n(ex)t - Harmadik rész

Viszontlátás

Jungsoo

Az ágy szélén ülök, miközben a földre fektetett bőröndömben kotorászok remegő kezekkel. Tulajdonképpen nem keresek az égvilágon semmit sem, mindössze le kell magam foglalnom valamivel, hogy a lehető legkevesebb figyelmet fordítsak rá. Újra meg újra átnézem a ruháimat, már legalább negyedszer fintorgok az extra csipkés fehérnemű láttán, amit Sangmi csomagolt el nekem a tudtom nélkül, és kényszeresen egy gondolatbeli listába szedem a magammal hozott holmikat.
A szobában vágni lehetne a feszültséget, a némaság fülsüketítő és idegőrlő. Megállás nélkül egyetlen kérdést teszek fel magamnak: mi a franciért egyeztem én bele ebbe az egészbe?! Sangmi lelkesítő beszéde elhitette velem, hogy végig fogom tudni csinálni ezt a hetet anélkül, hogy összeomlanék lelkileg, bebeszéltem magamnak, hogy elég erős vagyok ehhez, most viszont, hogy itt vagyok vele egy hotelszobában, mindennek érzem magam, csak magabiztosnak nem. Tudom, hogy előbb vagy utóbb mondanom kell valamit, vagy legalább vetnem kell rá egy pillantást, de egész egyszerűen nem érzek magamban elegendő erőt ahhoz, hogy felé forduljak. Nem akarok ránézni arra az emberre, aki egyik napról a másikra kitette a szűrömet mindenféle indok vagy magyarázat nélkül.
Abbahagyom a csomagom átfésülését és felegyenesedem. Próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, igyekszem normalizálni a légzésemet és megnyugtatni háborgó szívemet, ami olyan erővel pumpálja ereimbe a vért, hogy attól félek, még Chunji is hallja nyugtalan dübörgését ebben a szótlanságban. Nagy levegő ki és be, s végül én vagyok az, aki megtöri a csendet:
– Te hol fogsz aludni? – kérdem.
Lassan felé fordulok. Ő az ablakpárkánynak támaszkodva áll, most pedig kérdőn pislog rám. Nehéz a szemébe néznem, s még nehezebb tartani vele a szemkontaktust, de erőt veszek magamon, hogy ne kapjam el róla a tekintetem.
– Hol fogsz aludni? – teszem fel a kérdést még egyszer.
– Hát… Gondolom itt – feleli végül. – Egy szobát kaptunk.
– Nem vagyok hajlandó veled egy ágyban aludni – jelentem ki kimérten.
Felnevet.
–  Én pedig nem vagyok hajlandó egy hotel padlóján aludni.
–  Miért, talán nekem kéne? – kérdezem sértetten.
Vállat von.
– Nem nekem van bajom a közös ággyal.
– Én NEM fogom a földön tölteni az éjszakát – hangsúlyozom.
– Akkor ezzel már ketten vagyunk, Szösz.
Idegesít a stílusa és az, hogy a történtek után még van bőr a képén a becenevemen szólítani, de inkább már nem mondok erre semmit, mert félő, hogy a végén elsírom magam.
Felkapom az ágyról a telefonomat, és egy szó nélkül elhagyom a szobát.
Még oda sem érek a pár lépésre lévő lifthez, máris csörög a mobilom. A főnököm és egyben az egyik barátnőm, Sunny az.
– Na mizu, Parker?
Még csak másfél órája érkeztünk meg a hotelbe, de máris zaklat. Tipikus.
Elfojtok egy sóhajt.
– Nem sok… – mormogom.
– Ennyi? Nem sok? Ezért engedtelek el olyan könnyen? Hogy lesz ebből ütős cikk? – háborodik fel.
– Cikk? Milyen cikk? – döbbenek meg.

– Amelyiket az exeddel töltött romantikus hetedről fogsz írni.
– Erről eddig egy szó sem volt…
– Ez a munkád, Parker, plusz ez egy tuti sztori, amivel nagyot arathatunk.
– Ez nem egy szimpla sztori, ez az életem, Sunny – morgom barátságtalanul.
– Annál jobb! Így sokkal hitelesebb leszel. Alig várom már, hogy olvashassam.
– Nem hiszlek el… – sóhajtom.

– Munkára, Parker! Izgalmakat akarok – mondja, majd minden további nélkül bontja a vonalat.
Remek… Mindig is tudtam, hogy Sunny szótárában még csak véletlenül sem szerepel az a szó, hogy „együttérzés”, de ennek ellenére is fel tudott húzni.
Pufogva visszafordulok a hotelszoba felé, hogy felkapjam a notebookomat, és kiüljek egy medence mellé írni.
A szobába lépve Chunjiból csak a hátát látom; épp a gondolataiba mélyülve bámul ki az ablakon.

Chunji 

Összerezzenek, ahogy becsapódik az ajtó, majd lassan megfordulok. Szösz ismét az ágyon ül, miközben a bőröndjében kutat valami után nagy erőkkel.
– Mit keresel? – kezdeményezek beszélgetést, bár mélyen belül tudom, hogy a próbálkozásom teljesen felesleges.
Válaszra sem méltat, csak kezébe veszi a notebookját és felegyenesedik.
– Á, szóval írni mész – adok hangot a gondolataimnak. – Ismét a zátonyra futott kapcsolatok lesznek terítéken? – szúrom oda.
Mi a franc van velem? Kedvesnek kéne vele lennem, hogy megpuhítsam, erre csak egy kötekedő gyökér vagyok, aki mindent elront.
– Olvastam az előző cikked – folytatom. – Különösen az a rész tetszett belőle, amikor hangot adtál a férfiak iránt érzett frusztráltságodnak. De nyugi, nem vettem magamra.
Te jó ég, miket hordok én itt össze?! Úgy látszik, az agyam és a szám közötti összeköttetés megszűnt létezni.
Ökölbe szorul a szabad keze, de még most sem szól hozzám. Nem mintha okolnám őt ezért, tulajdonképpen az is egy kész csoda, hogy egyáltalán beleegyezett abba, hogy eltölt velem egy hetet. Én a helyében tuti, hogy olyan messziről kerülném magam, amennyire csak lehetséges.
Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor Jungsoo felpattan az ágy széléről és kiviharzik a szobából.
– Szösz… – szólok utána bátortalanul.

Hátra sem fordul, én meg csak állok szerencsétlenül, azon agyalva, hogy utána menjek-e, vagy inkább hagyjam, hadd legyen egy kicsit egyedül. Végül az utóbbi mellett döntök.
Különben is, mit tudnék neki mondani, ha utolérném? „Ne haragudj, amiért ilyen bunkó köcsög vagyok, csak tudod így próbálom meg leplezni, hogy ez nekem ugyanúgy fáj, ahogyan neked”? Kiröhögne. Vagy sokkal inkább gyomorszájba vágna.
Fel-alá mászkálok a szobában azon töprengve, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat, amikor rezegni kezd a zsebemben a telefonom. Mikor előveszem, meglepődve látom, hogy Byunghun az.
Hát ez meg mit akar?, vonom fel a szemöldököm.
– Mondjad – szólok bele.
– Neked is szia – feleli.
Rövid ideig hallgatok, arra várva, hogy magától beszéljen, de hiába.
– Mondjad – ismétlem meg.
– Csak gondoltam megkérdem, mi a helyzet. Összemelegedtetek már?
– A lehető legkevésbé sem… És talán már nem is fogunk – motyogom.
– Na, hogyhogy? – csodálkozik.
– Sikerült mindent elszúrnom.
– És erre még csak most jöttél rá?
– Nem segítesz ezzel, Byunghun… – dünnyögöm.

– Jó, jó, bocsi. Figyelj, tekintve, hogy Jungsoo még mindig szeret téged, olyan nehéz dolgod nem lehet. Csak ne legyél vele barom, és ne fűzz mindenhez bunkó kommentárokat.
– Késő…
– Nem is te lennél… Azért mentél oda, hogy még mélyebbre süllyedj a szemében? – csattan fel.
– Te is tudod jól, hogy nem.
– Akkor meg szedd össze magad! Meséld el, mi történt.

A Byunghunnal folytatott telefonbeszélgetésem után fürdőnadrágot húzok és lemegyek a kültéri medencékhez, hogy megkeressem Szöszt. Nincs olyan nehéz dolgom a megtalálását illetően, mivel ő az egyedüli, aki fürdőruha helyett utcai ruhában van. A notebookja az ölében van és elgondolkozva gépel, még a homlokát is ráncolja a koncentrálásban. A billentyűzet csak úgy ég az ujjai alatt, s rögtön elkomorodom, ahogy leesik, mi ennek az oka: elegendő dühöt generáltam neki a hülyeségeimmel ahhoz, hogy megírjon egy kevésbé vidám hangvételű cikket.
Ahogy a mondás is tartja: minden rosszban van valami jó; Jungsoo legalább az irántam érzett haragját be tudja fektetni a munkájába, és ütős olvasnivalókkal tud ezáltal szolgálni a Sunny Times olvasóinak. Az elejétől fogva nyomon követtem Szösz munkásságát, mindig elolvastam mindegyik publikációját, és keserűen kell most nyugtáznom, hogy mióta nem vagyunk együtt, azóta rengeteget fejlődött, és az írásai sokkal mélyebben meg tudták érinteni az embert.
Nem megyek hozzá közelebb, csak leülök egy szabad napozóágyra egy fa árnyékában, és távolról figyelem őt. Nem szeretném őt megzavarni a munkájában, és azt sem szeretném, ha még ennél is jobban utálna. Csak nézem őt és közben a szívem összeszorul, ahogy belegondolok, hogy bántam vele.
Ezek után hogy mondhatnám el neki, hogy még mindig szeretem és megbántam az egészet?

n(ex)t - Második rész

Meglepetés

Másfél hónappal korábban

Jungsoo

Chunjival az egész délelőttünket közös képek készítésével töltöttük, most pedig azon vagyunk, hogy kiválasszuk a tökéletes szelfit. A Happy Together nevet viselő online magazin ugyanis pályázatot hirdetett ki párkapcsolatban élők számára: a szerelmeseknek képet kell feltölteniük a Facebook oldalukra, a képleírásban pedig el kell mesélniük, hogyan ismerkedtek meg. A játékszabály egyszerű: aki a legtöbb like-ot kapja a posztjára, az viszi el a nyereményt, ami nem más, mint egy wellness-hét Szöul egyik legfényűzőbb hotelében, az Imperial Palace-ben.
– Ezt! Tegyük fel ezt! Ez jó lesz – bök a telefonjának a kijelzőjére Chunji.
– Kicsim… Mindegyik képre ezt mondtad.
– Hát persze, mivel mindegyik fotón hihetetlenül jól nézek ki – henceg.
A szememet forgatom.
– Miért nem vágsz össze inkább két fényképet magadról, és töltöd fel azt? Úgyis magadat szereted a világon a legjobban – morgok.
– Hé, ez nem igaz – ellenkezik, majd magához húz. – Te vagy a listámon az első, kicsi – mondja, s a hajamba puszil.
A szívem persze azonnal egy nagy-nagy pacává olvad, de azért tovább szívom a vérét.
– Nem csak nagyképű, de még hazug is – ingatom a fejem helytelenítőn, de azért szorosabban bújok hozzá.
– De most viccen kívül, Szösz – fordítja komolyra a szót. –, tényleg ez a képünk tetszik eddig a legjobban. Nagyon szép vagy, és egyszerűen imádom, ahogy csillog rajta a kék szemed – bókol.
– Biztos?
– Száz százalék. Egyedül is te kapnád a legtöbb szavazatot, de így, hogy még én is rajta vagyok a fotón… Tuti befutók vagyunk – vigyorog.
– Akkor legyen ez – egyezek bele. – Töltsem fel az én felhasználómból?

– Persze, az úgy jó lesz. És mivel te jobban bánsz a szavakkal, ezért te írd meg a képleírást is.
– Szóval minden munka rám marad… Értem én.
Szája fülig ér.
– És pont ezért fogunk mi nyerni, mert te intézed az egészet. – Gyorsan szájon csókol. – Szeretlek, Szösz. Alig várom már, hogy egy teljes hetet eltöltsek veled az Imperiálban.

✧

A mutatóujjam remeg, ahogyan követem a sorokat a képernyőn. Újra és újra átfutom a szöveget, szemeim a teljes kétségbeesés mohóságával falják a betűket, de valahogy az agyam nem képes felfogni, ami történik.
– Mi az? – rohan be hozzám Sangmi, és lehuppan mellém. – Mi történt?
– Olvasd el – bökök az üzenetre. – Hangosan, hátha úgy már elhiszem.
– Oké, de mi ez? – firtatja tovább.
– Csak olvasd már! – csattanok fel idegesen.
– Jól van már, jézusom… – motyogja kikerekedett szemekkel, majd megköszörüli a torkát. – Kedves Jungsoo Parker! Örömmel közöljük, hogy az Ön képe nyerte el a legtöbb ember tetszését a „Happy Couple” pályázatunkon. Gratulálunk! Kérjük, hogy nyereménye átvételéhez fáradjon be szerkesztőségünkbe kedves párjával. Tisztelettel, Happy Together. 

– A rohadt életbe... – szisszenek fel –, még most sem hiszem el – mondom, mikor a végére ér.

– Ez… Ez az üzenet neked szól? – kérdi döbbenten.
– Amikor legutoljára ellenőriztem, akkor még Jungsoo Parker volt a nevem, úgyhogy azt hiszem, hogy igen.
– Ne már… Most csak szívatsz.
– Bár úgy lenne…
Rám emeli tekintetét, én pedig tanácstalanul pislogok vissza rá.
– Basszus…
– Basszus – értek egyet, még bólintok is.
– Chunji már látta ezt?
– Nem tudom. – Keserűen felnevetek. – Mégis mennyi volt ennek a valószínűsége?
– Nem lehet, hogy ez egy jel?
– Egy jel mire?
– Tudod… Hogy nektek egymás mellett van a helyetek – feleli csendesen.
– Hát persze, hogyne – válaszolom fanyarúan. – Nem kell együtt lennünk. Talán soha nem is kellett volna. 

– Most ezt mondod, de…
– De?
– Ezt te sem hiszed el, Jungsoo.
Felhorkanok.
– És számít az egyáltalán valamit, hogy mit hiszek? Változtat az valamin, hogy szeretem őt? – Sóhajtással felel. – Teljesen mindegy, Sangmi. Minden mindegy már.
– Oké, igazad van, ne haragudj, nem is értem, miket hordok itt össze. Különben is, az a szemétláda meg sem érdemel téged. De akkor mi lesz a wellnesszel?
– Megmondom Chunjinak, hogy azt csinál a nyereményemmel, amit akar.
– Ne már! Nem látod ebben a lehetőséget?
– Mire?
– Arra, hogy most te játszadozz a szívével. – A szememet forgatom. – Vagy akár meg is ismerkedhetnél valakivel a hotelban. Sosem tudhatod. Féltékennyé is tehetnéd vele Chunjit.
– Honnan veszed, hogy ő nem fogja visszamondani a lehetőséget, ha megtudja, hogy menni akarok?
– Szereti a flancos helyeket, tehát kizárt dolog, hogy ezt az ingyen wellness-hetet kihagyná.
– Talán igazad van...
– Nem beszélsz vele?
Gondolkodóba esek, majd lemondóan kifújom a levegőt.
– Jó… Írok neki egy SMS-t.

Nézd meg Facebookon a Happy Together oldalát.

Hosszasan, teljesen ledermedve meredek a telefonom kijelzőjére, és egyszerűen ne visz rá a lélek arra, hogy megnyomjam a küldés gombot.
– Küldd már el! – szól rám nővérem.
– Nem is tudom, Sangmi… Mégis miért kéne vele elmennem a hotelba? – harapom be az alsó ajkam.
Viharosan fújja ki a levegőt.
– Az előbb már mondtam – néz rám amolyan „nem igaz, hogy mindent a szádba kell rágnom” módon. – Meg különben is, kell ehhez indok? Már csak azért is menj el! Büszkébb embernek ismertelek meg ennél, Jungsoo.
Szavai furamód bátorítanak és erőt adnak.
Igaza van, egy erős és büszke nő vagyok, aki nem hagyja egyetlen mocsok férfinak sem, hogy eltapossa őt.
– Kijár nekem ezek után az a rohadt wellness! – szegem fel az állam peckesen, s elküldöm az üzenetet. 

– Erről van szó! – helyesel Sangmi, és vállon vereget, mintha csak azt mondaná: szép munka.
Amint megjelenik a kijelzőn az automataértesítő, mondván, Chunji megkapta az SMS-em, a fene nagy önbizalmam rögtön átcsap félelembe, és a gyomrom a feje tetejére áll.
– Jesszusom, mit tettem… – mormogom alig hallhatóan. 

Ekkor hirtelen nyílik a bejárati ajtó: Byunghun tért vissza a boltból.
– Sziasztok lányok!
– Kicsim! – kiált fel nővérem. – Jaj, de jó, hogy jössz, ezt nem fogod elhinni!
Byunghun lélekszakadva szalad be a szobába, a cipő is a lábán van még.
– Mi történt?
– Jungsoo és Chunji megnyerték a Happy Together versenyét! Tudod, a facebookos Happy Couple pályázatot.
Byunghun teljesen lefagy.
– Te jó ég… Nem hittem volna, hogy sikerül összehoznunk...
– Mi? – kérdezek vissza.
– Miről beszélsz? – firtatja Sangmi is.
– Páran összefogtunk, hogy a ti képetek kapja a legtöbb like-ot. Ráírtunk emberekre, megosztottuk a posztotokat itt-ott… De tényleg nem gondoltam volna, hogy sikerrel járunk.
– Szóval a te kezed van a dologban?! – döbbenek meg.
– Az enyém is… – szegi le a fejét bűnbánóan. – Csak jót akartunk… – szabadkozik. 

– Jót?! – dörren Sangmi. – Chunjit mióta lehet pozitív jelzővel illetni?
– Csak olyan szép pár voltak és gondoltuk…
– Épp ez az! – vág a szavába. – Hogy csak VOLTAK! – kel ki magából nővérem. – A hangsúly a múlt időn van, kicsim!
Rám tör a sírhatnék és elszorul a torkom.
– Most már mindegy, srácok – próbálom őket nyugtatni. – Ez így alakult, mi nyertünk.
– És ez nem lehet véletlen… – jegyzi meg Byunghun. 

– Persze, hogy nem, mivel kezeskedtél arról, hogy ez így legyen! – förmed rá Sangmi.
– Ha ennyire ki vagy akadva emiatt, akkor miért akarod annyira, hogy mégis elmenjek? – tudakolom csendesen, ugyanis tartok attól, hogy a fejemet veszi.
– Mert nem engedhetjük meg, hogy Chunji nyerjen, az ég szerelmére!
Szívesen kijavítanám őt, hogy Chunji már akkor megnyerte ezt a csatát, amikor ő velem ellentétben sértetlenül sétált ki a kapcsolatunkból, de inkább nem szólalok meg, mert féltem az életem.
– Beszéltél már Chunjival? – fordul felém Byunghun.
– Küldtem neki egy üzenetet, de még nem válaszolt – felelem.
– Akkor megyek és megkeresem őt. Addig nyugtasd meg valahogy Sangmit, kérlek.
– DE HÁT ÉN TELJESEN NYUGODT VAGYOK! – háborodik fel, szemei vérben forognak.

                                                              Chunji

Egyik kezemmel a fejemet támasztom, míg a másikkal a telefonomat nyomkodom: megnyitom, majd bezárom az üzeneteimet, mintha valami idétlen játékot játszanék.
 – Hé, haver – paskolja meg a hátamat váratlanul Byunghun, s letelepszik egy mellettem lévő szabad bárszékre.
Ijedtemben még a nyálamat is félrenyelem és köhögni kezdek; közben pedig lefordítom a mobilomat, hogy ne láthassa, mit néztem annyira.
 – A frászt hoztad rám…  – morgom, mikor végre alábbhagy köhögőrohamom. 

 – Igen, azt látom… Nagyon elgondolkodtál valamin.
 – Honnan tudtad, hogy itt leszek?
Egyértelmű a számomra, hogy nem véletlenül sétált be pont ebbe a kocsmába, ráadásul fényes nappal.
 – Mindig idejössz, ha rohadt szar a kedved – válaszol egyenesen.
Sajnos nem tudok vitatkozni, hiába is akarnék.
 – Na, és mit akarsz tőlem?
Kérdésemre kérdésre felel:
 – Visszaírtál már neki?
Szóval tudja…
Tettethetném a hülyét, de teljesen felesleges.
 – Még nem…
– De gondolom te is elolvastad Facebookon a magazin posztját.
– El… – Felnevetek. – Ilyen a világon nincs… – csóválom meg a fejemet hitetlenkedve, majd meghúzom a sörömet. 

– És mégis van – feleli. – Mit akarsz tenni?
– Őszintén? Még vagy négy pohár fenekére nézni.
– Elfogadod a wellness-hetet?
– Hát… Elég fasza kis nyeremény, ami azt illeti.
– És Jungsooval tölthetsz egy hetet – egészíti ki.
Nem mondok erre semmit.
– Hiányzik? – firtatja.
A francért kell tovább forgatnia bennem a tört!
– Ig… – kezdem, de elharapom a szó végét. Ó, hogy az a… – Nem – javítom ki magam komoran. 

– Miért nem hozod helyre?
– Honnan veszed, hogy helyre akarom hozni?
– Onnan, hogy ha már nem érdekelne, nem őrlődnél itt a mit tudom én hányadik söröd felett.
– Szösznek mi a terve? – térek ki a válaszadás elől.
– Szösznek? Tehát még becézed? – vonja fel szemöldökét.
Lesütöm a szemem és megköszörülöm a torkom.
– Jungsoonak – helyesbítek.
– Azt mondta, hogy nem hagyja veszni a nyereményt.
– Tehát eljön?
– El – bólint.
Szemmagasságba emelem a poharam és összeszűkített szemekkel vizsgálni kezdem a tartalmát.
– Hát… Csak nem hagyhatom, hogy egyedül legyen egy hétig, nem igaz? 

Teen Top - Lovefool - 50+1 (ráadás)

Sziasztok!

Tegnap kaptam egy kommentárt Marcsitól, amiben a kérdéseit taglalta. Gondolom, több Olvasóban is maradtak kérdések az utolsó rész után, én is tudom, hogy nem sikerült mindent lefednem, és mindenre választ adnom. Ezért is döntöttem úgy, hogy megtoldom a történetet egy ráadás résszel, hátha így már kevesebb kérdőjel marad Bennetek. :) 

A szemszögek váltakoznak, hol Jungsoo, hol pedig Sangmi beszél, de tudni fogjátok, mikor kinek a szemszögéből szemléltetem az eseményeket. 

Jó olvasást! :) 

Kimaradt jelenetek

*Három héttel a londoni látogatás után*

- Csókolom! – köszönt anyunak Skype-on Chunji. – Hogy tetszik lenni, drága? Nahát, hogy milyen szép még így kamerán keresztül is! – bókolt nyájasan.

Drága?! Ez a barom most tényleg drágának nevezte az anyámat? Komolyan mondom, hihetetlen…

Anya elpirulva kuncogni kezdett.

- Hé, hátrább az agarakkal, fiam – szólt rá nevelőapám, miközben leült anyu mellé.

- Naesang, de jó látni! – kiáltott fel vidáman mellettem L.Joe.

Nos, igen, ő meg Naesang annyira jóban lettek a végén, hogy apa még azt is megengedte neki, hogy tegezze őt.

- Mi a helyzet, JoeJoe? – üdvözölte őt apu.

Sangmival homlok ráncolva néztünk össze.

- JoeJoe? – tátogta nővérem döbbenten, és én értetlenül pislogtam vissza rá.

- Ugye eszel rendesen, Chunji drágám? – érdeklődött anya.

Drágám?! Mégis mi folyik itt, de most komolyan?

Ők négyen bájcsevejbe kezdtek és annyira élvezték egymás társaságát, hogy mi Sangmival kezdtük feleslegesnek érezni magunkat.

- Inkább hagyjuk magukra őket – súgtam oda neki.

- Jó ötlet – válaszolta alig hallhatóan.

Mind a ketten láttuk, hogy nem csak a párunkat, de még a szüleinket is elveszítettük.

Hát… Azt hiszem, túlságosan is jól sikerült a londoni utunk.

***

Ingerülten fordultam a hátamra, mikor Ricky már a harmadik alkalommal visított fel a nappaliban.

- Én ezt nem bírom, Byunghun – sóhajtottam gondterhelten. – Szeretem a srá… – A mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis belém fojtotta a szót Niel vérfagyasztó sikolya. Nem gyilkolták le, egyszerűen csak jól érezte magát Rickyvel és Changjoval. – Szóval… – futottam neki még egyszer. – Szeretem a srácokat, ezt te is tudod, de ezt csinálják minden egyes nap, és én ezt egyszerűen már nem bírom elviselni. Kialvatlan vagyok és szétmegy a fejem – panaszkodtam.

- Tudom, kicsim, tudom – húzott a mellkasára L.Joe és a hajamba puszilt bocsánatkérően. – Ki fogok találni valamit, ígérem.

- Jó, de nem ölheted meg őket.

Pár másodpercig hallgatott, majd azt mondta:

- Ki fogok találni valami mást.

Másnap este a kanapén feküdtünk és tévét néztünk Byunghunnal és Rickyvel, amikor odajött hozzánk Niel egy gyűrűs dobozzal a kezében.

- Sangmi, nem hagytad el véletlenül a gyűrűdet? Mert ezt az ágy alatt találtam.

Még mielőtt átnyújthatta volna nekem, L.Joe kikapta a kezéből.

- Istenem, te idióta, mindent elrontottál! – morogta idegesen.

- Mi? De hát miért? Én csak takarítottam és gondoltam Sangmi hiányolja a gyűrűjét – mentegetőzött.

- Ez… Ez nem az övé… Még – tette hozzá.

Semmit sem értettem.

- Mi ez a gyűrű, Byunghun? – firtattam.

- Juj, de izgi! – tapsikolt vidáman Ricky.

Byunghun még lövellt egy gyilkos pillantást Niel felé, majd azt mondta:

- Nem így akartam ezt az egészet elintézni, de legyen…

Zavarban volt, ezt láttam rajta, és csak akkor értettem meg, miért, amikor térdre ereszkedett előttem, és azt kérdezte:

- Sangmi Young… Hozzám jönnél feleségül?

A szám elé kaptam a kezem, a szemem azonnal könnybe lábadt.

- Byunghun… – mormoltam hitetlenkedve. Letöröltem az első kicsorduló könnycseppet, majd azt mondtam: – Persze, hogy igen!

- Csókot, csókot, csókot! – kántálta Niel és Ricky, és mi eleget tettünk kérésüknek.

Talán korai volt a lánykérés másfél év után, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Biztos voltam abban, hogy vele akarom leélni az életemet.

Ezután elköltöztünk a fiúktól – három hónapig bírtunk velük, de így visszagondolva… már nem is értem, miért költöztem át a dormba hozzájuk, sokkal jobb lett volna, ha azonnal külön otthon után nézünk L.Joe-val –, bár nem jutottunk olyan messzire: a bérházban, ahol  srácok, illetve Jungsooék is laktak, megüresedett és kiadóvá vált egy lakás, így tulajdonképpen továbbra is együtt laktunk mind a heten, csak éppenséggel három különböző otthonban.

Jungsoo és Chunji maradt a mi lakásunkban és éltek tovább a forró-jéghideg kapcsolatukban boldogan. Hol imádták egymást, hol nem kaptak levegőt a másiktól, de minden vitájuk ellenére is tudták, hogy egy napig sem bírnák egymás nélkül, és ez így is volt rendjén.

***

A Café Daniban ültünk a lányokkal, Sunnyval, Sissyvel és Mimivel, és egy-egy sütemény felett panaszkodtunk mindannyian arról, mennyire kimerítő volt az a három éves út, amely a diplománkhoz vezetett. Olyanok voltunk, mint azok az idős nénik, akik folyton a zöldségek árának emelkedése miatt morogtak a piacon. Próbáltunk túltenni a másikon és mindenki azt bizonygatta, hogy neki volt a legnehezebb három éve. Persze ebben a vitában sehogy se lehetett volna igazságosan eldönteni, kinek van igaza.

Épp a kávémért nyúltam volna, amikor Sunny fejhangon felvisított:

- Mi az ott az ujjadon?!

- Ümm… Gyűrű? – kérdezte Jungsoo.

Sunny úgy nézett rá húgomra, mint aki képes lenne bármelyik pillanatban agyonütni őt, és őszintén, ezt meg is tudtam érteni.

A lányok eddig azért nem láthatták az eljegyzési gyűrűmet, mert egy láncra fűzve, a nyakamban hordtam, és a karikát mindig a pólóm alá rejtettem.

- Tulajdonképpen ezért is mondtam, hogy ma üljünk össze… – kezdtem bátortalanul.

- Miért? Be akartad jelenteni, hogy vettél egy bizsut? – csipkelődött Sissy.

- Nem, hanem mert L.Joe megkérte a kezét – mondta Jungsoo mogorván.

Bumm, bele a közepébe…

A lányok összenéztek és alsó ajkukba harapva próbálták visszafojtani a nevetést.

Mielőtt még röhögőgörcsöt kaphattak volna, megjelent a Teen Top. Ez magában még nem is lett volna furcsa, mivel Niel szüleié volt a hely, csakhogy a srácok megálltak az asztalunknál. Chunji a lehető legszélesebb mosollyal az arcán ült le húgom mellé, míg Byunghun mellettem foglalt helyet.

- Szia szerelmem – üdvözölt, majd gyorsan szájon csókolt.

- Hiányoztál, Szösz – bújt hozzá Jungsoohoz Chunji.

Ekkor már persze a lányok nem tudtak nevetni, szájtátva bámultak minket, minden szó a torkukra forrt.

- Mi a jó… – mormogta Mimi döbbenten.

- Most ti tényleg…? – Sissy be sem tudta fejezni a megkezdett kérdését.

- Mondjátok, hogy ti csak baromi jó cosplayesek vagytok – pislogott nagyokat Sunny.

L.Joe felállt, hogy tisztességesen meghajolhasson.

- Lee Byunghun vagyok, a Teen Top rappere és egyben Sangmi vőlegénye. Örülök a találkozásnak.

- Ne ba… – dermedt le Mimi. Elharapta a szó végét, ugyanis nem szeretett káromkodni.

- Ezt nem tudom elhinni – mondta Sissy.

Chunji énekelni kezdett, hogy bebizonyítsa, valóban ők azok. Két-három sor a Miss Rightból elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a lányokat.

- Ó… Te… Jó… Ég… – tagolta Sunny, majd hirtelen Nielre emelte tekintetét. A fiú zavartan összerezzent. – Akkor te… Daniel?

Niel büszkén mosolyogott.

- Üdv Sunny – köszönt neki aprót biccentve.

- Te tudod a nevem!? – Sunny teljesen elképedt.

- Hát menten lehidalok… – túrt a hajába Sissy.

- És ezt mégis mikor akartátok velünk tudatni?! – háborodott fel Sunny.

- Hé, álljon meg a menet – tartotta fel mutatóujját Jungsoo. – Mi el akartuk nektek mondani, emlékeztek? Ti voltatok azok, akik nem vettek minket komolyan, és jól kiröhögtetek.

- Jól van, édes, ne húzd fel magad – puszilt a hajába Chunji.

- Jungsoonak igaza van – ismerte be Mimi.

- Hogy lehettek ti ekkora mázlisták!? – kérdezte Sunny zaklatottan.

- Mindent el kell mesélnetek! MINDENT! – hangsúlyozta Sissy.

- Na, ez hosszú lesz – sóhajtott fel Changjo, és az asztalunkhoz húzott egy széket, majd a többi fiú is követte példáját.

***

Ami a lányok tanulmányait illeti… Mind a ketten elvégezték a három éves alapképzést csúszás nélkül, bár Jungsoonál mindvégig kérdéses volt, hogy sikerül-e eljutnia a célig. Szösz szájából nem egyszer hangzott el az a mondat, hogy „Ennyi volt, én ezt nem csinálom tovább!”, és ha nem lett volna ott neki Sangmi, talán ténylegesen ott is hagyta volna az egészet. A diplomaosztó után Sangmi munkatársi kapcsolatban maradt Minsooval, és az ő szárnyai alatt folytatta tovább rádiós karrierjét, míg Jungsoo… Nos, ő egy diktátor alkalmazottja lett.

Sunny édesapja nyugdíjba vonult és frissen diplomázott rabszolgahajcsárjára… akarom mondani lányára bízta a szerkesztőségét, így a hetilap új címe Sunny Times lett. A lány jó barátnő lévén gondolkodás nélkül bevette a seregébe… vagyis csapatába a három lányt, Jungsoot, Sissyt és Mimit, így egyikőjük sem erősítette egy percig sem a munkanélküliek táborát.

***

Nos, ennyit szerettem még volna hozzácsatolni a történethez. Inkább már nem is mondom, hogy vége és azt sem, hogy véglegesen pontot tettem a Lovefool végére, mert az a pont bármikor átíródhat vesszővé, és a történetbeli szereplők is visszatérhetnek még későbbi fanfiction-ökben. Sunny esetében ezt vehetitek akár fenyegetésnek is.

Még egyszer meg szeretném köszönni mindazt a figyelmet, amit a Lovefoolra szenteltelek és azt a sok kedves szót és biztatást, amit a kezdetektől fogva kaptam Tőletek! Hálás vagyok. 

Nagy ölelés.

Soora 

n(ex)t - Első rész

Szívfájdalom

A mai reggellel a huszonegyedik napnak húzhatom meg a striguláját. Huszonegy nap, három hét, egészen pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Chunji pontot tett a kapcsolatunk végére. 

Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. Óriási klisé, de így van.
Egyik nap összebújva alszol a pároddal, másnap pedig már a nővéred kanapéján találod magad összetört szingliként, és csak nyeled, nyeled a könnyeidet.
Bénultság. Ezt érzem, mióta kimondta, hogy véget akar vetni az egésznek. Nem fáj, nem mar, nem éget, csak a bénult zsongás maradt a szívemben és a tátongó, kitölthetetlen űr a lelkemben. A tompa lüktetést érzem, semmi mást.
Életkedv? Az ominózus este óta olyannyira nincs, hogy még csak dolgozni sem járok be. Otthonról (jobban mondva Sangmiék lakásáról) küldöm be a szerkesztőségbe a cikkeimet, mert egyszerűen nincs türelmem az emberekhez. Meg akarom magam óvni a záporozó „Mi a baj?” és „Miért van ilyen nyúzott képed?” kérdésektől, és a boldog párkapcsolatban élő, kivirult kollégák látványától.
Gyenge lennék? Még az is lehet.
Egyesek terápiaként alkalmazzák a munkát – elhalmozzák magukat tennivalókkal, betáblázzák a napjukat csak azért, hogy ne legyen idejük befelé koncentrálni, csak is kifelé. Inkább túlóráznak, hogy minél kevesebb időt töltsenek egyedül az üres és néma lakásban. Nos, én nem tartozom ehhez a réteghez. Alig tudok fókuszálni, sokkal több időbe telik megírni egy cikket, mint általában. Ráadásul teljesen más területeket kezdtem el feldolgozni kényszerített költözésem óta; eddig mindig vidám voltam, az írásaim is pozitív hangvételűek voltak, szerettem ábrándos publikációkat írni a női-férfi viszonyról. Ez volt a védjegyem. Három hete azonban a rózsaszín köd felszállt, és azóta én sem vagyok már ugyanaz a jókedvű ember. Már nem a szerelem felemelő- hanem pusztító erejéről, a kapcsolatok buktatóiról, hűtlen felekről, telesírt párnákról és már-már elviselhetetlen szívfájdalomról írok. Nehezen születnek meg a kezem alatt a cikkek, de mikor végre pontot teszek egy publikáció utolsó mondatának végére, úgy érzem, valamennyivel nyugodtabb a lelkem.
Mindig is hittem az írás gyógyító erejében.
Tehát azóta Sangmi és Byunghun lakásán húzom meg magam egy kanapén, aminek eléggé vendégmunkás-feelingje van, de valahogy nem tud izgatni. Nővérem, mikor meglátott azon a bizonyos estén, először kicsattanó örömmel szorított magához, majd mikor érzékelte, hogy testemet rázza a sírás, azonnal bevezetett a nappaliba, hogy leültessen, és védelmezőn magához öleljen. Nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy sírjak, miközben úgy ringatott, mintha egy apró, törékeny kislány lettem volna, és igazából annak is éreztem magam. Miután elfogytak a könnyek, csinált nekem forrócsokit és türelmesen megvárta, amíg én remegő ajkakkal, el-elcsukló hanggal elmeséltem, mi történt. Természetesen minden további nélkül beleegyezett abba, hogy náluk maradjak addig, míg ki nem találom, hova és hogyan tovább.

Sangmi lehuppan mellém a kanapéra – már amennyire huppanni tud a nagy hasa miatt, ugyanis már a hatodik hónapjában jár. A combomra simítja a kezét, ezzel szakítva ki a gondolataimból.
– A szívem hasad meg érted… – néz rám szomorúan.
Nem tudom vele tartani a szemkontaktust, inkább ölemben pihentetett kezemre bámulok meredten. Az eljegyzési gyűrűm szúrja a szememet és viszkető érzést vált ki belőlem (biztos vagyok benne, hogy ezt csak bebeszélem magamnak), éppen ezért úgy gondolom, hogy jobb, ha megválok tőle. Szemmagasságban forgatom az ezüst karikát, összeszorított ajkakkal hunyorgok rá.
– Ki akarod dobni?
A tenyerembe zárom és összeszűkítem a szemem.
– Már gondoltam rá – vallom be.
– Akkor nem fogod?
Néhány másodpercig csak hallgatok.
– Nem.
– Mi lenne, ha beszélnél vele?
Ajkam keserű félmosolyra húzódik.
– És mit mondhatnék neki?
Lemondóan sóhajt.
– És, ha Byunghun menne el hozzá?
– Hagyjuk, Sangmi…
– De nem akarlak téged ilyen állapotban látni.
– Milyenben?
– Hát… Ilyenben. Egész nap csak ülsz itt, meredsz magad elé fapofával…
– Ne haragudj, ígérem, hogy azon leszek, hogy minél hamarabb találjak magamnak egy albérletet.
– Nem ezért mondtam, hülye – morogja, majd vállon suhint. – Bármeddig maradhatsz, és örülök is neki, hogy itt vagy, csak… bár ne ezért kellett volna átjönnöd.
– Fontolgatom, hogy hazautazom.
– Lehet, hogy jót tenne neked egy kis levegőváltozás – helyesel. – Apuék biztosan örömmel fogadnának.
– Félreérted. Költözésre gondoltam.
Kikerekedett szemekkel pislog rám.
– Hogy mi?!
– Még nem döntöttem el, de…
– Nem, Jungsoo, nem engedem – mondja határozottan. – Ez volt az álmunk, emlékszel? Újságíró akartál lenni. Hol? Itt Szöulban. És most az is vagy. Hol? Szöulban.
Könnybe lábad a szemem.
– De… Nem akarok itt lenni. Nem bírok itt lenni, Sangmi. Így nem, hogy minden rá emlékeztet.
– Tudom, hogy nehéz, illetve el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, de nem adhatod fel az álmodat miatta. Ne hagyd, hogy mindent elrontson. Különben is, még csak azt sem érdemli meg az a nyomorult, hogy szomorkodj miatta, azt meg aztán pláne nem, hogy hazamenekülj előle. Ne hozz meggondolatlanul egy ekkora döntést csak azért, mert most úgy érzed, nem lehet jobb a helyzeted. Én itt vagyok és segítek, oké? – kérdi, majd letöröl egy kósza könnycseppet az arcomról. – Ne is beszéljünk róla többet, már csak a gondolatától is dühös leszek… Tudom is, mire van neked szükséged. Hallottál már arról a doramáról, aminek az a címe, hogy W? Lee Jongsuk játszik benne.
– Lee Jongsuk? – kérdezek vissza.
– Bizony, neki már csak a látványa is orvosság lehet minden bajodra. Úgyhogy most megyek, készítek popcornt, te meg addig kapcsold be a laptopodat, és keress rá, hol tudnánk elkezdeni nézni online.
– Értettem, főnök – szalutálok halvány és erőtlen mosollyal arcomon.
Jól esik, hogy Sangmi így törődik velem.
Mielőtt keresgélni kezdenék az interneten, három hét óta most először belépek a Facebook profilomba, ahol több, mint hat üzenet, és még ennél is több értesítő fogad. Rákattintok az „Üzenetek” fülre, s ahogy végigfuttatom a szememet a neveken, hirtelen lefagyok az egyik feladó láttán. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet, újra és újra elolvasom, amit írt az illető, de képtelen vagyok elhinni.
Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. 
– S-Sangmi… – hebegem, szám elé kapva a kezem. – Sangmi!

n(ex)t - Prológus

Sziasztok!

Ahogy ígértem, már meg is hoztam a legújabb fanfiction-öm, a n(ex)t prológusát. A sztori két főszereplője Chunji és Jungsoo, ám egy valami miatt mégsem lehet ezt a Lovefool folytatásának tekinteni: ebben a történetben a fiúk nem idolok. De minden más maradt a régi: Chunji arca még mindig ugyanakkora és Jungsoo nyelve is ugyanúgy fel van vágva, mint eddig volt. 

Élvezzétek a páros további alakítását. 

Jó olvasást!

Soora

Prológus

 

Három héttel ezelőtt

Vége van. Újra és újra ezt mondogatom magamnak, miközben lesújtottan ülök az ágy szélén. Szám enyhén remeg, a szívem sajgón veri fájdalomtól bénult ritmusát. Magam elé meredek, egy képzeletbeli pontra szegezem szememet, mert nem merek ránézni sem. Sűrűn pislogok, hogy a könnycseppeket elűzzem a szememből, azonban látásom minden szánalmas próbálkozásom ellenére is elhomályosul a könnyfátyol miatt. Amikor az első könny végigszánt az arcomon, alsó ajkamba harapva még jobban leszegem a fejem. Tompán fáj lényem minden pontja, úgy érzem, most lenne igazán jó megszűnni létezni.

Megköszörüli a torkát, mire összerezzenek. Lassan emelem rá tekintetemet és ő szenvtelen arccal, semmitmondó szemekkel mered vissza rám. Nemtörődömsége csak még jobban felzaklat.

- Maradhatsz, amíg nem találsz magadnak lakást. – A hangja ennél hűvösebb talán nem is lehetne.

Persze, mert ez az ő otthona. Többé nem a miénk, egyedül csak az övé.

Ölemben pihentetett kezem ökölbe szorul.

Lesajnálva érzem magam és üvölteni lenne kedvem, toporzékolni, de nem adhatom meg azt az elégtételt neki, hogy szemtanúja lehet az összeroppanásomnak.

Tartsd magad, Jungsoo. Most még nem törhetsz össze.

- Felejtsd el – mondom nagy nehezen, a torkom teljesen ki van száradva.

Hangom ismeretlenül cseng még számomra is, és már idegennek találom őt is, ahogyan nézem őt.

Nem kérek a segítségéből, a szánalmából.

Válaszom hallatán lesüti a szemét és idegesítő, fölényes félmosolyra húzza ajkát. Ekkor a szívem nehéz kőként süllyed a gyomromba, és hirtelen úgy érzem, nincs elég levegő a lakásban.

Nehézkesen felállok, és megragadva a táskámat a szekrényemhez sétálok. Nem is nézem, mit csomagolok el, kapkodva rámolok ki a ruhásszekrényből, minél hamarabb szabadulni akarok. Tekintetét végig a hátamon érzem, és ez csak arra késztet, hogy még inkább siessek a cuccolással.

Amikor megtelik a táskám, behúzom a cipzárját, és megindulok a kijárat felé.

- A többi holmidért mikor jössz?

Megállok, de nem fordulok vissza, a testem teljes egészében megfeszül. Nem szólok egy szót sem, inkább csak kiveszem a lakáskulcsomat a nadrágzsebemből, és a földre ejtem azt. A kulcscsomó hangosan csapódik a parkettának, a zaj fülsértő a némaságban.  A kulcsok nála, míg az érzelmek nálam maradnak. 

Remegő lábakkal sétálok ki a lakásból, némán, vissza sem pillantva, az ajtó durván csapódik be mögöttem. 

Ég veled, Chunji.