Teen Top - Lovefool - 46. rész

*Jungsoo szemszöge*


Chunjival mind a ketten egyetértettünk abban, hogy további beszélgetésre van szükségünk, ezért úgy döntöttünk, inkább felmegyünk hozzánk – ott legalább nem kellett egy szobán osztozni L.Joe-val és Sangmival.
- Mondd ki még egyszer – kérte, szemében gyermeki áhítat csillogott.
A szememet forgattam.
- Szeretlek, Chunji.
- Mi volt ez a szemforgatás?! – csattant fel, ajkát sértetten biggyesztette. – Máris belefáradtál?
Sóhajtottam, szám szegletében mosoly bujkált.
- Nem erről van szó, csak már percek óta ezt hajtogattatod velem. Rá fogsz unni.
- Erre? Sose tudnék – vigyorgott, majd közelebb hajolt hozzám, de nem csókolt meg még annak ellenére sem, hogy csücsörítettem. – A-a – ingatta mutatóujját. – Ezt itt – mutatott a szájára – ki kell ám érdemelni.
Amolyan „na, ne mondd” stílusban meredtem rá, majd nemes egyszerűséggel a tarkójánál fogva közelebb vontam őt magamhoz.
- Ejnye – csóválta helytelenítőn a fejét, amikor szétváltunk, de elégedett mosolyát nem tudta elrejteni –, de erőszakos valaki.
- Amit Szösz akar, azt Szösz megszerzi – feleltem dallamosan.
- Hé – bökött oldalba –, ez az én szövegem. – Néhány másodpercig csak hallgatott, majd ismét megszólalt: – Akkor is itt leszel, ha gyökér leszek?
- Mire fel ez a jövőidő? – incselkedtem vele.
Elnevette magát.
- Jogos. Tehát gyökér vagyok – mondta ki helyettem.
- Hajlandó vagyok még így is elviselni téged.
- Egészen különlegesnek érzem magam.
- Én pedig azt hiszem, hogy most már túlságosan is nyálasak vagyunk – fintorogtam.
- Mi az, hogy nyálas? – méltatlankodott és olyan gyorsan mozdult, hogy fel sem tudtam fogni, mi történik, már csak azon kaptam magam, hogy Chunji maga alá gyűrt, a lábaim közé furakodott, a kezemet pedig a fejem fölé szorította. – El akarod rontani a pillanatot? – A szeme vészjóslón villant.
- N-Nem… – hebegtem.
- Hadd örüljek már picit annak, hogy végre valahára szabadon kimondhatom az érzéseimet.
- Ne haragudj.
Tekintete ellágyult és ismételten megcsókolt, testével hozzám simult és egyik kezével beletúrt a hajamba.


*Sangmi szemszöge*


Felvettem a csörgő telefonomat, majd a hátamra feküdtem az ágyban.
- Igen? – szóltam bele.
- Jó reggelt, kicsim – üdvözölt L.Joe, hangja is elég volt ahhoz, hogy mosolyra görbüljön a szám. – Mik a terveid mára?
- Nem terveztem semmit igazából.
- Át tudnál akkor jönni?
- Persze, mikor?
- Akár most is.
- Még pizsamában vagyok, de gyorsan összekapom magam.
- Oké. Van egy jó hírem a számodra, örülni fogsz nekem.
- Neked mindig örülök.
- Siess.
Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy mégis miről akart velem Byunghun személyesen beszélni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, lecseréltem a pizsamámat valami felvállalható ruhára, fogat mostam, megfésülködtem és már liftbe is szálltam, hogy eljussak a fiúk emeletére.
L.Joe már a folyosóajtóban várt rám.
- Szia – köszöntött fülig érő, boldog vigyorral, majd megcsókolt. – Gyere – megragadta a kezemet és behúzott a lakásba, hogy aztán leültessen a nappaliban.
Épp, hogy helyet foglaltam a kanapén, megjelent Minsoo is: álmosan vakargatta a fejét az egyik kezével, míg a másikkal a pizsamanadrágját igazgatta.
- Helló, Sangmi – üdvözölt, s egy pillanatra kinyitotta a szemét, de csak addig, amíg vetett rám egy pillantást; majd lehuppant mellém.
- Jó reggelt, Minsoo. Hogyhogy nem alszol még? – csodálkoztam.
Nagyon jól tudtam, hogy a fiúk közül a banda feje ápolta a legszorosabb kapcsolatot az ágyával, ezért sem értettem, hogy miért volt fent már ilyen korán.
- Valójában miatta vagy itt – mondta L.Joe.
- Igen? – pillogtam meglepetten.
Minsoo ásított egy nagyot és végül összegyűjtötte minden erejét ahhoz, hogy nyitva tudja tartani a szemét.
- Gondolom hallottál már a műsoromról az egyik rádiónál.
- A DJ Bangről?
- Ühüm.
- Mesélt róla Byunghun, igen.
- Te pedig rádiózással szeretnél majd foglalkozni a jövőben.
- Ez így van – értettem egyet.
- Feltételezem arról is tudsz, hogy minden rádióműsor egy előre összeállított forgatókönyv szerint folyik.
- Persze.
A kérdez-felelek játéka ellenére sem tudtam, pontosan hová is akart kilyukadni.
- Akkor te vagy az én emberem – kúszott egy fáradt mosoly az arcára.
- Micsoda? Miért?
- Lenne számodra egy munkaajánlatom. Eddig nekem kellett összeraknom az adások menetét, de őszintén… így, hogy bejöttek a próbák, ezt nehezen tudom megoldani.
- Azt szeretnéd, hogy én írjam neked elő…?
- Hogy hogyan menjen egy műsor, igen – fejezte be a mondatomat. – Természetesen ezt nem ingyen várom el tőled, félre ne érts. Rendesen kapnál fizetést.
Hirtelen szóhoz sem jutottam.
- Na?
- Szerintem ez egy tök jó lehetőség arra, hogy tapasztalatot szerezz, kicsim – szólalt meg L.Joe, aki eddig csak némán követte figyelemmel a beszélgetésünket.
- D-De én még… sosem csináltam ilyet… – hebegtem.
- Biztos vagyok benne, hogy menne – mondta a két fiú egyszerre, ami mosolyra fakasztott.
- Mutatok neked pár műsortervet és bármennyi kérdésed van, mindre válaszolok – felelte készségesen Minsoo. – Segítek neked összeállítani az elsőket, ne aggódj. És persze utána is fordulhatsz hozzám segítségért bármikor. De ez rajtam tényleg nagyon sokat segítene, Sangmi, mert imádom ezt csinálni, csak az idő… Ráadásul jó pénzt kapnál érte és…
- Benne vagyok – vágtam a szavába. – Ne győzködj tovább – somolyogtam –, elvállalom.
Hirtelen eltűnt az álmosság a szeméből, felélénkült és magához ölelt.
- Istenem, köszönöm szépen, jaj, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked, Sangmi, annyira köszönöm!

***

Épp a papírokat rendezgettem az asztalomon, amikor betoppant Byunghun: csupa mosoly és jókedv volt.
- Hát itt van az én csodálatos barátnőm – vigyorgott, megtámaszkodott az asztallapon és lehajolt egy gyors csókért. – Végighallgattam az adást; büszke vagyok rád.
- Ó, ugyan már… Ez nem olyan nagy dolog – legyintettem szégyellősen.
- Dehogyisnem! Ez az első nagy lépésed, Sangmi.
- Amit csak neked köszönhetek.
- Oké, felgyorsítottam neked valamennyire a folyamatot, de egészen biztos vagyok benne, hogy nélkülem is sikerült volna. Végeztél mára?
- Még váltok pár szót Minsooval és mehetünk.
- Kint megvárlak – puszilt homlokon.
Odasétáltam Minsoo asztalához.
- Ah, Sangmi, most legszívesebben rapbe foglalnám a neved.
- Azt hiszem, hogy ez azt jelenti, hogy elégedett vagy velem… ugye?
- A lehető legelégedettebb. Nélküled nem ment volna így a mai műsor, te tartottál engem egyben.
- Ez azért túlzás.
- Nem szoktam túlozni.
- Köszönöm még egyszer az állást – hajoltam meg hálásan.
- Ugyan – legyintett. – Ugye tudod, hogy nem muszáj bejárnod ide? Elég, ha áthozod nekem a tervet vagy úgyis jó, ha szimplán átküldöd e-mailben. Nem akarom az idődet rabolni, biztos van neked is más dolgod.
- Persze, tudom, csak az elsőnél mindenképp itt akartam lenni helyben.
- De ne érts félre, bármikor szívesen látunk.
- Mindenképp be fogok nézni néha, szerintem sokat tanulhatok így.
- Na, hát akkor a munkádból mind a ketten profitálhatunk, ennek örülök. Most menj, Byunghun már biztos vár. Még ma beszélünk.
- Oké, kereslek majd. Szia, és még egyszer köszönök mindent!


- Ah, de sokáig tartott, azt hittem már sosem jössz ki. Ezért plusz pénzt kéne kapnod, ez már túlórának számít! – méltatlankodott L.Joe.
- Csak beszélgettünk.
Megfogta a kezem és sétálni kezdtünk.
- Na, és milyen az új munkahelyed?
- Eddig jó.
- És ez így is fog maradni. Ha nem, akkor szétrúgom Minsoo seggét.
- A banda vezetőjéről beszélsz.
- Jól tudom.
Dalolászni kezdett és összekulcsolt kezünket finoman hintáztatta.
- Mitől van ilyen jó kedved?
- Szimplán örülök, hogy segíthettem neked munkát találni.
Egy pillanatra megállítottam őt, hogy egy gyors puszit nyomhassak az arcára.
- Angyal vagy.


A mi lakásunkra mentünk, a szobámba lépve ledöbbentem.
- Hát ez meg…?
Kérdőn álltam a bekészített chipses zacskók, nagy maki tekercsek, gumicukrok és szénsavas üdítőitalok láttán.
- Gondoltam megetetlek, megérdemled.
Hitetlenkedő mosollyal arcomon csóváltam a fejemet.
- Úgy teszel, mintha most végeztem volna el életem első sikeres szívműtétét.
- Talán nem mentesz ezzel életeket, de attól még fontos, amit csinálsz és kijár neked egy kis lazítás.
- Mikor hoztad át ezeket?
- Délelőtt. A tekercseket pedig megrendeltem és húgod vette át a futártól.
- Mivel érdemeltelek ki? – kérdeztem, majd leültem az ágyamra és magamhoz vettem az ételes dobozt meg az evőpálcikákat. Az első falat után elégedetten hümmögtem.
- Már csak ezért a látványért is megérte megvenni – vigyorgott és ő is enni kezdett.

***

Húgom meghúzta a sojuval teli poharát, majd a kézfejébe törölte a száját és a színpad felé bökött, ahol Ricky és Chunji karaokézott, a banda többi tagja pedig a háttérben táncolt. Minsoo például a hastánccal próbálkozott.
- Nem gondolod, hogy ezt az egészet csak maguk miatt szervezték meg?
Születésnapom alkalmából a fiúk megleptek engem: kibérelték egy karaokebárnak az egyik termét, hogy egészen hajnalig tudjunk szórakozni zavartalanul. Nem is Jungsoo lett volna, ha nem lett volna ezzel is problémája. Szerintem irtó édes gesztus volt ez a srácoktól, boldog voltam, hogy gondoltak rám és úgy intézték ezt el, hogy én az egészből mit sem sejtettem, éppen ezért próbáltam figyelmen kívül hagyni húgom pufogását.
- Mi? – kérdeztem kelletlenül.
- Nézd ezeket a barmokat… – horkant fel. – Főleg azt ott – mutatott Chunjira. – Még ilyenkor is felvág a hangjával.
- A barátodról beszélsz – juttattam az eszébe kuncogva.
Chunji és Jungsoo hiába alkottak már egy párt, ugyanúgy szívták egymás vérét, mint előtte.
- Ah, ne is emlékeztess – sóhajtotta nagy drámaian, majd felhörpintett még egy pohárral.
- Szép dolog a szerelem – mondtam, mire elnevettük magunkat.
A kézfején támaszkodott és összeszűkített szemekkel méregette a fiúkat.
- Aj, Jungsoo, most komolyan… Még a születésnapomon is azt kell hallgatnom, hogyan szapulod őket? Ráadásul a hátuk mögött!
Zaklatottan nézett rám.
- Most épp azt akartam mondani, hogy még így is szeretem azt az idiótát! És különben is… ezeket előttük sem hallgattam el sosem. Azt akarod, hogy odamenjek hozzájuk és közöljem velük, hogy olyanok, mint a cirkuszi majmok? Megteszem! – csapott az asztalra és már el is kezdett feltápászkodni.
A karja után kaptam és visszahúztam a székre.
- Nem így értettem.
- Ah, frusztráló vagy.
- Bagoly mondja… – motyogtam az orrom alatt. – Miért baj az, hogy jól érzik magukat?
- Egy szóval sem mondtam, hogy baj, csak… olyan, mintha kirekesztettek lennénk.
- Itt van tőled pár méterre Chunji és még így is hiányolod? – vigyorogtam.
- Még, hogy hiányolom, na persze – forgatta a szemét.
- Amint vége a dalnak, ide fog hozzád jönni – nyugtattam.
- Szerintem már azt is elfelejtette, hogy itt vagyok. – Ismét a piához fordult.
Ha így folytatja, félórán belül ki fogja magát ütni…
Ahogy a fiúk befejezték a produkciójukat – vagy testvérem szavaival élve a „cirkuszi mutatványukat” – rögtön odasiettek hozzánk és leültek az asztalunkhoz.
- Na, hogy tetszettem? – kérdezte Chunji vidáman Jungsootól, miután arcon puszilta őt.
- Nem tudom… – forgatta húgom a sojus üveget a kezében. – Éppen ittam.
Chunji a duzzogó felelet hallatán felnevetett.
- Haragszol rám? – tudakolta, pedig tudta a választ.
- Kérsz te is egy pohárral, Sangmi? – fordult felém Jungsoo, ezzel ignorálva a barátját.
- Szóval igen – vonta le a következtetést Chunji a tarkóját vakargatva, de mosolya még így sem tűnt el az arcáról. – Mi lenne, ha a következő számot együtt énekelnénk el? – ajánlotta fel. Testvérem válaszra sem méltatta őt. – Szösz, ne kéresd magad, gyere – megragadta a kezét és húzni kezdte a kis színpad felé.
- Ó, hát feltűnt, hogy van neked egy barátnőd is? – kérdezte, ahogy Chunji után botladozott.
- Nem kéne hagynunk, hogy ma többet igyon – mondta Ricky, és folyton összerezzent, akárhányszor Jungsoo lábai összegabalyodtak.
- A számból vetted ki a szót – helyeseltem.
- Majd Chunji vigyáz rá – legyintett Minsoo.
- Végre megtudja, milyen az, amikor egy részeg embert kell pesztrálnia – szólalt fel Changjo kárörvendőn.
- Ezt úgy mondod, mintha te még nem ütötted volna ki magad – nézett rá Niel szúrós szemekkel.
- Mi? Hogy ééén? – mímelt döbbenetet. – Sose tennék ilyet.
- Nem tudom, kinek kellett a múltkor is lehúznia rólad a nadrágot, mert annyira szétcsaptad magad, hogy leöltözni sem tudtál – horkant fel Ricky.
- Oké-oké, itt álljunk meg – hadarta Minsoo. – A hálószobai titkaitok nem érdekelnek.
Changjo vállon bokszolta őt, mi pedig felröhögtünk.
Akkor hagytuk abba a nevetést, amikor Jungsoo a színpadon kivágta a magas C-t – vagy legalábbis megpróbálta –, ekkor mindannyian feléjük kaptuk a fejünket.
- Na jó, hát ez… – kereste a szavakat Niel. – Ez fájt.
Húgom mellkasa látványosan emelkedett, ahogyan elegendő levegőt gyűjtött egy újabb magas hang kiéneklésére.
- Én félek, gyerekek… – motyogta Ricky.
Szerencsére még mielőtt Jungsoo felsikolthatott volna, Chunji betapasztotta a száját a kezével, és ő énekelt tovább helyette. Egyszerre lélegeztünk fel megkönnyebbülten. Aztán testvérem hasba könyökölte a barátját, így jelezve, hogy jobban teszi, ha elengedi őt. Chunji engedelmeskedett neki, húgom pedig ezt úgy hálálta meg, hogy nem énekelt tovább, csupán háttértáncosként működött közre.
- Esküszöm, hogy édesek együtt – mondta L.Joe, majd átkarolt. – Tetszik a hely?
- Hát persze. Köszönöm, hogy összehívtad a srácokat miattam – nyomtam egy gyors csókot a szájára.
- Nincs mit megköszönnöd.
- Túl jó vagy hozzám – bújtam hozzá, ő pedig szorosabban húzott magához.
- Dehogyis… A következő dalt elénekeljük ketten?
- Tovább akarod kínozni a népet? Jungsoo manővere nem volt elég?
- Én csak azt akarom, hogy jól érezd magad. És a fiúkat nem kell féltened, túl fogják élni.
- Ebben azért nem lennék olyan biztos – húztam a számat.
- Tegyünk egy próbát.

A mi párosunk előadását már jobban élvezték a srácok – minden bizonnyal azért, mert akkor már mindannyian rátaláltak az alkoholra. Ricky az ülőgarnitúrán ugrálva énekelt velünk együtt, míg a többiek bőszen tapsoltak és éljeneztek.
A tortámat éjfélkor hozták be nekem.
- Nem mondtátok, hogy még ez is lesz – kaptam a szám elé döbbenetemben a kezemet.
- Miért, azt hiszed, hogy csak úgy elszúrnék egy meglepetést? – kérdezte Byunghun és hátulról megölelt engem. – Kívánj – súgta a fülembe és a hajamba puszilt.
Vele az oldalamon úgy éreztem, már minden kívánságom teljesült. Bár ezt inkább nem mondtam ki hangosan, még a végén Changjo hányást imitált volna és a fejünkhöz vágta volna, hogy ennél nyálasabbak már nem is lehetnénk.


Hajnali három körül járhatott már az idő, amikor a lépcsőház közelében kiszálltunk a taxiból. Ez mindenkinek segítség nélkül ment, kivéve a húgomat, őt Chunji a hátán cipelte.
- Az első olyan buli, amin nem én vagyok mocsok részeg – mondta elégedetten Changjo.
- Hű, hát ez aztán igazán nagy szó – felelte élcelődve Niel.
- Tényleg nem kellett volna hagynunk, hogy ennyit igyon – ingatta a fejét Ricky.
- A te barátnőd, miért nem figyeltél rá jobban? – firtatta Minsoo, ahogy Chunjit vállba veregette.
- Azt hiszed, csak úgy hagyja nekem, hogy megmondjam neki, mit csinálhat és mit nem? Ha irányítani próbálnám, már halott lennék. És kérlek szépen ne ütögess, mert fel fogod őt ébreszteni.
Jungsoo mormogni kezdett Chunji hátán, de senki sem értette, mit akart mondani. Aztán a motyogása öklendezésbe torkollt.
- Jézusom, Szösz, meg ne merd tenni! – kiáltott fel riadtan Chunji. – Komolyan mondom, ha lehánysz, eláslak! – fenyegetőzött.
- Kitartás, Jungsoo, már nincs sok hátra – paskolta meg testvéremet Ricky.
- Te most letaperoltad a barátnőmet?! – háborodott fel Chunji.
- Esküszöm, hogy nem volt szándékos! – mentegetőzött. – Lecsúszott a kezem.
- Az enyém nem fog, amikor majd jól arcon csaplak – morogta.
- Muszáj veszekednetek? – szólt közbe Byunghun. – Így sosem fogunk hazaérni.

Végül pár perc múlva csak átléptük az otthonunk küszöbét. Jungsoo szobájának az ajtajában állva néztem végig, Chunji hogyan tette ágyba a húgomat; halvány mosoly jelent meg arcomon óvatossága láttán. Miután betakargatta őt, odajött hozzám. 

- Ugye nem baj, ha maradok? Reggel tuti, hogy szörnyen fogja magát érezni és nem akarom, hogy egyedül szenvedjen. 

- Akkor maradsz, amikor akarsz és addig, ameddig akarsz, Chunji, ez nem is kérdés. 

- Nem is ő volt a születésnapos, és mégis ő ütötte ki magát a legjobban - csóválta a fejét helytelenítőn. – Valahogy tényleg meg kellett ezt volna akadályoznom. 

- Ne okold magad, mindketten tudjuk, milyen Jungsoo. 

- Ah, hát igen... Ha azt mondtam volna neki, nem ihat többet, tuti, hogy széttört volna a fejemen egy üveget. 

Testvérem nyöszörögni kezdett az ágyban. 

- Na, jó, bebújok én is mellé, még a végén felébred a sutyorgásunkra is. Még egyszer boldog születésnapot, Sangmi. 

- Köszönöm. Jó éjszakát – köszöntem el. 

- Jó éjt – mondta ő is, majd bezárta az ajtót. 

A saját hálószobámba lépve már sötétség fogadott.

- Mi az, már el is aludtál? – kérdeztem, de L.Joe nem felelt. 

Halkan sóhajtottam, majd gyorsan átöltöztem pizsamába, és befeküdtem mellé az ágyba. A késői óra ellenére sem éreztem magam elég álmosnak ahhoz, hogy rögtön elaludjak, ezért csak a hátamra fordultam, hogy a plafont tanulmányozzam. 

Byunghun hirtelen mozdult és felém kerekedett, meglepett sikolyomat tenyerével blokkolta. 

- Azt hittem, bealudtál – pislogtam rá döbbenten, miután elemelte a számról a kezét. 

- Boldog születésnapot, kicsim. – Csak ennyit mondott, aztán szenvedélyesen megcsókolt. 

Some goodbyes are not ends but releases (GOT7; Jaebum)

A tömeg hullámzott körülöttem, kezek lendültek a magasba, mindenki őrjöngött és pogózott. Bénultnak éreztem magam, csak álltam ott a dühöngő közepén mozdulatlanul és mindenkire értelmetlenül néztem, aki véletlenül – vagy éppen szántszándékkal – nekem ütközött. Frusztrált voltam, valami lerázhatatlan, idegesítő érzés lett úrrá rajtam, és hiába hallottam végre az egyik kedvenc bandámat élőben, valahogy nem tudtam élvezni az estét.

Pedig pontosan ezért jöttem ide – hogy jól érezzem magam. Hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat. De tervem kudarcba fulladt: a fejem zsongott és a szívem sajgón dobolt, úgy éreztem, most minden, de minden pocsék. Márpedig éppen azért szerettem a rock zenét, mert mellette nemcsak, hogy gondolkozni nem lehetett, de még érezni sem. Én mégis… mégis éreztem. Nem tudtam menekülni az éréseim elől.
Pia kell, jegyeztem meg magamban és hátraarcot vágtam, hogy utat törjek magamnak a sokaságban. Mert mi mást is csinálhatnék, mikor padlón vagyok, mint azt, hogy leiszom magam a sárga földig? Onnan legalább már nincs lejjebb.
A banda épp akkor kezdett rá örök kedvencemre, az I Hate Everything About You-ra, amikor odaértem a lépcsőhöz, ami felvezetett a büféhez. Na, vajon hogy fogok lejutni innen ittasan?, gondoltam, de aztán rögtön vállat is vontam. Elég, ha egyszerre egy dolog miatt fáj a fejem.
A csarnok emeletén vajas popcorn, hot dog és sör illata keveredett; örömmel szippantottam egy nagyot a levegőbe. Leültem egy bárszékre, gondolkodtam, hogy mégis mit kérjek: sört, vagy sört, s mivel a csapos éppen egy lányt szolgált ki, ezért szórakozottan dobolni kezdtem az ujjaimmal a bárpult lapján.
Már-már görcsösen akartam, hogy végre valahára jókedvem legyen.
A csajon és rajtam kívül senki sem tartózkodott itt fent, de ebben semmi furcsát nem találtam: a koncert alig negyed órája tartott, ekkor még mindenki ereje teljében volt és lent ugrált a küzdőtéren. Nem is bántam, hogy nem tolongott itt mindenféle tagbaszakadt rocker, aki türelmetlenül lökdösődött, hogy piához juthasson.
A büfés – őszes, kopaszodó, bajszos férfi – úgy nézett rám, mintha nem e világi lettem volna, gondolom nem értette, miért meresztettem a hátsómat egy széken ahelyett, hogy a színpad előtt üvöltöttem volna ki a lelkemet. Ő biztosan szívesebben hőzöngött volna együtt a tömeggel, mint én.
Mikor megkaptam csapolt sörömet, olyan szeretettel bámultam a poharamra, mintha az jelentette volna az életemben az egyetlen örömforrást. És az a szomorú, hogy jelenpillanatban tényleg csak abban leltem örömömet. Nagyot kortyoltam. Fülemet megütötte az I Hate Everything About You refrénje, ami hagyján, hogy szíven döfött, de még csavart is egyet azon a rohadt tőrön.
I hate everything about you
Why do I love you?
Amit a tömeg üvöltött, azt én némán tátogtam magam elé, bizonyára kívülről szánalmas látványt nyújthattam.
Csak iszogattam tovább a sörömet és közben a tekintetem megállapodott a tőlem balra ülő lányon. Akár csak én, ő maga is sörözött és hasonlóképpen összetörtnek látszott. Alig tíz másodperce néztem őt, de máris találtam kettőnkben két közös dolgot is. Mutatóujjával egy láthatatlan pont körül körzött a pulton, s a csapos hiába is próbált volna vele beszélgetni, ő csak az általa leírt nem létező körökre volt hajlandó fókuszálni. Háta görnyedt volt, száját majdhogynem másodpercenként panaszos sóhajok hagyták el. Megragadtam műanyag poharamat és fogalmam sincs, miféle indíttatásból, de felálltam és odasétáltam hozzá. Még akkor sem pillantott fel, mikor helyet foglaltam mellette, ezért megköszörültem a torkomat és finoman a karjára helyeztem kezemet. Riadtan kapta fel a fejét, hosszú és dús szempilláival keretezett méregzöld szemei tágra nyíltak és nagyokat pislogott rám.
- Szia – köszöntem neki, s reméltem, hogy a mosolyom láttán nem fog egyből lepattintani.
- Szia. – Hangja nem volt olyan meggyötört, mint az ábrázata.
- Jaebum vagyok – mutatkoztam be, ahogy kezemet felé nyújtottam.
Óvatosan és egy lány finomságával rázta meg a kezemet.
- Misook, de legyen inkább csak Sook.
- Sook – ismételtem utána aprót biccentve. – Örülök, hogy megismerhetlek. És… te is itt bulizol?
A szemét forgatta, de azért a szája szegletében ott bujkált egy halovány mosoly. Tudtam, hogy az idióta humorommal legalább egy picit jobb kedvre tudom őt deríteni.
- Ugye nem az lesz a következő lépésed, hogy cicának nevezel, majd megkérdezed, hogy van-e gazdám?
A fejemet csóváltam nevetve. – Nem, nyugi, semmi ilyennel nem fogok előhozakodni.
- Akkor jó.
- Különben sem azért szólítottalak meg, hogy utána megpróbáljalak felszedni – vallottam be nyíltan.
Meglepettnek tűnt. – Nem?
- Nem. Bár azt azért be kell vallani, hogy bejön a vörös hajad – vigyorogtam.
Szeplői alatt picit pirossá vált az arca.
- Hát… köszönöm.
Volt valami ellentmondásos ebben a lányban. A mosolya édes volt – kissé szomorkás, de édes –, az arca gyönyörű és ártatlan. A ruhája viszont figyelemfelkeltő volt (vagyis az én tekintetemet mindenképp vonzotta): bakancs, feszes bőrnadrág és olyan fekete atléta volt rajta, melynek az oldalt lévő mély kivágása láttatni engedte a bordó melltartóját. De nem panaszkodtam; tetszett a stílusa.
Megköszörülte a torkát. – Akkor miért?
- Hogy őszinte legyek… nem tudom. Tényleg nem. Csak megláttalak és már azon kaptam magam, hogy melletted ülök.
- Ó, értem – somolygott. – Miért nem vagy inkább odalent?
- Hát… most csak… – kerestem a megfelelő szavakat.
- Nincs meg hozzá a hangulat?
- Valahogy úgy.
Koccintásra emelte a poharát. – Üdv a klubban.
- A törött szívekre – mondtam, s meghúztam a sörömet.
- Szóval ez a baj? – vonta fel a szemöldökét. – Szerelmi bánat?
Lesütöttem a szememet; máris bántam, hogy ez kicsúszott a számon.
- Tudom, hogy nem túl férfias, hogy itt kesergek egy rockkoncerten és ahelyett, hogy kitombolnám magam, inkább a sebeimet nyalogatom…
- Szerintem nincsen ezzel semmi baj, sőt. Szeretem az olyanokat, akik felvállalják az érzéseiket és nem próbálják játszani a kemény fickót.
Ráemeltem a tekintetem, mire megajándékozott egy biztató mosollyal.
- Azért mégis csak illene összekapnom magam…
- Friss a dolog?
- Egy hete volt.
- Tehát az. Adj időt magadnak, én azt mondom.
Elgondolkodva hümmögtem.
- Tudod az a gáz, hogy én akartalak téged felvidítani, erre most te ápolod a lelkemet.
Kuncogott. – Sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezzük, Jaebum.
Valamiért megmosolyogtatott, hogy kimondta a nevemet.
- Nem csak szép, de bölcs is – mosolyogtam elismerően. – Amúgy meg igen, teljesen igazad van. Sajnos…
- Egyébként miből gondoltad, hogy vigasztalásra szorulok? – firtatta.
- Úgy néztél ki, mint akinek szüksége lenne egy barátra.
- Ennyire látszik rajtam?
Bólogattam.
- Rád van írva.
Erőltetett nemtörődöm stílusban vont vállat. – Van ez így. – Ujjával rajzolt még egy kört, majd visszafordult hozzám. – Amióta csatlakoztál hozzám, jobban érzem magam.
- Na, örömmel hallom. Tudhatok valamit, ha pár mondattal el tudtam érni, hogy jobb legyen a hangulatod – kúszott egy önelégült vigyor az arcomra. – Így mégsem volt hiábavaló az, hogy eljöttem erre a koncertre.
- És én sem dobtam ki feleslegesen pénzt a jegyre – helyeselt. – Rendes srácnak tűnsz, Jaebum.
- Mi az, hogy tűnök? – incselkedtem.
Finoman vállba csapott. – Alig ismerlek húsz perce.
Megkocogtattam az üres poharát. – Meghívhatlak a következőre?
- Csak nem le akarsz itatni?
- Á, az rontana a rendes srác imidzsemen.
- Való igaz – értett egyet. – Jól van, nem bánom, a vendéged leszek egy körre.

Másik kettő csapolt sör után letörölhetetlen volt Sook arcáról a bájos mosolya, egyszerűen nem tudtam betelni alkoholtól mámoros nevetésével és csillogó szemével. Imádni való volt ez a lány és gondolatban áldottam magam, amiért ma este mégis csak eljöttem erre a koncertre. Ami már kezdte a végét járni…
- Figyelj, Sook…
- Hm?

- Nem akarom, hogy ezt most félreértsd, de… nem lenne kedved feljönni hozzám? Esküszöm, hogy nincs semmiféle hátsószándékom – tettem a szívemre a kezem.
- Be kell, hogy valljam, hogy te vagy az est megmentője, Jaebum, úgyhogy szívesen veled tartok.

Taxival mentünk lakásomig, ami Szöul belvárosában volt, egy lépcsőház harmadik emeletén.
- Menj csak előre és nézz körbe nyugodtan – intettem otthonom belseje felé, miközben lerúgtuk magunkról a cipőnket. – Én addig keresek valami kaját.
Popcornnal, egy zacskó chipsszel és két tányér kimchivel tértem vissza hozzá. Ő már az ágyamon ült, tündöklő szemekkel nézegette a szobámat és a falára függesztett dísztárgyakat.
- Nem tudom, mennyire vagy éhes – mondtam, ahogy a kezébe adtam a tányért.
- Te csináltad?
- Aha, unatkoztam – vontam vállat.
Úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék, s boldogan lapátolt be a szájába egy nagy adagot.
- Hmm…
- Elégedettnek tűnsz – vigyorogtam és én is enni kezdtem.
- Az is vagyok.
Órákig el tudtam volna nézni, ahogyan jóízűen falatozik.

Miután befejeztük az étkezést, gyorsan a mosogatóba raktam a piszkos tányérokat és vissza is mentem hozzá; helyet foglaltam mellette az ágyon.
A sarokba támasztott akusztikus gitárra mutatott.
- Tudsz játszani?
- Tudok.
Felálltam, hogy magamhoz vegyem a hangszert, majd visszaültem mellé.
- Mit szeretnél hallani?
Felcsillant a szeme.
- Úúú… Legyen a Break.
- Kérésed számomra parancs.
Mindössze egy kis ízelítőt adtam neki és csak az első refrénig énekeltem el a dalt a gitárom kíséretében.

Tonight, my head is spinning
I need something to pick me up
I’ve tried but nothing is working
I won’t stop
I won’t say I’ve had enough
Tonight, I start the fire
Tonight, I break away
Break away from everybody
Break away from everything
If you can’t stand the way
This place is
Take yourself to higher places

A záróakkordnál a vállamra hajtotta a fejét.
- Úristen… nem találok szavakat, még a hideg is kirázott. Imádtam.
- Örülök.
- Nem mondtad, hogy énekelni is tudsz, ráadásul ilyen jól.
Kuncogtam. – Mert nem is kérdezted.
- Akármeddig el tudnálak hallgatni, esküszöm.
Meghitt csend telepedett ránk és egy hét óta most először éreztem azt, hogy boldog vagyok.
- Akarod, hogy megtanítsalak? – törtem meg a szótlanságot.
- Persze – mondta felvillanyozva.
A kezébe adtam a gitárt és átkaroltam őt, hogy kezeit el tudjam rendezni a hangszeren.
- Irányíts – mormogta.
A kezét használva pengettem a húrokat, ami elég nehézkes volt, s így a gitárból nem is törtek fel olyan szép hangok, mint az előbbi játékomnál.
Elnevette magát, enyhén rázkódott két karom közt, kacajom követte az övét.
- Na jó, ez így szörnyű.
- Még szerencse, hogy nem mentem tanári pályára.
- Nos, igen, nem hinném, hogy így valaha meg fogok tanulni játszani. De azért köszönöm.
Elvettem tőle a hangszert és az ágynak támasztottam. Nem húzódtam el Sooktól, vállunk összeért. Arcunk közel volt egymáshoz, feszültséget éreztem, a szívem ütemesebben verte saját ritmusát. Félig lehunyta pilláit, résnyire nyílt száján keresztül vette a levegőt, tekintete félreérthetetlenül ütközött meg az ajkamon. Mielőtt még eldönthettem volna, mi lenne a helyes: kihátrálni vagy lépni, ő megtette a kellő lépéseket: csökkentette a köztünk lévő minimális távolságot is és száját az enyémre tapasztotta. Visszacsókoltam és átöleltem, míg ő átfonta a nyakam körül a karját, hogy így tudhasson még közelebb magához.
Már nem is volt kérdés, mi volna helyénvaló…
Ő szakította félbe csókunkat; eltávolodott tőlem és lehajtotta a fejét, idegesen próbált fogást találni a nadrágján, hogy gyűrögetni tudja az anyagát.
- Bocsi… én… én… olyan hülye vagyok.
Nem akartam őt kinevetni, amiért hebegett, de zavarát nevetségesen édesnek találtam. A hajába pusziltam, hogy elvegyem a röhögésem élét, mire felsóhajtott.
Kellett neki néhány másodperc, mire összeszedte magát.
- Mesélj.
Meglepett ezzel a kéréssel.
- Miről akarsz hallani? – tudakoltam.
- Mi történt egy hete?
A tarkómat vakargattam. – Hát…
- Vagyis én nem erőltetem, csak… kíváncsi vagyok.
Mély levegőt vettem, majd hozzákezdtem:
- A barátnőm három hónapja csalt a legjobb barátommal. – Alkarommal a combomon támaszkodtam meg és sebes bütykeimet kezdtem el tanulmányozni.
- Hogy derült ki?
- Volt kulcsom a lakásához és gondoltam, meglepem őt és felugrok hozzá előzetes bejelentés nélkül egy szál rózsával. Aztán a végén nem csak ő lepődött meg… – Ismét elöntött a keserűség. 

- Ott volt nála?
Bólintottam. – A kanapén találtam őket.
- Megütötted?
- Hm? – néztem fel rá.
Véraláfutásos kézfejemre bökött a fejével.
- A haverodat… megütötted?
- Ja, nem… Csak a falnak mentem neki. De talán meg kellett volna…
- Én örülök, hogy nem tetted. – Megfogta a kezemet. – Fáj még?
- Nem, ez nem… – motyogtam. 

Hozzám bújt. – Sajnálom, Jaebum.
- Nem kell, jobb is, hogy vége az egésznek, csak…
- Csak még nem sikerült teljesen feldolgoznod – fejezte be helyettem a mondatot.
Aprót biccentettem. – Pontosan. Bár, hogy őszinte legyek, jobban bánt az, hogy tönkrement a barátságom. Majdhogynem olyan volt, mintha testvérek lettünk volna. Erre...
- Teljesen érthető, hogy azt jobban sajnálod. Egy barát elvesztése is mély nyomot tud hagyni maga után.
- Úgy tűnik, mintha tapasztalatból beszélnél.
- A legjobb barátnőm két hete költözött ki Amerikába és azóta eléggé egyedül érzem magam.
- De ez nem jelenti azt, hogy mindennek vége.
- Persze, én is tudom, csak... Azért csak nem lesz már olyan, mint régen.
Mivel nem tudtam semmi vigasztalót mondani hirtelen, ezért lemondóan sóhajtottam, és gyorsan előhozakodtam egy ötlettel:
- Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? – ajánlottam fel.
- Benne vagyok.
Felálltam, hogy magamhoz tudjam venni a laptopomat, majd az ágy támlájának támasztottam a hátamat és megpaskoltam a mellettem lévő üres helyet.
- Gyere ide – nyújtottam felé kezemet.
Halvány mosollyal arcán fészkelte be magát mellém és én a lehető legnagyobb természetességgel vetettem át a karomat a vállán. Készségesen bújt hozzám még jobban, arcát egy pillanatra a nyakhajlatomba fúrta.

A film végére mind a ketten kimerültek voltunk, a pillái elnehezedtek, a szeme fátyolos volt az álmosságtól.
- Adjak valamit, amiben alhatsz?
- Azt megköszönném.
Visszahelyeztem a laptopot az asztalomra, majd keresgélni kezdtem a gardróbomban. Kivettem egy borszínű rövid ujjút meg egy fekete melegítőnadrágot és felé fordultam jóváhagyásért.
- Tökéletes, köszönöm.
- Nyugodtan átöltözhetsz a fürdőszobában. A tükör melletti szekrényben találsz egy becsomagolt fogkefét is.
Mielőtt kiment volna a szobából, gyorsan arcon puszilt.
- Köszönök mindent.
Amíg ő lecserélte a ruháját, addig én plusz párnákat és takarót kerestem a számára; mire visszatért, az ágy már szépen meg volt vetve. Tekintetemet gyorsan végigfuttattam rajta: a pólómban majdhogynem elveszett, a nadrágom pedig lazán lógott a csípőjén, állandóan igazgatta, nehogy leessen róla. Hihetetlenül édes volt.
- Egy ágyban alszunk? – kérdezte.
- Megleszek a földön is.
- És… ha megkérnélek, hogy aludj velem? – firtatta félénken.
Elégedett vigyorom majdnem szétrepesztette az arcomat.
- Azt hiszem, erre nem mondhatok nemet.
- Miben szoktál aludni? – tette fel a következő kérdést.
Kérdőn pislogtam rá.
- Bokszerben.
- Nem szeretném, ha ezen most változtatnál, csak mert itt vagyok.
Tudtam, hová akart ezzel kilyukadni.
- Sook, nem érzem magam kellemetlenül csak azért, mert itt alszol. Sőt.
Száját rágcsálva, kissé bizonytalanul bólintott.
- Akkor jó.

Félmeztelenül, egy szál alsónadrágban jöttem vissza a fürdőszobából.
- Ne haragudj, elfelejtettem pólót vinni magammal – szabadkoztam.
Kitágult szemekkel, földbe gyökerezett lábakkal bámult rám, reakcióját felettébb szórakoztatónak találtam.
- Öhm… – köszörülte meg a torkát. – Ugyan, semmi baj. 

Kikaptam a szekrényből egy sötétkék felsőt és felvettem, mire Sook csak halkan sóhajtott egyet és bebújt az ágyba. Lekapcsoltam a villanyt és én is követtem őt.
Felé fordultam, s mivel a szemem már hozzászokott a sötétséghez, ezért láthattam, hogy ő is engem figyel.
- Mi az?
- Több ilyen fiú kéne a világra, mint amilyen te vagy, Jaebum.
A hátamra gördültem, bal kezemet a fejem alá tettem és a plafonra meredtem.
- Biztos, hogy oké, hogy együtt alszunk?
A fejét óvatosan a mellkasomra helyezte, karját átvetette a testemen.
- Több, mint oké.
Én is így gondoltam.
Átkaroltam őt és a felkarját kezdtem el simogatni.
- Úgy tetszik az illatod – mondta.
Nem feleltem semmit, azt a nyugodtságot, amit éreztem, nem tudtam szavakba önteni.
- Köszönöm, hogy odajöttél hozzám a koncerten – tette még hozzá.
- Köszönöm, hogy nem hajtottál el – válaszoltam, majd homlokon csókoltam őt. – Szép álmokat, Sook.

Olyan szürreálisnak éreztem ezt az egészet. Néhány órával ezelőtt még sajgott mindenem, zsibbadt a szívem is és mondhatni bántam az egész életem, most viszont megállás nélkül mosolyogtam, miközben a boldogság beivódott minden sejtembe. Semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy majdhogynem ismeretlenül az ágyamban feküdt, hozzám bújva. Igazából nem is tartottam már őt idegennek, olyan… természetes volt, hogy vele múlatom az időt. Olyan volt számomra, mint egy kedves régi ismerős… akihez elkezdtek gyengéd szálak is fűzni.
Mi lenne ez? Menekülés az exem okozta fájdalmak elől?

Erre a gondolatban feltett kérdésemre egy határozott nem volt a válaszom. 

Egészen biztos voltam abban, hogy ép szívvel is megszólítottam volna őt és megkértem volna, hogy maradjon velem az éjszakára. Előbb vagy utóbb úgyis felmentem volna a büfébe és ugyanúgy felfigyeltem volna rá. Nem csak a kétségbeesésem vezérelt, amit éreztem, az tiszta vonzalom volt, efelől nem voltak kétségeim. 

Mielőtt én is elaludtam volna, még utoljára a hajába pusziltam. 

Reggel arra ébredtem, hogy Sook a tincseimmel játszadozott. 

- Ó, jó reggelt – üdvözölt, mikor észrevette, hogy kinyitottam a szememet. 

- Jó reggelt. 

Felültem, hogy kinyújtózhassak, majd visszadőltem mellé és megtámaszkodtam a könyökömön. 

- Köszönöm a tegnap estét, Jaebum. 

A hátamra feküdtem és elégedett mosollyal az arcomon néztem őt. 

- Mi az? 

- Csak örülök, hogy rád találtam. – Válaszom hallatán a mellkasomra helyezte a fejét és átölelt. – Nem venném zokon, ha minden reggel így kezdődne. 

Kuncogni kezdett. 

- Még, hogy nem akarsz felszedni, mi? 

- Sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezzük, Sook – feleltem, mire kacajának hangereje felerősödött. 

- Hogy én emiatt most milyen boldog vagyok... – sóhajtotta elégedetten, majd megcsókolt. 

Mostanra értelmet nyert a "minden vég valami újnak a kezdete" mondás. 

Liebster Award

Ez a blog első díja, amit ezúton is szeretnék megköszönni Leah de Challonnak,  teljesen váratlanul ért és igazán jól esett, hogy gondolt rám és engem is jelölt. :) Minden apró dicséretnek és elismerésnek is úgy tudok örülni, mint majom a farkának, szóval ettől a díjtól levakarhatatlan a mosoly az arcomról. Még egyszer köszönöm! ♥

A díj szabályai:
- köszönd meg a díjat
- írj magadról 10 dolgot
- válaszolj 10 kérdésre
- tegyél fel 10 kérdést
- küldd el 10 embernek

Jöjjön akkor tehát tíz dolog rólam.

Egy: Hangulatember vagyok. Az egész életem egy érzelmi hullámvasút, a kedvem akár a másodperc tört része alatt is átcsaphat mínuszba úgy, hogy magam sem tudom az okát. 

Kettő: Mindenem az angol nyelv. Angolul gondolkodom, sokszor az álmaimban is angolul szólalok meg, illetve anglisztikára fogok jelentkezni, mivel egyetemválasztás előtt állok. 

Három: Félek a kutyáktól, elsétálni sem merek mellettük és valahogy mindenképpen szeretném majd leküzdeni ezt a fóbiámat. A macskákat viszont imádom, habár nekem egy sincs. Még. 

Négy: Imádok olvasni, filmeket csak nagyon ritkán nézek, akkor is csak társaságban, egyedül valamiért nem érzem az igazinak. Azonban szeretek doramákat nézni, bár igaz, hogy most egy ideig szüneteltetem őket, mivel a Kill Me, Heal me, illetve a She Was Pretty teljesen kimerítette a szívemet. 

Öt: Rengeteget agyalok. Állandóan. Mindig. Megállás nélkül. Nincs olyan, hogy ne rágódnék valamin. 

Hat: Hiszek a szavak erejében. És itt most idézném a zuglói vasútállomáson lévő graffiti szövegét: ,,A szavak ereje a legnagyobb". Továbbá úgy gondolom, hogy az írás gyógyítóerővel bír. 

Hét: Igazából nem tudom, milyen munkát akarok végezni egyetem után, de abban biztos vagyok, hogy valamilyen úton-módon szeretnék majd segíteni az embereknek. 

Nyolc: Túl érzékeny vagyok, könnyen megsértődöm és haragtartó vagyok. Nagyon.

Kilenc: Sokszor vagyok ellentmondásos. Végletek halmazából állok. Egyszerre vagyok döntésképtelen és határozott. És nem tudok rájönni, hogy férhet meg ennyi minden bennem. 

Tíz: Szeretem az embereket megnevettetni - és szerencsére ez könnyen is szokott menni. 

Tíz kérdés, amire válaszolnom kell:

1. Mi az az öt szó, amivel jellemeznéd magad?

Lusta, szabad szájú, félős, aggódó, pesszimista. (Ezzel most sikerült egy roppant szép képet lefestenem magamról...)

2. Ha varázserőd lehetne milyet választanál?

Szeretném tudni mások igaz érzelmeit anélkül, hogy ők megszólalnának. Meg persze az is jó lenne, ha tudnék gyógyítani. 

3. Melyik az a dal, amelyik a legjobban leír téged?

Hm... Talán Justin Biebertől a What Do You Mean. Csak mert én is értelmezhetetlen vagyok és sokszor nem lehet tudni, mire gondolok, mit hogyan értek, mit érzek. Magamat is össze tudom zavarni. 

4. Mi a legfontosabb tulajdonság, amit egy másik emberben keresel?

Talán sablonosnak fog hangzani, de a jó humorérzék. Oké, nyilván fontos, hogy valaki megbízható, hűséges és szavahihető legyen, de nekem tényleg sokat számít a humor. Imádok nevetni és nevettetni, és ha valaki ezt nem tudja számomra biztosítani, akkor nincs is miről beszélni. Mondom, nem ez az egyetlen lényeges szempont, csak most ezt szerettem volna kiemelni. Sok fontos tulajdonság van, amit keresek, fel sem tudnám sorolni őket, mert biztos, hogy kihagynék valamit. Összetett dolog ez. 

5. Mi jut eszedbe, ha azt a szót hallod: "szépség"?

Hülyén fog hangzani, ha azt mondom, az ég? Nem tudom, valamiért imádok az ablakban lógni és nézni az eget, a nap minden szakában szépnek találom. Fotózni is nagyon szeretem. 

6. Mi a legfontosabb számodra az emberi kapcsolatokban?

Kölcsönös őszinteség. 

7. Hogyan kezdtél el írni?
2012. 12. 12-én volt egy fogműtétem, ami után egy hónapig nem mentem iskolába (a téli szünetet is beleértve), és szörnyen unatkoztam a nap minden percében. Tudtam róla, hogy létezik olyan dolog, hogy fanfiction, viszont akkor csak egyet, maximum kettőt olvastam még el. Hiába volt hiányos a tudásom, úgy gondoltam, én is elkezdhetnék írni, létrehozhatnék egy blogot. Megkérdeztem a legjobb barátnőmet, hogy ő mit gondol az ötletemről, és mivel áldását adta rá, ezért hozzá is kezdtem az íráshoz, belefogtam a Lovefool legelső változatába. Egyébként már alsós koromban is szerettem írni - a fogalmazásaimra mindig jó jegyet kaptam, illetve akkoriban próbálkoztam a versírással is. Nem kell komoly dologra gondolni, mindössze nyolc-kilenc éves voltam, de már akkoriban is szerettem papírra vetni gondolataimat.

8. Van-e kedvenc karaktered (akivel a legjobban szeretsz írni) és miért ő az?

Van, méghozzá Chunji. Az ő karakterével dolgozom a legrégebb óta, ő az ultimate biasom és egyszerűen csak a szívemhez nőtt az alakja. Olyasvalaki, akibe sok mindent bele tudok képzelni, sok élethelyzetben tudom őt látni magam előtt, és egyszerűen már ha csak rágondolok, az is meg tud engem ihletni.

9. Melyik műfajban szeretsz a legjobban alkotni? Miért?
Sosem soroltam az írásaimat egyik műfajba sem, egyszerűen csak írok.

10. Félsz a kudarctól és biztosabb utakat szeretsz járni, vagy vállalod a nehéz feladatokat, a lehetséges kudarc ellenére is?
Félek a kudarcoktól és a biztosabb utakat preferálom, viszont most is egy olyan lépés megtétele előtt állok, amitől egy páran már óvva intettek. Szóval mikor hogy.

Az én kérdéseim:
1. Van-e komolyabb célod az írással, vagy csak hobbiból csinálod?
2. Mi az, amiből ihletet tudsz meríteni?
3. Hány éves voltál, mikor elkezdtél írni?
4. Melyik az a jellemvonásod, amit a legjobban szeretsz magadban?
5. Ha most azonnal elutazhatnál valahová, merre mennél?
6. Van-e valamilyen félelmed? Ha igen, mi az?
7. Ha feszült vagy, mit szoktál csinálni, hogy lenyugtasd magad?
8. Melyik a kedvenc könyved?
9. Melyik volt az első kpop dal, amit hallottál?
10. Melyik kpop banda most a kedvenced?

(Sajnálom, kérdésfeltevés terén nem vagyok valami kreatív...)

Jelöltjeim: 

Gonyan

Adri

Hana

♥

Teen Top - Lovefool - 45. rész

Sziasztok! 
Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek békés, meghitt karácsonyt kívánni! :) 
Jó olvasást! 

*Jungsoo szemszöge*

Beléptem a lakásba, az ajtót nesztelenül zártam be magam mögött. Lerúgtam a cipőmet és levetettem a kabátomat, közben megcsapta fülemet nővérem és L.Joe hangja. Ahogy egyre beljebb mentem otthonunkban, úgy őket is egyre tisztábban hallottam. Már éppen befordultam volna a konyhába – ahol mind a ketten voltak –, de rólam és Chunjiról kezdtek el beszélgetni, ezért meghúzódtam a fal mellett, hogy hallgatózzak.

- Chunji és Jungsoo nem ölik egymást? – kérdezte Byunghun.

- Nem, pont ellenkezőleg – felelte testvérem. – Olyan, mintha együtt lennének. Sokszor már én magam sem értem, mi van köztük.

L.Joe hitetlenkedve nevetett fel. – Nem tudom elhinni ezt az embert…

- Mármint?

- Neked nem egyértelmű?

- Micsoda? – értetlenkedett Sangmi, engem pedig rossz érzés kerített hatalmába.

- Az, hogy Chunji csak hazudott. – Szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek. – Nem volt semmiféle veszekedés, nem haragudott meg ránk és nem kellett elmenekülnie előlünk. Csak eszébe jutott, hogy több időt kéne eltöltenie húgoddal, ezért kitalálta ezt a történetet. Összecsomagolt és átjött.

Ennek hallatán elöntött a méreg, a szívem dühös iramban kezdett kalapálni.

- Szóval… Csak átverte őt? – kérdezett vissza nővérem.

Byunghun élesen szívta be a levegőt. – Én nem így mondanám, ez egy picit erős… Csak tisztában volt azzal, hogy másképp Jungsoo nem engedné meg, hogy vele lakjon.

- Meg sem próbált vele normálisan beszélni.

- Mert félt a reakciójától.

- Ez akkor sem helyes így…

Nem akartam többet hallani, beviharoztam a szobámba és – bár nem akartam, de – bevágtam az ajtót.

Leültem az ágyra és csak bámultam magam elé; hiába igyekeztem nyugodtságot erőltetni magamra, egyszerűen nem ment.

Chunji hazudott nekem, a szívem csalódottan sajgott.

A dolgok miértje, a hazugság oka nem volt lényeges, csak az számított nekem, hogy bíztam benne és ő ezt kihasználta. Könnyűszerrel becsapott. Idejött, kiverte a hisztit, amiért kicsit csipkelődtem vele, elérte, hogy borzalmasan érezzem ezért magam, majd bocsánatot kértem tőle, ő meg „hajlandó volt” nálam maradni. Úgy hittem, menedékül szolgáltam neki, támaszt nyújtottam, mikor összecsaptak a hullámok a feje felett, közben szimplán csak arról volt szó, hogy nálam akart lebzselni.

Egyébként még boldogított is volna a tudat, hogy velem akart lenni, ha mindezt nem a csalás eszközével érte volna el. De így… így bántott.

Kopogtattak az ajtómon, a következő másodpercben pedig már be is dugta a fejét a nővérem anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat.

- Itthon vagy? – kérdezte félve.

Idióta kérdése csak még jobban felhúzott, de inkább lenyeltem azt a gúnyos megjegyzésemet, ami kikívánkozott belőlem. Nem akartam rajta levezetni a Chunji miatt érzett dühömet, nem Sangmi volt az, aki megérdemelte kemény szavaimat.

Tehát szarkazmus használata helyett csak aprót biccentettem.

- Itthon – feleltem.

Olyan óvatosan lépett be a szobámba, mintha egyenesen az oroszlán barlangjába sétált volna be, majd becsukta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott. Szinte hallottam, ahogyan kattogtak agyának fogaskerekei, kereste a szavakat, de szegény nem találta őket.

Megkönnyítettem a dolgát.

- Igen, hallottam. Mindent hallottam – mondtam, pedig rá sem kérdezett.

Gondterhelten fújta ki a levegőt, szégyenkezve sütötte le a szemét, holott nem ő volt az, akinek bármit is bánnia kellett volna.

- Sajnálom, Jungsoo…

- Neked nincs mit. Nem te vertél át és a naiv sem te voltál.  

- Ne hibáztasd magad.

- Miért, mégis ki mást okolhatnék? Én voltam az idióta, amiért bíztam benne. De mától nem fogok.

Felálltam és kihúztam Chunji bőröndjét az ágy alól.

- Most mit csinálsz?

- Segítek neki összecsomagolni.

- Mi lenne, ha megbeszélnéd ezt vele?

- Ő megbeszélt velem bármit is?

- Nem, de…

- Akkor meg? – vágtam a szavába. – Nem fogok neki esélyt adni arra, hogy még többet hazudjon.

Újból sóhajtott, majd magamra hagyott.

Már félig készen voltam Chunji csomagjával, amikor betoppant, az ajtót hevesen nyitotta ki és kitágult szemekkel nézett hol rám, hol a pakkjára.

- Szösz…

Riadt ábrázata és bizonytalan hangja arra engedett következtetni, hogy mielőtt bejött volna ide, összetalálkozott a nővéremmel, aki röviden és gyorsan felvázolta neki, mi történt, amíg ő nem volt itt.

- Ne mondj semmit, jó? Nem vagyok rá kíváncsi, Chunji. Tudok róla, hogy hazudtál, úgyhogy kérlek szépen, ha számítok neked bármit is, akkor tegyél meg nekem egy utolsó szívességet és menj el innen anélkül, hogy egy szót is szólnál.

Mégis mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, vékony vonallá préselte össze ajkait és kivette a kezemben lévő egyik pólóját, hogy ő maga tegye azt bele a bőröndbe.

Én csak odasétáltam az asztalomhoz és laptopozni kezdtem, próbáltam tudomást sem venni róla, de az egéren lévő kezem szüntelen remegett.

Pikk-pakk összerámolt és köszönés nélkül távozott.

Hosszú perceken keresztül bámultam a zárt ajtóra és nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban: a szívem vagy a szám, amit annak érdekében haraptam el, hogy visszafojtsam a zokogást.

A nap további részében csak jól kiszellőztettem a szobámat és lecseréltem az ágyneműhuzatot, hogy még csak véletlenül se érezzem sehol sem Chunji illatát. Nem mintha mindezzel el tudtam volna őt felejteni; minden közös emlékünk újra és újra felidéződött bennem, soha véget nem érő filmként pergett le a szemem előtt minden, amit eddig átéltem vele.

Egészen addig nem sírtam el magam, amíg meg nem láttam a fogkeféjét az enyém mellett a fürdőszobában.

Egy fogkefe, ennyi maradt utána.

Na meg a fájdalom és a hiányérzet. Mintha lelkem egy részét is magával vitte volna.

*Chunji szemszöge*

Érzékeltem, hogy Byunghun ült le mellém, mégsem szakítottam el a tekintetemet a repülő ablakáról.

Megütögette a térdemet, hogy felhívja magára a figyelmemet.

- Hé, haver.

Kelletlenül ugyan, de ránéztem.

- Hé.

- Ne haragudj, hogy tegnap óta nem tudtam veled erről beszélni, csak…  – vakargatta a tarkóját. – Nem volt merszem eléd állni, hogy őszinte legyek. – Tágra nyílt szemekkel pislogott rám, biccentettem, ő pedig folytatta:  –  És azért is bocsi, hogy elszóltam magam Szösz előtt. Esküszöm, hogy nem hallottam, hogy hazajött. – A jobb kezét a szíve felé tette. – Annyira nagyon sajnálom, ha tehetném, visszatekerném az időt és…

- Oké, Byunghun, értem – szakítottam őt félbe. – Nincs harag.

- Nincs? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

 - Nincs – ismételtem el. – Nem a te hibád, én voltam a barom. Ha az elején őszinte vagyok hozzá, most nincs ez. Te nem tehetsz semmiről, előbb vagy utóbb ez úgyis kiderült volna. Tudod… A hazug embert…

- Attól még tényleg sajnálom.

Hittem neki, még a hangja is szomorú volt.

Sóhajtottam. – Én is, hogy egy címeres gyökér vagyok.

Megpaskolta a combomat. – Úgyis ki fogtok még békülni.

- Nem tudom, Byunghun… Elcsesztem. Valahogy mindig mindent elszúrok, amikor közeledni akarok felé, minden próbálkozásomnak bukás a vége. Azt hiszem, ez egy jel ara, hogy nekünk igazából nincs is keresnivalónk egymás mellett…  –  Lesütöttem a szememet, a szívemet egy láthatatlan kéz szorította össze.

- Ezt most nem mondod komolyan…

- De… Látod, hogy egyfolytában csak veszekedni tudunk. Erre egyikünknek sincs szüksége.

- Ettől függetlenül egymásra szükségetek van. Jók vagytok együtt, Chunji. Gondolj csak bele, milyen boldog voltál az elmúlt hetekben… és ő is az volt, mondta Sangmi. Nem azzal van baj, hogy közeledsz felé, hanem a módszereiddel. Ha rám hallgatsz, akkor a japán koncert után felkeresed őt és megbeszéled vele ezt az egészet. Elmondod neki, hogy szereted.

Ennek hallatán kitágultak a szemeim, mire felnevetett.

- Mi van, ez újdonság a számodra?

Nem tudtam mit mondani.

- Szereted őt, Chunji, ezt te is tudod, szóval ne tettesd itt nekem a hülyét és ne nézz rám ilyen rémülten. Ebben semmi ijesztő nincs. Az egyedüli rémisztő dolog az az, hogy mind a ketten ekkora szerencsétlenek vagytok. Örülnék neki, ha végre valahára abbahagynátok ezt a húzd meg, ereszd meg játékot, mert már én is kezdek belefáradni. – Átkarolt és magához szorított. – Szedd össze magad, oké?

- Oké…  –  motyogtam. – Megteszem, ami tőlem telik.

- Ne veszítsd el életed egyik legjobb dolgát ilyen hülyeségek miatt.

A hotelszobában voltam, az öltözőasztalra támaszkodtam, miközben a tükörben farkasszemet néztem saját magammal; frusztrált voltam és legszívesebben összetörtem volna a tükörképem arcát.

Elnézegettem a szőke hajamat és rögtön eszembe jutott az a nap, mikor befestettem.

- Hogy lehet ilyen puha a hajad ennyi festés után is? – tudakolta Szösz, miközben ujjai a tincseim közt kalandoztak.

- Jó a fodrászom – vontam vállat.

- Jól áll neked a szőke – vallotta be kissé elpirulva.

- Így még jobban összeillünk – kuncogtam, mire összeszűkült szemekkel vállba bokszolt.

- Tényleg… Most már téged is Szösznek kell becézni?

A fejemet csóváltam.

- Szösz csak egyetlen egy van.

- És néha azaz egy is sok – fejezte be a gondolatot.

- Ezzel nem vitatkoznék – nevettem.

Megjelent mögöttem Byunghun, ez szakított ki az emlékeimből. Nem jött beljebb, megállt az ajtóban, a kezét el sem emelte a kilincsről. Néhány másodpercig csak némán vizslatott engem, majd sóhajtott.

- Hamarosan indulunk a csarnokba – tájékoztatott. Nem feleltem, csak összepréseltem az ajkamat, ő pedig ismét viharosan fújta ki a levegőt. – Hívd fel vagy írj neki. – Nem említett nevet, de mind a ketten jól tudtuk, kire gondolt. – Komolyan mondom, Chunji, valld be neki, ami most nyomaszt téged, aztán gyere. – S azzal ki is ment.

Tekintetem az asztalon lévő telefonomra tévedt és agyalni kezdtem: fogadjam-e meg L.Joe tanácsát vagy dugjam-e el a mobilomat a bőröndöm mélyére, hogy még csak véletlenül se keressem fel Szöszt.

Olyan sok mindent elcsesztél már, szólalt meg egy belső hang. Tartozol neki egy tisztességes magyarázattal, hogy miért is vagy ekkora barom.

Kezembe vettem hát a mobiltelefonomat és megnyitottam a KakaoTalk alkalmazást, hogy azon keresztül üzenjek neki. Írásban összeszedettebben tudtam vele közölni, hogy mégis mi a helyzet, továbbá… ahhoz már nem volt merszem, hogy felhívjam őt. Féltem, hogy fel sem venné vagy esetleg elküldene melegebb éghajlatra anélkül, hogy végighallgatna.

Remegő kezekkel kezdtem el pötyögni.

Szia, Szösz. Nem tudom, hogy el fogod-e egyáltalán ezt olvasni vagy csípőből letiltasz engem innen, de azért megpróbálok magyarázatot adni mindarra, amit tettem. Először is, azt szeretném elmondani, hogy iszonyatosan sajnálom azt, hogy így viselkedtem. Mentségemre szóljon, hogy ez az egész „játék” csak arra ment ki, hogy a lehető legtöbb időt töltsem el veled. Tudtam, hogyha csak úgy beállítottam volna hozzád azzal, hogy mától szeretnék veled lakni, akkor idiótának neveztél volna, majd az orrom előtt csaptad volna be az ajtót. Nem téged hibáztatlak, kérlek, ne érts félre. Azt próbálom elmondani, mennyire nagyon félek tőled. Jó, ez így hülyén hangzik, de… így van. Tartok attól, hogy bármelyik nap elveszíthetlek, ezért igyekszem állandóan a nyakadon lógni, bár tisztában vagyok azzal is, hogy ezt nehezen tudod elviselni (és ezt meg is értem). Próbálkozom. Igyekszem elérni, hogy te is úgy kedvelj engem, mint ahogyan én téged, de valahogy mindig elszúrom az egészet. Kezdem azt érezni, hogy nekem ez nem fog menni… hogy nem is megy. Túl sokszor vesztünk már össze és valahogy a dolgok sosem működnek úgy köztünk, ahogyan én azt eltervezem. Byunghun azt mondta, a módszereimmel vannak a bajok, de én úgy gondolom, hogy én magam vagyok a probléma. Defektes vagyok, bár nyilvánvaló, hogy erre már magadtól is rájöttél. Sosem alakulnak jól a dolgok és szerencsém is csak ideig-óráig van, mintha maga az univerzum sem akarná azt, hogy viszonozd az érzéseimet.

Emlékszel a fogadásunkra? Tudod, hogy kinek fog előbb megtetszeni a másik. Nos… Azt hiszem, én már akkor vesztettem, mikor először megpillantottalak az egyetemen, tehát értelme nem volt annak, hogy belementem ebbe az egészbe. Remélem nem az lesz a büntetésem, hogy soha többé nem fogsz hozzám szólni. Azt nem bírnám ki.

Annak ellenére sem szeretnék rólad lemondani, hogy ennyi fejfájást okozunk egymásnak. Ha többet nem is akarsz tőlem, akkor csak engedd, hogy a barátod legyek. Hinni akarok abban, hogy működhetnek a dolgok kettőnk között. Működniük kell, Szösz. Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy menni hagyjalak. Szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Itt ülök a hotelszobában és csak erre tudok gondolni. Hiányzol nagyon.

Kérlek, ne adjuk még itt fel.

A küldés gombra nyomtam, majd a ruháim alá rejtettem a telefonomat, hogy főpróba közben még csak véletlenül se akarjam megnézni, hogy válaszolt-e már.

*Jungsoo szemszöge*

Amikor megláttam, hogy Chunji írt nekem KakaoTalkon, eleinte nem akartam megnézni. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy letiltom őt, mert mégiscsak ez bizonyult volna a leghatékonyabb megoldásnak. De aztán közbeszólt a szívem, az, amelyik annyira szerette Pamacsot, mint amennyire régebben utálta őt, és ezért muszáj volt megnyitnom az üzenetét. Haraggal futottam neki, aztán ahogy haladtam mondatról mondatra, úgy egyre inkább megenyhültem. Chunji szavai meghatottak, a szemem tágra nyílt, egyik kezemet a szám előtt tartottam, a könnyek elhomályosították látásomat.

Nem igaz, hogy ekkora hatással van rám!

Haragtartó akartam lenni, fel akartam égetni a köztünk lévő hidakat, de máris kudarcot vallottam; szeretettel gondoltam rá és hiányzott, nagyon, jobban is, mint kellett volna.

Hazugsága teljesen más megvilágításba került és már nem tudtam tovább dühös lenni rá.

Mind a ketten követtünk el hibákat és tettünk, illetve mondtunk olyanokat, amilyeneket nem lett volna szabad, de mindez nem jelentette azt, hogy abba kellett volna hagynunk a próbálkozást.

Esélyt akartam adni magunknak, most már egy párként.

Még mindig mosolyogva törölgettem a könnyeimet, amikor bekukucskált a szobámba Sangmi.

- Hahó, hát veled meg mi van? Miért sírsz? – rémült meg és odasietett hozzám, leült mellém, s átkarolt.

- Chunji írt nekem.

- Ó, és mit?

 A kezébe adtam neki a telefonomat, hogy elolvashassa Pamacs üzenetét.

Amikor a végére ért, a szemét kezdte el legyezgetni.

- Ah, komolyan, még a végén engem is megríkat. Nem válaszolsz neki?

- Személyesen akarok.

- Oh, pont ezért jöttem, hogy ezt megbeszéljem veled. Byunghun mondta, hogy holnap már jönnek is vissza Szöulba és nálam hagyta az ő lakáskulcsát, hogy náluk várjuk meg őket.

- Szóval megkért téged, hogy lepd meg őt? – kuncogtam.

- Valami olyasmi. Megígérte, hogy majd nagyon döbbent arcot fog vágni, mikor meglát.

Vigyorogtam.

- Oké, én benne vagyok, akkor menjünk át.

***

Remegő szívvel vártam, hogy a fiúk végre valahára betoppanjanak, körülbelül percenként megnéztem, hogy mennyi az idő.

Hirtelen zörgést hallottam az ajtó felől, felkaptam rá a fejemet és még a gyomrom is diónagyságúra ugrott össze, ahogy megcsapta a fülemet a bejárati ajtó nyitódásának a hangja. A következő pillanatban már a küszöb ezen oldalán voltak a srácok, vidám nevetésük betöltötte az egész lakást. A farmeromat gyűrögettem a belülről szétfeszítő izgatottság miatt, igyekeztem úrrá lenni heves szívverésemen.

Elsőként Ricky lépett be a nappaliba; megtorpant, felsikított és a szívéhez kapott.

- Jézusom! – kiáltott fel. – A szívbajt hoztátok rám!

- Lányok! – rikkantotta Niel boldogan és már rohant is oda hozzánk, hogy megölelgessen minket.

- Helló, kicsim – vigyorgott L.Joe, ahogyan közeledett Sangmi felé. – Hé, Daniel, most már ereszd őt el – morogta és kimenekítette nővéremet Niel szorosan ölelő karjai közül.

Changjo őrjöngve szorított magához engem és ezzel együtt Danielt is, levegőt is alig kaptam; míg Minsoo csak mosolyogva üdvözölt minket, majd levetette magát a kanapéra, hogy szusszanjon egyet.

A sort Chunji zárta, amint megpillantottam őt Changjo válla felett, a szívem a gyomromba süllyedt és elszorult a torkom. Csak néztük egymást, ő állt ott némán, ledöbbenve, riadt ábrázattal, nekem pedig már ahhoz sem volt erőm, hogy visszaöleljem Changjot és Nielt. A fiúk érezték, hogy egész lényemben megfeszültem, éppen ezért eleresztettek.

Mindenki elhallgatott, a hangulat feszültté és kínossá vált, s bár egyenesen Chunjira bámultam, mégis éreztem, ahogyan a többiek lyukat égettek mind a kettőnk arcába a tekintetükkel.

- Menj – lökte meg egy picit a vállamat Changjo.

- Menj már – biztatott engem Ricky is, s ő is megadta a kezdőlökést.

Így hát nem hezitáltam tovább és azt tettem, amit a szívem diktált: odasiettem hozzá és magamhoz szorítottam őt. Néhány másodpercig csak ugyanúgy lefagyva ácsorgott ott a két karom közt, majd végre valahára visszanyerte lélekjelenlétét és visszaölelt. Boldogan fúrtam arcomat a pólójába és még nagyobb örömmel szippantottam be a világ legfinomabb illatát – az illatot, amivel ő rendelkezett.

- Szösz…  –  suttogta, halk hangjába hitetlenség és némi meghatottság vegyült.

- Már vártalak – mondtam, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Azt javaslom – szólalt fel Byunghun –, hogy vonuljatok el. Sok mindent kell még megtárgyalnotok.

Eleresztett Chunji és bizonytalanul pillogott rám.

- Akarsz… beszélni?

Határozottan bólintottam és megfogtam a kezét.

- Gyere.

Bementünk a szobájába és leültünk az ágyára: egymással szemben, mind a ketten törökülésben.

Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.

- Nézd, Szösz… Sajnálom. Ezerszer is sajnálom. Azt is sajnálom, hogy egy regényt küldtem neked KakaoTalkon, csak tudod annyira azt éreztem, hogy mindent el kell neked monda…

A mondatát nem tudta befejezni, mivel elhallgattattam őt – egészen pontosan megcsókoltam.

Ő volt az, aki először húzódott el; pislogás nélkül, totálisan ledöbbenve meredt rám.

- T-Te… Hát te… Te meg… Szösz…  –  hebegett. – Mi volt ez? – kérdezte, miközben az ajkát tapogatta már-már sokkos állapotban.

- Hm… Egy csók, azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. – Nehezemre esett visszafojtani a nevetést, tényleg nagyon viccesnek találtam a reakcióját.

Úgy tűnt, az összes szó a torkára forrt, ezért úgy döntöttem, nekem kell továbbvinni a beszélgetést:

- Mivel te is bevallottál nekem mindent, ezért úgy gondolom, hogy én is tartozom neked egy vallomással. – Lesütöttem a szememet és az ölemben pihentetett kezemet kezdtem el inkább tanulmányozni. – Nem tudom már tovább tagadni azt, amit érzek és így visszagondolva nem is értem, hogy hogy bírtam ezt eddig magamban tartani. Szóval, a helyzet az, hogy… Kedvellek, Chunji. Jobban, mint azt valaha ki merném mondani. Tudom, hogy nagyon sokszor úgy viselkedem veled, mintha utálnálak, de ez csak azért van, mert ilyenkor… megijedek. Nem tudom hogyan kezelni az érzéseimet, ezért próbálom magam távol tartani tőled, de valahogy ez sosem megy. Teljesen mindegy, milyen erősen és kitartóan próbálom magam győzködni, hogy mennyire akarlak utálni… Egyszerűen képtelenség. Mindig ugyanoda lyukadok ki, bármit teszek vagy mondok; folyton rá kell, hogy jöjjek, hogy fontos vagy a számomra és szükségem van rád. Nos, nem tudom, hogy erős kifejezésnek számít-e ez vagy, hogy egyáltalán lerohanhatnálak-e rögtön ezzel, de… mindegy, kimondom. Szeretlek, Chunji. Mind a ketten elvesztettük a fogadásunkat és az már nem is számít, hogy ki mikor. A lényeg, hogy megtörtént. A lényeg…  – ismételtem – hogy szeretlek.

Hallgattunk és én továbbra is leszegtem a fejemet.

- Nézz rám, Szösz – kérte csendesen, de egyszerűen nem éreztem magamban annyi erőt, hogy teljesítsem is a kérését.

Így hát az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy a tekintetünk találkozhasson. A szeméből áradt a szeretet, és éppen emiatt az enyém könnybe is lábadt. Szégyenlősen elmosolyodott, a kezét az arcomra simította, majd megcsókolt – a szívem a boldogságtól kihagyott egy ütemet.

- Emlékszem, amikor elvittél randizni a falhoz, akkor megdicsértem a hajadat, hogy milyen puha, mire csak azt mondtad, hogy az ajkad is az. Nos… nem hazudtál.

Csillogó szemekkel vont magához ismét, s ezúttal belenevetett a csókba és azt hiszem, az ő mosolya volt a legédesebb dolog, amit valaha is ízleltem.

- Ah, te nőszemély – szorított magához, az állát a fejem búbján támasztotta meg. – Nem is a sok hajfestéstől, hanem miattad fog kihullni a hajam idő előtt. – Vigyorogva suhintottam őt mellkason. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – tette még hozzá.

- Még akkor is, ha megkopaszodsz?

- Még akkor is.

Teen Top - Lovefool - 44. rész

*Sangmi szemszöge*

Niel tarkón hajította Changjot, mire a fiatalabb előretántorodott, s végül felhördült:

- Idióta! Kiborult a sojum!

- Mi? Honnan van piád? – csodálkozott Ricky.

- Otthonról hoztam.

- Miért?

- Úgy volt, hogy iszunk, nem? Csak a helyszín változott, a szándékom nem.

- De nincs is itt Chunji – emlékeztettem őt.

- Hát… most már mindegy – vont vállat könnyelműen, majd újból meghúzta az üveget.

 - Legközelebb nem hozzuk ezt a barmot – bosszankodott Minsoo, ahogy hazafelé tartottunk hajnali kettő tájékán.

A banda vezére volt az, aki magára vállalta Changjo szánkón való hazaszállítását. A Teen Top legfiatalabb tagja ugyanis annyira instabil lábakon állt már, hogy azt mondtuk neki, inkább feküdjön fel a szánra és hazahúzzuk őt. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint gyök kettővel haladni vele.

Eleinte.

 - Még, hogy ő bírja a legjobban az alkoholt, na persze – mérgelődött Byunghun.

- Szerintem biztos, hogy csak színlel, mert lusta hazagyalogolni – mondta Ricky.

- Istenem, ember, legalább ne ess már le! – kiáltott fel Minsoo, amikor Changjo majdnem legurult a szánról.

- Hm hm ümm ne – felelte Changjo.

- Ha te mondod, pajti – paskolta meg a fejét Niel.

És ezt legalább még ötször eljátszottuk…

- El sem hiszem, hogy végre itthon vagyunk – sóhajtotta Minsoo, ahogy felkapcsolta az előszobában a villanyt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, főnök – csókolta őt arcon Changjo, aki szerencsére ekkor már visszanyerte lélekjelenlétét.

A hajnali éles, hideg levegő út közben úgy fejbe vágta, hogy idővel magához tért. Bár azért még így is szédelgett, befelé menet például nekiütközött az ajtófélfának.

- Menj már – hessegette el őt Minsoo. – Oké, emberek, mindenki a fürdőszobában vetkőzzön le, hogy csak az legyen vizes. Nem fogok utánatok takarítani a lakás többi pontján – adta ki az utasítást.

- Nem mintha szoktál volna bármikor is takarítani. Tudod egyáltalán, hogy néz ki egy felmosó? – feleselt Niel, mire Minsoo fapofával vállba bokszolta őt.

- Te nyugodtan átöltözhetsz a szobámban – mondta nekem L.Joe.

- Akkor megyek is – biccentettem.

Vigyorogva megpaskolta a fenekemet. – Sietek én is.

Felkapcsoltam a villanyt Chunji és Byunghun közös hálószobájában, nadrágzsebemből kivettem a telefonomat meg a kulcsomat és ledobtam őket L.Joe ágyára, majd levetettem magamról az elolvadt hótól átnedvesedett ruhadarabjaimat, s kiterítettem őket a radiátorra. Fehérneműben még a fűtött szobában is fáztam, ezért úgy döntöttem, kölcsön veszem Byunghun egy pólóját és pizsamanadrágját. Kinyitottam a két szekrény közül az egyiket, s onnan tudtam, hogy ez valóban L.Joe gardróbja, hogy az ajtajára ki volt ragasztva két közös képünk. Őrülten boldog mosolyra húztam a számat, szívem ujjongott. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért bekukkantottam a másik ruhásszekrénybe is, s amit annak az ajtaján találtam, nem okozott nekem csalódást: egyetlen húgom legalább hat fotóról mosolygott vissza rám Chunjival az oldalán. Ez szintén megmosolyogtatott.

L.Joe akkor nyitotta ki az ajtót, mikor – a még mindig nyitott szekrénye előtt állva – éppen a magamra kapott felsőjét szagolgattam.

Kuncogni kezdett. – Hát te meg mit csinálsz?

- Gondoltam átöltözök.

- Nem erre gondoltam – felelte és lassú, lomha léptekkel megindult felém. – De azért azt el kell ismernem, hogy nagyon jól állnak neked a cuccaim.

- Szeretem az illatodat – magyaráztam.

- Na, ne mondd. – Próbálta elfojtani a mosolyát, de az arcán akaratlanul is megjelentek a gödröcskéi.

- Pedig így van.

Magához ölelt, hajamat simogatta, s hajkoronámba puszilt. Elégedett sóhaj szakadt fel belőle.

- Nem vagy éhes?

- Hm, picit.

- Nézzünk valamit a konyhában?

- Nézzünk – egyeztem bele.

- Pattanj fel – paskolta meg a konyhapultot.

Teljesítettem, amit kért, s kérdőn pislogtam rá.

- De ne segítsek?

Szétnyitotta lábaimat és közéjük állt, majd megsimogatta az arcomat.

- Nem kell, boldogulok egyedül is.

- Meg is etetsz?

- Ha ezt szeretnéd – válaszolta és megcsókolt.

Épp ekkor toppant be Changjo pizsamában, szétcsúszott ábrázattal.

- Ó, egek… – nyögött fel, mire nevetve elváltunk L.Joe-val.

- Szokj hozzá, haver – veregette meg Byunghun a vállát.

Changjo csak a fejét csóválva sóhajtott.

- Fiatalság, bolondság… – mormogta az orra alatt.

Magához vett egy flakon ásványvizet, majd fordult is vissza.

- Jó éjt, kedvenc szerelmespárom – búcsúzott el.

- Jó éjszakát – mondtuk egyszerre Byunghunnal.

- Tudod… sokszor nem tudom eldönteni, hogy ezeket komolyan gondolja-e – szólaltam meg, mikor Changjo már hallótávolságon kívül volt.

- Mármint miket?

- Hogy undorodik tőlünk. Úgy érzem sokszor, hogy nem akarja, hogy itt legyek – vallottam be.

- Ne csináld már, Sangmi – tűrte a hajamat a fülem mögé. – Changjo már csak ilyen, nem kell magadra venned, amit mond. Tudom, hogy furcsa tud lenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kedvel téged. De, ha rosszul esik neked, akkor beszélek vele, hogy álljon le, oké?

- Nem, nem kell. Csak nem tudtam értelmezni ezeket. Tényleg bír?

- Persze – mosolygott nyugtatóan. – Mindannyian szimpatikusnak találnak.

- Egészen biztos?

- Egészen – bólintott és homlokon csókolt. – Nincs miért aggódnod, mind elfogadtak téged és örülnek, hogy a barátnőm vagy.

- Én is örülök, hogy a barátnőd vagyok.

- Egyszerűen imádlak – nyomott egy gyors puszit a számra. – Most már tényleg készítek kaját. Szendvics?

- Nekem megfelel.

- Képzeld, gondolkodtam.

- Ó, jaj, ez nem kezdődik valami jól – incselkedtem vele.

Már az ágyában voltunk, a villanyt is lekapcsoltunk és egymással szembefordulva feküdtünk.

Hiába volt sötét, láttam, hogy haragosan nézett rám.

- Oké-oké, bocsi, mondjad.

- Mi lenne, ha ideköltöznétek?

- Micsoda?! – szökött fel a szemöldököm egyenesen a plafonig. – Mármint ide?

- Úgy értettem, a lépcsőházba. Van kiadó lakás, ha jól tudom.

- De mi kétszobás lakásra pályázunk, a három az túl nagy lenne.

- Két- és háromszobások is vannak az épületben, épp ezért mondom.

- És mennyibe fáj itt egy hónap?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan olcsóbban jönnétek ki, mint abban a nagy házban, amiben most laktok. Ha gondolod, utánajárok a főnöknél.

- Oké, azt megköszönném. Én meg megbeszélem ezt Jungsooval.

- Rendben van, akkor még majd visszatérünk erre. – Lágyan megcsókolt. – Szép álmokat.

- Szép álmokat, Byunghun.

Négy nappal később felhívtuk apáékat Skype-on, hogy velük is tudassuk költözési szándékunkat.

- De… De mi a baj a mostani házzal? Nem tetszik? Rosszul választottunk? – kérdezte Alicia, arca aggodalmat tükrözött.

- Szeretjük anya, nem arról van szó, hogy nem – vette magához a szót húgom – csak túl nagy kettőnk számára. Hatalmas. Feleslegesen adtok ki érte havonta ilyen sokat.

- Szóval erről van szó? A pénzről? – tudakolta apu.

- Amiatt nem kell aggódnotok, édesapád…

- Tudom – szakította félbe Aliciát Jungsoo. Tisztában volt vele, hogy az apja halála után kapott busás vigaszdíjról akart volna beszélni. – Tudom, hogy jócskán van még abból a pénzből, de akkor is, ésszerűbb lenne lecserélni ezt a lakást.

- Úgy lassabban emésztenénk fel azt a pénzt – szólaltam fel én is.

- És akkor hová költöznétek? – kíváncsiskodott apa.

- Egy emeletes házba, nincs olyan messze innen. Hetedik emeleti lakás, két szobával, erkéllyel és fele ennyiért, mint amennyit most fizettek ezért.

- Oké, végül is valóban van értelme annak, amit mondtok… – mélázott apa.

Alicia felsóhajtott. – Ha ténylegesen ezt akarjátok, akkor legyen, áldásunkat adjuk rá.

- Ezt akarjuk – feleltük egyszerre testvéremmel.

*Jungsoo szemszöge*

Hosszas csengőszó hasított a levegőbe – valamint a fejembe is –, majd váratlan látogatóm türelmetlenül verni kezdte a bejárati ajtót. Magamban pufogva szakítottam el tekintetemet a laptopomról, s mivel Sangmi épp házon kívül volt, ezért nekem kellett megnéznem, ki az a félőrült, aki éppen a lábtörlőnkön toporog.

- Jövök már! – kiáltottam dühösen, aztán pedig szitkozódtam egy sort, mert belerúgtam az ágyam sarkába.

A szobám és az ajtó közti távolságot fél lábon ugrálva tettem meg – ha itt lett volna a nővérem, tuti jót nevetett volna rajtam.

- Mi az? – Nos, nyilván nem ez a legudvariasabb módja az ajtónyitásnak, de a folytonos dübörgés úgy felbosszantott, hogy képes lettem volna kitépni az ajtót a keretéből.

Sosem voltam az a tipikus birkatürelmű ember.

- Jaj, de imádom ezt a morcos fejedet, te idegbeteg – puszilt homlokon Chunji, majd benyomult a lakásba, maga után húzva a fekete színű bőröndjét, Meonjit pedig pórázon vezetve.

- Készülsz valahová? – böktem pakkja felé és bezártam az ajtót.

- Ja, igen… ideköltözöm – jelentette be olyan egyszerűen, mintha csak azt közölte volna, hogy szőke a hajam.

- H-hogy micsi’?! – hebegtem.

- Összevesztem a fiúkkal, látni sem akarom őket.

Besétált a szobámba és úgy vágódott le az ágyra, mintha ténylegesen otthon lett volna. Arrébb löktem a lábát, hogy elférjek mellette.

- Mi volt a vita tárgya?

- Nem lényeg – legyintett.

- Próbákon ugyanúgy fogod őket látni.

- Tudom, de minél kevesebb időt töltök most velük, annál jobb.

- Van külön lakásod is – juttattam eszébe.

- Ez közelebb van a céghez.

- Jó, az igaz… De mesélj már, mit követtek el a többiek? Kíváncsi vagyok.

- Csak a szokásos… kikészítettek.

- De mégis mivel? – firtattam.

- Amivel mindig is. Szimplán idióták.

- Nem hiába vagy te is a banda tagja.

Felült, s csúnyán nézett rám.

- Most komolyan, Szösz? Segítettem nektek beköltözni ide és ezt csinálod? Az akadékoskodásoddal fejezed ki a háládat? Szép, mondhatom. – Fújtatva állt fel, s megragadta a csomagját. – Azt hittem, rád legalább számíthatok… Azért jöttem ide, hogy veled megfeledkezzem a többiekről, abban reménykedtem, hogy te majd felvidítasz. – Hangja ennél csalódottabb már nem is lehetett volna. – Idővel majd megtanulom, hogy ne várjak el tőled semmit sem.

Összeszorult a torkom.

Megindult az ajtó felé.

- Most hová mész?

Hátra sem fordult. – Nem mindegy? Neked úgyis csak az a fontos, hogy ne itt rontsam a levegőt.

Nem hagyhattam, hogy elmenjen.

Lábaim maguktól mozdultak, olyan gyorsan mögötte termettem, hogy a kilincsre ráfogni sem volt ideje. Gondolkodás nélkül megöleltem őt hátulról; teljes lényében megfeszült.

- Kérlek, maradj – kérleltem őt, arcomat a hátára fektettem, hasán szorosan kulcsoltam össze karomat. – Nem akartalak megbántani.

- Attól még sikerült…

- Ne haragudj, olyan hülye vagyok. – Ha lehetséges, még szorosabban bújtam hozzá.

- Ezzel nem szállnék vitába.

- Addig laksz nálam, amíg akarsz, oké?

- Ezt most csak úgy mondod.

- Nem, tényleg ezt szeretném.

- Most már nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.

- Nem akarlak elveszíteni, Chunji.

Ennek hallatán testének merev tartása enyhült, ellazult karjaim közt és ez jó jel volt. Eleresztettem őt, szembe fordult velem és még mindig haragosan vizslatott engem.

- Más nem szenvedne veled ennyit, remélem, tudod – ingatta a fejét, majd visszalépdelt az ágyamhoz, hogy újra levethesse rá magát.

Többet nem kérdeztem arról, mi történt.

A Chunjival való együttélés sokkal kellemesebb volt, mint amire számítottam. Nem nyomult annyira, mint amennyire már megszokhattam tőle, s valamennyire még az arcából is visszavett. Csalódást okozott nekem – teljesen jó értelemben véve.

Minden egyes este együtt néztük a tévét. Az ágyamon feküdtünk, hátunkat a felpolcolt párnáknak vetve, összebújva. Semmi természetellenest nem éreztem ezúttal abban, hogy fejemet a mellkasán pihentettem, míg ő rendszerint átkarolt engem s a vállamat cirógatta. Közelsége nem volt felkavaró, éppen ellenkezőleg: a hosszú napok után jól esett a karjaiban lenni, egyenletes szívverése és finom illata megnyugtatott.

Fogat mosni is mindig együtt mentünk el; amikor kinevettem őt azért, amiért túlságosan is habzott a szája, a következő pillanatban már a homlokom is fogkrémes volt. Természetesen ilyenkor már nem volt kedvem viháncolni.

 Meonjit közösen, sötétedés után sétáltattuk meg, sokszor órákig is képesek voltunk lófrálni, hangos kacajunkkal megtörve az utca csendjét.

Segített nekem tanulni, átnézte a beadandóimat és megnyugtatott, ha esetleg feszült voltam az egyetem miatt. Sokszor ágyba kaptam a reggelit és őszintén, így, hogy mellettem volt, sokkal vidámabban indultak a reggeleim, boldogabban vágtam neki a napnak.

Persze a lakótársi viszony maga után vont pár frusztráló pillanatot is.

Már pizsamában feküdtem az ágyon és a telefonomon a My Boo nevű alkalmazással játszottam, amikor Chunji törölközővel a derekán, vízcseppektől gyöngyöző felsőtesttel és nyirkos hajjal beállított. Esküszöm, hogy el akartam kapni róla a tekintetem, de jesszus atya ú…, meg kellett őt bámulnom. Muszáj volt. Még a mobilomat is sikerült az ölembe ejtenem.

Természetesen nem kerülte el a figyelmét a reakcióm, jót nevetett döbbenetemen.

- Na, mi van, Szösz? Tetszik, amit látsz? – ugratott.

Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek és megdobtam őt egy párnával, ami elől vihogva tért ki.

- Minek van rajtad a törölköző, ha nem is használod? – morogtam.

- Micsoda? – értetlenkedett.

- Tiszta víz a mellkasod – motyogtam zavartan. – Inkább meg kéne törölköznöd.

- Szóval azt akarod, hogy ez – bökött az egyetlen anyagra, ami a testét fedte – lekerüljön rólam?

Ennél perverzebb módon talán nem is mosolyoghatott volna, de tényleg.

- Inkább szakadjon rám a mennyezet – dünnyögtem.

Oké, talán hazudtam, mikor azt mondtam, hogy visszavett az arcából.

*Chunji szemszöge*

Amilyen halkan csak tudtam bezártam a bejárati ajtót és nekivetettem a hátamat, hogy kifújjam magam.

Egy hete már, hogy újra elkezdődtek a próbák, ugyanis a főnökség váratlanul bejelentette, hogy hamarosan koncertet fogunk adni Japánban. Éppen ezért hajtottak minket ezerrel és mindig későn értem haza.

Kihalásztam telefonomat a nadrágzsebemből, hogy megnézzem, mennyire késő az a késő, az egész lakásban mindössze a mobilom felvillanó kijelzője jelentett fényforrást.

Hajnali egy múlt hét perccel.

Panaszos sóhaj hagyta el számat.

Magával a munkával sosem volt bajom, egyedül azt bántam, hogy emiatt egyre kevesebb és kevesebb időt tudtam eltölteni Szösszel. Ő napközben az egyetemen volt, én kora délutántól kezdve a próbateremben. Le kellett mondanom a közös tévénézésről, az együttes kutyasétáltatásról és gyakorlatilag minden más közösen végzett tevékenységünkről is. Egyedül a reggeli maradt meg számunkra – akármilyen fáradt voltam is, mindig kikeltem az ágyból, hogy meglepjem őt valami finomsággal. Reggeli fáradt, ugyanakkor boldog mosolya kárpótolt mindenért és megért minden fáradozást.

Óvatos léptekkel közelítettem meg Jungsoo szobáját. Mikor beléptem a hálóba, azonnal vigyorognom kellett: az ágy melletti komódon égett a kislámpa, Szösz pedig aludt: nyitott szájjal, kitakarózva. A takaróját a földről kellett felszednem, hogy betakarjam őt.

Észrevette, hogy bebújtam mellé (még pizsamát felvenni is fáradt voltam, egyszerűen utcai ruhában feküdtem ágyba) és nyöszörögve felnyitotta pilláit.

- Meg akartalak várni – mondta és felém fordult. Alig bírta nyitva tartani a szemét.

- Legközelebb majd talán össze is jön – kuncogtam.

- Ne haragudj.

- Nem, te ne haragudj, amiért keveset vagyok itthon.

- Hiányoztál, Chunji. – S azzal lehunyta a szemét, ereje eddig tartott.

- Te is nekem, Szösz – suttogtam. – Szép álmokat.

Szinte rögtön egyenletessé vált a légzése, szívemet melengette békés arcának látványa. Aztán a hátamra gördültem, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és magához ölelt, mintha a plüssmackója lettem volna. Keserédes mosolyra húztam a számat, átkaroltam őt és adtam neki egy utolsó jó éjt puszit a homlokára.

Boldog voltam vele és ez darabokra törte a szívemet.