Teen Top - Lovefool - 38. rész

*Sangmi szemszöge*


Mivel a repülőgépünk csak este hat előtt pár perccel szállt fel, ezért bőven volt időnk arra, hogy az utazás előtt eltöltsünk egy kis időt a lányokkal. Délután kettőkor érkeztek meg hozzánk, segítettek rendet rakni az egész lakásban (csomagolás közben hatalmas káoszt csináltunk), ráadásul még pizzát is hoztak, hogy késői ebédünk után ne kelljen mosogatással vesződnünk.
- Ne haragudj, hogy pont pizzát vettünk – szabadkozott Sissy, bűnbánóan nézve testvéremre. – Tudom, hogy Soobin jut róla az eszedbe…
Jungsoo nekik is elmesélte, hogyan váltak külön útjaik azzal a barommal, és persze mind a három lány osztozott a véleményemen, miszerint Soobinnak el kéne égnie azért, amit tett.
Húgom könnyelműen megvonta a vállát. – Nem számít, komolyan nem érdekel. A pizza attól még finom.
- Tényleg rendben vagy?
- Miért ne lennék? – vonta fel a szemöldökét. – Különben sem volt valami nagy szám – mondta, majd jóízűen nyammogott tovább.
Nézzenek oda, mekkora arca van valakinek!
Mosolyogva csóváltam a fejemet.
Nos, legalább nem sírta ki a szemét egy idióta miatt.
- Büszke vagyok rád, Parker – bökött felé egy pizzaszelettel Sunny. – Azt a gyökereket meg bízd csak rám.
- Ugye nem akarod megkötözve a Han folyóba vetni őt? – kérdezte Jungsoo.
- Még nem döntöttem el.
Egyszerre nevettünk fel, de Sunny még csak nem is mosolygott, arckifejezése komolyabb már nem is lehetett volna.
- Alszom rá egyet – tette még hozzá, és folytatta az evést.
Ugye… Ugye nem…? Még a hideg is kirázott.

A lányok még a reptérre is kikísértek minket.
- Annyira fogtok hiányozni! – borult a nyakamba Mimi teljesen váratlanul.
Megilletődve öleltem át, és simogattam meg a hátát.
- Ti is nekünk… De még az új év előtt visszajövünk.
- Mindenképp együtt kell majd töltetünk a szilvesztert! – lelkendezett Sissy, míg Sunny egyetértően bólogatott.
- Vigyázzatok magatokra, oké? – vette át a szót Sunny. – Épségben akarlak titeket visszakapni. – Ennek hallatán majdhogynem könnyekig hatódtam. – És üzenjetek, amint megérkeztetek.
- Ja, és írjatok minden egyes nap! – követelte Mimi.
- Csináljatok nekem képeket Londonról! – kérlelt minket Sissy.
- Oké, oké, mindenképp.
Még utoljára összeölelkeztünk, majd búcsút intettünk egymásnak.


Londoni idő szerint délután egy órakor érkeztünk haza; teljesen kimerülten, viszont annál boldogabban.
Amikor megpillantottam apát és Aliciát, egy pillanatra még a szívem is kihagyott egy ütemet, az öröm szabályosan mellbe vágott. A viszontlátás életem egyik legboldogabb pillanata volt; mikor előbukkantak a tömegből, könnyek szöktek a szemembe, és hiába éreztem úgy, mintha előzetesen megrágtak volna (a hosszú utazás szörnyen lefárasztott), mégis odaszaladtam hozzájuk, hogy egy nagy-nagy medveölelésben részesítsem mind a kettőjüket. Természetesen Jungsoo is csatlakozott hozzánk: percekig csak álltunk és öleltük egymást, egy hang sem hagyta el a szánkat Éreztem, ahogyan a boldogság forró, kövér könnycseppjei végigcsorognak az arcomon, de nem törődtem velük – hagytam, hogy az államnál összegyűljenek, majd egy nagy cseppként lehulljanak.

Az időeltolódás miatt ki voltunk purcanva, ezért húgommal a hazavezető kocsiúton végig az autó ablakának támasztottuk fejünket, így pihentünk. Alicia azonban majd kicsattant a frissességtől: megállás nélkül jártatta a száját.
- Jaj, lányok, el sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy végre itthon vagytok! – hátrafordult hozzánk, hogy mind a kettőnket megajándékozzon egy szeretetteljes mosollyal – immáron az ezredikkel. Öröme imádnivaló volt, csak úgy, mint ő maga is. – Úgy vártalak már titeket! Szerencsétlen apátokat már kikészítettem ezzel.
Gyors pillantást vetettem Jungsoora, de ő töretlenül somolygott – bár az igaz, hogy bágyadtan és fáradtan –, meg sem rezzent, amiért Alicia az én apámat az övének is nyilvánította. De végül is ez tényleg így is volt: testvéremnek két apuka jutott ebben az életben, ezt már ő is elfogadta.
- Folyton azt kérdezgette tőlem, hogy mit főzzön majd, ha hazajöttök meg, hogy mit vegyünk nektek karácsonyra – szólalt fel apu, tekintetét le sem véve az útról.
- És mit vettetek végül? – szegeztük nekik a kérdést egyszerre a húgommal.
Apa szólásra nyitotta volna a száját, de Alicia erélyesen belé fojtotta a szót.
- El ne mondd nekik, Naesang! – kiáltotta, mire apu összerezzent, és erősebben markolta a kormányt.
- De anyuuu! – sipítozott Jungsoo, mint valami óvodás.
- Nem. Nem szeditek ki belőlem! – makacsolta meg magát. – Eddig minden egyes évben sikerült hamarabb tudomást szereznetek a meglepetésetekről, mint ahogyan azt kellett volna. Ez az év más lesz, és aki ezt megpróbálja meghiúsítani, az…
- Azzal mi lesz? – kíváncsiskodtam.
- Az nem kap majd a karácsonyi süteményekből! – Mindannyian elhűltünk. – Bizony, jól hallottátok! – szegte fel az állát peckesen. – Szóval úgy húzzatok velem ujjat, gyerekek!
Egyszerre szakadt fel belőlünk egy panaszos sóhaj. Ezt a fenyegetést komolyan kellett vennünk, Alicia sütije szent volt. Szent! 
- Egyébként – nézett ránk újra Alicia – sokkal szebbek vagytok így élőben. Olyan gyönyörű nővé értetek! – áradozott, hangjában tiszta anyai büszkeség csengett.

A házba belépve megcsapott az otthon édes illata, és rögtön körbe is jártam a lakást, vigyorogva üdvözölve minden egyes szobát és bútort. Úgy viselkedtem, mint valami megszállott, de nem tehettem ellene; örömittas voltam hazaérkezésünk miatt.
- Itt minden a régi – jegyeztem meg, amikor lerogytam a nappali kanapéjára apa mellé.
- Csak sokkal csendesebb. Amióta nem veszekedtek húgoddal a fürdőszoba miatt, minden sokkal nyugodtabb.
Elégedetlenül pufogtam. – Szóval azt akarod mondani, hogy nem is baj, hogy elköltöztünk, mert így legalább nem kell a visítozásunkat hallgatnod?
- Hiányzik a hisztitek, te is tudod nagyon jól – húzott magához közelebb egy sóhajjal, és én készségesen simultam bele ölelésébe.
Újra kislánynak éreztem magam, egészen pici gyereknek.
- Nekem is hiányzik a tiéd.
- Hé, én nem is szoktam hisztizni! – háborodott fel, mire elröhögtem magam. – Azt hiszed, szemtelenkedhetsz velem, kisasszony? – kérdezte, majd csiklandozni kezdett, és egészen addig le sem állt, amíg le nem gurultam a kanapéról a fékeveszett viháncolástól.
Imádtam itthon lenni.

- Jungsoo, az isten szerelmére, lassíts már! – korholta testvéremet Alicia. – Úgy eszel, mintha attól tartanál, hogy valaki ellopja tőled az ételt.
- De ef annnnnnnyira iffteni anya! – felelte húgom teli szájjal.
- Előbb nyeld le a falatot, kislányom! Még a végén megfulladsz, hát nem hiszem el.
- El sem tudom mondani, mennyire hiányzott ez – mondtam két harapás közben.
- Az biztos, hogy anyátok főztjét nem pótolhatja semmi – helyeselt apu.
- A főztömről jut eszembe… Megtanultál már főzni, Jungsoo?
Már éppen válaszolt volna, amikor Alicia még hozzáfűzte:
- A melegszendvics elkészítése még mindig nem számít főzésnek.
Húgom bosszús képet vágott.
- Akkor nem, anya.
Alicia panaszosan sóhajtozott, miközben a fejét rosszallóan ingatta. Nagy fájó pont volt az életében, hogy Jungsoo nem volt hajlandó tőle ingyen szakácsleckéket venni, hiába is unszolta őt.
- Viszont egyszer sütött muffint az én segítségem nélkül, és tényleg nagyon jól sikerült – keltem a védelmére.
- Na! – csillant fel Alicia szeme. – Csak nem megszállt az ördög, csillagom? – gúnyolódott, mire Jungsoo a szemét forgatta.
Le sem tagadhatták volna egymást!
- Az egyik barátunknak csinálta a születésnapjára – osztottam meg még több információt.
Testvérem gyilkos pillantásokkal illetett, gondolom nem akarta, hogy Chunji szóba kerüljön.
Nos, már túl késő volt.
- Sokat jelenthet neked az a barát, ha képes voltál miatta összemaszatolni magad a konyhában. Fiú az illető?
Ó, jaj, kezdődik… 
Húgom fülig pirult.
- Az… – motyogta kelletlenül. – De semmi komoly, anyu, szóval nem kell egyből esküvőben reménykedned.
- Még, hogy nem komoly! Hiszen sütöttél, kislányom! Ez egyenesen egy csoda. Büszke vagyok rád – mosolygott.
- Eltúlzod a dolgot…
Alicia leintette őt. – Örülök, hogy ezt is megértük. Na, meg persze boldog vagyok azért is, amiért találtál egy olyan fiút, akiért hajlandó voltál ezt a drasztikus lépést megtenni.
- Anyu…
- Mikor akarod őt bemutatni nekünk?
Jungsoo szeme elkerekedett, arca pirosból átváltott falfehérbe, teljesen elsápadt. Szinte hallottam, ahogyan kattogtak agyának fogaskerekei. Tekintete ide-oda járt köztünk, ennél kétségbeesettebbnek nem nézhetett volna ki.
- Sangminak barátja van! – bukott ki belőle nagy hirtelen, mire megrökönyödtem.
HOGY MI?!
Alicia úgy kiáltott fel, mint egy izgatott tinédzser.
- Hát ez nagyszerű! Mesélj, kicsim! – ragadta meg a kezemet, nagy szemeit pedig rám szegezte.
Lehajtottam a fejemet, szörnyen zavarban voltam.
Egyáltalán nem így akartam velük ezt közölni!
- Ez igaz? – kérdezte apa, miután legyőzte a rátörő köhögőrohamot.
- Tegnap jöttek össze hivatalosan, de egyébként már régebb óta együtt vannak – csacsogott Jungsoo.
A kis szemét! Egy másodperc alatt elérte, hogy én kerüljek a figyelem középpontjába, csak azért, hogy őt végre békén hagyják. Ezért meg fogom őt fojtani az álmában, az egyszer biztos.
Megadtam magam.
- Holnap… Holnap mindent elmesélek, jó?
- Én most akarom hallani – erősködött apa.
- Fáradt vagyok már ehhez, apu, az utazás leszívta minden erőmet. De holnap az lesz az első, hogy beszámolok nektek mindenről, oké?
- De…
- Naesang, hagyd – nyomta el őt Alicia. – Reggel majd összeülünk, és szépen mindent kivesézünk. Különben is rengeteg mindenről kell még beszélnünk. – Felállt az asztaltól ezzel jelezve, hogy a vacsorának vége. – Menjetek nyugodtan aludni, lányok.
Egyszerűen imádtam Aliciat.

Mielőtt Jungsoo bemehetett volna a szobánkba, elkaptam őt.
- Ezért még kinyírlak – morogtam, majd eleresztettem őt, és inkább visszamentem a konyhába, hogy segítsek a mosatlanokkal.



*Jungsoo szemszöge*


Vacsora után végtelenül kimerülten rogytam le az ágyamra, ami még mindig az egyik legkényelmesebb hely volt az egész világon. A másik az Chunji karjai közt volt…
Na, jó, mégis honnan a fenéből jött ez a gondolat?
Arcomba nyomtam a kispárnámat, aminek isteni öblítő illata volt. Annyira hiányzott már!
Nővérem hangos ajtócsapódással jelezte, hogy ő is megérkezett, ezért elemeltem a párnát, és felnéztem rá.
- Bocsi, a huzat volt – szabadkozott, majd tekintete a bőröndömre tévedt. – Nem rámolsz ki?
- Nem.
- Miért?
- Mert nem akarok majd vele bajlódni, amikor készülünk hazamenni.
- Itthon vagyunk…
Drámaian felsóhajtottam. – Úgy értettem, vissza Szöulba.
- Hát… Szerintem attól még kipakolhatnál.
- Miért?
- Miért ne? Úgy könnyebben megtalálnád a dolgaidat – erősködött.
- Jó ez így is.
- Segítek majd visszacsomagolni.
A homlokomat ráncoltam. – Mi van veled?
- Mi lenne? – tettette az ártatlant.
- Miért akarod ennyire, hogy kivegyem a cuccaimat a bőröndből? – kérdeztem gyanakodva.
- Én… Hát… – hezitált, engem pedig teljesen összezavart ezzel. Mi baja? – Aj, akkor csak nyisd ki!
Nagy nehezen felkászálódtam az ágyról, és megindultam a pakkom felé.
- Oké… Nem tudom, ezzel pontosan mit akarsz, de aggaszt a viselkedésed.
Próbálta elnyomni mosolyát, de kudarcot vallott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kicipzáraztam a bőröndöt, s az első dolog, amit megláttam benne, az egy halvány lila boríték volt a ruháim tetején.
- Mégis mi ez? – szökött fel a szemöldököm.
- Bontsd ki és megtudod – vigyorgott.
Durván bontottam fel a levelet, a lehető legkevésbé sem ügyeltem a boríték épségére. A benne lévő papírlap is lila volt, s amint széthajtottam, rögtön felismertem Chunji kézírását.
- Hát ez meg…? – kérdő pillantást vetettem nővéremre, de ő csak szélesen mosolyogva megvonta a vállát.
- Azt hiszem jobb, ha magadra hagylak vele, szóval én most el is megyek zuhanyozni.
Furcsának találtam a hirtelen hangulatváltozását: pár perce még azzal fenyegetőzött, hogy megöl, most pedig csupa mosoly és jókedv volt. De tovább nem is törődtem vele, inkább kíváncsian hozzákezdtem az olvasáshoz.

Szösz!

Most nyilván értetlenül meredsz erre a levélre, mert nem tudod, mi okból írtam… és, hogy őszinte legyek, én sem. 
Egyébként biztosan feltűnt neked az egyszerű megszólítás, de azért remélem, nem haragszol, amiért nem írtam a neved elé semmilyen jelzőt (mint például azt, hogy drága, meg ilyenek). Féltem attól, hogy ha „egyetlen Szösz”-ként neveztelek volna meg már rögtön a legelején, tovább sem olvastad volna, és kidobtad volna a levelemet a kukába. 
Ígérem, hogy nem leszek nyálas! Annyira…
Ez lett volna a legeslegelső karácsonyunk együtt, és bármit megadtam volna azért, hogy a szentestét nálunk töltsd (igen, bemutattalak volna a szüleimnek, és ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy imádtak volna… na de ami késik, nem múlik!), de azért annak is örülök, hogy visszautaztál Londonba, hogy láthasd a családodat. Tisztában vagyok vele, milyen sokat jelentenek neked, ezért nem is bánkódom tovább; tudom, hogy ott is jó helyen vagy. Még jobb helyen is, mint itt lennél… velem. 
Egyszer azért mindenképp szeretnék veled ellátogatni Londonba, szeretném megnézni, hol nőtt fel pici Szösz. Ha hazajössz (mármint vissza hozzám Szöulba), feltétlenül el kell kezdenünk terveket gyártani a következő közös utazásunkról! 
Na, jó, nem is rabolnám tovább az idődet, tuti ezernyi mesélni valód van a családodnak (azért remélem rólam sem feledkezel el, és megemlíted nekik, hogy milyen helyes, tehetséges, szórakoztató, jó kiállású, ugyanakkor visszafogott és felettébb szerény fiúval ismerkedtél itt meg), és különben sem akartam kisregénybe bocsátkozni. 
Mindössze annyit akartam mondani, hogy érezd jól magad, vigyázz nagyon magadra, és siess vissza. Nem tudom, hogy fogok-e neked hiányozni, de abban biztos lehetsz, hogy én máris hiányollak – most is, ahogy ezt a levelet írom. Jelen pillanatban is azt kívánom, bárcsak láthatnálak, bárcsak megölelhetnélek, és bárcsak az agyadra mehetnék. Máris hiányzik az örökös szemforgatásod, az illatod és az, ahogyan elküldesz a fenébe. Minden hiányzik, ami te vagy. 
Juj, a levél már csöpög a nyáltól. Ne haragudj! 

Kellemes karácsonyt, (egyetlen) Szösz!

Ui: Nehogy lecseréld a barátságomat, amíg ott vagy! 
Ui 2: Komolyan beszélek!

Ölel (és még innen a távolból is kikészít):

Chunji xx

  

Legalább négyszer olvastam újra a levelét, a vigyor letörölhetetlen volt arcomról, azonban homlokomat ráncok barázdálták. Egyszerre voltam boldog, amiért meglepett ezzel (bár arról fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan csempészte a borítékot a holmijaim közé), és zavarodott, mert… jesszusom, össze sem tudtam volna számolni, mi minden miatt volt olyan vidám és értetlen az arckifejezésem. Rengeteg dolgot nem tudtám hová tenni, többek közt azt sem, hogy ha Szöulban maradtam volna az ünnepekre, akkor bizony a szüleivel kellett volna eltöltenem egy napot. Ennek már csak a gondolatától is halálra rémültem és feszengeni kezdtem.
És azok a jelzők, amikkel illette magát… Akárhányszor átfutottam rajta a szememmel, elkapott a nevetés – na meg persze a szemforgatást sem hagyhattam ki… ami neki annyira hiányzott. 
Ó, istenkém, mennyire hiányoltam én is őt, minden hülyesége és kiállhatatlansága ellenére is!

Visszamásztam az ágyamba – természetesen a levelét is vittem magammal –, majd a párna alatt kitapogattam a telefonomat. Megnyitottam a KakaoTalk alkalmazást, és mivel nem volt erőm kiszámolni, Koreában mennyi lehet az idő, ezért „vagy válaszol, vagy nem” alapon ráírtam Chunjira.

Megtaláltam a leveled.

Hogy te mennyire hülye vagy!

Ezzel a két mondattal mindent elmondtam, amit akartam. Mármint persze lett volna még mondanivalóm (például, hogy azt akarom, hogy most azonnal teleportáljon ide, és aludjon velem, mert valahogy sokkal nyugodtabban és mélyebben tudok szundítani, mikor ő is mellettem van), de egyelőre ez is elegendő volt.
Izgatottan vártam válaszát, de semmi sem érkezett. Éppen ezért perceken belül elnyomott az álom – legnagyobb sajnálatomra nélküle.

Teen Top – Lovefool – 37. rész

*Sangmi szemszöge*


A Teen Top rezidencia nappalijában egy – furcsa – családként ültük körbe Ricky bonsai fáját, miközben karácsonyi dalokat énekeltünk. Vagyis mi ketten a húgommal inkább csak dúdoltunk, nem akartuk elrontani a fiúk összhangját.
Bár még nem volt huszonötödike, mi mégis a szeretet ünnepét ünnepeltük – Byunghun ragaszkodott hozzá, hogy előrehozzuk, és megtartsuk. „Ez az első karácsonyunk, Sangmi, muszáj, hogy együtt töltsük. Még, ha ez nem is a szabályos formája, de akkor is”, ezzel győzött meg. Most komolyan, hogyan tudtam volna nemet mondani neki? Akár még a pokolba is követtem volna őt a szép mosolyáért.
Igen, tudom, menthetetlen vagyok. Nincs mit tenni.
A bonsai mini karácsonyfaként funkcionált, s egyetlen kis vékony rózsaszín szalagot kötöttünk a törzsére dísz gyanánt. Szerintem nagyon aranyos volt, s láthatólag Rickynek is elnyerte a tetszését: amikor „feldíszítettük” a fáját, öt percen át tapsikolt örömében csillogó szemekkel. Irigylésre méltó gyermeki lelke volt.
Megbeszéltük, hogy karácsony ide vagy oda, nem fogunk ajándékokat venni egymásnak. A fiúk csak annyit kértek, hogy vigyünk át hozzájuk egy tálca muffint, mert amit Chunji születésnapjára sütött a húgom, nagyon ízlett nekik.
- Jézusom, hát ez még mindig isteni – dicsért meg minket Niel, mire a többiek egyetértően hümmögtek.
- Látod, Szösz, nem is vagy te olyan szerencsétlen a konyhában – mosolygott Chunji.
- Az igazság az, hogy a sütés nagy részét én csináltam – szóltam közbe.
Chunji megvető pillantást vetett Jungsoora, ő pedig csak vállat vont, majd kinyújtotta a nyelvét.
Óvodások… 
- Köszönjük, picim – mondta L.Joe, majd közelebb hajolt hozzám, hogy egy gyors csókot nyomjon a számra.
Egész lényemben ledermedtem, és kikerekedett szemekkel pillogtam Byunghunra, aki csak beharapott alsó ajakkal próbálta visszafojtani a nevetését.
A nappaliban egy hosszú-hosszú perc erejéig megfagyott a levegő. Mindenki pislogás nélkül meredt ránk, húgom szeme még enyhén rángatózni is kezdett, s láttam rajta, hogy görcsösen ki akarna nyögni valamit, de nem leli a hangját.
- T-Ti most… Ti… – hebegte Jungsoo, mutatóujját ránk szegezve.
- Én megmondtam! Ugye, hogy megmondtam? – kiáltott fel Changjo. – Nyertem! Perkáljatok, gyökerek.
Niel, Ricky és Minsoo egyszerre mordult fel, s a szemüket forgatva kotorászni kezdtek zsebeikben.
- Mi? Miről beszélsz, Changjo? – értetlenkedett L.Joe.
- Fogadtunk a srácokkal, hogy mikor fogtok összejönni – avatta be őt Ricky. – Changjo azt mondta, pár nappal karácsony, mármint az igazi előtt, én azt, hogy valamikor karácsony és szilveszter között, Niel és Minsoo pedig azt, hogy szilveszterkor. Changjonak lett igaza.
- Nem hiszem el, hogy még te is beszálltál ebbe! – förmedt rá Minsoora Byunghun, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- És nekem miért nem szóltatok erről az egészről? – fordult Chunji a többiek felé sértetten. – Tudjátok, hogy szeretem a fogadásokat!
- Hogy tudtad ezt megtenni velem? – csattant fel húgom, villámokat szóró szemei megrémítettek. – A testvéred vagyok! Nekem mindenről tudnom kéne!
- Hát… Most már tudod… – Még a nyakamat is behúztam, úgy éreztem magam, mint egy rossz kisgyerek.
- És ez csak így közlöd? Így?! – Hangja hisztérikusan csengett. – Félvállról?
- Azt hittem, egy család vagyunk, erre kihagytok egy ilyenből! – méltatlankodott Chunji továbbra is.
Már azt sem tudtuk, melyikőjükre figyeljünk: Jungsoo megállás nélkül szidott engem, amiért képes voltam elhallgatni előle a fejleményeket, Chunji meg kiátkozta a fiúkat a „családjából”. Szinte levegőt sem vettek, csak hadartak és hadartak, mit sem törődve azzal, hogy túlharsogták egymást, és így semmit sem értettünk panaszkodásukból.
Minsoo mély nevetése tudta csak beléjük fojtani a szót.
- Titeket össze kéne kötni.
Chunji és Jungsoo összenéztek, a fiú arcán pajkos vigyor terült el, míg a testvérem csak fintorgott.
- Én nem bánnám – vigyorgott Chunji.
- Inkább éljek egy gorillával egy ketrecben egy évig – morogta húgom. Már csak azt nem tudtam, hogy mégis miért pirult el.
Mindenkiből egyszerre szakadt fel a nevetés, még Chunji válla is rázkódott a röhögéstől, nyilván hozzászokott már Jungsoo idióta kommentálásaihoz.
Miután elcsitultunk, a többiek megint ránk szegezték tekintetüket – úgy éreztem magam, mint egy próbababa egy bolt kirakatában.
- Szóval… – kezdte húgom, de valamiért nem fejezte be a mondatát.
- Ti most akkor… – folytatta Chunji.
- Így együtt, meg minden? – Ricky segített nekik összerakni egy teljes kérdést. Együttes erővel, hárman csak összehozták.
Alsó ajkamat fogaim közé szorítva fordultam L.Joe felé, kérdőn, bizonytalanul és szégyenlősen pislogtam rá. Amint mosolya kiszélesedett, és egy lágy csókot nyomott a fejem tetejére, minden kételyem odalett.
- Mintha nem tudtuk volna mindannyian, hogy ez be fog következni – kuncogott Byunghun.
Ó, istenem!
- Mi az, nem is gratuláltok nekünk? – vonta fel a szemöldökét.
A húgom és a fiúk észbe kaptak: L.Joe-t vállba veregették, míg engem megölelgettek, és nem győzték hangsúlyozni, mennyire örülnek újdonsült kapcsolatunknak.
- Legalább neked minden simán megy, és tisztában vagy azzal, hogy mit akarsz – mormolta a fülembe testvérem, amikor éppen ő szorított a két karja közé.
Mikor eleresztett, együtt érzőn somolyogtam rá.
- Hihetetlenül boldog vagyok, amiért végre együtt vagytok – tette még hozzá. – De nem tudom, hogy meg tudom-e majd valaha is bocsátani azt, hogy a srácokkal együtt szereztem tudomást rólatok, és nem hamarabb.
- Hát, ti biztosak lehettek abban, hogy sosem fogom elfelejteni, hogy kihagytatok a fogadásból, barmok. – Chunji ennél csúnyábban már nem is nézhetett volna bandatársaira.

A „karácsony” folytatódott tovább: ünnepi filmeket néztünk, sütivel és popcornnal tömtük magunkat, és remekül szórakoztunk így közösen. Byunghun keze hol a derekamon, hol a vállamon nyugodott, és emiatt iszonyatosan boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni. Akárhányszor megcsókolt – és ezúttal már nem a konyhában, a többiek elől elrejtőzve – lefagytam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a csodálatos fiú mostantól bizony a barátom, így rögtön feloldódtam, és visszacsókoltam.
- Szóval most már mindig azt kell majd néznem, hogy nyaljátok egymást? – nyögött fel Changjo az egyik csókunk alkalmával.
- Mi az, csak nem vagy féltékeny? – cukkolta őt Niel. – Talán te is szeretnél egy cuppanóst? Ah, te, neked kérned sem kell, kis butus! – Próbáltuk visszatartani a nevetést, de csúfos kudarcot vallottunk. – Gyere csak ide!
- Te beteg vagy! – kiáltotta riadtan Changjo, és kirohant a nappaliból.
Niel azonban nem hagyta ezt annyiban, és azonnal utána eredt, miközben hangosan cuppogott. Néhány másodperc múlva Changjo éles sikítása hasított a levegőbe.
- Tudom, hogy akarsz még, ne ellenkezz! – szólt rá Niel.
- Azt hiszem, egy újabb párnak örülhetünk – mondta Minsoo fapofával, halál komolyan, mire Ricky majdnem megfulladt a hahotázástól.


*Jungsoo szemszöge*


Már éppen szedelőzködtünk, amikor Chunji megragadta a kezemet.
- El szeretnék búcsúzni Szösztől – mondta a többieknek. – Szóval most egy kis időre eltűnünk.
Ekkor Changjo, Ricky és Niel vigyorogva összenézett, ők nyilván többet képzeltek a mi „eltűnésünk” mögé, mint Chunji.
Chunji is észrevette a srácok nonverbális kommunikációját, mire csak a szemét forgatta, majd behúzott a szobájába.
Miután bezárta magunk mögött az ajtót, lehuppant az ágyára, s lehajolt, hogy kihúzzon alóla egy kis dobozt. Mikor felegyenesedett, rám nézett, és mivel én még mindig csak a szoba elejében szobroztam, intett, hogy csatlakozzak hozzá. Helyet foglaltam mellette, s kíváncsian pislogtam rá.
- Van számodra valamim. – A kezembe adta a dobozt. – Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem veszünk ajándékokat, de… Nem tudtam megállni. Nyisd ki.
Izgatottan vettem le a fedelét, majd a benne lévő karkötőt óvatosan emeltem ki, és forgattam meg, hogy szemügyre tudjam venni a róla alálógó kis díszeket: hat darab csillag, plusz egy C és egy J betű. A szavam is elállt.
- J, mint Jungsoo, C, mint Chunji – magyarázta. – Nevezhetjük barátságkarkötőnek is. Ha esetleg Soobin rákérdezne a C-re, nyugodtan tagadj le, és kamuzz a nevem helyett valamit. – Keserű félmosoly tetszett az ajkán. – Nem szeretném, ha ebből baj lenne kettőtök között, viszont kifejezetten azt akarom, hogy hord. Adni szerettem volna valamit, amit magaddal vihetsz Londonba, és ami majd rám fog emlékeztetni, akárhányszor ránézel.
Boldog mosolyom majdnem szétrepesztette arcomat.
- Úgy beszélsz, mintha örökre itt hagynálak.
- Azért, mert így is érzem.
- Észre sem veszed, és már újra itthon leszek.
- Remélem…
- Egyébként, így visszatérve Soobinra… Miatta nem kell aggódnod.
- Mi? Miért?
- Szakítottunk. Mármint együtt sem voltunk, csak… Megbeszéltük, hogy nem fogjuk ezt tovább folytatni.
A plafonig szökött a szemöldöke, homlokát mély ráncok barázdálták.

A szünet előtti utolsó vizsgámról jöttem ki éppen, amikor belebotlottam Soobinba… na meg egy barna hajú, közel százhetven centiméter magasságú lányba. Amint kiléptem az egyetem főkapuján, megpillantottam őket; az egyik padnál ölelkeztek. Első reakcióm a teljes ledermedés volt, csak álltam ott meglepődötten, és őket figyeltem: azt, ahogyan Soobin szorosan ölelte a lányt, míg ő a fiú haját túrta – ami egyébként hosszabb lett az utolsó találkozásunk óta. Az igazság az, hogy szórakoztatónak találtam a látványt, a szám indokolatlanul felfelé görbült, és meglepő módon nem éreztem magam úgy, mint akit épp most vágtak gyomron. Pedig ez lett volna a normális, nem? Mégsem bántott, hogy Soobin úgymond megcsalt engem – ráadásul a szemem láttára -, a lehető legkevésbé sem szomorodtam el. 
Megfordult a fejemben, hogy csak szimplán elsétálok mellettük, mintha nem is láttam volna semmit – ennyire nem izgatott az egész – de aztán úgy döntöttem, mégis megzavarom őket: kíváncsi voltam arra, Soobin mégis hogyan reagálná ezt le. 
- Sziasztok! – köszöntöttem őket, hangom felettébb derűs volt. 
Elhúzódtak egymástól, a lány összevont szemöldökkel méregetni kezdett, míg Soobin meglepetten elmosolyodott. 
- Ó, Soo! 
Viszonoztam mosolyát, és csak ekkor döbbent rá arra, hogy valami nincsen rendben. 
- Úristen! Soo, én… – hebegte, teljesen elsápadt. – Én… Nem is tudom, mit mondjak… Ez… - Viccesnek találtam, hogy zavarba jött. 
- Nem is kell mondanod semmit – szakítottam őt félbe. – Megértem – megemeltem a karom, mire az arca elé kapta a kezét, és összerezzent. De nem pofoztam őt fel, mint ahogyan azt várta, csak vállon veregettem. Ettől teljesen összezavarodott. – Azt hiszem, ennek már egyébként is réges-rég vége volt. – Mindezt olyan könnyedséggel ejtettem ki a számon, mintha éppen arról fecsegtem volna, hogy ősz ellenére szépen süt a nap. Még egyszer megpaskoltam a vállát. – Minden rendben. 
Sarkon fordultam, de még utánam kiáltott:
- De… Soo! 
Fogalmam sem volt, mit tudott volna még mondani, éppen ezért nem is néztem vissza. 
- Sok boldogságot! – nevettem, és biztos voltam abban, hogy őrültnek néztek. 

- De ezt… Hogy tudod mosolyogva mondani? – kérdezte Chunji, mikor a hangos visszaemlékezés végére értem.
Pontosan ugyanolyan döbbent képet vágott, mint a nővérem, mikor elmeséltem neki.
- Nem is tudom – vontam vállat. – Már a kezdetektől fogva éreztem, hogy nincs közös jövőnk. – És itt vagy nekem te, tettem hozzá gondolatban.
Még mindig kétkedve pillogott rám.
- Egészen biztos, hogy jól vagy?
- Nagyon jól tudod, hogy nem tudom tartani a számat, ha bánt valami. De ez… Még csak nem is érdekel. Különben is azon gondolkodtam a hetekben, hogy hogyan vethetnék véget ennek. Nos, ő segített nekem. Talán még hálásnak is kéne neki lennem.
- És… Mi ébresztett rá arra, hogy ez így nem jó neked?
Az, hogy megkedveltelek. Úgy igazán. 
- Lehet az, hogy túl sokat veszekedtünk miatta. – Idegesen harapdáltam alsó ajkamat, és már megbántam, hogy ezt kifecsegtem. De, ha már belekezdtem, akkor folytattam is. – Utáltam azt az egy hónapot, amit külön töltöttünk, de komolyan. – Ennek hallatán kitágult a szeme. – És mindez Soobin miatt volt, pontosabban azért, mert találkozgattam vele. A nélküled eltelt napok alatt volt időm rájönni arra, hogy nem éri meg nekem ez az… izé. Mármint ami volt köztünk Soobinnal. Inkább őt vesztettem el, mint téged. Így döntöttem.
Olyan meghatódottan nézett rám, hogy nagy naivan abban kezdtem el reménykedni, hogy szorosan megölel, és soha többet nem ereszt el.
- Tehát engem választottál. – Nem tudtam, hogy ezt most kérdezte-e, vagy kijelentette.
- Pontosan – bólintottam. – Tényleg fontos nekem a barátságunk, és, ha már eddig kibírtalak, akkor nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj az életemből mindezek után. Ahhoz túlságosan is sokat szenvedtem veled, hogy semmissé váljanak az elmúlt hónapok.
Ragyogó vigyor terült el az arcán.
- Tudod, már bánom, hogy nem gyémántkarkötőt vettem neked.
Felállt, s a kezét nyújtotta, hogy én is kövessem a példáját. Amikor feltápászkodtam, hirtelen felkapott, és megpörgetett a levegőben.
- Egy igazi kincs vagy, Szösz.
Őszintén szakadt fel belőlem a nevetés, még a fejemet is hátravetettem.
Óvatosan tett le a földre, nagyon közel álltunk egymáshoz, és így meredtünk egymás szemébe.
- Nem akarom, hogy elmenj – vallotta be szomorkásan. – Tudom, hogy ez önző dolog, mert épp a családodat készülsz meglátogatni, de akkor is… Szeretnék veled lenni.
- Jó lenne, ha velem tudnál jönni – biggyesztettem le az ajkamat. – Biztosan tetszene London.
- Nekem minden hely bejönne, ha te ott lennél velem.
- Juj – húztam el a számat. – Ez nagyon nyálas volt.
Egyszerre röhögtünk fel.
- Oké, bevallom, tényleg az volt – helyeselt. – Viszont igaz. Bárhová követnélek, Szösz – kezét az arcomra simította, s éreztem, hogy azonnal elpirultam. – Nincs még egy ilyen ember, akivel ilyen jól érezném magam. Boldoggá teszel még akkor is, mikor a fejemhez vágod, hogy mekkora egy barom vagyok.
A szívem hevesen dobogott, az arcom lángolt, és bármennyire is le akartam hajtani a fejemet, hogy a parkettát tanulmányozzam zavartan, nem tudtam megszakítani vele a szemkontaktust, muszáj volt a szemébe néznem.
Bizonytalanságot láttam az arcán, és… vágyat. Elfojtott, ugyanakkor erős vágyat, amitől a légzésem egyenetlenné vált. A hangulat határozottan megváltozott, a levegő felforrósodott és izzott. Feszült lettem, s magammal vívódtam: pár centi az egész. Ennyi választotta el a szánkat.
Ha csak egy kicsit is előredőlnék, a táv máris megszűnne létezni…
Ő hamarabb dűlőre jutott saját magával, s benedvesítette az ajkát, majd nagyot nyelt. Arca közeledni kezdett az enyémhez, és már a pilláimat is lehunytam, amikor…
…amikor berontott Sangmi.
- Hé, Jung… – Elharapta a nevem másik felét, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk. – Ó! Úristen, ne haragudjatok rám, nem akartam semmit sem megzavarni, csak szólni akartam, hogy ideje lenni hazamenni. Basszus, ez nagyon gáz… – hadarta el egy szuszra. – Vegyük úgy, hogy nem történt semmi, oké? Már itt sem vagyok. – S azzal magunkra is hagyott minket.
Bárcsak megnyílna alattam a föld! 
Chunji a tarkóját vakargatta zavarában, míg én csak egy futó pillantást sem tudtam rávetni szégyenemben.
- Hát akkor…
- Azt hiszem, tényleg mennem kell – fejeztem be a megkezdett mondatát.
- Oké. Várj, a karkötőt ne hagyd itt.
- Persze, a karkötő. – Bólintottam, amikor a kezembe nyomta az ajándékdobozt, és próbáltam nem beleborzongni abba, hogy az ujjaink összeértek.
- Hazaviszlek titeket, ne költsetek feleslegesen taxira.

A hazaút ennél kínosabb már nem is lehetett volna. Eleve, már az elején beégtem: nem tudtam, hová üljek, Chunji mellé, előre, vagy pedig nővéremmel együtt hátra. Addig toporogtam tanácstalanul, míg testvérem rám nem szólt:
- Istenem, szállj már be!
Így hát gyorsan bepattantam az anyósülésre, és igyekeztem ritkán levegőt venni, hogy ne érezzem Chunji mindennél finomabb illatát.
Mind a hárman feszengtünk, s bár arra számítottam, hogy Sangmi majd megmenti a helyzetet, ez nem így lett: ő is csendben maradt. A némaság már-már fülsüketítő volt számomra, és valószínűleg Chunjit is zavarta, mert bekapcsolta a rádiót.
Kibámultam az ablakon, és azért fohászkodtam, hogy a lehető leghamarabb hazajussunk.

Nővérem már rég kiszállt a kocsiból, így ismét csak ketten voltunk. Fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne elköszönnöm tőle ezek után.
- Még egyszer köszönöm az ajándékot. – Kezdetnek ez is megtette.
Áthajolt a botkormány felett, és magához ölelt. Örültem, hogy sikerült megtörnie a jeget, s egy halk sóhajjal én is köré zártam karjaimat.
- Vigyázz magadra, rendben?
- De te is. Nem akarom azt hallani, hogy a távollétemben mindennap lerészegedtél.
Kuncogott, majd elengedett. A kilincs után nyúltam.
- Holnap még hívlak, mielőtt felszállunk, vagy valami.
- Megbeszéltük.
Kinyitottam az ajtót, és már a fél lábam kint volt az autóból, amikor utánam szólt:
- Ja, és Szösz…
Kérdőn néztem rá a vállam fölött.
- Hm?
- Máris hiányzol.
Megmelengette a szívemet, hogy egy korábban elejtett mondatomat idézte, a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
- Te is nekem, Chunji.
Becsaptam az ajtót, és addig a járdán ácsorogtam, míg el nem tűnt az utca végén.
Üresnek éreztem magam, mintha magával vitte volna a szívemet, vagy legalábbis annak egy darabját.

Luhan – Sweet Cheater – Második rész

Chanyeol lakásának ajtaja előtt állunk egy társasház harmadik emeletén, s már a negyedik alkalommal csengetünk, hogy végre valahára bebocsátást nyerjünk. A dübörgő zene kihallatszik, s ebből tudom, hogy nem sok esélyünk van a bejutásra. A ricsajt nem tudja felülmúlni a csengőszó.
- Hát ezt nem hiszem el… – Luhan ötödszörre is megnyomja a bejárat melletti piros kis gombot. – Fogd meg. – A kezembe nyomja Chanyeolnak szánt ajándékát, és elkezd a telefonja után keresgélni.
Végül a nadrágjának farzsebében bukkan rá, s már a névjegyzéket böngészi, amikor kinyílik előttünk az ajtó.
Chanyeol van a küszöb túloldalán, az ajtófélfának dől, a szeme túlságosan is csillog ahhoz, hogy józan legyen. Ajka széles mosolyra húzódik.
- Min, szerelmem! – kurjantja el magát, majd Luhanra siklik a tekintete. – Ah, pajti, de jól nézel ki! Gyertek beljebb. – Félreáll az útból, hogy beléphessünk. – Azt hittem, a zsaruk azok.
Nos, félelme nem alaptalan: a rendőröknek minden okuk meglenne arra, hogy rárúgják az ajtót a csendbontó társaságra.
A földön szétszóródott, széttaposott rágcsálnivaló, a falon itt-ott pezsgőfolt éktelenkedik (vagy az is lehet, hogy más, amiről nem is akarom tudni, hogy pontosan micsoda), a zene pedig úgy bömböl, hogy még a belső szerveim is rezonálnak. De nem panaszkodom, a házibulikat mindig is szerettem.
Luhan a derekamnál fogva kormányoz engem a tágas – és jelen esetben – romos nappaliig, s még tovább is húzna engem, de a fejemmel nemet intek.
Értetlenül pislog rám.
- A konyhába akarok menni piáért – kiabálja túl a háttérzajt. – Nem jössz?
- Itt megvárlak – mutatok a kanapéra, ami éppenséggel szabad.
- Akkor sietek.
Még utoljára rám villant egy mosolyt, amibe beleremeg a szívem, s elsétál. Addig bámulom epekedve a hátát, amíg el nem tűnik a szemem elől.
Lehuppanok a szófára, és körbenézek a nappaliban: legalább egy tucat olyan ember van jelen, akiket nem ismerek. Kiszúrok egy szimpatikus fiút, aki épp egy vázát helyez vissza az eredeti helyére, s már fel is állnék, hogy bemutatkozzam neki, azonban a fülemet ekkor megcsapja egy harsány „Rohadjatok meg mind a ketten!” kiáltás, ami a helyiség egyik sarkából jön. Odafordítom a fejemet, mire rögtön megpillantom Luhan haverjait, akik egy csocsóasztal körül tobzódnak, és felváltva káromkodnak vagy éljeneznek attól függően, hogyan alakul a meccs. A csapat viszont hiányos, ugyanis Sehunt nem látom sehol sem.
Luhan visszatér hozzám kezében egy papírpohárral, benne valami aranyszín ital lötykölődik.
- Ugye nem kevertél bele semmit? – vonom fel a szemöldököm gyanakvón.
- Miért tennék ilyet a barátnőmmel? – Olyan komoly ábrázattal kérdez vissza, hogy egy percig el is hiszem, hogy valóban egy párt alkotunk. Aztán gondolatban jól bokán rúgom magamat.
Több kérdést nem is teszek fel, még csak az sem érdekel, milyen szeszes italt szerzett nekem; egy szó nélkül felhajtom a pohár tartalmát. Az alkohol végigperzseli a torkomat. Miután ő is megissza a saját adagját, összenyomja a papírpoharakat, és leteszi egy kis asztalra, amit láthatólag kineveztek szemetesnek. Rengeteg hulladék van rajta.
- Ott vannak a fiúk – mutatok Minseok és a másik két srác irányába. – Nem csatlakozunk hozzájuk?
Vállat von. – Felőlem.
- Szevasztok – üdvözli őket Luhan, amikor már az asztaluk mellett állunk, s rálátunk a játékukra. Kézfogásra nyújtja a karját, de senki sem törődik vele, az asztali focit mindenki izgalmasabbnak találja.
- Helló, cimbi – köszön neki Jongdae, de még ezt is nehezen préseli ki magából, minden idegszálával a csocsóra összpontosít.
Luhan fújtat egyet, és inkább zsebre vágja a kezét, míg a másikkal átfogja a derekamat, s közelebb húz magához. Pontosan tudom, hogy a barátnője szerepében érkeztem, de akkor is meglepődöm, s ezzel egy időben zavarba is jövök.
Ha ez így fog továbbmenni az este hátralévő részében, falnak fogok menni, esküszöm.
Én inkább nem is köszöntöm a fiúkat, felesleges kört futnék le. Majd észrevesznek, ha akarnak.
- Csesszétek meg! – hördül fel Chanyeol, és dühödten az asztalra csap. Minseok és Jongdae csak önelégülten röhög, és összeöklöznek. – Köcsögök vagytok, tudjátok meg.
- Ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye – jegyzi meg Jongdae.
- Ne gyere itt nekem a bölcs szarságoddal! – bök felé mutatóujjával a sértett. – Én egyedül voltam ellenetek, még jó, hogy szétrúgtátok a seggemet – morogja. – Különben meg ez az én születésnapom, szóval, ha igazi haverok lennétek, hagynátok, hogy én nyerjek.
- Jaj, ne sírj már – forgatja a szemét Minseok.
- Ha akarod, én beszállhatok melléd – szól közbe Luhan. – Jobban csocsózom, mint biliárdozom.
Chanyeol gondolkodóan hümmög egyet, majd biccent. – Fel vagy véve.
- Hé, Min – figyel fel rám Jongdae. – Mi lenne, ha…
- Kizárt – szakítja őt félbe Chanyeol. – Nem hagyom, hogy kiszállj, hogy aztán Min átvehesse a helyedet. Nyerni akarok, nem pedig azt, hogy egy lány ellássa a bajom.
Felháborodva fonom össze karjaimat a testem előtt.
- Azt hittem, azt akarod, hogy itt legyek a bulidon.
- Ez így is van, és örülök is, hogy eljöttél, viszont nem engedhetem, hogy elverj.
- És mi van akkor, ha nem vagyok jó csocsós? – rebegtetem meg a szempilláimat ártatlanul, remélve, hogy be is veszi a füllentésem.
Felhorkan. – Mint ahogyan szar vagy biliárdban is, mi? Bocs, Min – rázza meg a fejét –, a pasidat talán átverheted, de engem nem.
Sóhajtok, és az ajkamat biggyesztem.
- Nyugi, bébi – mondja vigasztalóan Luhan, a megszólítástól elkerekedik a szemem. – Néző azért még lehetsz. Szurkolhatsz nekem, meg elmondhatod, mennyire szexi vagyok, miközben koncentrálok. – Kaján vigyor ül ki a képére.
A mennyezet felé emelem a tekintetem.
- Még mit nem. Inkább megyek, és elszívok egy cigit. Hol gyújthatok rá? – fordulok Chanyeol felé.
- Az erkélyre nyugodtan kimehetsz. – Fejével az alig egy méterre lévő erkélyajtó felé bök. – Kint találsz hamutálat is.
- Köszi.
- Várj egy percet, picim – szól utánam Luhan, amikor már éppen sarkon fordulnék.
- Hm?
- Egy szerencse csókot azért még kaphatok?
Amolyan neked-elment-az-eszed ábrázattal nézek rá, de aztán kapcsolok: meg kell tennem. Hogy hitelesek legyünk.
Reszketeg lábakkal indulok meg felé, megkerülve a csocsóasztalt, majd bizonytalanul megállok előtte. Picit hátradöntöm a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, míg ő boldogan elmosolyodik, és hezitálás nélkül ajkamra tapasztja a sajátját. A szánk éppen csak egy csettintésnyi ideig ér össze, ez mégis elég ahhoz, hogy kis híján lángra kapjak.
Amilyen gyorsan csak tudok, megindulok az erkélyajtó irányába, fejemet lehorgasztom, hogy senki se láthassa, mennyire vörös az arcom.
Mielőtt kilépnék a kora esti levegőre, hallom, ahogy azt kiáltja:
- Szeretlek, bébi.

Az erkélyen van egy műanyag asztal meg két szék, az egyikre rögtön le is rogyok, és a szememet összeszorítva keservesen felnyögök. Miközben a zsebemben kotorászok, hogy rátaláljak egy szál cigarettára, egyre csak azt hajtogatom:
- Basszus, basszus, basszus…
Végre megtalálok egyet, s rágyújtok; az első slukk némileg lenyugtat, bár a szívem még így is kétszer annyit ver, mint normál állapotban.
A semmibe meredek, és gondolatban megállás nélkül ostorozom magamat. Azért, amiért belementem ebbe az egészbe, amiért hagyom, hogy Luhan ezt csinálja, és már csak azért is, mert vonzódom hozzá. Ez az egész annyira, de annyira helytelen!
De az még inkább, hogy élvezem is…
Ehhez az estéhez több alkoholra lesz szükségem, jegyzem meg magamban, és amint elnyomom a csikket, vissza is megyek a lakásba, hogy aztán a konyhában piát keressek.

Már csak bort találok; le is gurítok belőle négy pohárral, s mindössze ennyi is elegendő ahhoz, hogy elzsibbadjon a szám, és viccesen mámorosan érezzem magam.
Visszatántorgok a nappaliba, ahol belebotlok Sehunba – szó szerint, ugyanis véletlen nekiütközök.
- Sehun! – amint felismerem őt, rögtön magamhoz szorítom, hogy megöleljem.
Hevességem miatt a kezében lévő pohárból kilöttyen az ital, s csak arra tudok gondolni, hogy igazán kár azért a kevés alkoholért is.
- Ó, Min, szia! Már azt hittem, el sem jöttél. Egészen idáig nem is láttalak.
- Odakint cigiztem. Meg ittam – teszem hozzá kuncogva.
- Igen, azt látom, hogy túl jó kedved van – vigyorog. – Luhanhoz igyekeztél? – hüvelykujjával átmutat a válla felett, egyenesen az asztali focit játszó kis csoport felé. – Mit szólnál ahhoz, ha…
- Ne! – szakítom őt félbe. – Én nem… Nem akarok odamenni. Inkább… – gyorsan körbekémlelek, mire tekintetem a kanapén állapodik meg. – Táncoljunk! – karjánál fogva a szófához húzom őt, s felpattanok rá.
- Mármint… Itt?
- Hát persze. Gyere már!
- De…
Rugózni kezdek. – Cipő sincs rajtunk, akkor miért ne?
A fejét csóválja, de továbbra is szélesen mosolyog.
- Nagy mázlista Luhan.

Sehun próbál a zene ütemére ugrálni, míg én szabadon táncolok – már, ha a tombolásomat egyáltalán annak lehet nevezni. A karommal a fejem felett csápolok, homlokomon izzadtságcseppek ütköznek ki, s érzem, hogy nyirkos hátamhoz hozzátapad a felsőm. A lábam is fáj már itt, sajog ott, de nem törődöm vele, a csípőm szabadon ring, s hagyom, hogy a hajam ide-oda szálljon. Sokszor még Sehunt is szemen csapom vele.
- Azért óvatosan – nevet, és átdobja a vállam felett loboncomat.
Amikor már fárad, megfogom a kezét, s így késztetem arra, hogy újra felvegye a ritmust. Mikor ismét egyszerre mozgunk, boldogan kurjantok egyet, karomat a levegőbe lendítve. Luhan, aki még mindig játszik, felkapja erre a fejét; tekintetünk találkozásakor úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak.
- Innom kell – motyogom. – Gyere velem. – Meg sem várom Sehun válaszát, megragadom őt, s a konyha felé kezdem vonszolni.

- Úristen, Min, meg ne fulladj már! – mondja aggódva, ahogy prüszkölni kezdek a… fogalmam sincs, hányadik poharam után. Tenyerét a hátamra simítja, s nyugtatóan simogatni kezd, mintha nem egy üveg pia, hanem a vécécsésze lenne előttem.
Kézfejemmel megtörlöm a számat.
- Minden rendben. Komolyan.
- Ti mit csináltok? – Luhan hangja a hátam mögül érkezik.
Megperdülök tengelyem körül, s amikor megpillantom őt, a szívem a gyomromba süllyed. Barna haja itt-ott megtépázott, pont úgy néz ki, mint aki a játék hevében megtépte magát – és mivel ismerem őt, ezért tudom, hogy ez pontosan így történt. Akárhányszor frusztrálttá válik, annak bizony a haja issza meg a levét. De még feszülten is ő a legvonzóbb a számomra, látványa felér egy jól irányzott gyomron rúgással, és ahogy átható szemével tetőtől-talpig végigmér rajtam, szükségét érzem annak, hogy felszívódjak.
Éppen ezért elmenekülök.
- Ki kell mennem a mosdóba.
Nagy nehezen elbotladozok Luhan mellett, de a kezem után kap.
- Min!
- Ne most – morgom, és kiszabadítom magam a szorításából.
Mivel gőzöm sincs, merre találom célállomásomat, ezért benyitok minden olyan helyiségbe, aminek zárva van az ajtaja.
- Jézusom, bocsi! – kapok a szám elé, ahogy rányitok egy párra.
Égő fejjel keresgélek tovább, s még három másik ajtót nyitok ki és zárok vissza, mire megtalálom a fürdőszobát.
A mosdókagylóra támaszkodom mindkét kezemmel, s próbálom szabályozni a légzésemet, majd amikor ez nem segít, megnyitom a csapot, s az arcomba lötykölök egy kis hideg vizet. Leülök a fürdőkád szélére, nedves arcomat két tenyerembe temetem. Úgy érzem, forog velem a világ, és arra vágyom, hogy otthon legyek – Luhan nélkül, józanul, és megszabadulva az iránta érzett vonzalmamtól.

Sejtésem sincs, mióta vagyok már egyedül, mikor kopogás zavarja meg magányomat.
- Min? Itt vagy bent?
Válaszoljak? Maradjak csendben?
Még csak el sem tudom dönteni, mit csináljak, Luhan már velem szemben áll.
- Jól vagy? – Tágra nyílt, aggódó szemekkel vizslat.
Mit mondhatnék? Olvassak be neki, és közöljem, hogy borzalmasan vagyok csak és kizárólag miatta? Hogy legszívesebben kifutnék a világból, amiért játszik velem, és én ezt hagyom is? Hogy azt kívánom, bárcsak ne kéne színészkednem és, hogy valójában a barátnője akarok lenni?
- Csak… szédülök – mondom végül, mert csak ehhez van bátorságom.
A fejét csóválja helytelenítőn. – Miért kellett piálnod, bébi?
- Nem kell becézned, úgysem hall minket senki.
- Már nem csak a színjáték miatt hívlak így.
Gyanakvón nézek rá. – Akkor miért?
- Ezt nem most akarom elmondani, amikor szarul vagy. Gyere, üljünk le egy kicsit.
Ellenkezni akarnék, de mikor átfogja a derekamat, és megérzem az illatát, minden erőm szertefoszlik. Hagyom, hogy a kanapéig támogasson, és élvezem, hogy egy rövid pillanat erejéig sem emeli el rólam a kezét.
Felszabadítja nekem a szófát és leültet, majd ő is lehuppan mellém. Karját átveti a vállamon, és közelebb von magához. A szívem rögtön a torkomba ugrik.
- Na, legalább már van egy kis színed – vigyorog. Ezzel arra utal, hogy elpirultam, s legszívesebben a parketta alá ásnám magam.
Közelségétől csak még rosszabbul érzem magam, már a fejem is zúg.
Sehun riadtan jön oda hozzánk.
- Minden rendben, Min?
Bizonytalanul biccentek.
- Megtennéd, hogy hozol neki egy pohár vizet? Vagy, ha találsz egy bontatlan ásványvizes flakont, az is jó lesz.
A fiú zokszó nélkül elsiet a konyha irányába.
Haragosan fordulok Luhan felé.
- Miért ugráltatod szerencsétlent? Ha ennyire vizet akarsz nekem szerezni, akkor miért nem csinálod te magad?
- Mert ahhoz el kéne tőled szakadnom, azt meg nagyon nem akarom. – Mondandóját úgy nyomatékosítja, hogy még közelebb szorít magához, testünk egymáshoz nyomódik. Levegőt is alig kapok. – Különben meg nem ugráltatom őt, rendesen kértem meg. Mindig ilyen hisztis vagy, ha iszol?
Kedvem támad megfojtani őt.
- Mindegy is, inkább hajtsd a fejed a vállamra – ezt már súgja, hogy más ne halljon minket, s attól, ahogyan puha ajka a fülemet súrolja, kiráz a hideg – így nem elég egyértelmű, hogy együtt vagyunk.
Már utálom őt is, és utálom magamat, de megteszem, amire kér.
Sehun visszatér egy két literes, teli palackkal.
- Csak ezt a nagyot találtam.
- Tökéletes. Köszönöm szépen, Sehun. – Luhan amolyan „látod, nem csicskáztatom őt, rohadt kedves vagyok vele” pillantást vet rám, majd elveszi az ásványvizet. Letekeri róla a kupakot, és a kezembe adja. – Igyál sokat, de kortyonként.
- Hoztam volna valamit enni is, de az a baj, hogy üres a hűtő meg a szekrények is.

Sehun szerencsére nem hagy magunkra: nagy nehezen odatol egy fotelt a kanapéval szembe, hogy beszélgetni tudjunk. Néhány perccel később csatlakozik Chanyeol és Jongdae is, Sehun két oldalán, a karfákon foglalnak helyet, Chanyeol viszont olyan instabil, hogy rögtön le is zuhan, hangos puffanással ér földet.
- Csessze meg – nyöszörgi.
Egyszerre szakad fel belőlünk a nevetés.
- Hé, fogjátok be! – szól ránk erélyesen, bár nyelve nehézkesen forog a szájában.
Sehun és Jongdae felsegíti őt, majd leültetik a fotelbe, s így Sehun kerül a karfára.
Chanyeolnak megered a nyelve, mesélni kezd: főleg arról, mi mindent ivott össze, és mennyire utálja a Jongdae – Minseok párost, amiért többször is elverték őt csocsóban, ráadásul pont a születésnapján. Próbál hadarni, de meggyűlik a baja a szavakkal, és sokszor helytelen mondatok sokaságát zúdítja ránk. Még viccesnek is találnám részegségét, ha Luhan nem kötné le a figyelmemet. Hol a hajamat simogatja, hol a vállamon ír le apró kis köröket az ujjával, s ettől olyan, mintha lángolna a bőröm. Azon vagyok, hogy kizárjam őt, hogy tudomást se vegyek róla, de ez egyszerűen képtelenség: csak őt hallom, ahogyan jóízűen röhög, csak őt érzem, miként illata átjár mindent, és ahogyan érintget.
- Istenem, hogy te mekkora egy mázlista köcsög vagy, ember. – Chanyeol felénk bök mutatóujjával. – Min olyan szeretetteljesen bámul téged már percek óta, mintha megmentetted volna az életét.
Luhan kérdőn felém kapja a fejét, mire lesütöm a szememet, és erősen beharapom az alsó ajkamat.
El akarok süllyedni szégyenemben.
- Legalább csókold már meg.
- Csókot, csókot, csókot! – kántálja Sehun és Jongdae, mint az óvodások.
Ne, ne, ne, ne, ne, fohászkodom magamban, de Luhan az állam alá nyúl, és felemeli a fejemet, hogy felvehessük a szemkontaktust. A szeme ragyog, nagyon boldognak tűnik, látszik rajta, hogy élvezi a helyzetet.
A következő pillanatban már ajka az enyémhez préselődik, nyelvével befurakszik az enyémhez, és hevesen csókol. A fejem tetejétől egészen a lábujjam hegyéig beleborzongok, annyira jól esik, s egész testemben elönt a forróság. A fiúk üdvrivalgásban törnek ki, hangosan "húúú"-gatnak és tapsolnak. Képes elérni, hogy magamról is megfeledkezzem, s már a hajába túrnék, amikor a rózsaszín ködön áthatol a rideg valóság: ezzel túlmentünk egy határon.
Levegő után kapkodva elhúzódom tőle, ő értetlenül pislog rám, de nem magyarázkodom, csak felpattanok, és bizonytalan léptekkel megiramodom az erkély felé, a szememben a düh, az elkeseredettség és az önutálat könnyei csillognak.

Teen Top - Lovefool - 36. rész

*Jungsoo szemszöge*


- Nagyon… megviseltnek tűnsz, csillagom. – Anya így közölte velem mindig is, ha szerinte szörnyen festettem. Ezzel a módszerrel azt akarta elkerülni, hogy megsértődjek. – Alszol te rendesen?
Tessék, alig tíz másodperce látott webkamerán keresztül, de máris aggodalmaskodott. Éppen ezért szerettem inkább telefonálni Skype helyett – olyankor csak a hangomat hallhatta, ami alapján nem tudta megállapítani, hogy fodrászhoz kell mennem, vagy esetleg többet kéne ennem.
Halkan sóhajtottam, hogy ő ne hallhassa. – Jól vagyok, anya. Csak későn feküdtem le.
- Mennyire későn? – kérdezte gyanakvón.
Tudtam, hogy füllentenem kéne annak érdekében, hogy megússzam a kiborulását, de sosem tudtam neki hazudni.
- Olyan három és négy között. Nem néztem az órát, mikor hazaértem.
- Mi? Mégis merre voltál?
- Anyu… Nem kell kiakadnod mindenen. Csak néhány barátnőmmel elmentünk szórakozni. – Szólásra nyitotta a száját, de megelőztem: – Igen, Sangmi is velünk volt. Nem történt velünk semmi. Jól éreztük magunkat.
Ekkor eszembe jutott Chunji, s csak remélni mertem, hogy anyu nem látta, hogy elpirultam.
Szinte hallottam, ahogyan leesett a kő a szívéről. – Ennek örülök. Meg annak is, hogy végre nem csak otthon ülsz.
- Konkrétan kirángattak a házból. Tudod, az egyik lány nagyon… akaratos tud lenni. – Fogalmazhattam volna durvábban is, de nem akartam, hogy anyu emiatt is féltsen engem.
Széles vigyor terült el az arcán, az a fajta, ami a legjobban hiányzott nekem az egész világon.
- Végre emberedre találtál.
- Á, ő még nálam is rosszabb. – Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – De komolyan!
- Ha te mondod, kislányom…
A szememet forgattam. – Inkább mesélj te. Mi újság Londonban?
- London! – csapta össze a tenyerét. – Ó, igen. – Még a webkamera is visszaadta szemének boldog csillogását. – Van egy jó hírem. Hírünk – javította ki magát. – Naesangnak és nekem. Sangmi hol van?
- Gondolom a szobájában – vontam vállat. – Hívjam ide?
- Megkérnélek.
- Egy perc.
Gyorsan felpattantam, és átfutottam a nővéremhez. Laptopjával az ölében ült az ágyán, amint benyitottam, felkapta a fejét.
- Anyu mondani akar valamit, gyere – intettem.
Kérdés nélkül felállt, s követett engem.
- Na, itt vagyunk – mondtam, miután letelepedtünk a gépem elé.
- Szia, Alicia.
- Szia, kicsikém – üdvözölte Sangmit anyu –, de jó látni téged is. Felkészültetek?
Automatikusan megfogtuk egymás kezét, s megmutattuk anyának az összekulcsolt ujjainkat.
Drámai szünetet tartott, majd azt kiáltotta:
- Hazautaztok karácsonyra!
Testvéremmel kitágult szemekkel néztünk össze.
- Már lefoglaltuk a jegyeket. Alig várom, hogy megint itthon legyetek, lányok.
Az örömtől sírni lett volna kedvem. Anya bejelentése teljesen váratlanul ért, ugyanis annyira belefeledkeztem a tanulásba, hogy kiment a fejemből a közelgő szünet. Máskor már november második felétől kezdve karácsonyi lázban égtem, most viszont minden mással foglalkoztam, csak az ünnepekkel nem.


Ezerrel készültem a vizsgáimra, éppen ezért nem volt időm Chunjival törődni, csak nagyon ritkán válaszoltam neki KakaoTalkon, de akkor is szűkszavúan. A történtek után valamiért védekezőállást vettem fel; távolságtartóvá váltam, és érezhetően rideg voltam vele. Megrémített az a vonzalom, amit akkor éreztem, amikor táncoltunk, a viselkedésemben előállt változás ennek volt köszönhető. Utáltam, hogy sosem tudtam az érzéseimet normálisan kezelni.
Soobinnal nem tartottam a kapcsolatot, idejét sem tudtam már, mikor láttam őt utoljára. Ő nem keresett, engem nem érdekelt. Nyilván ő is tanult, ezért nem ért rá arra, hogy velem legyen, de ez a lehető legkevésbé sem aggasztott. Jobban lekötöttek a könyveim, alvás előtt pedig a gondolataim, amik rendszerint Chunji körül forogtak.


Az egyik nap nyolc óra két perckor érkezett egy üzenetem Chunjitól:
Gyere a dormhoz. 
Hangosan sóhajtottam, ugyanis bármennyire is szerettem volna vele találkozni, ez nem volt most megvalósítható.

Este van, Chunji. És még tanulnom kell.

Szinte rögtön érkezett a válasz:
Beszélnünk kell, ez most fontos. A taxi árát odaadom. 
Miután ezt elolvastam, kitágult a szemem, s azonnal felütötte fejét az aggodalmam.
Beszélnünk? De mégis miről? Baj van?
Mivel ezzel kellőképpen rám ijesztett, ezért nem is firtattam tovább a dolgot, csak magamra kaptam gyorsan egy farmert, meg egy agyonnyúzott belebújós pulóvert, és átrohantam Sangmi szobájába.
- Találkozóm van Chunjival, majd jövök. – S meg sem várva feleletét, már futottam is le a földszintre, hogy cipőt húzzak és felvegyem a kabátomat.
Hívtam magamnak egy taxit, és – ha időérzékem nem csalt – pont egy évtizeden át tartott az odavezető út. Mivel ideges voltam, és az agyam folyamatosan a „vajon mi történhetett?” témán kattogott, ezért a percek őrjítő lassúsággal teltek.
Kapkodva kifizettem a fuvart, majd a maradék távot futva tettem meg.
Chunji már az épület előtt várt, a fején kapucni volt, fél arcát pedig egy fekete maszkkal takarta el. Mint egy bűnöző, aki az éj leple alatt készült betörni egy flancos házba.
- Mi történt? – szegeztem neki kérdésemet köszönés helyett, amikor kifulladva megálltam vele szemben.
Lejjebb tolta szájmaszkját, s még a szeme sarkában is ráncok gyülekeztek, úgy mosolygott. Próbáltam kontrollálni a szívverésemet, ami megduplázódott a látványától.
- Szia, Szösz. – Hangja kifejezetten nyugodt volt, amit nem értettem.
- Szóval? – sürgettem.
- Hm?
- Azt írtad, beszélnünk kell. Itt vagyok. Mondd már!
- Igazából nincsen semmi – vont vállat. – Csak kellett valami ürügy, hogy kicsaljalak a házból.
- Te most szórakozol velem? – A hangom idegesítően magas volt.
Egyszerre voltam dühös, amiért átvert, és megkönnyebbült, mert nem volt semmilyen vészhelyzet.
- Szösz…
- Szemét vagy! – szakítottam őt félbe, és mellkason csaptam. – Tanulnom kell, és ezt te is nagyon jól tudod. Fontos nekem ez a vizsga. Jó átlagot akarok, hogy ne kelljen többet lenyúlnom anyuéktól a tandíjat. Van fogalmad arról, mennyibe fáj az nekünk, hogy itt vagyunk? Keményen kell dolgoznom, mert ez így nem mehet éveken át. Jó, persze félév után keresek majd magamnak diákmunkát, de abból nem fogja futni a lakásra is meg a tandíjra is, tehát el kell érnem, hogy átvegyenek államira. Mert mi van akkor, ha ez nem sikerül, és esetleg anyuék az utcára kerülnek? Miattam lenne az egész! Meg miattad! Azért, mert nem hagysz engem normálisan felkészülni. Utána meg mi ketten is megyünk a híd alá! Én nem akarok egy sikátorban é…
Összeszorította a számat.
- Beigazolódott az, amit eddig is hittem. – Homlokomat ráncoltam, ezzel próbáltam jelezni, hogy nem értem, miről beszél. – Ténylegesen kezdesz begolyózni – folytatta, az én szemem pedig villámokat szórt. – Már egy hete ez megy. Éjjel-nappal tanulsz, alig alszol, és még engem is elhanyagolsz.
- Mmmmm mmmm hmmmmn. – Mivel még mindig zárva tartotta az ajkaimat, ezért csak ennyit tudtam kipréselni magamból.
- Igen, tudom, hogy azt akarod mondani, hogy most én vagyok a legkisebb bajod, és nem kéne siránkoznom csak azért, mert keveset látlak, mert most a jövődről van szó és ezt meg kéne értenem. Viszont neked meg azt kéne belátnod, hogy az, amit csinálsz, nem egészséges. Még neked is szükséged van egy kis pihenésre, nem vagy robot. El kell szakadnod a könyveidtől, Szösz. Okos lány vagy, akkor is meg fogod tudni csinálni, ha néha elmész egyet sétálni, vagy alszol egy kicsit. Én bízom benned. – Ennek hallatán ellágyultak vonásaim, s már a kezem sem volt ökölbe szorítva. – Szóval most szépen kikapcsoljuk az agyadat. Együtt. Mert szükséged van rá. Nekem meg rád. – Elkaptam róla tekintetemet, ugyanis az a szeretet, amit a szeméből kiolvastam, furcsa dolgokat indított meg bennem.
Elengedte a számat.
- Most, hogy ezt hallottad… Még mindig haragszol?
Megcsóváltam a fejemet. – Nem.
Mégis hogyan tudtam volna haragtartó lenni ezek után? Ő csak segíteni akart rajtam, és törődött velem.
- Akkor jó. – Az államnál fogva emelte fel a fejemet, hogy újra felvegyük a szemkontaktust.
- Jó barát vagy, Chunji.
- Meg képtelenül tehetséges, humoros és helyes… igen, tudom – hencegett.
- És könnyen esel túlzásokba is – forgattam a szememet.

Közel egy órán keresztül sétálgattunk céltalanul, majd Chunji kijelentette, hogy elfáradt, ezért kerestünk egy padot. Amint rábukkantunk egyre, ő rögtön helyet is foglalt. Ahelyett, hogy én is követtem volna példáját, csak kabátzsebembe süllyesztettem kezemet, és lenéztem rá.
- Én nem ülök le, nem akarok felfázni.
Megpaskolta a combját. – Akkor gyere ide.
- Hát hogyne, mi sem természetesebb…
- Tudsz jobbat?
Rövid ideig törtem a fejem, majd én is kényelembe helyeztem magam: a fenekem alá tettem lábamat, így nem fagytam rá a lócára.
- Hah – vetettem rá egy győzelemittas pillantást.
- Két perc múlva már zsibbadni fog a lábad, aztán meg majd itt fogsz nekem nyavalyogni.
- Nem. Remekül megleszek így.
Nos, pár perc múlva ténylegesen úgy éreztem, mintha ezernyi hangya mászkálna a lábamban. Fészkelődni kezdtem, s összeszorított szájjal tűrtem a kellemetlen érzést – a világért sem ismertem volna be, hogy Chunjinak igaza volt.
De őt persze nem tudtam átverni, arcomról gond nélkül le tudta olvasni, hogy csak szenvedek.
Elfojtotta a röhögését. – Na mi van?
Úgy tettem, mint aki nincs éppen a halálán, és kérdőn néztem rá. – Mi lenne? – Még a szemeimet is kitágítottam, hogy hitelesebb legyek.
- Kényelmes?
- Miért ne lenne az? – Én tényleg nagyon igyekeztem, de az arcom magától eltorzult, ahogy a zsibbadás rosszabbá vált.
Próbált nem vigyorogni, de széles mosolyát nem tudta eltüntetni az arcáról. – Akkor jó.
Többet nem mondott, hallgatott, de azért végig rajtam tartotta a szemét, hogy szemtanúja lehessen kínszenvedésem minden másodpercének.
Alig két perc múlva megint megszólalt:
- Szösz, hagyd abba.
- Mégis micsodát? – Ekkorra már a beszéd is nehézzé vált.
- Hogy úgy teszel, mintha ez így rendben lenne.
- De hát rendben is van!
- Istenem, lassan már elpattan a fejedben egy ér, úgy erőlködsz. Ülj az ölembe, hallod?
- Nem! Tökéletes nekem így.
- Szösz… Ne csináld már, ülj át ide.
- De…
- Nem nyomulni akarok, te hülye – szakított félbe. – Nem foglak tapizni, és nem teszek semmiféle idétlen megjegyzést, rendben? Csak barátok vagyunk, emlékszel?
Most rajtam volt a sor, hogy a „barát” jelző használatától úgy érezzem magam, mint akit jól gyomorszájba vágtak. Nem tudtam mire vélni azt a fájdalmat, amit szavakkal – az én szavaimmal – okozott nekem, nem értettem saját magamat és azt, hogy ezt miért vettem rossz néven. Végül is csak a tényeket közölte. De bántott. Úgy piszkálta a szívemet, mint egy szálka.
- Emlékszem… – motyogtam kelletlenül.
Alig láthatóan fintorgott.
- Na, szóval nem kell tőlem tartanod. Én csak nem akarom, hogy felfázz. – Nem éppen úgy néztem rá, mint aki hisz neki, ezért még hozzátette: - Esküszöm.
- Jó, legyen… – Nagy nehezen át tudtam ülni az ölébe, de majdnem el is estem a zsibbadó, erőtlen lábam miatt.
Néhány másodperc múlva csúszni kezdtem Chunji combjáról, ezért átfogta a derekamat, én meg átkulcsoltam a nyakát a karjaimmal.
- Ezt is csak azért, hogy egy helyben maradj. Kifejezetten barátilag ölellek.
- Nem kell mindent megmagyaráznod, Chunji.
Feszengtem a közelségétől, de ezúttal nem azért, mert rosszul voltam tőle, hanem mert… zavarban voltam. Arcomon éreztem szuszogását, az illata ilyen közelről még erősebb – és finomabb – volt, s legszívesebben ráhajtottam volna a fejemet a vállára.
Nem voltam abban biztos, hogy ezt barátilag tettem volna.
Az ő teste is meg volt feszülve, szinte még levegőt is alig vett. Kezdett kínossá válni a csend, ideje volt megtörni a jeget.
- Azt hiszem, soha senkivel nem érintkeztem még ennyit, mind veled.
- Ennek határozottan örülök. Mint a barátod.
- Befejeznéd? Felfogtam, hogy nem akarsz felszedni és te is megnyugodhatsz, mert nem foglak feljelenteni zaklatásért.
- Oké, elhallgattam.
- Mint a barátom hallgattál el, vagy mint akinek bejövök? – vágtam vissza.
- Jó, megértettem. Nem mondom többet.
- Mint a…
Rászorította a tenyerét a számra.
- Leállhatsz, Szösz.
Megnyaltam a kezét, hogy így érjem el a felszabadulásomat. Sikerrel jártam.
- Mint a barátod álljak le, vagy mint egy lány, akire nyomulsz?
A combomba törölte a nyálamat, ábrázata bosszús volt.
- Fogd már be, hát nem igaz.
Ártatlanul néztem a szemébe, míg ő haragosan állta a tekintetem, de aztán vonásai ellágyultak, és elnevette magát.
- Imádlak, te görcs – borzolta össze a hajamat, s ismét feltettem volna a kérdésemet, de egy intő pillantással jelezte, hogy most már tényleg hallgassak.
- Én is téged.
Meglepetten pillogott rám, majd amikor eljutott a tudatáig, mit mondtam, szeretetteljes mosoly terült szét az arcán, amibe bele is remegett a szívem.
- Mint barát – mondtuk végül egyszerre, s elnevettük magunkat.

Szerencsére ezek után már nem voltam frusztrált a társaságában, felszabadultan beszélgettünk, s csak nagy ritkán pirultam el attól, hogy ilyen csekély távolság volt arcunk között – csak remélni mertem, hogy neki nem tűnt fel a gyér utcai lámpa fényénél arcom vörös színe. De nem tudtam ellene semmit sem tenni: olykor-olykor hosszabb ideig meredtem a szemébe, mint ahogy azt kellett volna, s ilyenkor a vér automatikusan az arcomba tolult.
A Glowban töltött este miatt másképp viszonyultam hozzá, ez az énem új volt, különös, és rohadtul szokatlan. Határozottan megváltozott bennem valami, viszont dühített, hogy nem tudtam, mégis hányadán állok Chunjival. Képtelen voltam megfogalmazni az érzéseimet.

- Juj, képzeld, vissza fogunk menni Londonba – meséltem csillogó szemekkel.
Úgy nézett rám, mintha arcon csaptam volna őt.
- Hogy mi?
- Visszautazunk Londonba – ismételtem meg. – Anyáék már meg is vették nekünk a repülőjegyet.
- Ez most komoly?
- Hát persze! Tök jó, nem?
- De… De mi lesz az egyetemmel? Mi lesz a tanulmányaiddal, a barátnőiddel? Mi lesz velem? – Amikor az utolsó kérdést feltette, hangjából csak úgy sütött a fájdalom.
- Várj, te most…
- Miért nem jó itt? Történt valami? Esetleg Soobin csinált valamit? Jézusom, bántott téged? Esküszöm, hogy megfojtom őt… Bízd csak rám, Szösz, még azt is meg fogja bánni, hogy egyáltalán a világra tolta a képét. Holnap megyek is, és…
- Chunji, hahó! – szakítottam őt félbe. – Engednéd, hogy megmagyarázzam? – Alsó ajkát beharapva bólintott. Sóhajtottam. – Köszönöm. Soobinnal már egy ideje nem is találkoztam, szóval nem követett el semmit.
- Akkor mégis miért akarod itt hagyni Szöult rögtön az első szemeszter után?
- Egy szóval sem mondtam, hogy hazaköltözöm. Te pánikoltál be teljesen alaptanul. Mindössze annyiról van szó, hogy otthon fogok tölteni durván egy hetet.
Olyan viharosan fújta ki a levegőt, hogy kis híján huzatot kaptam.
- El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem. Azt hittem, itt hagysz.
- Csak egy kis időre szabadulsz meg tőlem.
 - Az is rémes lesz. Túlságosan is hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy bármikor elérhetlek.
- Hét nap, plusz-mínusz egy-két nap még nem a világ vége – mosolyogtam vigasztalóan.
- Attól függetlenül még nehéz lesz nélküled. Készülj, hogy megállás nélkül foglak zaklatni KakaoTalkon.
- Le foglak tiltani.
Sértett arcot vágott.
- Már az is bűn, ha hiányollak?
Szükségét éreztem annak, hogy megcsókoljam, s fogalmam sem volt arról, hogy mégis honnan jött ez az érzés. Mindenesetre gyorsan elhessegettem.
- Nem. Egyáltalán nem. – S a vállára hajtottam a fejemet. – Chunji?
- Hm?
- Máris hiányzol.

Teen Top - Lovefool - 35. rész

*Jungsoo szemszöge*

Éppen egyedül ebédeltem az étkezőasztalnál, amikor leült mellém Sangmi, és letette elém a laptopját. A Facebook volt megnyitva, azon belül is egy esemény, ami egy ma este esedékes partit hirdetett.
Mivel tele volt a szám, ezért csak kíváncsian pislogva voltam képes nővérem tudtára adni, hogy nem tudom, mit akar ezzel.
- Bulizni megyünk Sunnyékkal! – közölte kicsattanó örömmel, mintha az évszázad hírét osztotta volna meg velem. Még oldalba is bökött, mire csak barátságtalan morgással feleltem, továbbá szikrákat szóró szemekkel jeleztem, hogy még egy ilyen, és nagyon… nagyon csúnya dolgok fognak történni. De még a mogorvaságom sem tudta kedvét szegni, teljesen fel volt villanyozódva.
Agresszív fejcsóválásba kezdtem, miután lenyeltem a falatot. – Szó sem lehet róla.
- Naaa, ne csináld már – nógatott, közben pedig a karomat rángatta.
- A nyávogással semmire sem mész. És figyelmeztetlek: ha kiszakítod a karom, akkor én is ki fogom tépni a tiédet, hogy kvittek legyünk. Sőt utána még agyon is verlek vele.
Fintorgott, de a következő másodpercben már megint ragyogó mosoly díszítette az arcát.
- Ne legyél már ilyen – biggyesztette az ajkát.
- Nem hatsz meg ezzel. Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok az a bulizós fajta.
- A múltkor is jól érezted magad.
„Múltkor” alatt a szalagavatónkat követő éjszakát értette, amikor az egész osztállyal elmentünk szórakozni. Akkor kivételesen hajlandó voltam rábeszéltetni magamat a görbe estére, mert nem akartam én lenni az egyetlen, aki kimarad a buliból. Bár eleinte húztam a számat, s „jó” szokásomhoz híven mindenre megjegyzést tettem, és megállás nélkül affektáltam – „Én ide be nem teszem a lábam, túl sokan vannak!” „Miért cigizik itt mindenki?!” „Az a lány ott, akinek épp egy sörösüveg lóg ki a szájából, alig lehet tizenöt éves. Most rögtön odamegyek hozzá, és hazaküldöm!” „Valaki épp most vizelte le a sarokban azt a növényt!” – azért időközben mégiscsak sikerült elengednem magam. Azt hittem, rémes lesz, de be kellett vallanom, hogy szuperül mulattam.
Viszont valamiért nem vágytam folytatásra.
- Az egyszeri alkalom volt. Nincs ehhez kedvem.
- Neked soha semmihez nincs! – csattant fel.
Volt igazság abban, amit mondott.
- Nézd, Jungsoo – sóhajtotta, s ebből tudtam, hogy most fog jönni a szájbarágós, akkor-is-meggyőzlek rész – nyakunkon a vizsgaidőszak, konkrétan már jövő héten kezdetét veszi az őrület, és ennek már csak a gondolatától is szorongok. A sok tanulnivaló miatt előreláthatólag el sem fogom hagyni a házat, kávén és instant levesen fogok élni, és több, mint valószínű, hogy az alvás ismeretlen fogalom lesz a számomra az elkövetkezendő napokban. Hetekben. Még utoljára szeretnék kikapcsolódni, mielőtt száműzetésbe vonulnék, és begolyóznék.
- Akkor nézz meg egy filmet… – motyogtam, ugyanis véleményem szerint egy vígjátékkal is el tudta volna kellemesen ütni az időt.
- El akarok tölteni egy kis időt a lányokkal – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna –, és veled.
A „veled” szócskát olyan komolyan mondta, mintha éppen azt akarta volna hangsúlyozni, mennyire szerelmes belém.
- Nem, Sangmi. Erről nem nyitok vitát.
- El fogsz jönni – jelentette ki határozottan.
- Nem kényszeríthetsz – szűkítettem össze szememet.
- Hát jó. Nem hagytál más választást, Jungsoo – nézett rám elszántan, majd visszaindult a saját szobájába a laptopjával együtt.
- Mi? Mit értesz ezen? – Nem érkezett válasz. – Sangmi! Mit akarsz tenni? – Csak a léptei tompa hangját hallottam, ahogyan felfelé tartott a lépcsőn.
Nyöszörögve két kezembe temettem arcomat, s rossz érzés kerített hatalmába.
Kétségbeesetten hívtam fel Chunjit, aki a harmadik csörgésre vette fel a telefonját.
- Mi újság, Sz…
- Nem akarsz ma rám akaszkodni? – fojtottam belé a szót.
- Bármikor rád akaszkodnék. – Bár nem láttam őt, tudtam, hogy kaján vigyor ül a képén.
- Most nem viccelek, Chunji. Vészhelyzet van.
- Na, mesélj.
- A nővérem el akar rángatni valami klubba.
- És?
Nem igaz, hogy nem érti!
- Ha eddig nem esett volna le, nem vagyok az a típus, aki szórakozóhelyekre jár.
- Most komolyan emiatt vagy kiakadva?
- Miért, szerinted ez nem elég ok? – ripakodtam rá.
- Figyelj, Szösz, én jó ötletnek…
- Ne! – visítottam közbe. – Nehogy te is azzal a szarsággal gyere, hogy jó lenne kimozdulnom, meg tuti jól érezném magam! Ezt már hallottam Sangmitól is, de azért kösz a próbálkozásért – mondtam lesajnálón.
- Ne haragudj rám, de a testvéred pártját fogom, mert neki van igaza. Mi a jó neked abban, hogy folyton a négy fal között vagy?
- Ez így stresszmentes.
Felnevetett. – Nyugodj meg, nem fogsz azért idegösszeomlást kapni, mert egy este jól mulatsz.
- Fogadni mernél erre?
- Annyira képtelen egy lány vagy…
- Köszönöm.
- Nem mintha bóknak szántam volna.
Elengedtem a fülem mellett. – Szóval akkor kimentesz innen vagy sem?
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy bármikor segítenék neked?
- Igen.
- Jó, mert ez esetben nem fogok.
A tüdőmben rekedt a levegő. – Hogy mi?! – sipákoltam. – De Chunji!
- A saját érdekedben teszem. Megérdemled, hogy jól érezd magad. Ha megakadályoználak ebben, akkor mondhatnád rám, hogy rossz barát vagyok.
- De hát az vagy! Te vagy a legrosszabb, tudd meg! – vágtam a fejéhez sértődötten.
- Aj, bárcsak elmehetnék veletek, hogy megmutassam neked, hogyan kell igazán elengedni magad.
- Egyszóval: leitatnál. Szép, mondhatom.
Kuncogott. – Egy kis alkohol nem árt meg. Különben is, a közös piáláshoz csak szép emlékek fűznek. Például, hogy elmesélted az álmodat.
Ó, hogy az a…
- Azt hitted, nem fogok rá emlékezni, mi?
- Reménykedtem benne… – mormogtam égő fejjel.
- Ezt még akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám. – A hangja ennél vidámabban már nem is csenghetett volna. – Azt álmodtad, hogy letepertelek a kanapén! – Kontrollálhatatlanul röhögött, nekem pedig kedvem támadt megfojtani őt egy kanál vízben.
- Megtennéd, hogy nem emlékeztetsz rá? Azóta is émelygek tőle…
Hogy ez mekkora hazugság volt!
- Tudom, hogy ezt akarod. Tudom, hogy azt kívánod, bárcsak valóra válna – búgta.
Mi a francot művel?
És nekem miért ver ettől hevesebben a szívem?
- Azóta erre gondolsz. Ha ránézel a kanapéra, rögtön én jutok az eszedbe.
Erre mégis mi a fenét mondhatnék?
- Hmm… Igazából csak egy szavadba kerülne, és…
Hogy mi?!
Nem hagyom, hogy megtörjön!
- Barátok vagyunk, Chunji. Csak barátok.
Harmatgyenge visszavágás volt, de a csendből – ami a vonal túlsó végéről felelt – tudtam, hogy ezzel is sikerült letörnöm a szarvát.
Az, hogy szótlan volt, először dicsőséggel töltött el, majd ez a diadalérzet nevetségesen rövid időn belül átcsapott félelemmé.
Rettegtem, mert hallgatott, és ez nem jelentett semmi jót sem.
Éreztem, hogy megváltozott köztünk valami, a szívem a gyomromba süllyedt.
- Ennyit akartál? – kérdezte aztán kimérten.
Rideg volt velem. Ismét.
Basszus!
- Chunji, én nem akartalak…
- Nem, nincsen semmi baj, Szösz. Barátok vagyunk. Csak barátok. Túllőttem a célon. De tudod, milyen vagyok: szokásom idióta dolgokkal viccelődni. Ez is csak vicc volt. Szar poén, mondjuk, de legalább megpróbáltam. Nem fogom még egyszer felhozni az álmodat. Sajnálom. Ezt tényleg nem kellett volna.
Jézusom, túl sokat magyarázkodott… Azért ennyire nem volt komoly a helyzet.
Én magam is csak azért voltam kipirulva, mert zavarba hozott – mivel részben igaza volt: ténylegesen sokat agyaltam azóta az álmomon –, s véletlenül sem azért, mert fortyogott bennem a düh.
- Szóval? – Ezzel jelezte, hogy még nem válaszoltam meg a kérdését.
- Nem fogsz velem találkozni, hogy ezt megússzam, ugye?
Halkan sóhajtott. – Jó szórakozást estére, Szösz. – S azzal ki is nyomott.
Nyüszítésre emlékeztető hang tört fel a torkomból.
Szépen elcsesztem mindent. Megint!
Lehangoltan vonszoltam fel magam a saját szobámba.

Hallottam a csengőt, de ugyanúgy laptopoztam tovább – éppen Chunji Twitter profilját nézegettem, egy-egy fotóján hosszabb ideig is rajta felejtettem a szememet, s közben próbáltam kitalálni, hogy mégis mivel tehetném jóvá a korábbi telefonbeszélgetésünket. Már eltelt azóta pár óra, de én még mindig szörnyen éreztem magam miatta.
Chunji annyira… fura volt. Mintha megbántottam volna. Eddig még soha nem mentegetőzött ilyen bőszen, s sosem bizonygatta ennyire, hogy valami az ő hibája. De mégis mi váltotta ezt ki belőle? Hogy azt mondtam, barátok vagyunk? Nem tudtam rajta kiigazodni… Egyszer, ha a barátomnak tituláltam őt, virult a feje, másszor viszont úgy reagált rá, mintha arcon csaptam volna.
Miért nincs hozzá egy rohadt használati utasítás?  Sokkal könnyebb dolgom lenne vele.
Váratlanul bedugta a fejét a szobámba Sangmi, s ezzel a frászt hozta rám. Reflexszerűen lehajtottam a laptopom fedelét.
- Mit akarsz?
- Látogatód va…
- Na, menj arrébb, Young – lökte őt félre az útból Sunny (SUNNY?!) és becaplatott a szobámba.
- Sunny! Hát te?
Idegesen levágott egy ruhazsákot az ágyra, és rámutatott.
- Azt fogod felvenni. Mert el fogsz jönni velünk bulizni. – A szemében elszántság csillogott. – Már hetek óta kerülgetsz minket, Parker, egyáltalán nem töltesz velünk annyi időt, mint év elején, és ezzel én a lehető legkevésbé sem vagyok kibékülve. Szóval igenis velünk fogsz tartani, akár tetszik neked, akár nem.
Szép kis testvérem van, mondhatom! Képes rám uszítani ezt a rabszolgahajcsárt…
Mielőtt az ágyamhoz sétáltam volna, a szememmel azt üzentem Sangminak, hogy ezért még meg fog fizetni.
Óvatosan húztam le a zsák cipzárját, s hámoztam ki belőle a nekem szánt ruhadarabot. Be kellett vallanom: tetszett a ruha. A szoknyarésze piros volt, míg a felsője – ami pánt nélküli volt – krémszínű. Viszont én sosem voltam az a szoknyás fajta; az ilyesfajta öltözék nem illett hozzám.
- Be fog fagyni a seggem – böktem a ruhára. – Ki van zárva.
- Vagy befagy, vagy szétrúgom. Választhatsz.
Annyira nem fair!
- Elegem van abból, hogy parancsolgatsz nekem, Sunny.
- Szerinted te nem készítesz ki engem? Ezzel az állandó nyűglődéseddel az őrületbe kergetsz. Neked soha semmi nem jó, mindennek csak az árnyoldalát látod, és képes lennél életed minden napját a szobádban tölteni. Egyáltalán nem vagy nyitott a világra, neked jó a saját kis zugodban, és mindenki más elmehet a francba. Nemhogy örülnél neki, hogy van pár olyan ember, aki megpróbál kimozdítani innen, és igenis törődik azzal, mi van veled. De, ha neked az kell, hogy magadra hagyjunk, akkor legyen. – Alkarjára hajtotta a ruhát, anélkül, hogy visszatette volna a zsákjába. – Én nem fogom tovább törni magam, Parker. – Ez volt a végszava, és megindult az ajtó felé.
Zavartan néztem Sangmira, aki az ajtófélfának támaszkodott, de ő csak kiábrándult, csalódott pillantásokat lövellt felém. Egyértelműen Sunnyval értett egyet.
Tényleg nem volt más választásom.
- Sunny, várj… – szóltam utána bizonytalanul, még mielőtt elhaladt volna nővérem mellett.
Nem fordult meg, csak megállt.
Sóhajtottam. – Igazad van. Elmegyek veletek. Ne haragudj.
Visszarohant az ágyamhoz, és újból rádobta a holmikat.
- Ez kell neked? Hogy helyre tegyelek? Magadtól nem tudsz rájönni, hogy mekkora bunkó vagy?
Lesütöttem a szemem.
- Rohadt nehéz eset vagy, Jungsoo. – S minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához ölelt.
Annyira meglepődtem ettől, hogy arcom túlnyomó része csak egypár sűrűn pislogó szemből állt.
A vállamnál fogva tolt el magától éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Azért ehhez ne szokj hozzá.
Nos, igen, fogadni mertem volna rá, hogy egy kezén meg tudta volna számolni, eddig hány embert zárt két karja közé.

Jobban örültem volna egy kényelmes farmernak meg egy hétköznapi pólónak, de a történtek után nem mertem sem ellenkezni, sem panaszkodni.
Tehát beletörődtem abba, hogy az este erejéig egy teljesen más ember leszek.
A csodaszép ruha egyáltalán nem volt az én stílusom, mégis amikor felvettem, testvérem megesküdött arra, hogy olyan, mintha rám öntötték volna.
- Vállalható – hümmögött Sunny.
Tudtam, hogy ennél kedvesebb szavakat nem is kaphattam volna tőle. Még majdnem meg is könnyeztem.
Pár perccel később már megint vitatkoztunk, mert – bár megfogadtam, hogy hallgatok, de – nem tudtam magamban tartani a véleményemet.
- Mi az, hogy nem vehetek fel tornacipőt?!
- Még kérded?! – sikította vissza Sunny. – Reménytelen eset vagy, Parker. Nincs semmi érzéked a divathoz.
Arra számítottam, hogy Sangmi majd az én pártomat fogja, de ő csak bocsánatkérően pillogott rám, s vállat vont. – Sunnynak igaza van, Jungsoo.
- Hát persze, hogy igazam van! – csattant fel.
Szóval másodjára is csatát vesztettem, s a legyőzöttek szégyenével hajtottam fejet Sunny akarata előtt: engedtem, hogy egy platformos cipőbe passzírozza bele a lábamat.
A szememet a nővérem húzta ki cicásra, a szempilláim pedig extra hosszúak voltak Sunny szempillaspiráljától. A hajam nem úszta meg egy kis károsodás nélkül: Sunny szög egyenesre vasalta ki.

Már a taxi hátsó ülésén gubbasztottam, amikor eszembe jutott, hogy írnom kéne Chunjinak egy sms-t.

Már úton vagyunk… Remélem büszke vagy rám. 

Még meg is tapsollak. :D Egyébként hova mentek? 

A Glowba. Most öt éves a hely, szóval ilyen szülinapi álarcos buli van, vagy mi… Aki maszkban megy, annak olcsóbb a belépő. 

Miben vagy? 

A homlokomat ráncoltam, majd pötyögni kezdtem.

Miért érdekel? 

Csak tudni akarom. 

A barátnőm egyik ruhája. Piros szoknya krémszínű felsőrésszel.

Kár, hogy ezt kihagyom... Na, mindegy. Vigyázzatok egymásra.  

Halk sóhajjal tettem vissza a táskámba a mobilt, s ignoráltam Sunnyt, aki az anyósülés feletti tükör segítségével tartotta rajtam a szemét.

Sissy és Mimi már a Glow előtt toporgott, amikor mi odaértünk. Gyors öleléssel üdvözöltük egymást, s még a sminkemet is megdicsérték, amit szerintem nem is láthattak jól az utcai lámpák fényében, de azért széles mosollyal fogadtam a bókokat.
Sissy kutatni kezdett fekete kis oldaltáskájában, majd kiemelt belőle öt álarcot.
- Tessék. – Átnyújtott mindenkinek egyet. – Én vagyok a maszkfelelős. Mind egyforma, remélem nem probléma.
- Tökéletes – mondta Sunny, ahogy felhelyezte a sajátját. – Menjünk.
Mivel Sunny még valamennyire mindig pipa volt rám, ezért volt olyan „kedves" és hagyta, hogy én álljam az ő belépőjegyét is – na meg persze ezelőtt a taxi ára is az én pénztárcámból. került ki. Igazságtalanságnak tartottam, de nem mertem szóvá tenni. Még a végén én fizettem volna az italait is a szájalás miatt.
Megvártuk, amíg a csuklónkra erősítettek egy-egy neon pink szalagot a bejáratnál, majd végre valahára bementünk (a ruhában már kezdtem fázni, de emiatt sem panaszkodhattam).
Egy lépcső vezetett lefelé, oda, ahol a zene megfelelő hangerősségű volt: nem túl hangos, nem túl halk. Számomra pont így volt kifogástalan, legalább nem kellett féltenem a dobhártyám épségét.
- Kész művészet lehet ezen a lépcsőn részegen feljutni a buli után – jegyezte meg Mimi, mire mindannyian egyöntetű hümmögéssel értettünk vele egyet.
A lépcsőtől balra volt a ruhatár, ahol lepasszoltuk a kabátjainkat, cserébe pedig kaptunk egy kis bilétát, rajta egy számmal.
- Istenem, lányok! – rikkantotta el magát Sissy és Mimi egyszerre, tekintetük felváltva hol a nővéremen, hol rajtam állapodott meg.
Sangmival kérdőn néztünk össze.
- Csodaszépek vagytok! – Ezt is sikerült hajszálpontosan ugyanakkor mondaniuk. Biztos voltam benne, hogy volt köztük valamiféle kapcsolat. Vagy talán testvérek voltak, csak erről még ők sem tudtak.
- Parker az én érdemem. – Ennek hallatán felvontam a szemöldökömet. – Úgy értem, a kinézete. A többi természetesen a szülei műve – tette hozzá egy zavart köhintés kíséretében. A többiek felnevettek. – Young képes volt felöltözni magától is. – S ekkor kaptam egy gyilkos pillantást.
Miért nem képes túltenni magát ezen?!
- Mind a ketten gyönyörűek vagytok – mosolygott Sissy.
- És velem mi lesz? – kérdezte sértetten Sunny, de Sissy leintette őt. – De most komolyan! – méltatlankodott.
- Hallgass már! – csitította őt el Sissy, és a karjánál fogva húzni kezdte őt. Hogy honnan volt mindehhez bátorsága, arról már fogalmam sincs. – Inkább menjünk, és igyunk valamit. Hagyom, hogy meghívj az első körre, mit szólsz?

Három különböző koktéllal, és két elutasított fiúval később a táncparketten találtam magam a lányok gyűrűjében, s átkarolva egymást dobáltuk magunkat a zene ritmusára. Lehetséges, hogy az alkohol miatt, de... felszabadultnak éreztem magam. Annyira, mint még soha azelőtt. Kieresztettem a hangomat, amikor a tömeg egyszerre sikított, és ami a legfontosabb: nem éreztem szükségét annak, hogy panaszkodjak bármi miatt is. Nem zavart a sok ember, a hangzavar, és az, hogy izzadt testek nyomódtak sokszor hozzám. Mindez nem számított. Csak az érzésre fókuszáltam, arra, hogy boldognak éreztem magam, szabadnak, és igazán fiatalnak. Néha vetettem egy-egy futó pillantást a barátnőimre is: fülig ért a szájuk, nevettek, ragyogtak, és egytől egyig gyönyörűek voltak. Élettel telik. Örültem, amiért mégis engedtem, hogy elrángassanak ide, és amiért velük együtt mulathattam.
Gőzöm sincs, mennyi dalt táncoltunk végig, a zeneszámok összefolytak, s ezzel együtt az időérzékem is megszűnt létezni.

- Mi elmegyünk a mosdóba – közölte Sangmi. – Te jössz?
Abba sem hagytam a mozgást, úgy válaszoltam. – Maradok. Szemmel tartom Mimit.
Barátnőnket ugyanis időközben lekérte táncolni egy vadidegen srác, akivel már körülbelül a megérkezésünk óta szemezett. Nem akartam teljesen magára hagyni vele.
Bólintott, majd Sunnyval és Sissyvel karöltve átverekedte magát az embertengeren.
Én táncoltam tovább, s közben szinte minden második másodpercben ránéztem Mimiékre – akik nem is voltak messze tőlem –, hogy ellenőrizzem, valóban megvannak még.
Hirtelen azonban egy kéz fonódott a derekamra, a váratlan érintés miatt lefagytam, lábam láthatatlan gyökerekkel a talajhoz cövekelt. Már készen álltam önvédelmi célból felhasználni a könyökömet, amikor megcsapta az orromat a már jól ismert, finom illat, s ezzel egy időben nyugalom árasztott el.
Ő volt itt.
Tőle nem kellett félnem.
- Megvagy, Szösz. – Chunji ajka súrolta a fülemet, amitől kirázott a hideg.
Hátulról simult hozzám, s bár az éppen a hangfalakból bömböltetett zene gyors volt, pörgős, mi mégis lassan táncoltunk. Tenyerét a hasamra csúsztatta, én meg megragadtam a nyakát, fejemet pedig picit hátravetettem, így próbáltam még közelebb kerülni hozzá, hogy hallhassa szavamat.
- Azt hittem, haragszol rám.
Ha teljesen józan lettem volna, biztosan egyből kérdezősködni kezdtem volna ittlétének oka felől.
Szembe fordított magával. Ajka félmosolyra húzódott, arca nagy részét egyszerű álarc takarta, olyasmi, mint az enyém: egyszínű fekete. Így, hogy az arca fedve volt, nem volt felismerhető: úgy nézett ki, mint egy szimpla barna hajú srác, aki egy szimpla szőke hajú lánnyal mulatott.
A tudat, hogy most először voltunk közösen emberek között – leszámítva a hegymászásunkat – valamilyen okból kifolyólag örömmel töltött el.
 - Sosem haragudtam. Csak nem tetszik, hogy rám nyomtad a „barát” bélyegét. Utálom, hogy beskatulyáztál.
Az alkohol éppen annyira ködösítette elmémet, hogy nem voltam képes a mondata mögé látni, nem értettem, egészen pontosan mire gondolt. És nem is törődtem vele, figyelmen kívül hagytam szomorkásan csillogó szemét is.
- Szóval te bulizni a legdrágább öltönyödben szoktál? – vontam fel szemöldökömet, mellkason böktem, majd magamhoz öleltem, hogy tovább táncolhassunk.
Öltözékével teljesen kitűnt a többi fiú közül, akik csak farmerban és egyszerű felsőben jelentek meg.
Viszont nagyon tetszett, hogy ő más volt.
- Te sem hétköznapi cuccban vagy.
Istenem, ezt támadásnak vette?
- Most nem csipkelődni akartam – mondtam gyorsan. – Csinos vagy.
Normál esetben ez nyilván nem csúszott volna ki a számon.
Kuncogott, a torkából feltörő hang melegséggel öntött el.
- Aranyos vagy így becsípve.
- Csak egy egészen picikét ittam, de lehet, hogy nem volt jó ötlet.
- Jól szórakozol, nem?
- De.
- Akkor ne sajnáld, hogy ittál. Mondom, bájos vagy.
- Örülök, hogy annak tartasz.
Megint nevetett.
- És egyébként mit keresel itt?
- Gondoltam, beugrom, és megpróbállak felvidítani, de úgy látom, erre már nincs szükség.
- De boldog vagyok, hogy itt vagy. Igazából hiányoztál – szaladt ki a számon meggondolatlanul. Alkoholmámorosan nem zavart különösebben a lepcses szám.
- Többször kéne piálnod, Szösz – röhögött, majd megfordított, hogy ismételten hátulról nyomódhasson hozzám.
Közelsége bizsergetően hatott rám, a szívem szabálytalanul kalapált, s ezt az egészet nem tudtam mire vélni.
Nem toltam el őt, amikor határozottan markolta a csípőmet, nem ütöttem le, mikor kiseperte nyakhajlatomból a hajamat, s nem kezdtem el vele kiabálni, amikor érzékien megcsókolta a felszabadított bőrfelületet.
Mert – számomra is érthetetlen módon – roppantmód élveztem.
- Mindig is szerettem az illatodat.
A következő pusziért már én könyörögtem, s miután megkaptam, Chunji folytatta tovább a vallomását.
- Szeretem, amikor kimondod, amit gondolsz. Szeretném többször is hallani, hogy hiányzok neked.
Tovább táncoltunk egymáshoz simulva, és arra lettem figyelmes, hogy levegő után kapkodok.
Jézusom, ezt… Chunji váltotta ki belőlem?
Csípőnk egy ütemre ringott, Chunji olyan közel volt hozzám, amennyire csak lehetséges volt, s ezzel képes volt elérni, hogy minden másról megfeledkezzek. Akkor és ott csak ő volt.
Csak nem… vonzódom hozzá?!
Meleg lehelete csupasz nyakamat csiklandozta, testemet libabőr borította.
Mindössze annyiról van szó, hogy ittam. Most valószínűleg egy doboz tej iránt is vonzalmat éreznék. 

Fogalmam sincs, meddig voltunk így, meddig élvezhettem érintését, és azt, hogy erős, ugyanakkor édes illata körbelengett, mert teljességgel megszűnt számomra a külvilág.
Akkor tértem magamhoz, amikor Sunny hangja áthatolt a rózsaszín ködön. A nevemet kiabálta, engem keresett.
Gyorsan elhúzódtam Chunjitól, és kétségbeesetten néztem rá.
- El kell menned, a lányok meg fognak látni.
Kissé csalódottnak látszott, de biccentett.
- Amúgy sem akartam sokáig maradni. – Pedig én mennyire szerettem volna még vele lenni! – Mulass jól, Szösz, és vigyázz magadra. Ha bármi van, hívj.
Mielőtt még átgondolhattam volna, arcon pusziltam őt – ezt amolyan búcsúfélének szántam.
Megbabonázva rám villantotta mosolyát, s a következő pillanatban már el is nyelte őt a tömeg.
Én meg biztosra vettem, hogy az elválás miatt megszakadt a szívem.
Néhány másodperc múlva már Sunny erős keze markolta a karomat.
- Azt hittem, már sosem kerülsz elő! – üvöltötte a fülembe. – Veled mindig csak a baj van, Parker!

Az éjszaka további részében Chunjit hiányoltam, s fejben újra és újra lejátszottam, ahogyan együtt ringtunk a zenére.

Hajnalban, amikor sajgó lábakkal hazakeveredtünk, nem volt már erőnk kitárgyalni az éjszakát, ezért mind a ketten ágyba zuhantunk – Sangmiéba. Valamiért hajnali háromkor az ő fekhelye szimpatikusabbnak tűnt, mint a sajátom. Megmondani már nem tudtam volna, miért.
Délután egykor bökött oldalba, hogy ébredezzek. Nyöszörögve nyitottam fel ólomsúlyú pilláimat.
- Hát te? – Hangja rekedtes volt.
Ásítottam, körülnéztem (ekkor tűnt fel, hogy ez nem az én szobám), s csak aztán válaszoltam: – Bár tudnám.
Felnevettünk.
- Szóval?
- Szóval mi? – értetlenkedtem.
- Hogy érezted magad?
- Meglepően jól. Sőt! Talán ez volt életem egyik legjobb napja.
- Ez Chunji vagy a mi érdemünk?
Kitágult szemekkel pislogtam rá.
Chunji? Honnan tud róla? Tegnap nem volt rá alkalmam, hogy megemlítsem: Chunji is ott volt a szórakozóhelyen.
Mielőtt még rákérdezhettem volna, megmagyarázta: – Láttalak titeket – vigyorodott el. – Nagyon… Khm… Egymásra voltatok hangolódva.
- Ó, jaj… – Fejemet a párnába fúrtam. – Nagyon gáz voltam, ugye?
- Inkább… érdekes. Még szalagtűző után sem táncoltál így egyik fiúval sem, pedig akkor többet ittál.
- Remek… De honnan tudtad, hogy Chunji az? Barna a haja és álarc is volt rajta, szóval tulajdonképpen bárki lehetett volna.
- Amikor elmentünk a mosdóba, nálam maradt a telefonod, és küldött egy üzenetet arról, hogy megérkezett. Meg különben is tudtam, hogy csak Chunjinak engednél ennyi mindent. Mást ellöktél volna magadtól, ha ennyire közel merészkedett volna hozzád.
- Hogy csinálod? – pislogtam rá.
- Mit?
- Hogy jobban ismersz, mint én saját magamat.
Mosolygott és vállat vont. – Testvérként ez a dolgom.
A szívemet szeretet akarta szétfeszíteni.
Imádtam a tényt, hogy ő a nővérem.
- Élvezted, mi? – Kaján vigyor ült a képén.
- Ha bevallom, hogy igen, akkor már nem szívhatom vissza…
- Tehát igen! – rikkantotta.
- De nem mondtam ki!
- Élvezted! Neked tetszik Chunji! – sikoltotta önkívületi állapotban.
- Hallasz te rendesen? Mert szerintem valamit nagyon félreértettél.
Lejjebb vette a hangerejét. – Jungsoo, nekem beismerheted, de komolyan. Istenem, mégis kinek mondanád el, ha nem nekem? Most ebben mit szégyellsz?
- Nem arról van szó, hogy szégyellem, csak nekem ez az egész olyan… új. Mármint eddig még sosem éreztem így a közelében, Sangmi, és hogy őszinte legyek, ez megijeszt. Ez idáig a barátomként tekintettem rá, most meg táncolt velem, és… megváltozott valami. Nem jelentem ki, hogy tetszik, de talán… Meglehet, hogy már nem vagyok közömbös iránta. Este arra gondoltam, hogy…
- Ha az alkoholra akarod fogni az érzéseidet, akkor most rögtön hallgass el. Láttalak, és az a boldogság, ami az arcodon tükröződött, nem csak a pia műve volt.
- Basszus, kezd idegesíteni, hogy ennyire ismersz – motyogtam.
Hirtelen eszembe jutott valami. – Úristen… – kaptam a szám elé a kezemet.
- Mi az?
- Mi van, ha láttak minket a lányok?
- Kizárt, akkor Sunny már rég kivallatott volna egy sötét kamrában, miközben kiégette volna a retinádat egy lámpával. És különben is, amikor felfigyeltem rátok, azonnal az ellenkező irányba tereltem őket, hogy nyerjek nektek még néhány percet. Tényleg nem láttalak még ilyennek, Jungsoo. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy talán le kéne lépnünk Sissyékkel, hogy ti kettesben maradhassatok.
- Önző lennék, ha azt mondanám, hogy nem bántam volna, ha magunkra hagytok? – kérdeztem félénken.
Megcsóválta a fejét. – Megértenélek.
- Köszönöm, hogy segítettél. Mármint, hogy ne bukjunk le.
- Inkább Chunjinak legyél hálás, amiért boldoggá tesz.