában egy – furcsa – családként ültük körbe Ricky bonsai fáját, miközben karácsonyi dalokat énekeltünk. Vagyis mi ketten a húgommal inkább csak dúdoltunk, nem akartuk elrontani a fiúk összhangját.
Bár még nem volt huszonötödike, mi mégis a szeretet ünnepét ünnepeltük – Byunghun ragaszkodott hozzá, hogy előrehozzuk, és megtartsuk. „Ez az első karácsonyunk, Sangmi, muszáj, hogy együtt töltsük. Még, ha ez nem is a szabályos formája, de akkor is”, ezzel győzött meg. Most komolyan, hogyan tudtam volna nemet mondani neki? Akár még a pokolba is követtem volna őt a szép mosolyáért.
Igen, tudom, menthetetlen vagyok. Nincs mit tenni.
A bonsai mini karácsonyfaként funkcionált, s egyetlen kis vékony rózsaszín szalagot kötöttünk a törzsére dísz gyanánt. Szerintem nagyon aranyos volt, s láthatólag Rickynek is elnyerte a tetszését: amikor „feldíszítettük” a fáját, öt percen át tapsikolt örömében csillogó szemekkel. Irigylésre méltó gyermeki lelke volt.
Megbeszéltük, hogy karácsony ide vagy oda, nem fogunk ajándékokat venni egymásnak. A fiúk csak annyit kértek, hogy vigyünk át hozzájuk egy tálca muffint, mert amit Chunji születésnapjára sütött a húgom, nagyon ízlett nekik.
- Jézusom, hát ez még mindig isteni – dicsért meg minket Niel, mire a többiek egyetértően hümmögtek.
- Látod, Szösz, nem is vagy te olyan szerencsétlen a konyhában – mosolygott Chunji.
- Az igazság az, hogy a sütés nagy részét én csináltam – szóltam közbe.
Chunji megvető pillantást vetett Jungsoora, ő pedig csak vállat vont, majd kinyújtotta a nyelvét.
Óvodások… 
- Köszönjük, picim – mondta L.Joe, majd közelebb hajolt hozzám, hogy egy gyors csókot nyomjon a számra.
Egész lényemben ledermedtem, és kikerekedett szemekkel pillogtam Byunghunra, aki csak beharapott alsó ajakkal próbálta visszafojtani a nevetését.
A nappaliban egy hosszú-hosszú perc erejéig megfagyott a levegő. Mindenki pislogás nélkül meredt ránk, húgom szeme még enyhén rángatózni is kezdett, s láttam rajta, hogy görcsösen ki akarna nyögni valamit, de nem leli a hangját.
- T-Ti most… Ti… – hebegte Jungsoo, mutatóujját ránk szegezve.
- Én megmondtam! Ugye, hogy megmondtam? – kiáltott fel Changjo. – Nyertem! Perkáljatok, gyökerek.
Niel, Ricky és Minsoo egyszerre mordult fel, s a szemüket forgatva kotorászni kezdtek zsebeikben.
- Mi? Miről beszélsz, Changjo? – értetlenkedett L.Joe.
- Fogadtunk a srácokkal, hogy mikor fogtok összejönni – avatta be őt Ricky. – Changjo azt mondta, pár nappal karácsony, mármint az igazi előtt, én azt, hogy valamikor karácsony és szilveszter között, Niel és Minsoo pedig azt, hogy szilveszterkor. Changjonak lett igaza.
- Nem hiszem el, hogy még te is beszálltál ebbe! – förmedt rá Minsoora Byunghun, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- És nekem miért nem szóltatok erről az egészről? – fordult Chunji a többiek felé sértetten. – Tudjátok, hogy szeretem a fogadásokat!
- Hogy tudtad ezt megtenni velem? – csattant fel húgom, villámokat szóró szemei megrémítettek. – A testvéred vagyok! Nekem mindenről tudnom kéne!
- Hát… Most már tudod… – Még a nyakamat is behúztam, úgy éreztem magam, mint egy rossz kisgyerek.
- És ez csak így közlöd? Így?! – Hangja hisztérikusan csengett. – Félvállról?
- Azt hittem, egy család vagyunk, erre kihagytok egy ilyenből! – méltatlankodott Chunji továbbra is.
Már azt sem tudtuk, melyikőjükre figyeljünk: Jungsoo megállás nélkül szidott engem, amiért képes voltam elhallgatni előle a fejleményeket, Chunji meg kiátkozta a fiúkat a „családjából”. Szinte levegőt sem vettek, csak hadartak és hadartak, mit sem törődve azzal, hogy túlharsogták egymást, és így semmit sem értettünk panaszkodásukból.
Minsoo mély nevetése tudta csak beléjük fojtani a szót.
- Titeket össze kéne kötni.
Chunji és Jungsoo összenéztek, a fiú arcán pajkos vigyor terült el, míg a testvérem csak fintorgott.
- Én nem bánnám – vigyorgott Chunji.
- Inkább éljek egy gorillával egy ketrecben egy évig – morogta húgom. Már csak azt nem tudtam, hogy mégis miért pirult el.
Mindenkiből egyszerre szakadt fel a nevetés, még Chunji válla is rázkódott a röhögéstől, nyilván hozzászokott már Jungsoo idióta kommentálásaihoz.
Miután elcsitultunk, a többiek megint ránk szegezték tekintetüket – úgy éreztem magam, mint egy próbababa egy bolt kirakatában.
- Szóval… – kezdte húgom, de valamiért nem fejezte be a mondatát.
- Ti most akkor… – folytatta Chunji.
- Így együtt, meg minden? – Ricky segített nekik összerakni egy teljes kérdést. Együttes erővel, hárman csak összehozták.
Alsó ajkamat fogaim közé szorítva fordultam L.Joe felé, kérdőn, bizonytalanul és szégyenlősen pislogtam rá. Amint mosolya kiszélesedett, és egy lágy csókot nyomott a fejem tetejére, minden kételyem odalett.
- Mintha nem tudtuk volna mindannyian, hogy ez be fog következni – kuncogott Byunghun.
Ó, istenem!
- Mi az, nem is gratuláltok nekünk? – vonta fel a szemöldökét.
A húgom és a fiúk észbe kaptak: L.Joe-t vállba veregették, míg engem megölelgettek, és nem győzték hangsúlyozni, mennyire örülnek újdonsült kapcsolatunknak.
- Legalább neked minden simán megy, és tisztában vagy azzal, hogy mit akarsz – mormolta a fülembe testvérem, amikor éppen ő szorított a két karja közé.
Mikor eleresztett, együtt érzőn somolyogtam rá.
- Hihetetlenül boldog vagyok, amiért végre együtt vagytok – tette még hozzá. – De nem tudom, hogy meg tudom-e majd valaha is bocsátani azt, hogy a srácokkal együtt szereztem tudomást rólatok, és nem hamarabb.
- Hát, ti biztosak lehettek abban, hogy sosem fogom elfelejteni, hogy kihagytatok a fogadásból, barmok. – Chunji ennél csúnyábban már nem is nézhetett volna bandatársaira.

A „karácsony” folytatódott tovább: ünnepi filmeket néztünk, sütivel és popcornnal tömtük magunkat, és remekül szórakoztunk így közösen. Byunghun keze hol a derekamon, hol a vállamon nyugodott, és emiatt iszonyatosan boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni. Akárhányszor megcsókolt – és ezúttal már nem a konyhában, a többiek elől elrejtőzve – lefagytam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a csodálatos fiú mostantól bizony a barátom, így rögtön feloldódtam, és visszacsókoltam.
- Szóval most már mindig azt kell majd néznem, hogy nyaljátok egymást? – nyögött fel Changjo az egyik csókunk alkalmával.
- Mi az, csak nem vagy féltékeny? – cukkolta őt Niel. – Talán te is szeretnél egy cuppanóst? Ah, te, neked kérned sem kell, kis butus! – Próbáltuk visszatartani a nevetést, de csúfos kudarcot vallottunk. – Gyere csak ide!
- Te beteg vagy! – kiáltotta riadtan Changjo, és kirohant a nappaliból.
Niel azonban nem hagyta ezt annyiban, és azonnal utána eredt, miközben hangosan cuppogott. Néhány másodperc múlva Changjo éles sikítása hasított a levegőbe.
- Tudom, hogy akarsz még, ne ellenkezz! – szólt rá Niel.
- Azt hiszem, egy újabb párnak örülhetünk – mondta Minsoo fapofával, halál komolyan, mire Ricky majdnem megfulladt a hahotázástól.


*Jungsoo szemszöge*


Már éppen szedelőzködtünk, amikor Chunji megragadta a kezemet.
- El szeretnék búcsúzni Szösztől – mondta a többieknek. – Szóval most egy kis időre eltűnünk.
Ekkor Changjo, Ricky és Niel vigyorogva összenézett, ők nyilván többet képzeltek a mi „eltűnésünk” mögé, mint Chunji.
Chunji is észrevette a srácok nonverbális kommunikációját, mire csak a szemét forgatta, majd behúzott a szobájába.
Miután bezárta magunk mögött az ajtót, lehuppant az ágyára, s lehajolt, hogy kihúzzon alóla egy kis dobozt. Mikor felegyenesedett, rám nézett, és mivel én még mindig csak a szoba elejében szobroztam, intett, hogy csatlakozzak hozzá. Helyet foglaltam mellette, s kíváncsian pislogtam rá.
- Van számodra valamim. – A kezembe adta a dobozt. – Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem veszünk ajándékokat, de… Nem tudtam megállni. Nyisd ki.
Izgatottan vettem le a fedelét, majd a benne lévő karkötőt óvatosan emeltem ki, és forgattam meg, hogy szemügyre tudjam venni a róla alálógó kis díszeket: hat darab csillag, plusz egy C és egy J betű. A szavam is elállt.
- J, mint Jungsoo, C, mint Chunji – magyarázta. – Nevezhetjük barátságkarkötőnek is. Ha esetleg Soobin rákérdezne a C-re, nyugodtan tagadj le, és kamuzz a nevem helyett valamit. – Keserű félmosoly tetszett az ajkán. – Nem szeretném, ha ebből baj lenne kettőtök között, viszont kifejezetten azt akarom, hogy hord. Adni szerettem volna valamit, amit magaddal vihetsz Londonba, és ami majd rám fog emlékeztetni, akárhányszor ránézel.
Boldog mosolyom majdnem szétrepesztette arcomat.
- Úgy beszélsz, mintha örökre itt hagynálak.
- Azért, mert így is érzem.
- Észre sem veszed, és már újra itthon leszek.
- Remélem…
- Egyébként, így visszatérve Soobinra… Miatta nem kell aggódnod.
- Mi? Miért?
- Szakítottunk. Mármint együtt sem voltunk, csak… Megbeszéltük, hogy nem fogjuk ezt tovább folytatni.
A plafonig szökött a szemöldöke, homlokát mély ráncok barázdálták.

A szünet előtti utolsó vizsgámról jöttem ki éppen, amikor belebotlottam Soobinba… na meg egy barna hajú, közel százhetven centiméter magasságú lányba. Amint kiléptem az egyetem főkapuján, megpillantottam őket; az egyik padnál ölelkeztek. Első reakcióm a teljes ledermedés volt, csak álltam ott meglepődötten, és őket figyeltem: azt, ahogyan Soobin szorosan ölelte a lányt, míg ő a fiú haját túrta – ami egyébként hosszabb lett az utolsó találkozásunk óta. Az igazság az, hogy szórakoztatónak találtam a látványt, a szám indokolatlanul felfelé görbült, és meglepő módon nem éreztem magam úgy, mint akit épp most vágtak gyomron. Pedig ez lett volna a normális, nem? Mégsem bántott, hogy Soobin úgymond megcsalt engem – ráadásul a szemem láttára -, a lehető legkevésbé sem szomorodtam el. 
Megfordult a fejemben, hogy csak szimplán elsétálok mellettük, mintha nem is láttam volna semmit – ennyire nem izgatott az egész – de aztán úgy döntöttem, mégis megzavarom őket: kíváncsi voltam arra, Soobin mégis hogyan reagálná ezt le. 
- Sziasztok! – köszöntöttem őket, hangom felettébb derűs volt. 
Elhúzódtak egymástól, a lány összevont szemöldökkel méregetni kezdett, míg Soobin meglepetten elmosolyodott. 
- Ó, Soo! 
Viszonoztam mosolyát, és csak ekkor döbbent rá arra, hogy valami nincsen rendben. 
- Úristen! Soo, én… – hebegte, teljesen elsápadt. – Én… Nem is tudom, mit mondjak… Ez… - Viccesnek találtam, hogy zavarba jött. 
- Nem is kell mondanod semmit – szakítottam őt félbe. – Megértem – megemeltem a karom, mire az arca elé kapta a kezét, és összerezzent. De nem pofoztam őt fel, mint ahogyan azt várta, csak vállon veregettem. Ettől teljesen összezavarodott. – Azt hiszem, ennek már egyébként is réges-rég vége volt. – Mindezt olyan könnyedséggel ejtettem ki a számon, mintha éppen arról fecsegtem volna, hogy ősz ellenére szépen süt a nap. Még egyszer megpaskoltam a vállát. – Minden rendben. 
Sarkon fordultam, de még utánam kiáltott:
- De… Soo! 
Fogalmam sem volt, mit tudott volna még mondani, éppen ezért nem is néztem vissza. 
- Sok boldogságot! – nevettem, és biztos voltam abban, hogy őrültnek néztek. 

- De ezt… Hogy tudod mosolyogva mondani? – kérdezte Chunji, mikor a hangos visszaemlékezés végére értem.
Pontosan ugyanolyan döbbent képet vágott, mint a nővérem, mikor elmeséltem neki.
- Nem is tudom – vontam vállat. – Már a kezdetektől fogva éreztem, hogy nincs közös jövőnk. – És itt vagy nekem te, tettem hozzá gondolatban.
Még mindig kétkedve pillogott rám.
- Egészen biztos, hogy jól vagy?
- Nagyon jól tudod, hogy nem tudom tartani a számat, ha bánt valami. De ez… Még csak nem is érdekel. Különben is azon gondolkodtam a hetekben, hogy hogyan vethetnék véget ennek. Nos, ő segített nekem. Talán még hálásnak is kéne neki lennem.
- És… Mi ébresztett rá arra, hogy ez így nem jó neked?
Az, hogy megkedveltelek. Úgy igazán. 
- Lehet az, hogy túl sokat veszekedtünk miatta. – Idegesen harapdáltam alsó ajkamat, és már megbántam, hogy ezt kifecsegtem. De, ha már belekezdtem, akkor folytattam is. – Utáltam azt az egy hónapot, amit külön töltöttünk, de komolyan. – Ennek hallatán kitágult a szeme. – És mindez Soobin miatt volt, pontosabban azért, mert találkozgattam vele. A nélküled eltelt napok alatt volt időm rájönni arra, hogy nem éri meg nekem ez az… izé. Mármint ami volt köztünk Soobinnal. Inkább őt vesztettem el, mint téged. Így döntöttem.
Olyan meghatódottan nézett rám, hogy nagy naivan abban kezdtem el reménykedni, hogy szorosan megölel, és soha többet nem ereszt el.
- Tehát engem választottál. – Nem tudtam, hogy ezt most kérdezte-e, vagy kijelentette.
- Pontosan – bólintottam. – Tényleg fontos nekem a barátságunk, és, ha már eddig kibírtalak, akkor nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj az életemből mindezek után. Ahhoz túlságosan is sokat szenvedtem veled, hogy semmissé váljanak az elmúlt hónapok.
Ragyogó vigyor terült el az arcán.
- Tudod, már bánom, hogy nem gyémántkarkötőt vettem neked.
Felállt, s a kezét nyújtotta, hogy én is kövessem a példáját. Amikor feltápászkodtam, hirtelen felkapott, és megpörgetett a levegőben.
- Egy igazi kincs vagy, Szösz.
Őszintén szakadt fel belőlem a nevetés, még a fejemet is hátravetettem.
Óvatosan tett le a földre, nagyon közel álltunk egymáshoz, és így meredtünk egymás szemébe.
- Nem akarom, hogy elmenj – vallotta be szomorkásan. – Tudom, hogy ez önző dolog, mert épp a családodat készülsz meglátogatni, de akkor is… Szeretnék veled lenni.
- Jó lenne, ha velem tudnál jönni – biggyesztettem le az ajkamat. – Biztosan tetszene London.
- Nekem minden hely bejönne, ha te ott lennél velem.
- Juj – húztam el a számat. – Ez nagyon nyálas volt.
Egyszerre röhögtünk fel.
- Oké, bevallom, tényleg az volt – helyeselt. – Viszont igaz. Bárhová követnélek, Szösz – kezét az arcomra simította, s éreztem, hogy azonnal elpirultam. – Nincs még egy ilyen ember, akivel ilyen jól érezném magam. Boldoggá teszel még akkor is, mikor a fejemhez vágod, hogy mekkora egy barom vagyok.
A szívem hevesen dobogott, az arcom lángolt, és bármennyire is le akartam hajtani a fejemet, hogy a parkettát tanulmányozzam zavartan, nem tudtam megszakítani vele a szemkontaktust, muszáj volt a szemébe néznem.
Bizonytalanságot láttam az arcán, és… vágyat. Elfojtott, ugyanakkor erős vágyat, amitől a légzésem egyenetlenné vált. A hangulat határozottan megváltozott, a levegő felforrósodott és izzott. Feszült lettem, s magammal vívódtam: pár centi az egész. Ennyi választotta el a szánkat.
Ha csak egy kicsit is előredőlnék, a táv máris megszűnne létezni…
Ő hamarabb dűlőre jutott saját magával, s benedvesítette az ajkát, majd nagyot nyelt. Arca közeledni kezdett az enyémhez, és már a pilláimat is lehunytam, amikor…
…amikor berontott Sangmi.
- Hé, Jung… – Elharapta a nevem másik felét, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk. – Ó! Úristen, ne haragudjatok rám, nem akartam semmit sem megzavarni, csak szólni akartam, hogy ideje lenni hazamenni. Basszus, ez nagyon gáz… – hadarta el egy szuszra. – Vegyük úgy, hogy nem történt semmi, oké? Már itt sem vagyok. – S azzal magunkra is hagyott minket.
Bárcsak megnyílna alattam a föld! 
Chunji a tarkóját vakargatta zavarában, míg én csak egy futó pillantást sem tudtam rávetni szégyenemben.
- Hát akkor…
- Azt hiszem, tényleg mennem kell – fejeztem be a megkezdett mondatát.
- Oké. Várj, a karkötőt ne hagyd itt.
- Persze, a karkötő. – Bólintottam, amikor a kezembe nyomta az ajándékdobozt, és próbáltam nem beleborzongni abba, hogy az ujjaink összeértek.
- Hazaviszlek titeket, ne költsetek feleslegesen taxira.

A hazaút ennél kínosabb már nem is lehetett volna. Eleve, már az elején beégtem: nem tudtam, hová üljek, Chunji mellé, előre, vagy pedig nővéremmel együtt hátra. Addig toporogtam tanácstalanul, míg testvérem rám nem szólt:
- Istenem, szállj már be!
Így hát gyorsan bepattantam az anyósülésre, és igyekeztem ritkán levegőt venni, hogy ne érezzem Chunji mindennél finomabb illatát.
Mind a hárman feszengtünk, s bár arra számítottam, hogy Sangmi majd megmenti a helyzetet, ez nem így lett: ő is csendben maradt. A némaság már-már fülsüketítő volt számomra, és valószínűleg Chunjit is zavarta, mert bekapcsolta a rádiót.
Kibámultam az ablakon, és azért fohászkodtam, hogy a lehető leghamarabb hazajussunk.

Nővérem már rég kiszállt a kocsiból, így ismét csak ketten voltunk. Fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne elköszönnöm tőle ezek után.
- Még egyszer köszönöm az ajándékot. – Kezdetnek ez is megtette.
Áthajolt a botkormány felett, és magához ölelt. Örültem, hogy sikerült megtörnie a jeget, s egy halk sóhajjal én is köré zártam karjaimat.
- Vigyázz magadra, rendben?
- De te is. Nem akarom azt hallani, hogy a távollétemben mindennap lerészegedtél.
Kuncogott, majd elengedett. A kilincs után nyúltam.
- Holnap még hívlak, mielőtt felszállunk, vagy valami.
- Megbeszéltük.
Kinyitottam az ajtót, és már a fél lábam kint volt az autóból, amikor utánam szólt:
- Ja, és Szösz…
Kérdőn néztem rá a vállam fölött.
- Hm?
- Máris hiányzol.
Megmelengette a szívemet, hogy egy korábban elejtett mondatomat idézte, a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
- Te is nekem, Chunji.
Becsaptam az ajtót, és addig a járdán ácsorogtam, míg el nem tűnt az utca végén.
Üresnek éreztem magam, mintha magával vitte volna a szívemet, vagy legalábbis annak egy darabját.