n(ex)t - Negyedik rész

Megszokás

Jungsoo

Elégedetten nyugtázom, hogy Chunjinak nyoma sincs a hotelszobában. Leteszem az ágyamra a notebookomat, majd úgy döntök, megérdemlek egy kis kényeztetést, ezért egyenesen a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Lehunyt pillákkal, fejemet a kád peremén pihentetve dúdolok egy dalt, ami épp a telefonomból szól, amikor Chunji belép a fürdőbe. Először fel sem tűnik neki, hogy én is jelen vagyok, és valahogy a zenét sem érzékeli – bizonyára nagyon bele van merülve a gondolataiba. Meglep, hogy csak így besétált; hirtelen még csak szólni sem tudok neki, hogy most azonnal menjen ki, az összes szó a torkomra van forrva. A mosdókagylóhoz lép, majd sóhajt egyet – gondterheltnek és sebezhetőnek tűnik így. Lassan felemeli a fejét és belenéz a tükörbe, s ebben a pillanatban vesz észre engem, ahogyan a háta mögül nézem őt.
– Jesszusom, Szösz, a szívbajt hozod rám! – kap a szívéhez rémülten.
Nem mondok semmit, csak tovább pislogok rá. Két hónappal ezelőtt még fülig érő szájjal invitáltam volna őt be a vízbe magam mellé, ő pedig hezitálás nélkül elkezdett volna vetkőzni, most viszont mind a ketten némán bámulunk egymásra, és feszengünk a kialakult helyzet miatt.
A szívem szakad meg ettől az egésztől…
Nyíltan vizslatni kezdi fedetlen melleimet, amit én persze rögtön észreveszek, s lányos zavaromban próbálok minél nagyobb habmennyiséget a mellkasom elé húzni a víz felszínéről – nem mintha bármi értelme lenne annak, hogy takargatom magam, hiszen amúgy is ismeri már minden porcikámat.
A tarkóját vakargatja, és megköszörüli a torkát.
– Hát… Akkor nem is zavarnálak.
– Ezt most nekem mondod vagy a melleimnek? – kérdezem gúnyosan, ugyanis még mindig nem képes a szemembe nézni, ami roppantmód zavar.
Elpirul.
– Ne haragudj… – motyogja, majd sietősen távozik. 

Viharosan fújom ki a levegőt, az arcom ég.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy voltam képes eljönni erre a – jelen esetben – átokra. Könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom elhinni, hogy önként vállaltam, hogy egy teljes héten keresztül össze legyek zárva azzal az emberrel, aki pár mondatával megváltoztatta az életemet – teljes mértékben negatívan.

Egészen addig áztatom magam, amíg ki nem hűl a víz, mindvégig abban reménykedem, hogy mikor visszamegyek a hálóba, Chunji már nem lesz ott. Mivel nem hoztam be magamnak váltóruhát, ezért csak egy fehér törölközőt tekerek testem köré, s így sétálok vissza a szobába. Balszerencsémre Chunji nem döntött úgy, hogy keres magának más társaságot a hotel bárjában: az ágyon ülve a telefonját nyomkodja. Feltűnik neki a jelenlétem és tetőtől-talpig végigmér; mindig is szerette, ha csak egy szál törölköző fedett engem. Megfordul a fejemben, hogy a fürdőszobában cserélem át a ruhámat, de aztán eszembe jut Sangmi, aki elutazásom előtt mindvégig arra buzdított, hogy játszadozzak Chunjival, csavarjam el a fejét és mutassam meg neki, mit veszített, ezért minden további gondolkodás nélkül ledobom magamról a törölközőt, ami halk puffanással ér földet. Zavartalanul odasétálok a bőröndömhöz, és keresni kezdem a pizsamámat. Nem veszem sietősre a figurát, komótosan matatok a holmim közt, Chunji tekintetét mindvégig magamon érzem. Amikor megtalálom a fekete szatén hálóruhám,szépen lassan belebújok, majd Chunjira sandítok: köpni-nyelni nem tud, az állát úgy kell felkaparnia a padlóról.
Kérdőn felvonom a szemöldököm, úgy nézek rá, de ő kerüli a pillantásom és a pólója nyakát húzogatja, mintha nem jutna elég levegőhöz a ruhadarabtól. Diadalittas mosoly terül szét arcomon, hosszú idők óta most érzem magam először nyeregben.
Visszafordulok a fürdőszobába, hogy fogat mossak. Egyetlen öblögető pohár van a csap mellett, benne két fogkefével, és én mind a kettőre fogkrémet kenek. Aztán belém hasít a felismerés… 
Chunjival minden este ez volt a szokásunk: aki hamarabb ért a fürdőbe, az tett fogkrémet mind a kettőnk fogkeféjére.
Elszorul a torkom, a látásomat pedig könnyek homályosítják hirtelen.
Ezt nem hiszem el…
Kapkodva szárazra törlöm az arcomat, s amilyen gyorsan csak tudok, fogat mosok, majd visszamegyek a hálóba és befészkelem magam az ágyba.
– Máris alszol? – kérdi.
Nincs kedvem válaszolni, ezért csendben maradok. Felsóhajt.
– Vacsoráztál már? – próbálkozik újra. Nem tudom, miért gondolja, hogy hajlandó leszek szóba állni vele.
Ismét panaszosan fújja ki a levegőt.
– Én lemegyek az étterembe enni – közli, holott ő is tudja jól, hogy nem érdekel.
Kinyitja a szoba ajtaját, de látom rajta, hogy hezitál.
– Aludj jól, Szösz – mondja végül csendesen és elhagyja a szobát.

Nem tudok aludni. Folyton csak forgolódom, nincs nyugtom, nem tudok pihenni. Megállás nélkül Chunjira gondolok, arra, hogyan szakított velem egyik pillanatról a másikra, utána pedig azt próbálom magamban kielemezni, hogyan viselkedik velem, mióta itt vagyunk. Annak ellenére, hogy ő vetett véget a kapcsolatunknak, most mégis ő próbál beszélgetni velem. De nem értem… Mit vár tőlem ezek után? Hogy boldogan a karjaiba vetem magam? Persze nem mondom… én lennék a legboldogabb, ha minden a régi lehetne köztünk, de ez sajnos nem megy ilyen könnyen. A sebeim még túlságosan frissek, és nem is tudom elhinni, hogy Chunji jó szándékkal közeledik felém. A történtek után már az sem lepne meg, ha csak azért jött volna el erre a wellness-hétre, hogy még utoljára lefeküdjön velem, és teljesen kifacsarjon érzelmileg.
Gondolataimból a szobaajtó nyílása rángat ki; Chunji tért vissza a hotel étterméből. Riadtan lehunyom a szemem és alvást színlelek, így akarom elkerülni azt, hogy ismét megpróbáljon szóba elegyedni velem.
Fel sem kapcsolja a villanyt, úgy botorkál el a sötétben a fürdőszobáig. Máskor a szívemet melengette volna figyelmessége, hogy nem akar engem felébreszteni, most viszont ettől a gesztustól csak még szomorúbbnak érzem magam. Hallom, ahogy csobog a víz, s a szívem mélyén azt kívánom, bárcsak kiszólna, hogy vigyek be neki törölközőt, mert már megint – mint mindig – bent hagyta azt a szobában. Lehunyom a szemem és visszaidézem azokat az estéket, amikor egy törölközővel a derekán, félmeztelenül borotválkozott, míg én hátulról öleltem őt, arcomat pedig a még picit nedves hátára fektettem, és nem voltam hajlandó elereszteni őt egészen addig, amíg nem végzett.
Érzem, ahogy az emlékek hatására egy forró könnycsepp legördül az arcomon, majd a párnára cseppen és beleivódik.
Közel tíz perc telik el, míg visszatér a hálóba; puha léptekkel közelíti meg az ágyat, a következő pillanatban pedig már érzem is, ahogy besüpped mellettem a matrac.

– Nehogy le merj mellém feküdni! – ülök fel hirtelen.
Ijedtében leesik az ágyról és nagy puffanással ér földet.
– Jézusom, Szösz! – kiált fel. – Ma még megölsz!
– Azt remélem… – morgom.

– Azt hittem csak viccelsz ezzel az egész földön alvás dologgal… – motyogja csalódottan. 

– Miért, mit vártál? – háborodok fel. – Hogy majd összebújva elalszunk, mint régen? – kérdem, s közben felkapcsolom az ágy melletti komódon lévő kislámpát, hogy lássuk egymást.
Amikor megpillantom pőre felsőtestét, a szívem kihagy egy ütemet.
Bámulásomat a nevetése zavarja meg.
– Biztos vagy te abban, hogy nem akarsz velem ágyba bújni? – vigyorog önelégülten.
Hozzávágok egy párnát, ami elől ügyesen kitér.
– Semmiben sem voltam még ennyire biztos.
– A csillogó szemed másról árulkodik – mondja, közben pedig visszaül az ágyra.
Elkezd lassan közeledni felém, amitől a szívverésem azonnal felgyorsul, már-már bordát akar törni, az izgatottság pedig átjárja az egész testem. Mozdulni akarnék, azonnali hatállyal kirugdosni őt az ágyból, de egyszerűen nem tudok semmit sem tenni; bénultnak érzem magam, és csak kikerekedett szemekkel nézem azt az idegesítő magabiztos mosolyt az arcán, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzám.
Már csak néhány centi választja el az arcunkat egymástól – a szívem ettől soha nem tapasztalt gyorsasággal veri saját ritmusát, félő, hogy bármelyik pillanatban felrobban.
Chunji az arcomhoz emeli a kezét, mire én automatikusan lehunyom a szemem, s úgy várom, mi lesz a következő mozdulata. Óvatosan a fülem mögé simít egy kósza tincset, majd az ajkát a homlokomhoz illeszti, s lágyan, a lehető legfinomabban megpuszil.
A néma szobában szinte hallom, ahogy ezer meg egy darabra törik a szívem – ki tudja, hányadik alkalommal már.
– Szép álmokat, Szösz – mondja csendesen, majd lehajtja a mellettem lévő párnára a fejét.
Nem tudok ellenkezni. Nem tudom őt páros lábbal kirúgni a szobából, nem tudok vele torkom szakadtából üvölteni, hogy azonnal takarodjon az életemből, egyszerűen nem tudok csinálni semmit, csak mint aki hipnózis alatt áll, lekapcsolom a lámpát, s visszabújom az ágyba, Chunjinak háttal.
Akaratlanul buggyannak ki a szememből a könnycseppek, és erősen az ajkamba harapok, hogy ne adjak ki nyüszítő hangot.
Miért csinálja ezt velem?

Chunji

Hallom, ahogy Szösz szipog, s felőröl a tudat, hogy miattam sír. Már megint. Nem állt szándékomban megríkatni őt, én szimplán csak közeledni szerettem volna felé, jelezni neki, hogy nem múltak el az érzéseim és, hogy még mindig törődöm vele. Ha tudtam volna, hogy így fog reagálni a homlokpuszimra, esküszöm, hogy inkább hozzá sem szóltam volna, hanem csendben meghúztam volna magam a fürdőkádban reggelig.
Egy címeres gyökér vagyok.
A torkomban ver a szívem a sírását hallgatva, s legszívesebben hozzábújnék, átölelném, és elmondanám neki, hogy mindent sajnálok, de ehelyett csak mozdulatlanul fekszem tovább a hátát bámulva a sötétben.
Körülbelül félóráig van még ébren, utána elnyomja őt az álom, engem viszont további két óráig nem hagy aludni a bűntudat.

Mikor felnyitom a pilláimat, arccal Szösz hajában találom magam és egy percre ledermedek.
Mi a…?
Ágyékom szorosan a fenekéhez simul, míg egyik karom át van vetve a testén. Szívverésem felgyorsul és lélegzetvisszafojtva realizálom a helyzetet.
Hozzábújtam álmomban…
Hát persze! Rohadt megszokások.
Elkezd mozgolódni, ezért – fájó szívvel ugyan, de – gyorsan elhúzódom tőle és átfordulok a másik oldalamra, hogy alvást színleljek.
Régen minden reggelünket ölelkezéssel indítottuk, és most képes lennék eladni azért akár a lelkemet is, hogy visszakapjuk azokat a boldog, szerelmes napokat.
Tudom, hogy csak ez a pár napom van arra, hogy visszanyerjem őt magamnak, mert ha ez alatt az egy hét alatt nem sikerül elérnem, hogy megbocsásson nekem, akkor a wellness után már soha többé nem is akar majd engem látni, azonban már egyre kevésbé hiszek abban, hogy sikerrel fogok járni.
Viszont amíg nem telik le ez a hét nap, addig nem fogom feladni a reményt.

n(ex)t - Harmadik rész

Viszontlátás

Jungsoo

Az ágy szélén ülök, miközben a földre fektetett bőröndömben kotorászok remegő kezekkel. Tulajdonképpen nem keresek az égvilágon semmit sem, mindössze le kell magam foglalnom valamivel, hogy a lehető legkevesebb figyelmet fordítsak rá. Újra meg újra átnézem a ruháimat, már legalább negyedszer fintorgok az extra csipkés fehérnemű láttán, amit Sangmi csomagolt el nekem a tudtom nélkül, és kényszeresen egy gondolatbeli listába szedem a magammal hozott holmikat.
A szobában vágni lehetne a feszültséget, a némaság fülsüketítő és idegőrlő. Megállás nélkül egyetlen kérdést teszek fel magamnak: mi a franciért egyeztem én bele ebbe az egészbe?! Sangmi lelkesítő beszéde elhitette velem, hogy végig fogom tudni csinálni ezt a hetet anélkül, hogy összeomlanék lelkileg, bebeszéltem magamnak, hogy elég erős vagyok ehhez, most viszont, hogy itt vagyok vele egy hotelszobában, mindennek érzem magam, csak magabiztosnak nem. Tudom, hogy előbb vagy utóbb mondanom kell valamit, vagy legalább vetnem kell rá egy pillantást, de egész egyszerűen nem érzek magamban elegendő erőt ahhoz, hogy felé forduljak. Nem akarok ránézni arra az emberre, aki egyik napról a másikra kitette a szűrömet mindenféle indok vagy magyarázat nélkül.
Abbahagyom a csomagom átfésülését és felegyenesedem. Próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, igyekszem normalizálni a légzésemet és megnyugtatni háborgó szívemet, ami olyan erővel pumpálja ereimbe a vért, hogy attól félek, még Chunji is hallja nyugtalan dübörgését ebben a szótlanságban. Nagy levegő ki és be, s végül én vagyok az, aki megtöri a csendet:
– Te hol fogsz aludni? – kérdem.
Lassan felé fordulok. Ő az ablakpárkánynak támaszkodva áll, most pedig kérdőn pislog rám. Nehéz a szemébe néznem, s még nehezebb tartani vele a szemkontaktust, de erőt veszek magamon, hogy ne kapjam el róla a tekintetem.
– Hol fogsz aludni? – teszem fel a kérdést még egyszer.
– Hát… Gondolom itt – feleli végül. – Egy szobát kaptunk.
– Nem vagyok hajlandó veled egy ágyban aludni – jelentem ki kimérten.
Felnevet.
–  Én pedig nem vagyok hajlandó egy hotel padlóján aludni.
–  Miért, talán nekem kéne? – kérdezem sértetten.
Vállat von.
– Nem nekem van bajom a közös ággyal.
– Én NEM fogom a földön tölteni az éjszakát – hangsúlyozom.
– Akkor ezzel már ketten vagyunk, Szösz.
Idegesít a stílusa és az, hogy a történtek után még van bőr a képén a becenevemen szólítani, de inkább már nem mondok erre semmit, mert félő, hogy a végén elsírom magam.
Felkapom az ágyról a telefonomat, és egy szó nélkül elhagyom a szobát.
Még oda sem érek a pár lépésre lévő lifthez, máris csörög a mobilom. A főnököm és egyben az egyik barátnőm, Sunny az.
– Na mizu, Parker?
Még csak másfél órája érkeztünk meg a hotelbe, de máris zaklat. Tipikus.
Elfojtok egy sóhajt.
– Nem sok… – mormogom.
– Ennyi? Nem sok? Ezért engedtelek el olyan könnyen? Hogy lesz ebből ütős cikk? – háborodik fel.
– Cikk? Milyen cikk? – döbbenek meg.

– Amelyiket az exeddel töltött romantikus hetedről fogsz írni.
– Erről eddig egy szó sem volt…
– Ez a munkád, Parker, plusz ez egy tuti sztori, amivel nagyot arathatunk.
– Ez nem egy szimpla sztori, ez az életem, Sunny – morgom barátságtalanul.
– Annál jobb! Így sokkal hitelesebb leszel. Alig várom már, hogy olvashassam.
– Nem hiszlek el… – sóhajtom.

– Munkára, Parker! Izgalmakat akarok – mondja, majd minden további nélkül bontja a vonalat.
Remek… Mindig is tudtam, hogy Sunny szótárában még csak véletlenül sem szerepel az a szó, hogy „együttérzés”, de ennek ellenére is fel tudott húzni.
Pufogva visszafordulok a hotelszoba felé, hogy felkapjam a notebookomat, és kiüljek egy medence mellé írni.
A szobába lépve Chunjiból csak a hátát látom; épp a gondolataiba mélyülve bámul ki az ablakon.

Chunji 

Összerezzenek, ahogy becsapódik az ajtó, majd lassan megfordulok. Szösz ismét az ágyon ül, miközben a bőröndjében kutat valami után nagy erőkkel.
– Mit keresel? – kezdeményezek beszélgetést, bár mélyen belül tudom, hogy a próbálkozásom teljesen felesleges.
Válaszra sem méltat, csak kezébe veszi a notebookját és felegyenesedik.
– Á, szóval írni mész – adok hangot a gondolataimnak. – Ismét a zátonyra futott kapcsolatok lesznek terítéken? – szúrom oda.
Mi a franc van velem? Kedvesnek kéne vele lennem, hogy megpuhítsam, erre csak egy kötekedő gyökér vagyok, aki mindent elront.
– Olvastam az előző cikked – folytatom. – Különösen az a rész tetszett belőle, amikor hangot adtál a férfiak iránt érzett frusztráltságodnak. De nyugi, nem vettem magamra.
Te jó ég, miket hordok én itt össze?! Úgy látszik, az agyam és a szám közötti összeköttetés megszűnt létezni.
Ökölbe szorul a szabad keze, de még most sem szól hozzám. Nem mintha okolnám őt ezért, tulajdonképpen az is egy kész csoda, hogy egyáltalán beleegyezett abba, hogy eltölt velem egy hetet. Én a helyében tuti, hogy olyan messziről kerülném magam, amennyire csak lehetséges.
Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor Jungsoo felpattan az ágy széléről és kiviharzik a szobából.
– Szösz… – szólok utána bátortalanul.

Hátra sem fordul, én meg csak állok szerencsétlenül, azon agyalva, hogy utána menjek-e, vagy inkább hagyjam, hadd legyen egy kicsit egyedül. Végül az utóbbi mellett döntök.
Különben is, mit tudnék neki mondani, ha utolérném? „Ne haragudj, amiért ilyen bunkó köcsög vagyok, csak tudod így próbálom meg leplezni, hogy ez nekem ugyanúgy fáj, ahogyan neked”? Kiröhögne. Vagy sokkal inkább gyomorszájba vágna.
Fel-alá mászkálok a szobában azon töprengve, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat, amikor rezegni kezd a zsebemben a telefonom. Mikor előveszem, meglepődve látom, hogy Byunghun az.
Hát ez meg mit akar?, vonom fel a szemöldököm.
– Mondjad – szólok bele.
– Neked is szia – feleli.
Rövid ideig hallgatok, arra várva, hogy magától beszéljen, de hiába.
– Mondjad – ismétlem meg.
– Csak gondoltam megkérdem, mi a helyzet. Összemelegedtetek már?
– A lehető legkevésbé sem… És talán már nem is fogunk – motyogom.
– Na, hogyhogy? – csodálkozik.
– Sikerült mindent elszúrnom.
– És erre még csak most jöttél rá?
– Nem segítesz ezzel, Byunghun… – dünnyögöm.

– Jó, jó, bocsi. Figyelj, tekintve, hogy Jungsoo még mindig szeret téged, olyan nehéz dolgod nem lehet. Csak ne legyél vele barom, és ne fűzz mindenhez bunkó kommentárokat.
– Késő…
– Nem is te lennél… Azért mentél oda, hogy még mélyebbre süllyedj a szemében? – csattan fel.
– Te is tudod jól, hogy nem.
– Akkor meg szedd össze magad! Meséld el, mi történt.

A Byunghunnal folytatott telefonbeszélgetésem után fürdőnadrágot húzok és lemegyek a kültéri medencékhez, hogy megkeressem Szöszt. Nincs olyan nehéz dolgom a megtalálását illetően, mivel ő az egyedüli, aki fürdőruha helyett utcai ruhában van. A notebookja az ölében van és elgondolkozva gépel, még a homlokát is ráncolja a koncentrálásban. A billentyűzet csak úgy ég az ujjai alatt, s rögtön elkomorodom, ahogy leesik, mi ennek az oka: elegendő dühöt generáltam neki a hülyeségeimmel ahhoz, hogy megírjon egy kevésbé vidám hangvételű cikket.
Ahogy a mondás is tartja: minden rosszban van valami jó; Jungsoo legalább az irántam érzett haragját be tudja fektetni a munkájába, és ütős olvasnivalókkal tud ezáltal szolgálni a Sunny Times olvasóinak. Az elejétől fogva nyomon követtem Szösz munkásságát, mindig elolvastam mindegyik publikációját, és keserűen kell most nyugtáznom, hogy mióta nem vagyunk együtt, azóta rengeteget fejlődött, és az írásai sokkal mélyebben meg tudták érinteni az embert.
Nem megyek hozzá közelebb, csak leülök egy szabad napozóágyra egy fa árnyékában, és távolról figyelem őt. Nem szeretném őt megzavarni a munkájában, és azt sem szeretném, ha még ennél is jobban utálna. Csak nézem őt és közben a szívem összeszorul, ahogy belegondolok, hogy bántam vele.
Ezek után hogy mondhatnám el neki, hogy még mindig szeretem és megbántam az egészet?

n(ex)t - Második rész

Meglepetés

Másfél hónappal korábban

Jungsoo

Chunjival az egész délelőttünket közös képek készítésével töltöttük, most pedig azon vagyunk, hogy kiválasszuk a tökéletes szelfit. A Happy Together nevet viselő online magazin ugyanis pályázatot hirdetett ki párkapcsolatban élők számára: a szerelmeseknek képet kell feltölteniük a Facebook oldalukra, a képleírásban pedig el kell mesélniük, hogyan ismerkedtek meg. A játékszabály egyszerű: aki a legtöbb like-ot kapja a posztjára, az viszi el a nyereményt, ami nem más, mint egy wellness-hét Szöul egyik legfényűzőbb hotelében, az Imperial Palace-ben.
– Ezt! Tegyük fel ezt! Ez jó lesz – bök a telefonjának a kijelzőjére Chunji.
– Kicsim… Mindegyik képre ezt mondtad.
– Hát persze, mivel mindegyik fotón hihetetlenül jól nézek ki – henceg.
A szememet forgatom.
– Miért nem vágsz össze inkább két fényképet magadról, és töltöd fel azt? Úgyis magadat szereted a világon a legjobban – morgok.
– Hé, ez nem igaz – ellenkezik, majd magához húz. – Te vagy a listámon az első, kicsi – mondja, s a hajamba puszil.
A szívem persze azonnal egy nagy-nagy pacává olvad, de azért tovább szívom a vérét.
– Nem csak nagyképű, de még hazug is – ingatom a fejem helytelenítőn, de azért szorosabban bújok hozzá.
– De most viccen kívül, Szösz – fordítja komolyra a szót. –, tényleg ez a képünk tetszik eddig a legjobban. Nagyon szép vagy, és egyszerűen imádom, ahogy csillog rajta a kék szemed – bókol.
– Biztos?
– Száz százalék. Egyedül is te kapnád a legtöbb szavazatot, de így, hogy még én is rajta vagyok a fotón… Tuti befutók vagyunk – vigyorog.
– Akkor legyen ez – egyezek bele. – Töltsem fel az én felhasználómból?

– Persze, az úgy jó lesz. És mivel te jobban bánsz a szavakkal, ezért te írd meg a képleírást is.
– Szóval minden munka rám marad… Értem én.
Szája fülig ér.
– És pont ezért fogunk mi nyerni, mert te intézed az egészet. – Gyorsan szájon csókol. – Szeretlek, Szösz. Alig várom már, hogy egy teljes hetet eltöltsek veled az Imperiálban.

✧

A mutatóujjam remeg, ahogyan követem a sorokat a képernyőn. Újra és újra átfutom a szöveget, szemeim a teljes kétségbeesés mohóságával falják a betűket, de valahogy az agyam nem képes felfogni, ami történik.
– Mi az? – rohan be hozzám Sangmi, és lehuppan mellém. – Mi történt?
– Olvasd el – bökök az üzenetre. – Hangosan, hátha úgy már elhiszem.
– Oké, de mi ez? – firtatja tovább.
– Csak olvasd már! – csattanok fel idegesen.
– Jól van már, jézusom… – motyogja kikerekedett szemekkel, majd megköszörüli a torkát. – Kedves Jungsoo Parker! Örömmel közöljük, hogy az Ön képe nyerte el a legtöbb ember tetszését a „Happy Couple” pályázatunkon. Gratulálunk! Kérjük, hogy nyereménye átvételéhez fáradjon be szerkesztőségünkbe kedves párjával. Tisztelettel, Happy Together. 

– A rohadt életbe... – szisszenek fel –, még most sem hiszem el – mondom, mikor a végére ér.

– Ez… Ez az üzenet neked szól? – kérdi döbbenten.
– Amikor legutoljára ellenőriztem, akkor még Jungsoo Parker volt a nevem, úgyhogy azt hiszem, hogy igen.
– Ne már… Most csak szívatsz.
– Bár úgy lenne…
Rám emeli tekintetét, én pedig tanácstalanul pislogok vissza rá.
– Basszus…
– Basszus – értek egyet, még bólintok is.
– Chunji már látta ezt?
– Nem tudom. – Keserűen felnevetek. – Mégis mennyi volt ennek a valószínűsége?
– Nem lehet, hogy ez egy jel?
– Egy jel mire?
– Tudod… Hogy nektek egymás mellett van a helyetek – feleli csendesen.
– Hát persze, hogyne – válaszolom fanyarúan. – Nem kell együtt lennünk. Talán soha nem is kellett volna. 

– Most ezt mondod, de…
– De?
– Ezt te sem hiszed el, Jungsoo.
Felhorkanok.
– És számít az egyáltalán valamit, hogy mit hiszek? Változtat az valamin, hogy szeretem őt? – Sóhajtással felel. – Teljesen mindegy, Sangmi. Minden mindegy már.
– Oké, igazad van, ne haragudj, nem is értem, miket hordok itt össze. Különben is, az a szemétláda meg sem érdemel téged. De akkor mi lesz a wellnesszel?
– Megmondom Chunjinak, hogy azt csinál a nyereményemmel, amit akar.
– Ne már! Nem látod ebben a lehetőséget?
– Mire?
– Arra, hogy most te játszadozz a szívével. – A szememet forgatom. – Vagy akár meg is ismerkedhetnél valakivel a hotelban. Sosem tudhatod. Féltékennyé is tehetnéd vele Chunjit.
– Honnan veszed, hogy ő nem fogja visszamondani a lehetőséget, ha megtudja, hogy menni akarok?
– Szereti a flancos helyeket, tehát kizárt dolog, hogy ezt az ingyen wellness-hetet kihagyná.
– Talán igazad van...
– Nem beszélsz vele?
Gondolkodóba esek, majd lemondóan kifújom a levegőt.
– Jó… Írok neki egy SMS-t.

Nézd meg Facebookon a Happy Together oldalát.

Hosszasan, teljesen ledermedve meredek a telefonom kijelzőjére, és egyszerűen ne visz rá a lélek arra, hogy megnyomjam a küldés gombot.
– Küldd már el! – szól rám nővérem.
– Nem is tudom, Sangmi… Mégis miért kéne vele elmennem a hotelba? – harapom be az alsó ajkam.
Viharosan fújja ki a levegőt.
– Az előbb már mondtam – néz rám amolyan „nem igaz, hogy mindent a szádba kell rágnom” módon. – Meg különben is, kell ehhez indok? Már csak azért is menj el! Büszkébb embernek ismertelek meg ennél, Jungsoo.
Szavai furamód bátorítanak és erőt adnak.
Igaza van, egy erős és büszke nő vagyok, aki nem hagyja egyetlen mocsok férfinak sem, hogy eltapossa őt.
– Kijár nekem ezek után az a rohadt wellness! – szegem fel az állam peckesen, s elküldöm az üzenetet. 

– Erről van szó! – helyesel Sangmi, és vállon vereget, mintha csak azt mondaná: szép munka.
Amint megjelenik a kijelzőn az automataértesítő, mondván, Chunji megkapta az SMS-em, a fene nagy önbizalmam rögtön átcsap félelembe, és a gyomrom a feje tetejére áll.
– Jesszusom, mit tettem… – mormogom alig hallhatóan. 

Ekkor hirtelen nyílik a bejárati ajtó: Byunghun tért vissza a boltból.
– Sziasztok lányok!
– Kicsim! – kiált fel nővérem. – Jaj, de jó, hogy jössz, ezt nem fogod elhinni!
Byunghun lélekszakadva szalad be a szobába, a cipő is a lábán van még.
– Mi történt?
– Jungsoo és Chunji megnyerték a Happy Together versenyét! Tudod, a facebookos Happy Couple pályázatot.
Byunghun teljesen lefagy.
– Te jó ég… Nem hittem volna, hogy sikerül összehoznunk...
– Mi? – kérdezek vissza.
– Miről beszélsz? – firtatja Sangmi is.
– Páran összefogtunk, hogy a ti képetek kapja a legtöbb like-ot. Ráírtunk emberekre, megosztottuk a posztotokat itt-ott… De tényleg nem gondoltam volna, hogy sikerrel járunk.
– Szóval a te kezed van a dologban?! – döbbenek meg.
– Az enyém is… – szegi le a fejét bűnbánóan. – Csak jót akartunk… – szabadkozik. 

– Jót?! – dörren Sangmi. – Chunjit mióta lehet pozitív jelzővel illetni?
– Csak olyan szép pár voltak és gondoltuk…
– Épp ez az! – vág a szavába. – Hogy csak VOLTAK! – kel ki magából nővérem. – A hangsúly a múlt időn van, kicsim!
Rám tör a sírhatnék és elszorul a torkom.
– Most már mindegy, srácok – próbálom őket nyugtatni. – Ez így alakult, mi nyertünk.
– És ez nem lehet véletlen… – jegyzi meg Byunghun. 

– Persze, hogy nem, mivel kezeskedtél arról, hogy ez így legyen! – förmed rá Sangmi.
– Ha ennyire ki vagy akadva emiatt, akkor miért akarod annyira, hogy mégis elmenjek? – tudakolom csendesen, ugyanis tartok attól, hogy a fejemet veszi.
– Mert nem engedhetjük meg, hogy Chunji nyerjen, az ég szerelmére!
Szívesen kijavítanám őt, hogy Chunji már akkor megnyerte ezt a csatát, amikor ő velem ellentétben sértetlenül sétált ki a kapcsolatunkból, de inkább nem szólalok meg, mert féltem az életem.
– Beszéltél már Chunjival? – fordul felém Byunghun.
– Küldtem neki egy üzenetet, de még nem válaszolt – felelem.
– Akkor megyek és megkeresem őt. Addig nyugtasd meg valahogy Sangmit, kérlek.
– DE HÁT ÉN TELJESEN NYUGODT VAGYOK! – háborodik fel, szemei vérben forognak.

                                                              Chunji

Egyik kezemmel a fejemet támasztom, míg a másikkal a telefonomat nyomkodom: megnyitom, majd bezárom az üzeneteimet, mintha valami idétlen játékot játszanék.
 – Hé, haver – paskolja meg a hátamat váratlanul Byunghun, s letelepszik egy mellettem lévő szabad bárszékre.
Ijedtemben még a nyálamat is félrenyelem és köhögni kezdek; közben pedig lefordítom a mobilomat, hogy ne láthassa, mit néztem annyira.
 – A frászt hoztad rám…  – morgom, mikor végre alábbhagy köhögőrohamom. 

 – Igen, azt látom… Nagyon elgondolkodtál valamin.
 – Honnan tudtad, hogy itt leszek?
Egyértelmű a számomra, hogy nem véletlenül sétált be pont ebbe a kocsmába, ráadásul fényes nappal.
 – Mindig idejössz, ha rohadt szar a kedved – válaszol egyenesen.
Sajnos nem tudok vitatkozni, hiába is akarnék.
 – Na, és mit akarsz tőlem?
Kérdésemre kérdésre felel:
 – Visszaírtál már neki?
Szóval tudja…
Tettethetném a hülyét, de teljesen felesleges.
 – Még nem…
– De gondolom te is elolvastad Facebookon a magazin posztját.
– El… – Felnevetek. – Ilyen a világon nincs… – csóválom meg a fejemet hitetlenkedve, majd meghúzom a sörömet. 

– És mégis van – feleli. – Mit akarsz tenni?
– Őszintén? Még vagy négy pohár fenekére nézni.
– Elfogadod a wellness-hetet?
– Hát… Elég fasza kis nyeremény, ami azt illeti.
– És Jungsooval tölthetsz egy hetet – egészíti ki.
Nem mondok erre semmit.
– Hiányzik? – firtatja.
A francért kell tovább forgatnia bennem a tört!
– Ig… – kezdem, de elharapom a szó végét. Ó, hogy az a… – Nem – javítom ki magam komoran. 

– Miért nem hozod helyre?
– Honnan veszed, hogy helyre akarom hozni?
– Onnan, hogy ha már nem érdekelne, nem őrlődnél itt a mit tudom én hányadik söröd felett.
– Szösznek mi a terve? – térek ki a válaszadás elől.
– Szösznek? Tehát még becézed? – vonja fel szemöldökét.
Lesütöm a szemem és megköszörülöm a torkom.
– Jungsoonak – helyesbítek.
– Azt mondta, hogy nem hagyja veszni a nyereményt.
– Tehát eljön?
– El – bólint.
Szemmagasságba emelem a poharam és összeszűkített szemekkel vizsgálni kezdem a tartalmát.
– Hát… Csak nem hagyhatom, hogy egyedül legyen egy hétig, nem igaz? 

Teen Top - Lovefool - 50+1 (ráadás)

Sziasztok!

Tegnap kaptam egy kommentárt Marcsitól, amiben a kérdéseit taglalta. Gondolom, több Olvasóban is maradtak kérdések az utolsó rész után, én is tudom, hogy nem sikerült mindent lefednem, és mindenre választ adnom. Ezért is döntöttem úgy, hogy megtoldom a történetet egy ráadás résszel, hátha így már kevesebb kérdőjel marad Bennetek. :) 

A szemszögek váltakoznak, hol Jungsoo, hol pedig Sangmi beszél, de tudni fogjátok, mikor kinek a szemszögéből szemléltetem az eseményeket. 

Jó olvasást! :) 

Kimaradt jelenetek

*Három héttel a londoni látogatás után*

- Csókolom! – köszönt anyunak Skype-on Chunji. – Hogy tetszik lenni, drága? Nahát, hogy milyen szép még így kamerán keresztül is! – bókolt nyájasan.

Drága?! Ez a barom most tényleg drágának nevezte az anyámat? Komolyan mondom, hihetetlen…

Anya elpirulva kuncogni kezdett.

- Hé, hátrább az agarakkal, fiam – szólt rá nevelőapám, miközben leült anyu mellé.

- Naesang, de jó látni! – kiáltott fel vidáman mellettem L.Joe.

Nos, igen, ő meg Naesang annyira jóban lettek a végén, hogy apa még azt is megengedte neki, hogy tegezze őt.

- Mi a helyzet, JoeJoe? – üdvözölte őt apu.

Sangmival homlok ráncolva néztünk össze.

- JoeJoe? – tátogta nővérem döbbenten, és én értetlenül pislogtam vissza rá.

- Ugye eszel rendesen, Chunji drágám? – érdeklődött anya.

Drágám?! Mégis mi folyik itt, de most komolyan?

Ők négyen bájcsevejbe kezdtek és annyira élvezték egymás társaságát, hogy mi Sangmival kezdtük feleslegesnek érezni magunkat.

- Inkább hagyjuk magukra őket – súgtam oda neki.

- Jó ötlet – válaszolta alig hallhatóan.

Mind a ketten láttuk, hogy nem csak a párunkat, de még a szüleinket is elveszítettük.

Hát… Azt hiszem, túlságosan is jól sikerült a londoni utunk.

***

Ingerülten fordultam a hátamra, mikor Ricky már a harmadik alkalommal visított fel a nappaliban.

- Én ezt nem bírom, Byunghun – sóhajtottam gondterhelten. – Szeretem a srá… – A mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis belém fojtotta a szót Niel vérfagyasztó sikolya. Nem gyilkolták le, egyszerűen csak jól érezte magát Rickyvel és Changjoval. – Szóval… – futottam neki még egyszer. – Szeretem a srácokat, ezt te is tudod, de ezt csinálják minden egyes nap, és én ezt egyszerűen már nem bírom elviselni. Kialvatlan vagyok és szétmegy a fejem – panaszkodtam.

- Tudom, kicsim, tudom – húzott a mellkasára L.Joe és a hajamba puszilt bocsánatkérően. – Ki fogok találni valamit, ígérem.

- Jó, de nem ölheted meg őket.

Pár másodpercig hallgatott, majd azt mondta:

- Ki fogok találni valami mást.

Másnap este a kanapén feküdtünk és tévét néztünk Byunghunnal és Rickyvel, amikor odajött hozzánk Niel egy gyűrűs dobozzal a kezében.

- Sangmi, nem hagytad el véletlenül a gyűrűdet? Mert ezt az ágy alatt találtam.

Még mielőtt átnyújthatta volna nekem, L.Joe kikapta a kezéből.

- Istenem, te idióta, mindent elrontottál! – morogta idegesen.

- Mi? De hát miért? Én csak takarítottam és gondoltam Sangmi hiányolja a gyűrűjét – mentegetőzött.

- Ez… Ez nem az övé… Még – tette hozzá.

Semmit sem értettem.

- Mi ez a gyűrű, Byunghun? – firtattam.

- Juj, de izgi! – tapsikolt vidáman Ricky.

Byunghun még lövellt egy gyilkos pillantást Niel felé, majd azt mondta:

- Nem így akartam ezt az egészet elintézni, de legyen…

Zavarban volt, ezt láttam rajta, és csak akkor értettem meg, miért, amikor térdre ereszkedett előttem, és azt kérdezte:

- Sangmi Young… Hozzám jönnél feleségül?

A szám elé kaptam a kezem, a szemem azonnal könnybe lábadt.

- Byunghun… – mormoltam hitetlenkedve. Letöröltem az első kicsorduló könnycseppet, majd azt mondtam: – Persze, hogy igen!

- Csókot, csókot, csókot! – kántálta Niel és Ricky, és mi eleget tettünk kérésüknek.

Talán korai volt a lánykérés másfél év után, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Biztos voltam abban, hogy vele akarom leélni az életemet.

Ezután elköltöztünk a fiúktól – három hónapig bírtunk velük, de így visszagondolva… már nem is értem, miért költöztem át a dormba hozzájuk, sokkal jobb lett volna, ha azonnal külön otthon után nézünk L.Joe-val –, bár nem jutottunk olyan messzire: a bérházban, ahol  srácok, illetve Jungsooék is laktak, megüresedett és kiadóvá vált egy lakás, így tulajdonképpen továbbra is együtt laktunk mind a heten, csak éppenséggel három különböző otthonban.

Jungsoo és Chunji maradt a mi lakásunkban és éltek tovább a forró-jéghideg kapcsolatukban boldogan. Hol imádták egymást, hol nem kaptak levegőt a másiktól, de minden vitájuk ellenére is tudták, hogy egy napig sem bírnák egymás nélkül, és ez így is volt rendjén.

***

A Café Daniban ültünk a lányokkal, Sunnyval, Sissyvel és Mimivel, és egy-egy sütemény felett panaszkodtunk mindannyian arról, mennyire kimerítő volt az a három éves út, amely a diplománkhoz vezetett. Olyanok voltunk, mint azok az idős nénik, akik folyton a zöldségek árának emelkedése miatt morogtak a piacon. Próbáltunk túltenni a másikon és mindenki azt bizonygatta, hogy neki volt a legnehezebb három éve. Persze ebben a vitában sehogy se lehetett volna igazságosan eldönteni, kinek van igaza.

Épp a kávémért nyúltam volna, amikor Sunny fejhangon felvisított:

- Mi az ott az ujjadon?!

- Ümm… Gyűrű? – kérdezte Jungsoo.

Sunny úgy nézett rá húgomra, mint aki képes lenne bármelyik pillanatban agyonütni őt, és őszintén, ezt meg is tudtam érteni.

A lányok eddig azért nem láthatták az eljegyzési gyűrűmet, mert egy láncra fűzve, a nyakamban hordtam, és a karikát mindig a pólóm alá rejtettem.

- Tulajdonképpen ezért is mondtam, hogy ma üljünk össze… – kezdtem bátortalanul.

- Miért? Be akartad jelenteni, hogy vettél egy bizsut? – csipkelődött Sissy.

- Nem, hanem mert L.Joe megkérte a kezét – mondta Jungsoo mogorván.

Bumm, bele a közepébe…

A lányok összenéztek és alsó ajkukba harapva próbálták visszafojtani a nevetést.

Mielőtt még röhögőgörcsöt kaphattak volna, megjelent a Teen Top. Ez magában még nem is lett volna furcsa, mivel Niel szüleié volt a hely, csakhogy a srácok megálltak az asztalunknál. Chunji a lehető legszélesebb mosollyal az arcán ült le húgom mellé, míg Byunghun mellettem foglalt helyet.

- Szia szerelmem – üdvözölt, majd gyorsan szájon csókolt.

- Hiányoztál, Szösz – bújt hozzá Jungsoohoz Chunji.

Ekkor már persze a lányok nem tudtak nevetni, szájtátva bámultak minket, minden szó a torkukra forrt.

- Mi a jó… – mormogta Mimi döbbenten.

- Most ti tényleg…? – Sissy be sem tudta fejezni a megkezdett kérdését.

- Mondjátok, hogy ti csak baromi jó cosplayesek vagytok – pislogott nagyokat Sunny.

L.Joe felállt, hogy tisztességesen meghajolhasson.

- Lee Byunghun vagyok, a Teen Top rappere és egyben Sangmi vőlegénye. Örülök a találkozásnak.

- Ne ba… – dermedt le Mimi. Elharapta a szó végét, ugyanis nem szeretett káromkodni.

- Ezt nem tudom elhinni – mondta Sissy.

Chunji énekelni kezdett, hogy bebizonyítsa, valóban ők azok. Két-három sor a Miss Rightból elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a lányokat.

- Ó… Te… Jó… Ég… – tagolta Sunny, majd hirtelen Nielre emelte tekintetét. A fiú zavartan összerezzent. – Akkor te… Daniel?

Niel büszkén mosolyogott.

- Üdv Sunny – köszönt neki aprót biccentve.

- Te tudod a nevem!? – Sunny teljesen elképedt.

- Hát menten lehidalok… – túrt a hajába Sissy.

- És ezt mégis mikor akartátok velünk tudatni?! – háborodott fel Sunny.

- Hé, álljon meg a menet – tartotta fel mutatóujját Jungsoo. – Mi el akartuk nektek mondani, emlékeztek? Ti voltatok azok, akik nem vettek minket komolyan, és jól kiröhögtetek.

- Jól van, édes, ne húzd fel magad – puszilt a hajába Chunji.

- Jungsoonak igaza van – ismerte be Mimi.

- Hogy lehettek ti ekkora mázlisták!? – kérdezte Sunny zaklatottan.

- Mindent el kell mesélnetek! MINDENT! – hangsúlyozta Sissy.

- Na, ez hosszú lesz – sóhajtott fel Changjo, és az asztalunkhoz húzott egy széket, majd a többi fiú is követte példáját.

***

Ami a lányok tanulmányait illeti… Mind a ketten elvégezték a három éves alapképzést csúszás nélkül, bár Jungsoonál mindvégig kérdéses volt, hogy sikerül-e eljutnia a célig. Szösz szájából nem egyszer hangzott el az a mondat, hogy „Ennyi volt, én ezt nem csinálom tovább!”, és ha nem lett volna ott neki Sangmi, talán ténylegesen ott is hagyta volna az egészet. A diplomaosztó után Sangmi munkatársi kapcsolatban maradt Minsooval, és az ő szárnyai alatt folytatta tovább rádiós karrierjét, míg Jungsoo… Nos, ő egy diktátor alkalmazottja lett.

Sunny édesapja nyugdíjba vonult és frissen diplomázott rabszolgahajcsárjára… akarom mondani lányára bízta a szerkesztőségét, így a hetilap új címe Sunny Times lett. A lány jó barátnő lévén gondolkodás nélkül bevette a seregébe… vagyis csapatába a három lányt, Jungsoot, Sissyt és Mimit, így egyikőjük sem erősítette egy percig sem a munkanélküliek táborát.

***

Nos, ennyit szerettem még volna hozzácsatolni a történethez. Inkább már nem is mondom, hogy vége és azt sem, hogy véglegesen pontot tettem a Lovefool végére, mert az a pont bármikor átíródhat vesszővé, és a történetbeli szereplők is visszatérhetnek még későbbi fanfiction-ökben. Sunny esetében ezt vehetitek akár fenyegetésnek is.

Még egyszer meg szeretném köszönni mindazt a figyelmet, amit a Lovefoolra szenteltelek és azt a sok kedves szót és biztatást, amit a kezdetektől fogva kaptam Tőletek! Hálás vagyok. 

Nagy ölelés.

Soora 

n(ex)t - Első rész

Szívfájdalom

A mai reggellel a huszonegyedik napnak húzhatom meg a striguláját. Huszonegy nap, három hét, egészen pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Chunji pontot tett a kapcsolatunk végére. 

Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. Óriási klisé, de így van.
Egyik nap összebújva alszol a pároddal, másnap pedig már a nővéred kanapéján találod magad összetört szingliként, és csak nyeled, nyeled a könnyeidet.
Bénultság. Ezt érzem, mióta kimondta, hogy véget akar vetni az egésznek. Nem fáj, nem mar, nem éget, csak a bénult zsongás maradt a szívemben és a tátongó, kitölthetetlen űr a lelkemben. A tompa lüktetést érzem, semmi mást.
Életkedv? Az ominózus este óta olyannyira nincs, hogy még csak dolgozni sem járok be. Otthonról (jobban mondva Sangmiék lakásáról) küldöm be a szerkesztőségbe a cikkeimet, mert egyszerűen nincs türelmem az emberekhez. Meg akarom magam óvni a záporozó „Mi a baj?” és „Miért van ilyen nyúzott képed?” kérdésektől, és a boldog párkapcsolatban élő, kivirult kollégák látványától.
Gyenge lennék? Még az is lehet.
Egyesek terápiaként alkalmazzák a munkát – elhalmozzák magukat tennivalókkal, betáblázzák a napjukat csak azért, hogy ne legyen idejük befelé koncentrálni, csak is kifelé. Inkább túlóráznak, hogy minél kevesebb időt töltsenek egyedül az üres és néma lakásban. Nos, én nem tartozom ehhez a réteghez. Alig tudok fókuszálni, sokkal több időbe telik megírni egy cikket, mint általában. Ráadásul teljesen más területeket kezdtem el feldolgozni kényszerített költözésem óta; eddig mindig vidám voltam, az írásaim is pozitív hangvételűek voltak, szerettem ábrándos publikációkat írni a női-férfi viszonyról. Ez volt a védjegyem. Három hete azonban a rózsaszín köd felszállt, és azóta én sem vagyok már ugyanaz a jókedvű ember. Már nem a szerelem felemelő- hanem pusztító erejéről, a kapcsolatok buktatóiról, hűtlen felekről, telesírt párnákról és már-már elviselhetetlen szívfájdalomról írok. Nehezen születnek meg a kezem alatt a cikkek, de mikor végre pontot teszek egy publikáció utolsó mondatának végére, úgy érzem, valamennyivel nyugodtabb a lelkem.
Mindig is hittem az írás gyógyító erejében.
Tehát azóta Sangmi és Byunghun lakásán húzom meg magam egy kanapén, aminek eléggé vendégmunkás-feelingje van, de valahogy nem tud izgatni. Nővérem, mikor meglátott azon a bizonyos estén, először kicsattanó örömmel szorított magához, majd mikor érzékelte, hogy testemet rázza a sírás, azonnal bevezetett a nappaliba, hogy leültessen, és védelmezőn magához öleljen. Nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy sírjak, miközben úgy ringatott, mintha egy apró, törékeny kislány lettem volna, és igazából annak is éreztem magam. Miután elfogytak a könnyek, csinált nekem forrócsokit és türelmesen megvárta, amíg én remegő ajkakkal, el-elcsukló hanggal elmeséltem, mi történt. Természetesen minden további nélkül beleegyezett abba, hogy náluk maradjak addig, míg ki nem találom, hova és hogyan tovább.

Sangmi lehuppan mellém a kanapéra – már amennyire huppanni tud a nagy hasa miatt, ugyanis már a hatodik hónapjában jár. A combomra simítja a kezét, ezzel szakítva ki a gondolataimból.
– A szívem hasad meg érted… – néz rám szomorúan.
Nem tudom vele tartani a szemkontaktust, inkább ölemben pihentetett kezemre bámulok meredten. Az eljegyzési gyűrűm szúrja a szememet és viszkető érzést vált ki belőlem (biztos vagyok benne, hogy ezt csak bebeszélem magamnak), éppen ezért úgy gondolom, hogy jobb, ha megválok tőle. Szemmagasságban forgatom az ezüst karikát, összeszorított ajkakkal hunyorgok rá.
– Ki akarod dobni?
A tenyerembe zárom és összeszűkítem a szemem.
– Már gondoltam rá – vallom be.
– Akkor nem fogod?
Néhány másodpercig csak hallgatok.
– Nem.
– Mi lenne, ha beszélnél vele?
Ajkam keserű félmosolyra húzódik.
– És mit mondhatnék neki?
Lemondóan sóhajt.
– És, ha Byunghun menne el hozzá?
– Hagyjuk, Sangmi…
– De nem akarlak téged ilyen állapotban látni.
– Milyenben?
– Hát… Ilyenben. Egész nap csak ülsz itt, meredsz magad elé fapofával…
– Ne haragudj, ígérem, hogy azon leszek, hogy minél hamarabb találjak magamnak egy albérletet.
– Nem ezért mondtam, hülye – morogja, majd vállon suhint. – Bármeddig maradhatsz, és örülök is neki, hogy itt vagy, csak… bár ne ezért kellett volna átjönnöd.
– Fontolgatom, hogy hazautazom.
– Lehet, hogy jót tenne neked egy kis levegőváltozás – helyesel. – Apuék biztosan örömmel fogadnának.
– Félreérted. Költözésre gondoltam.
Kikerekedett szemekkel pislog rám.
– Hogy mi?!
– Még nem döntöttem el, de…
– Nem, Jungsoo, nem engedem – mondja határozottan. – Ez volt az álmunk, emlékszel? Újságíró akartál lenni. Hol? Itt Szöulban. És most az is vagy. Hol? Szöulban.
Könnybe lábad a szemem.
– De… Nem akarok itt lenni. Nem bírok itt lenni, Sangmi. Így nem, hogy minden rá emlékeztet.
– Tudom, hogy nehéz, illetve el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, de nem adhatod fel az álmodat miatta. Ne hagyd, hogy mindent elrontson. Különben is, még csak azt sem érdemli meg az a nyomorult, hogy szomorkodj miatta, azt meg aztán pláne nem, hogy hazamenekülj előle. Ne hozz meggondolatlanul egy ekkora döntést csak azért, mert most úgy érzed, nem lehet jobb a helyzeted. Én itt vagyok és segítek, oké? – kérdi, majd letöröl egy kósza könnycseppet az arcomról. – Ne is beszéljünk róla többet, már csak a gondolatától is dühös leszek… Tudom is, mire van neked szükséged. Hallottál már arról a doramáról, aminek az a címe, hogy W? Lee Jongsuk játszik benne.
– Lee Jongsuk? – kérdezek vissza.
– Bizony, neki már csak a látványa is orvosság lehet minden bajodra. Úgyhogy most megyek, készítek popcornt, te meg addig kapcsold be a laptopodat, és keress rá, hol tudnánk elkezdeni nézni online.
– Értettem, főnök – szalutálok halvány és erőtlen mosollyal arcomon.
Jól esik, hogy Sangmi így törődik velem.
Mielőtt keresgélni kezdenék az interneten, három hét óta most először belépek a Facebook profilomba, ahol több, mint hat üzenet, és még ennél is több értesítő fogad. Rákattintok az „Üzenetek” fülre, s ahogy végigfuttatom a szememet a neveken, hirtelen lefagyok az egyik feladó láttán. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet, újra és újra elolvasom, amit írt az illető, de képtelen vagyok elhinni.
Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. 
– S-Sangmi… – hebegem, szám elé kapva a kezem. – Sangmi!